Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-12-18 / 50. szám

Jj cigánybanda teljes harci ké** szültségbe helyezkedett. Bandzsa Dénes, a prímás, türelmetlenül kacsingatott az autóbuszmegálló irányában és még egyszer igyekezett lelket verni a népi együttes tagjaiba: — Aztán ne hozzatok szégyent a bandára, fiúk! Te meg, Zakariás, fújjad azt a klarinétét, ne sajnáld! Síridézzem a szövetkezeti búza, tojás és egyéb mezőgazdasági termékek szétlopkodását. Ellenkezőleg, valamenynyien örömmel üdvözlünk szerény körünkben, mint tisztességes szövetkezetest. Sőt, még nagyobb tisztelettel adózunk neked, mivel egyikünk sem esett át hasonló tisztogatási eljáráson.

jón is, meg kacagjon is, mint ahogyan az a szerecsen komédiás rezegtette a trombitáját, akit a telivízióban hallottunk az Egybesült Államokból, vagy Londonországból, vagy honnan a csudából. Nehogy megint fisz helyett mást fogjál, mert 6iz’_ isten ...

Befutott az országutak porlepte alkalmatossága. Bandzsa Dénes úgy emelte magasba vonóját, mint a Milánói Scála dirigense a karmesteri pálcát. A szövetkezeti elnök államférfiak, tói ellesett mozdulattal nyúlt zsebébe és sűrűn teleírt papírlapot halászott ki belőle. Zakariás klarinétes meg o'uan keservesen rezegtette hangszerét, hogy a csiklandós fülű borjak rángatózni kezdtek az istállóban.

Ne gondoljuk azonban, hogy az ünnepélyes fogadtatás valamilyen magas rangú minisztériumi küldöttnek szólt: Kankalin Olivér érkezett meg a dutyiból a hazai berkekbe, miután levezekelte büntetését.

— Hozott istent — üdvözölte az elnök a jövevényt, a banda meg folytatta, hogy „ ... akáclombos falunkba“. Zakariás közben a szokottnál is szebben kivágta a tremolókat és egyszer sem fogott mellé. Kankalin önkéntelenül megfordult, vajon nem szól-e másnak ez a nagy cécó, de hiába, senki se szállt ki a kocsiból rajta kívül_ Egyedül Kocsányos Boldizsárné lapult mögötte és biztatóan nógatta:

— No csak semmi álszemérem, semmi szégyenkezés, Olivér! Előfordult ez már mással is. Szépen leülted a penitenciát, ahogyan illik, nem érhet hát szemrehányás. Fel a fejjel!

Kankalin Olivér tanácstalanul nézett körül. Nem tudta, mire vélje az ünnepeltetést. Tekintete nyugtalanul siklott végig az egybegyűltek arcán, térde megingott, majd bosszúsan megszólalt:

— Micsoda szamárságot eszeltetek ki megint? Vagy gúnyt akartok űzni belőlem?

De Iglice szövetkezeti elnök máris nyakába borult a megtérő bűnösnek és duruzsoló hangon fuvolázta:

— Mindennek egysze vége szakad. Téged se csuktak le életfogytiglan. Ebben az örömtől terhes légkörben nem tudnám neked felhányni régesrégen feledésbe merült kilengéseidet. Távol áll tőlem, hogy emlékezetedbe

A börtönviselt Kankalin Olivér valahová a háztetőre szegezte tekintetét, ahol csókolózó gerlepárok negédeskedtek. De azután mintha meggondolta volna magát, megveregette Iglice Mihály vállát és megszólalt:

— Pocakot eresztettél, MiskaI —

Ezzel elindult háza felé és figyelemre se méltatta Bojtorján Borbálát, aki kenyeret és sót akart neki átnyújtani. A kínos helyzetet csupán Bandzsa Dénes cigánybandája mentette meg, amely - elég tapintatlanul — rázendített a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs" kezdetű pattogó csárdásra. Ezzel be is fejeződött a megtérő bűnös ünnepélyes fogadtatása.

Még aznap ülésezett a szövetkezeti tagság. Iglice elnök figyelmeztette a jelenlévőket, hogy ezentúl a gyanú árnyékának sem szabad férkőznie a rovott múltú Kankalinhoz. Azt javasolta, bízzák rá bizalmuk jeléül a megdohosodott búza megforgatását.

Kankalin Olivér néma megadással vette tudomásul a megtisztelő beosztást, de magában ekképpen vélekedett:

— Vagy úgy! Csapdát akartok állítani, drága gyermekeim? Nos, ahhoz korábban kell felkelnetek! Kevesellitek talán a kitöltött büntetést, újból a sitibe akartok juttatni?

Mindezek ellenére lelkiismeretesen hányta-forgatta a búzát, halálmegvetéssel. Dehogyis nyúlt volna a szövetkezet vagyonához. Sőt, hazulról is hozott egy zsákra valót, ami a háztájiból termett, és tüntetőleg hozzárakta a közöshöz.

De a szövetkezet elöljárósága túl akart tenni önmagán a bizalomnyilvánítás dolgában:

— Mi az, hogy búzahánytorgatás?

— okoskodott Iglice Miska. - Ettől ugyan nem tér vissza az önbizalma és nem válik az emberi társadalom hasznos tagjává. Tudjátok mit? Beosztjuk a baromfitelepre tojást számlálni! Ezzel fejezzük ki legékesebben korlátlan bizalmunkat vele szemben.

Amikor Kankalin Olivér tudomást szerzett új beosztásáról, forogni látszott vele a világ.

— Micsoda? — hördült fel magában. - Tojást akarnak velem számláltatni? Most már kétségtelen, hogy újból valamilyen cselfogásban sántikálnakl - És lehorgasztott fővel indult a baromfitelepre.

A tojások szinte égették kezét, vakító fehérségük szemét kápráztatta. De némán tűrte a megaláztatást. Amellett nem tudott szabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy valaki titokban figyeli, megragadja kezét és diadalmasan felkiált: „Elcsíptük a tojástolvajt!“

Amidőn már képtelen volt elviselni az ébrenléti lidércnyomást, hazaeredt és néhány kosárra való tojást hozott magával. Eképpen sikerült magasabb tojáshozamot kimutatnia, a szövetkezet pedig elismerésben részesült a járási szervek részéről.

Üjból összeült a szövetkezet vezetősége, amelyen felszólalt Iglice Miska:

— No tessék! Milyen derekasan megállta helyét ez a büntetett előéletű tékozló fiú. De megtért! Most már csupán arról van szó, kire bízzuk a pénzfeladásokat?

Sunyi Miklós szövetkezeti könyvelő megvakarta füle tövét és körülményesen kifejtette, hogy nincs miből pénzt küldeni. Egy büdös vasuk sincs jelenleg.

— Akkor is kell küldeni, ha nincs!

— jelentette ki Iglice elnök. — És ha valaki rászolgál bizalmunkra, az csak Kankalin Olivér lehet. Ha pedig pénzünk nincs a kasszában, összeadjuk az összeget. Ha nem küldjük Kankalint a postára, még azt gondolhatná, hogy nem bízunk benne.

Ügy is történt. Két darab százast adtak a megtérő bűnösnek azzal, hogy adja fel a postán. Kankalin felsóhajtott:

— Anyagilag is tönkre akarnak tenni! Azt várják bizonyára, hogy Kanadába szököm a pénzzel.

Feladta tehát a 2 darab százast és búcsúlevelet írt a szövetkezetnek. Csatolta a 200 koronáról szóló elismervényt és még egy százast mellékelt hozzá sajátjából. Azután valóban megszökött. Nem Kanadába, hanem egy bányába. Tette ezt abban a feltevésben, hogy ott nem teszik ki az embereket ilyen veszélyes kísértéseknek. (Ford.: K. E.)

Edmond Vandercammen:-öbne

A kenyér szonettje

Színarany sziget ez az asztal tengerében.

Az akkori öröm övezi, az a múlt, keresztet még mikor anyám, a boldogult karcolt rá komolyan a hús reggeli kékben.

Megéled minden itt e cipó kerekében: éhes ajkam s a könny, mely titkon, rejtve hullt, vérem, földem s amint a légies falut szérűkig lepi a dolog: aratnak éppen ...

Hozzá gyermekkorom esdőn ágaskodik, az álomból a perc átment még egy picit, ám anyám szíve már omló hallotti rózsa.

Barázdán görnyedő, sarlós, hercegi nép, szélbe terítitek a hajnalt s az elhozza a roennybolt zamatát s az ásott rögökét.

Bitiéi Lajos fordítása

Makszim Rilszkij:

Megérett az alma

Megérett az alma, piros már az alma, némán ballagunk az őszi fák között.

Elkísérsz, te drága, messzi a határba, elmegyek, s ki tudja — vissza se jövök.

A nyárnak hevében csókunk is beérett, szomjan itta ajkunk édes zamatát, s most pihen a szívem, csöndesen remegve,

Mint aranysugárban rezgő cserjeág.

Hej, sárgul a tarló, borul az ég kékje, hazafelé húznak már a szekerek ...

Ölelj meg, csókolj meg egyszer utoljára, híven válik az, ki híven szeretett.

(XV. folytatás)

16.

Egy hét múlva, estefelé, meglehetősen elégedetten kávéztam és társalogtam; már dél óta a hölgyeknél időztem. Javában beszélgettünk, amikor berontott Azevedo Gondim, és példátlan udvariatlanságot követett el:

— Ohó, hát ön itt van? Éppen gratulálni jövök Madalena kisasszonynak. Jó, hogy találkozunk. Gratulálok.

— Miről beszél? — kérdeztem megremegve.

— A házasságról — magyarázta Azavedo Gondim. — Mindenütt beszélik. Ön meg egy szót sem szólt... Mikor lesz az esküvő?

Nem válaszoltam. Madalena a hímzett terítő szálait számolta. Dona Glória megkövült, egy csésze volt a kezében. Szerettem volna kitekerni a Gondim nyakát, aki észrevette a marhaságot, nekitámaszkodott a falnak, és az állát vakargatta. Fölkeltem, odamentem az ablakhoz, hogy leplezzem feszélyezettségemet. Amikor Gondim mellém lépett, rámordultam: .

— Maga berúgott?

— Azt hittem, hogy nem titok. Mindenki tudja.

— Visszaültem. A fülem . tűzben égett, lehangoltan kezdtem beszélni a Miasszonyunk kórházáról és .az Irodalmi Szórakozó Körről, amely volt is, nem is, a polcait ellepte a moly, és esztendőben egyszer nyitott ki a vezetőség kedvéért.

— Mi haszna ennek?

Azevedo Gondim leült, lassanként megnyugodott:

— Nagyon hasznos ez a társaság, Paulo úr.

— Lárifári! A kórház, az igen. De könyvtár, ilyen helyen! Minek? Hogy Neueira havonta elolvasson egy regényt? Az a szerencsétlen irodalom ...

Azevedo Gondim, ha valamit a fefo SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 18.

jébe vesz, ott sertepertál körülötte, mint a pulyka:

— A tudás nélkülözhetetlen, tudás a kulcsa mindennek. Nemde, ön is egyetért ezzel, Madalena kisasszony?

— Aki megszokta a könyveket...

— Hát ne szokja meg — vágtam közbe.

— Ne keverje össze a tudást a nyomtatott papírlapok olvasásával.

— Pedig az egy — mondta Gondim.

— Az esze tokja!

— Akkor honnan szerzi az ember a tudást, ha nem a könyvből?

— Hát úgy, hogy lát, hall, meg járja a világot. Nogueira fene nagy tudománnyal került ki az iskolából, de nem tudott kikérdezni egy tanút. Mostanára elfelejtett latinul, de jó ügyvéd lett belőle.

— De azért a kórházat szükségesnek tartja. És miért nem dobja el a mezőgazdasági szakkönyveit?

— Az más! Mindenesetre az a véleményem, hogy az orvosok kevesebbet tanulnak könyvből, mint abból, ha fölmetszik az ember hasát, és tapasztalnak, szabnak, nyesnek eleveneket és holtakat. Én, ha ráérek, csak gyakorlati emberek fejtegetéseit olvasom. Nem adok sokat rájuk, jobban bízok magamban, mint másokban. Az én szerzőim nem jöttek is, hogy közelről szemügyre vegyék Sao Bernardo lakóit és földjeit.

Madalena a fejét csóválta.

— Persze, csak nem szoktuk meg, hogy így gondolkodjunk. A napokban látam egy filmet a moziban, s azt hiszem, többet tanultam, mint ha leírva olvastam volna. Nem is számítva, hogy kevesebb időt tölt vele az ember.

— Meg nem is tömi az ember kóccal a kobakját — tettem hozzá. — Maguk csak úgy falják a maszlagot. Gondim! Vannak olyan könyvek, hogy négy sorba beleférnek.

Dona Glória már majdnem elaludt. Azevedo Gondim kábultan, elcsigázva vállat vont.

— Hát én hasznosnak tartom a könyveket; ha ön haszontalannak tartja őket, nyilván megvan az oka.

— Én csak a Kör kölcsönkönyveiről beszélek.

— Csak az a baj, hogy ami önnek fölösleges, talán sok embernek szükséges — mondta Madalena.

— Kétségkívül: a szépség — vágta ki diadalmasan Azevedo Gondim. — Ezt kívánják az emberek. Harmónia, szépség, érti?

— Kell a kutyának!

Dona Glória fölkelt és visszavonult. A tárgyat kimerítettük, ezért elhallgattunk, Azavedo Gondim hasztalanul igyekezett föléleszteni a társalgást:

— Micsoda porfelhő, mi? Ez az északkeleti szél.

Távozott.

Nekibátorodtam és odamentem Madalenához.

— Látja, már beszélnek róla. Gondim azt mondja, csak erről beszélnek.

Semmi válasz.

— Nem teszem be többé a lábam. Először, mert nem akarom hírbe hozni, másodszor, mert nevetséges. Természetesen a kisasszony már meggondolta.

Madalena letette a hímzést:

— Ügy látszik, hogy megértjük egymást. Mindig vidéken kívántam élni, korán kelni, kertészkedni. Ugye van kert? De mér nem vár még egy

kicsit? Az igazat megvallva, nem vagyok szerelmes.

— Ugyan! Ha a kisasszony azt mondaná, hogy szerelmes, nem hinném el. Én nem szeretem az olyan embereket, akik vaktában gyúlnak szenvedélyre, és máris elhatározzák magukat. Különösen ilyen dologban. Tűzzük ki a napot.

— Nem sürgős. Talán egy év múlva ... Elő kell készülnöm.

— Egy év? Egy éves üzlet mit sem ér.

Mi kell még? Egy fehér ruha huszonnégy óra alatt elkészül.

Lépteket hallottam a folyosón, s lehalkítottam a hangomat.

— Ügy, bejelenthetjük a nagynénjének?

Madalena tétován mosolygott.

— J61 van.

— Abbahagyták már azt a süket vitát? — kérdezte Dona Glória az ajtóból. — Majd leragadt a szemem.

— Nekem is. Gondim volt a hibás, olyan fura nézetei vannak.

Tanakodtam magamban, hogyan hajtsam végre a lánykérést, de belezavarodtam, nem tudtam kiokosodni, hogy mit mondjak.

— Dona Glória bejelentem, hogy engem meg az unokahúgát egy hét múlva ásó-kapa választ el egymástól. Helyesebben mondva: egybekelünk. Persze, maga is velünk jön. Ahol ketten esznek, ott a harmadiknak is jut. A ház nagy, van ott szoba millió.

Dona Glória elsírta magát.

17.

Silvestre atya adott össze bennünket a Sao Bernardó-i kápolnában, Szent Péter oltára előtt.

Január végén jártunk. A virágzó

íjpálma sárga pontokkal hintette be a vadont; reggelenként pipáztak a hegyek; a legutóbbi zivatarok óta harsogva zúgott a patak, folyóvá dagadt és tajtékos lett a csatorna előtt a zuhatag.

Amikor meglátta a villanydrótokat, a telefont, a bútort és több fémtárgyat, melyeket Maria das Dores homokkal sikált csillogóra, Dona Glória bevallotta, hogy itt elviselhető az élet.

— Nem megmondtam?

A ház bal szárnyán adtam szobát neki az iroda mögött; ablaka a templom piros falára nézett. Ezt a falat most már zöldesre paskolta az eső, de akkoriban új volt, és olyan színű, mint a nyers hús. Én a jobb szárnyon laktam Madalenával; a verandáról leláttunk a gyapotföldekre, a mezőre, a hántolóra, a fűrésztelepre és az útra, mely egy domb körül kanyarodik.

— Üj életet kezdünk, úgye? — mondta Madalena vidáman.

Attól fogva néhány meglepő dolgot fedeztem föl benne. Amint tudják, megelégedtem az arcával és néhány fölületes felvilágosítással.

Egy hétig azzal bajlódtam, hogy az övéhez igazítsam a beszédemet, de nem tudtam levetkőzni rengeteg nyelvhibámat. Abbahagytam. Marhaság. Madalena nem törődött ilyen dolgokkal. Azt hittem, iskolai könyvmoly.

Padilhát nem szerette, úgy találta, „alantas lélek“. (Értésére adtam, hogy engem nem érdekel a Padilha lelke. Én munkát követelek az embereimtől, más nem érdekel.) Padilhát nem szerette. De Ribeiro urat kedvelte: beült az irodába, belelapozott a könyvekbe, vizsgálgatta az iratokat, fölnyitotta a berozsdásodott írógépet. Két nappal az esküvő után, még egy kicsit csapzottan, neki indult a határnak, és ott szaggatta a szoknyáját a gyapotföldek bozótjában. Vacsorakor még ott találtam a hántolóban, a gépésszel beszélgetett.

— Ez igen. p- asszony.

(Folytatjuk)