Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-18 / 50. szám
Száz éves a rozsnyói énekkar A dédunokák ajkáról száll a dal Száz éve szárnyal a dal a rozsnyói énekesek ajkáról. Egy évszázaddal ezelőtt, 1864. december 10-én tartotta alakuló gyűlését a „Dalárda Egylet“, amely a hosszú évtizedek alatt különböző nevek alatt szerepelt. Az énekkar tevékenysége az első világháború alatt és utána, majdnem tiz évig szünetelt és csak 1923-ban alakult újjá „Rozsnyói Dalosegylet“ néven. Ettől az időtől egészen a harmincas évek végéig Roman János karnagy vezetésével működött. Ezekben az években a dél-szlovákiai városokban megrendezett dalos-találkozókon többször kitűnt a jó képességű rozsnyói férfikar. A második világháború utáni években az akkoriban megalakult CSEMADOK szervezte újjá az énekkart, amely azóta Varga Ferenc és Mikus Imre vezetésével tevékenykedett, s mind helyi, mind országos rendezvényeken sokszor szerepelt sikeresen. A karmester nagyon elfoglalt Az elmúlt hetekben a legbeavatottabbak lázasan készítették elő a már többször beharangozott évfordulót. Különösen Mikus Imrének, a jelenlegi karnagynak akadt bőven tennivalója. Ugyanis a vasárnapi nagy évfordulón az ünneplő dalárdán kívül fellép a kassai, pelsőci, görgői énekkar, valamint a helyi kilencéves iskola kórusa is. Az említett énekkarok nemcsak önálló műsorral szerepelnek a jeles évfordulón, hanem mintegy 300-an közös számmal is fellépnek. Ezért volt az utóbbi hetekben tengernyi munkája a karnagynak, mert gyakran utazott az említett dalár-Munka József Mikus Imre dákhoz, hogy a közös számokat gon dósán előkészítsék. A legöregebb tag A karvezető mellett jutott jócskán a tennivalókból a legidősebb énekesnek, Munka Józsefnek, aki egyben a CSEMADOK helyi szervezetének tisztségét is betölti. A deres hajú, komoly arcú férfi a huszas évek közepétől tagja a dalárdának. Sokszor vett már részt a nemes vetélkedésben, ahol a rozsnyói dalosok bebizonyították, hogy az énekkari kultúra kiváló élenjárói. A fel-felcsattanó tapsvihar, a külön jutalom és a dal szeretete örökre odaláncolta az énekkarhoz, és bár már túllépte a hatodik X-et, kellemes tenorja még mindig erőssége az énekkarnak. Mindig optimista volt, mostanában azonban kesereg, mert kevés a fiatal dalos. Mi lesz az utánpótlással, veti fel gyakran. Az is bántja, hogy egyesek nem járnak rendszeresen a próbákra. Pedig csak úgy lehet alaposan felkészülni, ha a szólamokból senki sem hiányzik. A férfiakkal nem is lenne különösebb baj, sót akadnak jónéhányan, akik több évtizede tagjai a dalárdának. A nőknél sokkal rosszabb a helyzet, s bizony már csak egy van közülük, aki 1950-től állandóan tagja az énekkarnak. A legpontosabb énekes Zsila Józsefné a „fehér holló“, aki másfél évtized óta helytáll. Hogy miért? — Szeretek próbákra járni — vallja. — Inkább éjjleleztem otthon,- mégis szakítottam időt. Aki igazán szeret énekelni, annak nem fáradtságot, hanem örömet, felfrissülést jelentettek ezek az összejövetelek. — Régen énekel dalárdában! — Egész fiatal korom óta. Dernőn, a falumban kezdtem és itt folytatom. Sajnom, azok közül, akikkel ötvenben jártam, csak én maradtam meg. így vagyok aztán a legöregebb tag s a legidősebb nő az énekkarban. — Mi lehet az oka, hogy a többiek elmaradoztak? — A lányok azért morzsolódtak le, mert rendszerint kevés volt a fiatal férfi. Az asszonyok meg főig a pletykák miatt. Mindig akadnak rosszmájűak, akik örülnek, ha egy-egy névtelen levéllel megrágalmazhatnak valakit. — S legalább van alapja? — Ha lenne, akkor sokszor nem is bosszankodnánk. Rosszakaratú koholmány minden esebetn a vádaskodás. — Ha nagyobb ünnepélyeken lépnek fel, mozgósítják az elmaradozókat? — Rendszerint. De aztán elfelejtik a sikert, a kellemes kirándulást... — A kilátások? — Reméljük, hogy bővül, erősödik majd az énekkarunk, mint ahogy a nevünk is meghosszabbodott. Jelenleg „az építkezési vállalat üzemi szakszervezete és a CSEMADOK mellett működő magyar munkásdalárda“ Vita a művelődési alapról: Itt tart ma Vágsellye A Vágsellyei Egységes Földművesszövetkezetnek az idén szép összeg voit a művelődési arap költségvetéséhen. Nem kevesebb, mint 219 ezer korona. Ez persze nem egy évre tervezett összeg volt. Magában foglalta az előbbi évekből visszamaradt, illetve ki nem merített összegeket is. Sajnos, ennek az összegnek talán háromnegyed része ismét csak az Állami Tail. Irodalom és sajtó................................................................ , 12 000 Kés 2. Munkabér megtérítésekre különféle iskoláztatások és szemináriumok alkalmából...................................., » 10 000 Kis 3. ösztöndíjakra....................................» » »■ « , , 24 000 Kés 4. Szövetkezeti iskola ...»>»> ( * ■ ( 16 000 Kés 5. Üdülések, pionirtábor ...».................................... 16 000 Kés 6. Kirándulások, tanulmányutak s egyéb kulturális akciókra maradt ............................................................................................. 141000 Kcs összesen: . . . 219 000 Kcs Az esztendőből már tizenegy hőnap elmúlt. S mikor megkérdeztem, menynyit merítettek ki ez idéig ebből az alapból, a felelettel bizony nem lehettem elégedett. De vegyük sorjában. A sajtóra és irodalomra előirányzott összeget túllépték. A központi és járási sajtóra 14 595 koronát fizettek ki és 2000 korona értékű mezőgazdasági szakkönyvet is vásároltak. Ez amúgy fájdalomcsillapítóként hatott, hiszen az iskolázásokra és szemináriumokra előirányzott 10 000 komából eddig mindössze 500 koronát fizettek ki. Az ösztöndíjakra előirányzott költségvetési tétel kimerítésére döntő befolyással van a tanulók száma. S ez ebben az esztendőben nagyon alacsony volt, ezért tehát csupán 4400 koronát fizettek erre a célra. Szövetkezeti iskola a vágsellyei EFSZ-ben nincs. S ahogy az irodában tájékoztattak, nem is lesz. A tagság nem tanúsít semmiféle érdeklődést ez iránt. Márpedig erre Vágsellyén is nagy szükség volna. A szakképzettség területén a szövetkezeti dolgozók túlnyomó része távolról sem éri el a korszerű mezőgazdasági termelés által megkívánt színvonalat. Az elért eredmények sem olyan kimagaslóak, hogy azokat nem lehetne emelni. Ezt pedig csakis szakképzett, gyakorlatilag és elméletileg is fejlett dolgozókkal lehet elérni. Ami az üdülésre szánt pénzeszközöket illeti, 600 korona kivételével ez is áttelelésre van ítélve. Mindössze két szövetkezeti dolgozó élvezi az üdülés örömeit. A szövetkezeti tagok úttörő korban levő gyermekei az Idén otthon töltötték a nyarat. Erre nehéz indoklást találni. Az egyes vezetők szerint nagy hiba az, hogy a szövetkezeteknek nincs saját pionírtábora. Legalábbis a mi járásunkban nincs. Az a nézetük, hogy a járás szövetkezetei egyesült erővel felépíthetnének egy pionírtábort, ahol a szövetkezeti tagok gyermekei felváltva tölthetnék nyári szünidejük egy részét. Ha a járás valamennyi szövetkezete a megtakarított (!) művelődési alapból bizonyos összeget áldozna erre, akkor ez bőven fedezné egy korszerűen berendezett pionírtábor felépítését, s a szövetkezeti tagok gyermekei váltakozva élvezhetnék a természet szépségeit s a megérdemelt vakációt. A kirándulásokra, tanulmányutakra, s egyéb akciókra tervezett, valóban szép összegből is csak csekély százalékot használtak fel. Egy hollandiai tanulmányútra, a brüni nemzetközi kiállításra és a magyarországi TSZ-beli vendégekre mindössze 17 813 koronát, színelőadások megvételére, vagy egyénenkénti látogatásokra 11 353 koronát merítettek ki. Az idén nem valósult meg az eddig szokásos többnapos kirándulás sem. Igaz, hogy Vágsellye egyike ama városainknak, ahol a kulturális munkára kedvezőtlenek a feltételek, s az anyagi lehetőségek. A művelődési otthon nagyon gyéren felszerelt, nincs megfelelő helyiség, se színpad. A szövetkezet sem rendelkezik megfelelő helyiséggel, sem felszereléssel. Szerintem ez sem indokolhatja a fiatalok teljes passzivitását a kulturális élet terén. A művelődési bizottságnak kissé többet kellene foglalkoznia ezzel a kérdéssel. A vágsellyei szövetkezetnek is szüksége van és lesz is a fiatalokra. A fiatalságot azonban :sak úgy lehet bevonni és megtartani a mezőgazdaságban, ha azoknak nódot és lehetőséget nyújtunk arra, íogy kulturális és sportéletet élhessenek. Ez ma teljesen természetes és megvalósítható követelmény, Pittich Géza, Galánta karékpénztár pénztárában telel át, s itt köszönti az 1966-os évet. Ez azonban nem akar amolyan jövendölésféle lenni. A sorrend kedvéért szükségesnek tartom részletezni, miként osztotta fel az EFSZ vezetősége a művelődési bizottsággal az egyes kötlségvetési elemeket. A pénzügyi tervben ezeket a tételeket találjuk: fWffl 3EBB rmon 99X DDH GB HÍMEKRŐL I A legpontosabb énekest minden esetben elkíséri a különböző fellépésekre a hűséges férj Zsila bácsi, a CSEMADOK egyik veteránja. a nevünk. Reméljük, hogy a sok bába között nem vész el a gyerek — fűzi hozzá mosolyogva. Vasárnap, este a rozsnyói városháza nagytermében ott látjuk a veteránokat is az ünnepi lázban égő arcok között. Mellükön ott csillog majd az arany emlékérem, amely igazolja, hogy több mint tizenöt éve tagjai az énekkarnak. A fiatalabb énekeseknek ezüst, és akik öt éve tagok, bronz érem jár kitüntetésül. Azon a forró hangulatú estén a lelkes tagok alig várják a karnagy beintését és szárnyal a dal, mint száz évvel ezelőtt a dédapák ajkán. Aztán az ükunokákat köszöntik a fellépő vendégénekkarok, az ősi bányászváros, s valamennyien az országból, akik szeretik a szép dalt, s hívei az énekkari kultúrának. TÖTH DEZSŐ A SZERELEM ÖRÄI A Válás olasz módra és az Elcsábítva és elhagyatva után újabb olasz film a házasság ellen, vagy legalábbis annak mai olasz formája ellen. Ha az előző filmekben azt láttuk, milyen pokol lehet azok élete, akiket csak a házasság kényszere tart együtt, ez a mostani filmalkotás elviselhetetlennek mutatja a házasságot akkor is, ha igazi szerelmesek kötik össze sorsukat. S mindezt — szerencsére — nem melodramatikus tanmese keretében, hanem vidám és derűs epizódok sorozatában mutaf ja '"?i‘ieg'Sr'Lliciübti) Salce rendező, s csak a film végén döbbenünk rá, hogy a sok mulatságos jelenet végső tanulságaként egy életforma válságának, sőt, csődjének lehangoló összegezését kaptuk. Két remek színész segíti a rendezői koncepció érvényesítését: Emmanuele Riva és Ugo Tognazzi. Kerülik a harsány, rikító színeket, természetes humorra' váltják ki a néző jókedvét, s minden stílustörés nélkül tudják azt is biztosítani, hogy a könnyedén induló mű komoly tartalommal telítődjék meg. Az elszürkült szerelmi házasság ábrázolása ellen azt az egyetlen kifogást lehet emelni, hogy a cselekményből (amelynek ismertetésétől ezúttal a végső poén hatásossága érdekében illik eltekinteni), nem derül ki egyértelműen: mindenfajta szerelmi házasság szükségszerű szétesését akarták-e példázni a film alkotói, vagy pusztán arra akartak inteni, hogy a házassághoz kevés a még oly bevált és biztos szerelem is, ha nincs egyéb összetartó erő a szerelmesek között. Dehát végül is nem megoldani akarták a szerzők e több ezeréves kérdést, hanem ábrázolni egyik sajátos esetét, s ezt sikerült vonzó és elgondolkodtató formában megtenniük. A MAGAS FAL Karel Kachyna csehszlovák rendező és alkotótársa, Ján Procházka író, a gyermekiélek kitűnő ismerője. Nem egy éredkes, lírai hangvételű filmet készítettek már ebben a témakörben, közéjük tartozik a nemrég bemutatott Szenvedés című alkotás is. Üj filmjükben a bontakozó gyermekszerelem nagy élményét, örömét és szomorúságát mutatják be finom eszközökkel. A magas fal, amely a tizenegyéves Jitkát elválasztja ideáljától, a kórházban ápolt béna fiatalembertől — szimbólum. Mert a táncos léptű kislány hiába kapaszkodik fel á fal tetejére, hiába is szökken át rajta, hogy a kedves beteget járni tanítsa, korai vonzalma csak pajtási szeretetben találhat viszonozásra. De Jitka, szerencsére eléggé gyerek még ahhoz, hogy egy váratlanul megkerült kismacska, meg egy adag fagylalt megvigasztalja az első csalódásért. Finom líra, gyengédség és báj párosul a filmben olykor némi vontatottsággal, üresjáratú képsorokkal. A hibák ellenére a rendező dicséretére válik, hogy sikerült elkerülnie az érzelgősség buktatóit. Hangulatosan festik alá a filmet a Für Elisre variációi, mintha az alkotók a nagy zeneszerzővel együtt hódolnának egy kislány gyermeki bája előtt. Radka Duliková, a tizenegyéves kis főszereplő valóban igen kedves és meglepő érettséggel játssza, sőt éli nehéz szerepét. A hivatalos Franciaország a párizsi Institut Pasteurben - úgyszólván a francia tudományok szentélyében hódolt Jacob, Monod és Lwow professzorok előtt, akik közös felfedezésükkel, az Öröklődés eddig ismeretlen hordozó-faktorával nyerték el az orvsotudomány 1965. évi Nobel - díját. Raymond Marcelin egészségügyi miniszter szerint „Franciaország elég sokáig várt már erre a megtiszteltetésre“. És ebben van is valami. A Grande Nation 1935 óta, amikor Frédéric és Irene Joliot Curie a kémiaidíjat nyerték el, tudományos téren — azaz az orvostudományban, fizikában és kémiában nem tudta kivívni a stockholmi Nobel-bízottsäg elismerését. Bár a franciák a Nobel-díjasok listáján az amerikaiak, angolok és németek mögött a negyedik helyet foglalják el. azt csak az olyan kiváló tollforgatóknak köszönhetik, mint André Gide, Francois Mauriac, Albert Camus és Saint-John Perse voltak. De 1960 óta az irodalom terén sem jutott nekik babér Stockholmban. Három évvel ezelőtt ezért Párizsban összefogtak a külügy- és a neve lésügyi minisztériumban, hogy lépéseket tegyenek Stockholmban a fran cia tudomány jó hírneve érdekében Dufresne de La Chauviniere gróf, de Gaulle stockholmi nagykövete azóta túl gyakran megkörnyékezte az illetékes bizottság tagjait, a stockholmi komoly urak nem kis megrökönyödésére. A nagykövet élénk „diplomáciai" tevékenysége azonban nyilván mégis kifizetődött — részben, amikor a múlt évben Stockholmban úgy döntöttek, hogy az irodalmi díjat újra Franciaország és a Nobel-dfj franciának, Jean Pul Sartre-nak ítéljék. Sartre azonban a nagy megtiszteltetést, de La Chauviniere legnagyobb megdöbbenésére, visszautasí tóttá. De Blesson nagykövet, de La Chauviniere utódja több sikert ért el Stockholmban. A 85 jelölt közül a zsűri ez évben Francois Jacob sejt genetikust, André Lwow mikrobioló gust és Jacques Monod anyagcsere specialistát tüntette ki az orvostudo mány díjával. Mindhárman osztályve zetők a párizsi Pasteur-intézetben. Nagy volt tehát az öröm Franciaországbn. De csak néhány napig — mármint hivatalos körökben, Rájöttek ugyanis, hogy a svédek nem három nagy tudású jó francia honpolgárt, hanem szélsőséges baloldali antigaullistát tüntettek ki. Monod professzor hosszú ideje tagja a Francia Kommunista Pártnak és a CGT szakszervezetben titkári állást is betöltött. 1956-ban mind a három tudós belépett a „Köztársaság Védelmi Bizottságába", amely akkor de Gaulle hatalmi törekvései ellen alakult. Azóta mindháromnak a Sureté Nationale (titkosrendőrség) listáján szerepel a neve. Egy héttel a stockholmi verdikt után Monod a baloldali Nouvel Observateur c. lapban tizenkét hasábos cikkben a legélesebben bírálta a mai Franciaország tudományos kutatásaiban uralkodó zűrzavaros viszonyokat és különösen a „tudományos sovinizmust“. Erre aztán de Gaulle elnök és miniszterelnöke Pompidou a három tudós címére már megszövegezett hivatalos jókívánságukat a papírkosárba dobták. Franciaország agilis stockholmi képviselői pedig nem hivatalosan adták értésükre a Nobel-bizottság tagjainak, hogy választásuk igen súlyos hiba volt, amelyet azonban jövőre kijavíthatnak. (SM — Der Spiegel) SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 18. Téli út (Foto: Tóth Dezső)
