Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-25 / 51. szám
A képen: a Sasfészek/1 nevű tó, partján a napon sütkérező hófehér tojókacsa-haddal Melléküzemáguk > a haltenyésztés Kevés olyan állami gazdaságot ismerek, mint az űrföldi. Itt á helyi lehetőségek kihasználásának olyan példájával találkozik az idevetődő, hogy csak az elismerés illetheti érte a gazdaság vezetőit. Kezdték a Feketevíz balparti Sasfészek nevű mocsaras, semmire nem használt területtel, amely 2,5 hektárnyi kiterjedésű. Jelenleg 4000 tojókacsa található itt, amellett a kimélyltett tóban pontytenyésztéssel is foglalkoznak. A tavasz folyamán mintegy 270 kilónyi, több mint ezer darab, átlag 27 dekás pontyivadékot telepítettek, s jelenleg már kilósnál nagyobbak. Ezt Xonkó Páltól, a gazdaság igazgatóhelyettesétől tudtuk meg, mivel Seres Lajos elvtársat a kötelesség Galántára szólította. — Soknak tűnik ennyi kacsa a két és fél hektáros tóra. — Bizony, kicsit sok — erősíti meg az igazgatóhelyettes. — De teszünk róla! A Sasfészdk/2 nevű, eddig kihasználatlan, kákás, zsombékos területet rendezzük be kacsa- és haltenyésztésre. Máris elkészült néhány ól a víziszárnyasok részére. Ide összesen 3000 tojókacsát összpontosítunk majd, ahol kiváló feltételeket teremtünk a részükre. Ugyanitt teleltetjük a Forróérből lehalászott pontyivadékot. Ennek a tónak a mélyítésére, szélesítésére, a ki- és befolyó csatorna megépítésére, valamint az ólak építésére 261 ezer koronát fordít gazdaságunk. Ami a Forró-eret illeti, ugyancsak jól hasznosítják. 30—30 ezer kiskacsát neveltek föl itt a 4 hektárnyi vízfelületen, amellett tavasszal 5000 darab kíspontyot telepítettek ide, átlag öt-hat dekányi súlyúakat. A lehalászáskor 30—35 dekásak voltak a pontyivadékok. A lehalászáskor — mivel a meder gyomos, bokros volt — kísérletképp elektromos terelőt alkalmaztak, s az nagyon jól bevált. A vizet ebbe a holt mederbe a Feketevízből emelik át, s csatornán jut el a rendeltetési helyére. A Sasfészek/1 nevű tó és a közvetlen közelében lévő forrőlevegős rendszerű takarmánygyár megtekintése után ismét felkerestük a gazdaság irodáját. A közben megérkező Seres elvtárs tájékoztatott bennünket a legközelebbi terveikről, a versendi holtág hasznosításáról, (egykoron itt folydogált a kanyargós Feketevíz). — A versendi holtág medre Is mélyítésre szorul. Az itteni meder, amelynek vize 5 hektárnyi felületű, 18 hektárnyi földterületet ölel körül. E holtág vizét kacsa- és haltenyésztésre, s 100 hektárnyi növénykultúra öntözésére használjuk majd fel. A már említett 18 hektáros szigeten pedig őszibarackost létesítünk. e-m Kicsit szürkén hangzik: évente itt150 éWr1 kacsái '■^tevéinek majd, ami egymagában is jelentős, hát még a sok hal, amelyet innét termelnek majd ki! Új dologgal is próbálkoznak: eddig 14 tagú á halászegyesületük. Egyelőre az indulásnál tartanak. Eltelik két-három év, míg rendes kerékvágásba zökken a tevékenységük. Ladik, háló és egyéb felszerelés beszerzése jelenleg a legnagyobb gondjuk — no meg a teleltetett pontyivadék rendszeres szemmeltartása. Törődnek azzal, hogy a jégrétegről a havat eltakarítsák, ami által a napfény behatolhasson a mélyebb vízrétegekbe is, táplálva a víz növényi és állatvilágát. Végül a gazdaság igazgatója igen jelentős számot mondott: — 1970-ig gazdaságunkban mindenképpen el akarjuk érni kacsából az évi százezer darabot. S akkora már a halászaink hálója is jónéhányszor megmerül majd ponttyal. Olyan halászlevet főzünk majd, hogy az ínyenc halkedvelők is elégedettek lesznek véle! (nki) A KELET-SZLOVÄKIAI KOHÖMÜTŐL előbb délre, majd félkör alakban nyugatra terjed, egy termékeny sík terület. Apró patakok, erecskék hasogatták tőzeges rétjeit mindaddig, míg e terület vizeit a Kanyapta csatorna 1 el nem vezette. A bocsárdi és bölzsei > patakok még átmossák a csányi vasúti i töltést, hogy egyesülhessenek a Hernád vizével. Am e két pataktól nyu- 1 gatra eső patakokat a Kanyapta csa- 1 torna öleli magában, és viszi vizeit ' lassú folyással, hogy végül is Zsarnó 1 előtt, átadja mindenét a Bódvának. 1 A Kanyapta csatorna vizét elsősorban az Ida és a Csécsi patakok táp- 1 látják. E két patak gyűjti össze a 1 Szepes-gömöri Érchegység legszélső nyúlványainak bőséges fürge pata- ' kocskáit. Némelyik közülük elsőrendű 1 pisztrángos s ezekből kerül pisztráng 1 a Kanyapta vizébe. A csatorna lassú folyása kiválóan alkalmas az ívásra és így adódik, ; hogy vizét időnként a Sajón és Bódván felúszó tiszai halak, sőt még a ' csukák is felkeresik. Partjait a halászok naponta végigjárják. Nyár k„.,í«rM6 nyár. L.„- ' gyos szellőcske röpítette a kaszálók illatát s az útszélén bólogattak az almafák. Három kerékpár zökkent a nyári délutánba. A vázák hosszában, mindegyiken tokba bújtatott horgászbotok nyújtózkodtak. Nem kellett magyarázat. Az utolsó kerékpárról — nem jössz velünk? — kiáltás hangzott felém. Pillanat volt, amint magam előtt láttam a nyári nap esti kimúlását, a tempós kerékpár-sétát, a Kanyaptavllág szürkületi ébredését, s már is „megyek“ válaszoltam. Válaszom mellém röpítette fiaimat s a „mi is megyünk" végtelen áradata nem akart kiapadni. Az idősebbik iziben két melegítővel áll előttem. Az egyiket kezembe adja, maga pedig fürge mókusként szökken barátom kerékpárjának a vázára. Kerékpáromra a kisebbik kerül, és most már csak anyuka „nagyon vigyázz rájuk" megjegyzése, az utolsó útravaló. Nem, egy kicsit sem baj, hogy most már négy kerékpár surran az úton. ★ V Alattunk siklik az út. Bodoló felé az eperfák, meg az Aranyosi malom kísérnek. Bodolón túl a péderi útra futunk. Majd a Bódva hídja után a Kanyapta már csak macskaugrás. Utunkat a kiáltó nyár friss zöldje s a lélegző mezők színes szőttese teszik feledhetetlenné. Pacsirták éneke szór szimfóniát fülünkbe, miközben a Kanyapta hídjától Jánok felé fordulunk. Néhány lépés után, barátaim úgy szóródnak szét a csatorna töltésén, mint magvető kezéből a búzaszem. Hangtalanul húzódnak alá és senki sem mondaná, hogy élet van a töltésen. A nap lassan a Miglinc csúcsa felé vándorol. A keleti égboltra szürkés párák szökkennek. Körülöttünk mezők ígérik a friss kenyeret. Az egyik táblán ezernyi szarkaláb csilingel. A másikat véresre festik a pipacsok. Véggeláthatatlanra váltakozik a sötét-, kékes-, sárgás- szürkészöld táblák sorozata. Azért világos, hogy az útHorgászok a Kanyaptán kanyarban ott van az ember. Ekkor tőlem jobbra, még a híd kőpillérjei is igent bólogatnak. Időnként az egyik, majd a másik horgászbot zsinegjén ficánkolnak a halak. Egyszer-kétszer csobban a víz, mert visszarepül a kis zsákmány. A kicsi hal bosszantó, s felhangzik egy halk, Ielketkönnyítő „az anyádat!“. Fiaim ragyogó szemmel lesnek, és magukban fogadoznak, „én is halász leszek!“ Néhány lépéssel közelebb jött hozzánk a szürkület. A napsugár lángpirosra gyújtja a nyugati égbolt felhőcskéit, de mégis feltartózhatatlanul jön a kimúlás. A nap egyszer még utolsót int, és azután fény övezi a Miglinc csúcsát. Most már szürkület simul a tájra. Nincs többé kékes szarkaláb, nincs piros pipacs, sem a zöldek árnyalatai, csak egyre sötétebb egyformaság. A nappal sercegő sajátos zaját á Kanyapta világ szürkületi ébredése váltja fel. Monoton zúgássá válik a békák esőkérése és a tücsökhad ciripelése. Ebbe csobban időnként a fészkére hazatérő vadréce. Néha hal dobja magát szitakötő után, ekkor megpendül egy húr, s a szitakötő játszi röppenése volt— nincs. Még messziről, nyikorgó kolompsző jelzi útját a hazatérő gulyának s az estére pontot tesz a lenyugvó táj álombaszenderülése. És ekkor közénk surrant az akaratot bénító boldogság megsejtése, s a Kanyapta egyszerre bíztató, smaragzöld reményfolyó lett. Láttam, ahogyan kézenfogott minket az embernek kijáró tökéletes megelégedés. Hangtalanul bújtak tokba a horgászbotok. ★ De kedves barátaim! Ebből ti vajmi keveset láttatok, mert jött egy csúnya, meztelen más oldal. Hazafelé csak a péderi kocsmáig karikáztunk. Veletek együtt nekünk is be kellett térni. Megdöbbenve bámultam azt a rumpatakot, mely előbb a féldecis poharakba, s onnan újra és újra belétek folydogált. Egyszerre apró közönséges emberekké váltatok, s csak a kerékpárok háborogtak nagyon, míg hazatértünk. Az embernek kijáró tökéletes megelégedés egészen elengedte a kezeiteket. Szirmai Istvári A vérbeli horgász télen sem nyugszik... Tp gy szép, verőfényes júliusi vasárnap a Duna holt ágához sietett két csallóközi ifjú: Horváth Gyuri és Molnár Jani. Fürödni szándékozták. Amennyiben tudták, hogy a Duna-ág kanyarulatában hatalmas harcsa tanyázik, varsát is vittek magukkal (ez most tiltott halfogó eszköz). Gyuri vállára vette az összegöngyölt varsát, Jani pedig két hegyesre faragott karót és egy hosszú piszkafát cipelt magával, llyképp felszerelve ballagtak a holt ág felé. A halászok már többször intéztek támadást a baromfiölő haramia ellen de kísérletük mindaddig csak hálószakadással végződött. Gyuriéknak egy ízben kuttyogatóval sikerült a harcsát varsába csalniuk, de akkor Jani elhamarkodta a dolgot, piszkafával nagyot koppantott a ragadozó fejére. Az megriadt és ronggyá tépte a varsát. Azután már üthették a nyomát... Az ifjak tanakodva, tervezgetve tették meg a vizkanyarulathoz vezető, szakadékos part alatti utat. Az öbölmelléki lankás partszakaszon letették a terhet és a varsa kibogozásának fog. tak, Munkájuk közben egy az öbölre hajló vén fűzfa kötötte le a figyelmüket, ahonnan Varjú bátya, az öreg horgász társalgó beszéde hallódott:- Enyém vagy már! Jer ide komám'. Így, ni... Abban a pillanatban az ifjak a meggörbült fűz-matróna felé meresztették szemüket, s látták, hogy Varjú bátya istentudja hányadik domolykóját húzza ki a vízből, s dugja tarsolyába. Az öreg észrevette a két szorgoskodó ifjút. Feltételezte, hogy a harcsa zavarta meg az eszüket, de mert nem szerette, ha valaki zavarja horgászata közben, szigorú hangon rájuk szólt: \ ^szabad földműves 1965. december 25. — Tán az ördög hozott ide benneteket ? Gyuri jeladással csitítgatta az öreget, mert attól tartott, hogy lármázásával elriasztja a harcsát. Varjú bátya azonban nem értette Gyuri morzejeleit és harsányan rájuk rivallt: — Tüstént hordjátok el magatokat, nehogy domolykó helyett belétek vágjam a horgomat! — Csendesebben, bátya, mert meghallja a harcsai — kérő hangon szólt az öreghez Gyuri. Varjú bátya rá se hederített a kérő szavaira, fokozta felindultságát és a vízrehajló vén fűz vastag törzsén forgolódott, akár a pörgettyű. — Ha-a-a-r-csa... — nyújtotta el gúnyosan az öreg és ismételten az öböl elhagyására szólította fel az ifjakat. Varjú bátya prüszkölt, köpködött, mérgelődött, de a két ifjú halász nem vette őt komolyan, folytatta előkészületeit a nagy harcsa elejtésére. Ki akarták használni az időt, amikor még búvóhelye fenekén, hasán fekszik a ragadozó! Végeszakadt a vitának. Az ifjak Óvatosan léptek a vízbe. Úszva kerülték meg a lehajtó fűzfát, amelynek kopasz törzséhez Varjú bátya úgy hozzátapadt, mint falhoz a fecskefészek. A meredek, szakadékos parthoz úsztak és az üreg előtt, ahol feltételezték a ragadozót, ott szerelték fel a varsát. Két végét a talajba vert hegyes karókhoz kötötték. Amikor már ezzel is elkészültek, nyakigérő vízben várták a további fejleményeket... Jani a piszkafával a harcsa riasztásához fogott. Ütéseitől tajtékzott a víz és százfelé fröccsent tompa bugyogüssal. Varjú bátyát a helyzet kihozta sodrából, bizton dobott volna követ a halászokra, de a fűzfán ez nemigen volt kéznél. — Ejnye, hogy a gonosz vinne él benneteket! — bosszankodott az öreg és kezeit tördelte zavarában. De hovatovább megnyugodott, mert az ifjak nem törődtek a szidalmakkal, annál komolyabban vették a harcsa-hajszát. Az öregben pedig ágaskodni kezdett a kíváncsiság, vajon lesz-e vállalkozásuknak sikere?... A harcsa barlangjában hirtelen örvényeini kezdett a víz. Molnár Jani azt hitte, hogy egyenest feléje tart a ragadozó. A varsa karójára támaszkodott és teste súlyával az agyagtalaj mélyébe nyomta. Horváth Gyuri, aki a varsa hátsó végét fogta, hirtelen elsápadt, dülledt szemmel bámult a vízbe, s torkán akadt a szó, amikor sikamlós valami érintette csupasz testét. Harcsa volt. — A fészkes fene ütne beléd! — jegyezte meg Jani, akinek az arcát érintette a zöldes-márvány színű hatalmas farok. Mindketten abban állapodtak meg, — cselekedniük kell. Lassú tempóban távolodtak a partról. Otthagyták a harcsa barlangját és a kanyar mélyvizű részébe úsztak. Amikor a holt ág közepére értek, szorosabbra húzták a varsa kötelét, azután lefelé ereszkedtek az árral. Legfőbb feladatuk volt most a síri csönd megőrzése (a harcsa ekkor már varsába került, de még nem érezte a fogságot). A tapasztalt vén horgász jól tudta, a kalandnak nem lesz jó vége, ha az ifjak netalán elhamarkodják a teendőket. Figyelmeztetni akarta őket a bekövetkezhető eshetőségekre, ám elfelejtette, hogy fűzfán ül és nem az öböl partján. Egész testével előrehajolva, tompított hangon szólt az ifjakhoz: — Zacskót! Zacskót!... mert... — Be sem fejezhette a mondatot, s elnémult, mert az ág, amelyre egyik lábával támaszkodott, eltörött és az öreg horgász nagy ívben huppant a vízbe.- Hová a pokolba zuhantam? — álmélkodott ijedten a bátya, s hánykolódott a fűz alatti mélyben. Kezével, lábával verte a hullámokat, hogy partot érhessen. A lubickoló öreget látták a harcsázók, de nem siettek a segítségére, mert most kisebb gondjuk is nagyobb volt annál. Különben is jó úszó hírében állott az öreg — a múltban tengerészeknél katonáskodott ... Gyuri és Jani nagyon óvatosan bánták a varsával. Vigyáztak, hogy a háló ne érinthesse a ragadozó testét. Ügy kellett vezetniük a halat, mint kutyát szokás — pórázon. Lassan haladtak előre, miközben szüntelenül alkalmazkodtak a Duna-ág árjához, meg a hal mozgásához. Ha véletlenül a harcsa hasával érintené a talajt, nagy baj lehetne. Ronggyá tépné a hálót és uzsgyi... szedné az irháját,.. Némi kerülővel igyekeztek a part lankás szakaszához jutni, miközben szorosabbra húzták a hálót, hogy a ragadozónak ne nyújtsanak mozgási alkalmat. Már csak mintegy harminc méter hiányzott, hogy a parthoz érjenek, de a méterek túl hosszúaknak látszottak. Jócskán kifulladtak. A varsa is nehéz volt, a túlméretezett karók pedig egyenest akadályozták a mozgást. Gyuri lába végre talajt ért. A fiú fellélegzett, s mindkét lábára állott. A parton már nézők álldogáltak. Feléjük intett, hogy segítsenek. — Emeld föl a varsa nyakát! — kiáltott Fekete Pista és ruhástól a vízbe vetette magát. A harcsa csak most vette észre, hogy bajba került. Váratlan fordulatot tett, s oly nagy hullámokat vert a víztükrön, mint a dühöngő orkán. A ragadozó a mélybe törekedett, az ifjak azonban görcsösen tartottak a varsa magasra emelt nyakát. llymódon hiábavaló volt a ragadozó minden erőfeszítése. Varjú bátya alig éviekéit ki a vízből, máris a fiatalok segítségére sietett, — Emeljétek a varsa zsákját! •*' kiáltozott. , A hal kétségbeesetten vergődött a szűkülő varsában. Talajt ért a teste. Nehéz lett a mozgás. A harcsát teljesen gúzsba kötötte a háló. Teste meggörbült. Zöldes háta kimagaslott a vízből. Kérdés, vajon a fiúk elejtették-e volna a zsákmányt, ha Varjú bátya és Fekete Pista nem siet a segítségükre. — Húzd meg, Pisti! Ügyesebben, fiúk! Gyerünk csak! No, most!... — parancsnokolt Varjú bátya, mint valami viceadmirális. Nagynehezen partra vonszolták a zsákmányt. Az szivárvánnyá görbülve vergődött a parton, s eszeágában se volt felhagyni a szökési kísérlettel. Ekkor azonban az öreg horgász a harcsához ugrott átnyalábolta torkát, és az előkotorászott hajlított bicskával egyetlen nyisszantással kioltotta a hírhedt kacsarabló életét. A harcsa, mint később kitűnt, nyolcvan kilót nyomott. A faluban persze óriási lett a hűhó. A lakosok apraja-nagyja egyaránt ünnepelte a nap hőseit, csak Varjú bátya nem tartott velük. Akkor is görbe fűzfáján üldögélve csalta horogra kedvenc domlykóit... SELMEC ADOLF
