Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-04 / 48. szám
Ausztrália kivételével valamennyi földrész politikai eseményei gazdag anyagot szolgáltatnak beszámolónkhoz. Köztük elsősorban a vietnami háború legújabb fejleményeit, a kongói puccsot és az Amerikai Államok Szervezete külügyminiszteri értekezletét kell említenünk. Az „öreg kontinens“ egyik legjelentősebb politikai eseménye a francia elnökválasztás, továbbá Stewart angol külügyminiszter moszkvai látogatása. vetkeztében, hogy a párizsi Elyséepalotában a jövő héttől új vagy újrégi elnök kezdi meg hétéves tevékenységét, az atlanti tábor országainak politikája valóságos cseppfolyós állapotba került. Az angol kormány jelentős diplomáciai lépésekkel akarja feledtetni választóival és a világ közvéleményével Rhodesia ügyében tanúsított határozatlanságát. Ennek egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka, hogy a nemrég Londonban járt Schröder nyugatnémet külügyminiszter látogatásakor nyíltan szembehelyezkedett a bonni kormány atomfelfegyverzési politikájának tervével. Legújabban pedig Stewart angol külügyminiszter Moszkvában négy napon át folytatott hivatalos megbeszéléseket a szovjet vezetőkkel. Úgy látszik, Wilson legalább a keletnyugati hídverés előharcosaként kivárt tetszelegni, ami az elmúlt tíz év angol politikájának meglehetősen jó hagyománya. A NATO-hadügyminiszterek párizsi tanácskozása — paradoxonnak is tűnhet, de a házigazda Franciaország képviselője távolmaradt — arra vall, hogy Nyugat-Németország atomfelfegyverzése ügyében súlyos ellentétek támadtak a tagállamok, de még Bonn és Washington között ís. MacNamara amerikai hadügyminiszer egy ún. NATO-atombizottság felállítását javasolta, amelyben Nyugat-Németország is képviseltetné magát, de ez még nem jelentené az atomfegyverek birtoklásának jogát. Lényegében tehát arról van szó, hogy a bonni sietséggel szemben Washington inkább lassítani igyekszik és a végleges döntés halasztására törekszik. Voltaképpen ebben kereshetjük az okát annak is, hogy Erhard kancellár december elsejére tervezett amerikai látogatását több mint két héttel későbbre, december 19-re halasztották. A hivatalos ok: Erhard náthalázt kapott. Igaz ugyan, hogy a kancellár valóban megbetegedett, de már lábadozik, és egyes washingtoni politikai körök a halasztás mögött „diplomáciai betegséget“ sejtenek. Vezető nyugati lapok nem Is titkolják: Johnson azért halogatja a végső döntést, mert tudja, hogy Nyugat-Németország atomfelfegyverzése súlyosan veszélyeztetné a kelet—nyugati párbeszédet, amelynek a vietnami háború amúgyis rengeteget ártott. Az Amerikai Államok Szervezete Rio de Janeiro-i értekezletének lefolyása is beletartozik az általános körképbe; a Fehér Ház imperialistagyarmatosító politikáját egyre határozottabban utasítják el világszerte, bármilyen lepel alatt próbálja is azt megvalósítani. Rusk amerikai külügyminiszternek az értekezleten elhangzott felszólalása inkább egy védőbeszédhez hasonlitott kormánya politikájának helyesléséért, mintsem a múltban még oly fenségesen szónoklő jenki-politika dicsőítése Latin-Amerikában és másutt is. Tragikus presztizsháború Az események fejlődése arra vall, hogy a tőlünk oly távoleső, de mégis közelálló vietnami nép karácsonya a szabadságáért és függetlenségéért az amerikai túlerővel szembeni harc jegyében telik el. Kennedy elnök meggyilkolásának második évfordulójáról úgy „emlékeztek meg“ a Fehér Házban, hogy kidolgozták a vietnami háború újabb stratégiáját; jóllehet Johnson ünnepélyesen elkötelezte magát elődjének politikája mellett, aki a katonai megoldások helyett inkább a vitás kérdések politikai megközelítését sürgette. MacNamara amerikai hadügyminiszter legutóbbi saigoni villámlátogatása is bizonyítja, hogy Johnson tovább enged a Pentagon követelésének, amely a háború kiszélesítését sürgeti Vietnam egész terijletére. Az egyik érv, amivel a washingtoni kormány igyekszik érthetővé tenni az amerikai közvélemény előtt a vietnami agressziót, mint ismeretes, az Egyesült Államok veszélyeztetett presztízsére hivatkozik. Az USA súlyos presztízsveszteség nélkül nem vonulhat vissza Vietnamból, ahol tulajdonképpen egész távol-keleti befolyásának egyik legérzékenyebb pontja alakult ki. Egy olyan vitághatalom, mint az Egyesült Államok, semmire sem olyan érzékeny, mint katonai presztízsére, s amíg nem sikerül valamilyen látványos győzelmet kicsikarni, addig az Egyesült Államok számára a vietnami probléma csakis katonai síkon jelentkezik. Nagyjából ez a hivatalos amerikai érvelés, amelyet ha nem is túlságosan ennyire nyíltan, de különböző változatokban ismételgetnek a nyugati lapok. Ám mélyen hallgatnak, vagy csak hiányosan számolnak be arról az óriási méretű tiltakozóhullámról, amely nemcsak Amerika-szerte, hanem a világ különböző tájain, még a „szövetségesek" fővárosaiban is folyik a vietnami háború befejezéséért. A legutóbbi húszezres amerikai békemenet transzparensein a legélesebb kormányellenes jelszavaktól egészen a behívók megtagadásáig vezet a sorrend. Az amerikai közvélemény is rádöbbent végre, — és ez igen fontos tényező —, hogy kormánya nyílt háborús politikát folytat, s nem csupán egy elszigetelt konfliktus zsákutcájában vergődik, — ahogy azt szerették volna eddig elhitetni. A hivatalos amerikai érvelés szerint csupán presztizsháborúnak nevezett vietnami agresszió egyre gyászosabb fejezetekkel bővül, amelynek valódi tragikuma az, hogy az Egyesült Államok kormánya a háborús politika folytatásában keres menedéket megoldatlan szociális és faji problémái elől. Diplomáciai vagy valódi betegség ? Függetlenül, vagy éppen annak kö-Ezek után Washingtonnak bizonyára jól jött Erhard náthaláza, hiszen a Fehér Ház politikáját ért világméretű bírálatok és elítélések következtében Washingtonban is joggal beszélhetnek a „diplomáciai kimerültség“ jeleiről. A Mobutu-puccs és Kongó jövője Bár Afrikában a kongói puccs csak átmenetileg kavart nagy hullámokat, s változatlanul Rhodesia áll az események előterében, érdemes közelebbről megvizsgálni, mi is történt Kongóban. A hirtelen és aránylag váratlan változás külső jelei arra vallanak, hogy az esztendők óta tartó hatalmi vetélkedés újabb fordulatáról van szó. Az egymást követő zugpolitikusok sorrendje — Kaszavubu, Csőmbe. Mobutu vagy mások — sokszor változott már, de a politika mindig a régi maradt. Vagy az Egyesült Államok vagy Belgium érdekei érvényesültek, vagy a kettő együttesen. Másszóval: Kongó immár öt éve a neokolonializmus mintapéldánya. Belgium 1960-ban adta meg az országnak a látványos politikai önkormányzatot, majd néhány hónapra kénytelen volt megbékélni a haladó szellemű imperialista-ellenes Lumumba kormányával is, de később Kongó detektívregényekbe is beillő politikai gyilkosságok színhelye lett. Csak egy kis összevetés: Csőmbe, Kaszavubu és Mobutu egyaránt és együttesen felelősek Lumumba kegyetlen meggyilkolásáért. Ügy tűnik — mutat rá a TASZSZ hírmagyarázója —, hogy ezúttal a korábbi fordulatoktól bizonyos mértékben eltérő változásról van szó; az okok bonyolultabbak és mélyenfekvőbbek. Miután Csombét a közelmúltban ismét eltávolították és helyébe Kimbát nevezték ki miniszterelnöknek. Kongóban a belpolitikai helyzet rendezettebb körülményei mutatkoztak. Szabadabban hallathatták szavukat az'alapvető változások követelői, akik a politikai erők összefogását szorgalmazták a nemzeti egység javára. A Kimba-kormány nemzetközi kapcsolataiban megkezdte a rendezést az anti-imperialista politikát folytató szomszédaival. Mindez nem tetszett a rendkívül befolyásos imperialista köröknek, amelyek a Kimba-kormány intézkedéseiben kongói érdekeik veszélyeztetését látták. A Mobutu-államcsíny nyugati visszhangja is azt mutatja, hogy imperialista körökben elégedettek a történtekkel. A legutóbbi kongói változások végleges megítélését azonban sok mellékkörülmény zavarja. Többek között az, hogy a politikai foglyok közül szinte elsőként bocsátották szabadon Gizengát, aki Lumumba halála óta majdnem egyhuzamban börtönben vagy száműzetésben volt. S most egy kis visszaemlékezés: Csőmbe másodszori hatalomrajutása után ugyancsak Gizenga kiszabadításával kezdte, majd amikor a lumumbista politikus nem volt hajlandó szolgálni őt, visszaadta a politikai rendőrségnek. E sok tényező összege nehézzé teszi a kongói események és fejlemények pontos felmérését. A közeljövő ad választ majd arra, hogy a politikai párharcból egyelőre győztesként kikerült Mobutu mögött milyen erők és érdekek állnak. Mert hogy Kongó népe függetlenségének, szabadságának és jólétének biztosítására tett kijelentései csupán megtévesztő manőver, ahhoz egy pillanatig sem fér kétség. (tg) # Ülésezik a KGST végrehajtó bizottságának 20. ülésszaka. Moszkvában megkezdte tanácskozását a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa végrehajtó bizottságának 20. ülésszaka, amelyen megvitatják a gazdasági, a tudományos éd~- a műszaki együttműködés több forgós kérdését. Az ülésszakon a tagállamokon kívül az egyes kérdések vitájában részt vesz Jugoszlávia képviselője is. 0 Angol csapatok érkeznek Zambiába. Mint ismeretes, az angol kormány hosszú halogatás után mégis nyilvánosságra hozta, hogy katonai csapatokat küld Zambiába, a Rhodésiával szomszédos országba. Londonban leplezetlenül éreztetik, hogy az angol csapatok küldetésének főcélja inkább Smith fajüldöző rendszerének védelme, mint Zambia óvása egy esetleges rohdésiai megtorlástól. # Brezsnyev elvtárs látogatása az NDK-ban. Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának első titkára Walter Ulbrichtnak, a Német Szocialista Egységpárt első titkárának, az NDK Államtanácsa elnökének meghívására november 27. és 29. között látogatást tett a Német Demokratikus Köztársaságban. # Befejeződött Nagy-Britannia Kommunista Pártjának XXIX. kongresszusa. A kongresszus politikai határozatot hozott, amely leszögezi, hogy az a válság, amelyet most Nagy- Britannia él át, a világkapitalizmus általános válságával függ össze. A munkáspárti politika elsőrendű célja a brit imperialista érdekek követése, a monopoltőke megerősítése, s ezért kudarcra van ítélve. # Tito Ausztriába látogat. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnöke elfogadta Franz Jonas osztrák köztársasági elnök meghívását és Ausztriába látogat. A látogatás időpontjában diplomáciai úton egyeznek meg. PÁRIZS AZ ELNÖKVÁLASZTÁS LÁZÁBAN ÉL. December 5-ét várja mindenki vagy méginkább a 6-ára, hétfőre virradó hajnalt, amikor a szavazás eredménye ismeretessé válik. Kinek-kinek megvan a maga jóslata, számszerű vagy csak általánosságban mozgó. Franciaországban mostanában nem nehéz választ kapni arra, legyenek bár diplomaták, újságírók, politikusok, illetve „az utca emberei“, milyen eredményre számítanak. A közvéleménykutatás általában azzal végződik, hogy a megkérdezettek körülbelül 60 százaléka De Gaulle győzelmét várja. A mai francia közvélemény az első perctől kezdve bizonyos volt benne, hogy a tábornok újra jelölteti magát. A körülmények visaont'annál kevésbé érdeklik, sőt talán szórakoztatják is egy kicsit. Olyan ez a választási hadjárat, mint Felicién Marceau színdarabja. Komoly dolgokról van benne szó, társadalmi törvényszerűségekről, üzletről, erkölcsökről, de alapjában véve habkönnyű, pezsgő és bódító. f^e ha biztosra veszik is az elnökjelölt-elnök sikerét Franciaországban, még ebben a bizonyosságban is vannak olyan bizonytalansági elemek, amelyeknek pedig megvan a jelentőségük. Kérdőjeles az is, milyen lesz az Egyesült Államok vezető köreiből október végén elindult szokatlan arányú, ritka hevességű és egyértelműen ellenségesnek minősíthető propaganda hadjáratnak a hatása. A State Department az amerikai sajtó többszáz emberét hívta össze, Franciaország elnököt választ hogy egy állítólag szokásos évi tájékoztatást adjon az Egyesült Államokon kívüli világhelyzetről. Az értekezleten meglepő nagy teret adtak a de Gaulle politikája elleni támadásoknak. Ezt követőn az amerikai lapok kórusban kezdték szidalmazni a de Gaulle-i koncepciókat. Nehéz számokban előre látni, vajon milyen hatással lehet a francia választókra de Gaulle-nak és kormányának az Európai Gazdasági Közösséggel szembeni politikája. Nemcsak a nagytőke urai mondják, hogy Franciaországnak is szüksége van a Közös Piacra, hanem éveken át a francia hivatalos propaganda is azt magyarázta, hogy az európai gazdasági összefogás milyen hasznos. Így aztán nem lehet csoda, hogy a középrétegekben is riadtan látják az olyanféle perspektívát, mely szerint Franciaország hátat fordíthat az Európai Gazdasági Közösségnek. December 5-ig minden esetre nem várható a közös piaci válság rendezésére semmiféle lépés, — mondják francia hivatalos körökben. S azután? A válasz udvarias mosoly. Külön szórakozást nyújtott, ahogy a franciák megtudták, szavazhatnak-e majd december 5-én jelenlegi elnökükre. Mindenki titkolózásba burkolózott. Elsősorban persze az Elyséepalota. De Gaulle kifürkészhetetlen és megközelíthetetlen volt, mint a rejtélyes Buddha, mintha az utolsó pillanatig maga sem tudta volna, hogyan akar dönteni. Az igazi mulatságot mégis az okozta, miként terjedt a titkolózás köde, lefelé. Ezek szerint az a néhány televízió-technikus volt az első egész Franciaországban, aki az elnök november 4-i televízió- és rádióbeszédét szalagra rögzítette. Programbeszédről nem lehetett szó november 4-én. De Gaulle kijelentései szűkszavú módon a legtágabb értelmezést is lehetővé tették. Az elnökválasztás tétjét igy fogalmazta meg: „Franciaország helyzete és tevékenysége abban a világban, amely fölött mérhetetlen veszélyek lebegnek: Franciaország függetlensége, amelyet úgy nyert vissza, hogy nem tagadta meg baráti kapcsolatait; együttműködést azokkal a népekkel, amelyek gyarmatosítása korábban gyakran véressé, minden esetre anakronisztikussá vált; Nyugat-Európa egyesítésének olyan folytatása, hogy igazságos és ésszerű feltételekkel szervezzék meg az egységet és ebben Franciaország megmaradhasson annak, ami; az egész európai kontinens mielőbb jusson megegyezésre, hogy együttesen menetelhessen a béke és a haladás felé.“ És így tovább. De Gaulle mondataiban ismét felbukkan „az európai kontinens“ méreteiben sürgetett megegyezés. „Az Atlanti-óceántól az Uraiig“ terjedő „európai Európa“ francia gondolatának kifejtését ismét és ismét kérték és kérik a Párizsban járó politikusok és nem politikusok egyaránt. A válaszokból kiérződik egy olyan elgondolás, amelyet csak üdvözölni lehetne: az „európai Európa“ kizárná az amerikaiak beleszólását az öreg földrész ügyeibe. A társadalmi-gazdasági rend különbözőségét, a politikai-ideológiai eltéréseket nem tartják Párizsban akadálynak az „európai Európa“ útjában. E gy nem hivatalos közvéleményTM kutatás szerint a választások során az első helyre, még az első menetben de Gaulle-t várják körülbelül 14—15 millió szavazattal. A második — ugyancsak egyöntetű vélemény szerint — Francois Mitterrand, a baloldal jelöltje körülbelül 5—7 millió szavazattal. Ennek igen nagy jelentőséget tulajdonítanak, különösen a távoli jövőre nézve, hiszen a de Gaulle-t követő Franciaország talán jobban foglalkoztatja a politizáló embereket, mint a közvetlen holnap. Ezt követi a szélső jobboldal jelöltje, Tixier-Vignancour ügyvéd, az úgynevezett középpártosok jelöltje Marcilhacy szenátor és a jóformán homályból előbukkant Antier. Az egészben az a különös, hogy de Gaulle-t csaknem mindenki bírálja és támadja, karikatúrák százait köziik róla, különböző társadalmi rétegek elégedetlenkednek, és mégis biztosra veszik győzelmét. A rejtélyt nem túlságosan nehéz megfejteni, de mégis a mai franciaországi politikai és közélet alaposabb elemzése kívánatos megértéséhez. (V.Th) ^ A szinte festői környezetben el' terülő párizsi-Elysée-palota, a mindenkori francia köztársasági elnök székhelye, a világpolitikai érdeklődés központjába került. Vasárnap, december 5-én tartják ugyanis a köztársasági elnökválasztásokat Franciaországban. Vajon gazdát cserél a palota? Válasz a rágalmakra A moszkvai Pravda múlt vasárnapi számában „Minden ország kommunistáinak nemzetközi kötelessége“ címmel szerkesztőségi cikket közölt, amelyben válaszolt a kínai sajtóban megjelent szovjetellenes rágalmakra. „Korunkban éles, kérlelhetetlen, pillanatra sem szűnő harc folyik a társadalmi haladásért, nagy forradalmi ügyünk haladásáért. A szocializmus erői, a nemzetközi kommunista munkás- és nemzeti felszabadító mozgalom, a demokrácia és a béke erői aktív offenzívát folytatnak az imperializmus állásai ellen, s lépésről lépésre visszaszorítják az imperializmust. Hogyan megy végbe a világot átfogó forradalmi folyamat fejlődése? Vajon sokáig marad-e még fenn a világ egyrészében a kizsákmányolás és az elnyomás? Sokáig lesz-e még lehetőség a nemzetközi színtéren a diktátumra és az erőszakra? Milyen áron jön létre az emberiség társadalmi haladása? Lesz vagy nem lesz termonukleáris világháború? Ezek a kérdések állnak ma a társadalom érdeklődésének középpontjában. Ezekre a kérdésekre adja meg á választ a szocialista világrendszernek, a nemzeti felszabadító mozgalomnak, a kapitalista országok munkásosztályának, a munkásosztály kommunista élcsapatának harca. A tapasztalatok világosan megmutatják, hogy a forradalmi erők egységes fellépései biztosítják a legjobb feltételeket az új társadalom építésének kibontakozásához, a szocialista országokban, a nemzeti felszabadító mozgalom újabb győzelmeihez. Sajnos, a Kínai Kommunista Párt vezetői részéről nem talált kedvező visszhangra az SZKP és a többi marxista-leninista párt törekvése, a kommunisták akcióegységének biztosítására. Az utóbbi hónapok gyakorlata elég meggyőzően bebizonyította, hogy az imperializmus igyekszik kihasználni a kommunista sorok összeforrottságának gyengülését. így az, aki lemond az együttműködésről, s elutasítja az agresszor elleni együttes fellépésekre vonatkozó javaslatokat, az gátolja a népek igazságos harcát, s az agresszort segíti. A világot átfogó forradalmi mozgalom hosszú és nehéz, de nagy és dicsőséges történelme folyamán sok megpróbáltatáson ment keresztül, és sok nehézséget küzdött le. Mindenkor megerősödve és bölcs tapasztalatokkal gazdagodva került ki e nehézségekből. Nem kétséges, hogy a mostani nehézségeket is, amelyeket a soraink megbontására irányuló kísérletek okoznak, sikeresen le fogja küzdeni. Biztosítja ezt a testvérpártok óriási kollektív tapasztalata és az a tény, hogy az összes forradalmár megingathatatlan akarattal akcióegységre törekszik az imperializmus eilen a béke és a szocializmus nagy eszményeiért vívott harcban — hangoztatja többek között a moszkvai Pravda szerkesztőségi cikke. SZABAD FÖLDMŰVES 9 1965. december 4.
