Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-04 / 48. szám
Vígan a lejtőn A losonci járásban még mindig elég sok szövetkezet küzd gazdasági nehézséggel. A járási termelési igazgatóság ökonómiai osztályán hosszú ideig elbeszélgettünk a dolgozókkal. Azt sem tudják, hol a fejük, hisz tíz gyengén gazdálkodó, ráfizetéses szövetkezetben kell kidolgozniuk a gazdálkodás megszilárdításának tervét. Ezekben a szövetkezetekben az idénymunkákkal is nehézségek voltak. Hogycsak egyet említsünk, a sőregi szövetkezetben még a burgonya is földbefagyott. Csak a járás rendszeres segítsége tette lehetővé, hogy az említett szövetkezetekben a termést nagy üggyel-bajjal betakarították és az őszi munkáit is kisebb-nagyobb lemaradással végezték el. Nemrégiben ellátogattam az egyik Ilyen nehézségekkel küzdő szövetkezetbe, Bolgáromba. A szövetkezet A falun nem látni, hogy szegény agronómusa lenne a szövetkezet. A főtéren a községháza igazán mutatós épület és a számtalan korszerű családiház mutatja, hogy itt sem állt meg az élet. A falut egyszerű, de vígkedélyű emberek lakják. A községháza felől lefelé a lejtőn traktorvontatású pótkocsi érkezik. De már előbb is hallottuk a rajta ülők nótáját. Csak úgy pattog a ritmus, „nyisd ki babám az ajtót", később meg hogy „ egye meg a fészkes fekete fene". — Tán bizony lakodalomból jönnek — köszöntőm őket kissé élcelődve. — Vagy útba ejtették a boros pincét?! — Az itókára majd később kerül sor. Most azért dalolunk, mert végeztünk. Hazahoztuk az utolsó cső kukoricát is. Drágán Mária a legvidámabbik, még jókedvűen hozzá is teszi: — Mondjanak, amit akarnak az Irigyeink, de mi megtesszük a magunkét. Ha kell még más szövetkezetnek is segítünk. Ne féltesn minket senki... Tréfálódás közben ugrálnak le a pótkocsiról és az ütött-kopott szövetkezeti irodába térnek be. Ez az épület bizony sehogy sem illik a jókedvhez. A községháza mellett valósággal eltörpül, rossz érzést kelt az emberben. Amíg az asszonyok rendbehozzák magukat, átöltöznek, a traktorossal beszélgetünk, aki egy személyben agronómus is. Szalai János bácsi nyugodt beszédű, javakorabeli ember. Előszöris a kukoricáról váltunk néhány szót. — Ügy látom, nagyon aprók ezek a kukoricacsövek, vagy talán a leggyengébbet törték utoljára? — Ilyen volt a többi is. Gyengén fizet a kukorica. Alig lesz meg a 25 máfZsa hektáronként csövesen. Vagy talán annyi se. Az árpának is csak hét mázsát adott hektárja. A búza jobb volt, az megadta a 18 mázsát is. — Tudom, hogy a földjük dombos, de mégis alacsony a hektárhozam. Ennyit termelt magángazda.korában is? — szegezem neki a kérdést. Szalai bácsi elgondolkozik. "" ' — Hát ami azt illeti, tényleg keveset termelünk. Én mindig több mint 30 mázsa gabonát gyűjtöttem be hek-Asszonyok az áldomás előtt táronként. Igaz, a hat hektár földön három tehenet, négy-öt hízómarhát, két-három borjút meg tizenöt-húsz sertést tartottam. Volt trágya bőven, fizetett a föld. De a szövetkezetben valahogy nem tudunk magunkra találni. Az első években állandóan a viszálykodás, a rokoni harc, a különböző csoportok érdeke került előtérbe. Mindig arról folyt a vita, ki legyen 5 funkciós, ä munka pedig háttérbe szorult. Most már szilárdulna a helyzet, de nincs munkaerő. Csak egy fiatal van a szövetkezetben. Mind elmentek az iparba. Ahol többet keresnek. — Nehézségek tehát voltak és vannak. Mint jó gazda, miben látja a gyenge eredmények okát? — Sok a hiba nálunk a szervezésben is. Sokszor az asszonyok is későn jönnek a munkába. A trágyát se tudtuk kihordani. — Az asszonyokkal nincs hiba! — kontráz közbe egy kontyos. — El kell ismernünk, hogy jobban dolgozhattunk volna — így a másik. — A kukoricát csak egyszer kapáltuk meg ... nem is adhatott gazdagabb termést! Lassan, lassan kibogozódik a bolgáromi szövetkezet gazdasági helyzete. Az egyik oldalon alacsony termelési eredmények, a másikon nem indokolt jókedv és bizakodás. Amikor megkérdeztem, hogy mennyit fizetnek egy munkaegységre, az egyik tűzről pattant menyecske sebtében válaszol. — Ügy hallottam, meglesz a nyolc korona. — Az évzáró gyűlésen mennyivel toldják meg? — Semmivel. A mi szövetkezetünkben még sosem volt osztalék. De haladunk előre. Mert fizettek itt már munkaegységenként öt-hat koronát is. A nyolc korona mégiscsak több... — Aki dolgozik, az keres, — teszi hozzá Szabó Mária, a pénztáros. — Akad olyan asszony is, aki a hónap végén 480 koronát visz haza. így beszélnek, ellenérveinek a bolgáromi asszonyok. Mindegyik valóságos védőügyvédje a szövetkezetnek és sajnos a lemaradásnak is. Valahogy igen alacsonyak itt az igények. Elégedettek a havi három, négy, ötszáz koronás keresettel. Pedig nincs ez így rendjén, bolgáromi asszonyok! Mert az alacsony termelési eredmények miatt a szövetkezet tizenkét vagon gabona helyett csak 7,5 vagon gabonát adott az államnak, kukoricából, — amint Cagan Erzsébet könyvelő mondotta, — talán egy mázsát sem adnak el. Nem is lehet, mert kevés a hízóállatoknak is. Idén esős időjárás volt, tehát kedvezett a répaféléknek. Ennek ellenére cukorrépából alig 150 mázsás hektárhozamot értek el. Ugyanakkor, amikor más szövetkezetekben 400—500, sőt még ennél magasabb hektárhozammal dicsekednek. A 269 hektár földterület után mindössze 100 mázsa marhahúst, 885 mázsa sertéshúst, 50 000 liter tejet és 44 000 tojást adnak el. Ez bizony igen kevés és meglátszik a bevételi terv teljesítésén is. A tervezett 981 ezer korona helyett csak 680 ezer korona bevételt érnek el. Ennyi év után nem lehet így gazdálkodni. Vajon mért nincs fiatal a szövetkezetben? Nem kívánhatjuk egyetlen fiataltól sem, hogy négy, öt, hatszáz koronáért dolgozzon a szövetkezetben, mikor máshol többet kereshet. Az iroda épületéből újra felcsendül a nóta. — Ügy látom, maguknál igen színvonalas kultúráiét folyik — fordulok Szabó Mária felé. — Csak arról ne kérdezzen semmit. A faluban öt éve nem játszottak színdarabot, mulatság is ritkán van, nem működik az ifjúsági szervezet, a CSEMADOK is alig hallat magáról. Szilveszterkor meg búcsúkor szoktunk szórakozni. Az asszonyok mégis jól tudnak dalolni. — De nem mindig. Meg kell nézni mi vari az asztalokon. Az irodahelyiségben már alig férnek el az asszonyok, süteményes tányérok és lavórovicával telt üvegek sorakoznak előttünk. Balázs Katalint éltetik, ő az ünnepelt, mert Katalin nap előtt állnak. A legvígabb máris rákezdi: „Megverem a csizmám szárát, csókolom a babám száját!“ A vigalom tetőfokára hág, csak úgy mozognak az ablaküvegek. Széles a jókedv, hisz végzés van. Begyűjtötték a kukoricát. Ki gondol itt arra, hogy miért volt szűk a termés?! Meg hogy kevés jut a munkaegységre. Fő az, hogy ki-ki megtalálja a számítását. Mert amint az ellesett beszélgetésből megtudom, jó hogy nincs túl nagy fegyelem, így otthon is „végződhetnek“. Nem fontos korán menni munkába. De mi lesz holnap? Egyszer talán az utolsó fiatal is fölkerekedik a szövetkezetből, mert elcsábítják a többiek, akik jobban keresnek. Fiatalok nélkül pedig nincs előrehaladás még Bolgáromban sem. De ki bánja itt mit hoz a jövő?! A beszélgetésből legalábbis ez látszik. Nekik így is jő. Igaz, nem teljesen bennük a hiba, mert éveken keresztül megszokták, hogy nincs osztalék, kevés a termés, döcög a kulturális élet. A hiba elsősorban a munkaszervezésben, a szövetkezet irányításában van. De ez a helyzet nem tarthat örökké. A szövetkezet vezetőségének törődni kell azzal, hogy végre szakemberek kerüljenek a szövetkezetbe. A szövetkezetesek, főleg az asszonyok a hibák ellenére is szeretik szövetkezetüket, és ha rugalmasabb lenne a munkaszervezés, a vezetés, nem maradna el a siker. Mostanában valahogy „ej ráérünk arra még“ gondolkodás ütöttfe fel a fejét a faluban. A látottakból, hallottakból azt állapíthatjuk meg, hogy a bolgáromiak keveset törődve a problémákkal vígan haladnak lefelé a lejtőn. BÁLLÁ JÖZSEF A közelmúltban összetalálkoztam pajtásommal, György Péterrel. Gyerekkori ismerős, a hetedikben egy pádból bosszantottuk a tanítót. Csakhogy az idő ke. reke nem állt meg, a szél sem fújt egyformán, így Péter hentes lett, míg én... Ahányszor kezet fogunk, ez az első szava: — Felvitte isten a rangod. Szerencsés voltál világéletedben.- Te beszélsz? Hogy élnek ma a hentesek?! Legyint. Lapátnagyságú tenyere nyáron a ventillátort is helyettesíthetné. — Urak vagytok. Városi ember nem gyúrja az utca sarát.- Ne fesd az ördögöt a falra. Te egy lépést sem mész gyalog. Nem volt jó a motorkerékpár, vettél Moszkvicsot. Azt is meguntad, most Volgád van,- Hagyd az autót! Elég vele a bajom. Tegnap is az asszony húzott ki a csávából. — ? ... — Bementünk a városba. A „Nagy hűtlenség"-et játszották (olasz film), az asszony kíváncsi volt rá. Tetszett neki a fűm, miután rábeszéltem, kóstoljuk meg az új borocskát. Két pohárral rendeltem. Hozzá se nyúltunk, egy rendőr megszólított: — Uram, kié a 34 —26-os számú autó az utca túlsó oldalán? — Enyém, kérem. ASSZONY a volánnál- Szóval az öné?! S a bor kié az asztalon?- Azt is én iszogatom.- Ügy?! S nem gondolja, hogy... Nem gondoltam semmit. A zavaros borocska csábított. Felemeltem a poharat és a rendőr egészségére egy húzásra kiittam. Ízlett. A másik pohárral is felhörpintettem. Nagy megrökönyödésére újabb pohárral kértem a pincértől. Azt is nyakaim kezdtem. Az egyenruhás tiltakozott, én ittam. Mondtam neki; ne haragudjék, most „civilben" vagyok, azt teszek, amit akarok. Ő gúnyosan megjegyezte: — A kocsmában. De hogy ma este nem utazik haza az autóval, azt garantálom. — Gyenge legény ahhoz, biztos úr, azt én garantálom. Hogy végetvessek a vitának, felálltam, nyújtóztam egyet. A szegény ördög azt hitte, verekedni akarok, s a vendégek nevetése közepette kivonult a helyiségből. Tíz perc sem telt, elhagytuk a vendéglőt. Kocsimnál két rendőr őrködött. Megelőztek a köszöntéssel. Kérték igazolványaimat. Zseblámpa fényénél nézegették, olvasták. Közben a feleségem beült az autóba- A volánhoz. A vizsgálódás közepette az egyik kibökte. — A papírjai rendben vannak, de egy métert sem tehet az autóval, mert szeszes italt fogyasztott. Az asszony lehúzta az ajtó üvegét, kidugta fejét s nagy lelkinyugalommal odaszólt: — Bocsánat uraim! A férjem ivott, de én nem. Csupán egy málnát fogyasztottamK Ha nem hiszik, győződjenek meg róla. Hazafelé én vezetek. Tessék a jogosítványom. Feleségem csábító mosollyal köszönt el a meglepődött rendőröktől. SÁNDOR GÁBOR A kolhoz által épített korszerű iskola Kolhoz a művelődés „atyja“ A közép-szlovákiai falvak szövetkezeteiből akár húsz is beleférne a bugacsovi kolhoz több mint tízezer hektáros földterületébe. Vajon hány kolhoztag tevékenykedik e temérdek földön? Mindössze 780. Ez alig egynegyede lehet, mint nálunk ugyanannyi földterületen. Bizonyára csak hagyományos növényeket termesztenek és az állattenyésztésük sem számottevő? Nincs ez így, mert háromszáz hektár rizst és ugyanennyi technikai növényt termelnek s jelentős a kertészetük is. Az állattenyésztésük sincs lemaradva. Közel háromezer tehén, több mint 10 ezer növendékmarha, 4860 juh, nyolcezer tyúk és 2300 sertése van a gazdaságnak. Hogyan győzik a tengernyi munkát? Négy komplexbrigád tevékenykedik a kolhozban. Ezek között van felosztva a föld, a gépek, s az állatállomány. Meglepő, hogy a kevés munkaerő mellett a traktorok, kombájnok száma sem jelentős. Mindössze hét traktor végzi a határban a temérdek tennivalót. Igaz, minden traktorra két képzett traktoros esik és a kétműszak náluk már természetes. A többi gépet is hasonlóan, maximálisan használják ki. S ami a leglényegesebb, sürgős dologidőben nem ismerik a nyolcórás munkaidőt. Ezt legjobban a kereset igazolja. Egy munkaegység értéke két rubel és két kilogramm gabona. Viszont nyáridőben naponta az átlagkereset hat rubel harminc kopejka. A kolhoztagok emellett még negyven ár háztáji földet is kapnak. Mint általában a Közép-Volga mentén, Bugacsevben a talaj minősége nem első osztályú. Ennek ellenére 19,4 mázsás hektárhozamot értek el az elmúlt évben, ami ezen a vidéken rekordtermésnek számít. A több mint harmincöt éve fennálló kolhozban határozottan jó a munkaszervezés. Pedig csak a zootechnikus és az agronómus végzett főiskolát, s technikus is csak egy van az irányítók között. Az elnök Kocsan Stefan Fodorovics 46 éves, magas barátságos, nyílt arcú férfi már tizenhat éve tevékenykedik a közös élén és jó szervezőkészségével nemcsak a gazdaságot emelte a legjobbak közé, hanem a helyi szovjettel együttműködve azzal is törődött, hogy a kultúra fészkei is példásak legyenek a faluban. BÜSZKÉK LEHETNEK RÄ A napbarnított arcú, szalmakalapos elnök az ürességtől kongó új iskolába kalauzol. A tizennyolc termes tudás bölcsője jónéhány százezer rubeljába került a kolhoznak. De nem ez a lényeg — véli az elnök —, hanem, hogy a jövő nemzedéke kultúrált körülmények között tanuljon. A fákkal körül ültetett Iskola közelében van a kolhoz klubja. Szintén új épület. Ezf nyáridőben sem találtuk üresen. Fiatalok a fehér kaucsuklabdákat ütötték a zöld asztalok fölött. A gazdag könyvtárban is találtunk közülük. Több mint ötezer kötet sorakozik a polcokon. Hatszáz mezőgazdasági szakkönyvvel dicsekedhetnek, amelyeknek már a fedőlapjukról meg lehet állapítani, hogy gyakran forgatják. Az elnök A kolhoz székházának napfényben csillogó falai Is arról tanúskodnak, hogy nemrégen került rá a vakolat. Az elnök, az egyszerű parasztember szobája, akár miniszteri fogadónak is beillene. A vendéglátásuk is olyan ragyogó, mint a látott középületek. Mint minden faluban, az övékben is találkoztam olyannal, aki a világégés idején járt Magyarországon és hazánkban. Ondrej Gusev egy köpcös, középkorú férfi sokat emlegette Kecskemétet és környékét, no meg a barackpálinkát, amelytől gyakran jókedvre derült. A „Debrecenbe kéne menni“ című népdal éneklésével igazolta, hogy a nehéz időkben is lehetett nótát tanulni. HOL KERESSÜK? A faluban gyorsan híre ment, hogy Csehszlovákiából járnak a kolhozban. Egy ötven év körüli néni is felkeresett bennünket, ő még nem járt hazánkban, de szeretne eljutni, egy sírhalomra hullatni a könnyeit. Jenül Jemanova Dimitrina 34 éves férje valahol a Beszkidekben esett el a háború befejezésének hajnalán. A több mint húsz éve özvegy asszony felnevelte két lányát, akik betűvetésre tanítják a kíváncsi szemű szovjet gyerekeket. Több mint két évtized telt el azóta, de a szovjet asszony nem felejtette el az emberét és legalább a sírhantját szeretné megcsókolni. Arra kért, hogy segítsünk felkutatni férje nyugvóhelyét. Hol, merre keressük jó asszony, amikor ezer meg ezer névtelen hős pihen közös sírban vagy valahol a sötét erdők mélyén, akik otthagyva szeretteiket, űzték, hajtották a „íenevadat'A, hogy békét varázsoljanak a Kárpát-medencébe is. Egy asszonysors a Jemanova Dimitrinováé is a milliónyi közül. A boldogság útját járó faluban él, de mégsem boldog, mert a szívét tépte ketté a háború kegyetlensége. Hol keressük jó asszony?.. TÖTH DEZSŐ
