Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-11-27 / 47. szám

Harcok hevében

Augusztus elején a fehérek egyre Inkább kezdték összevonni csapategységeiket. Balak'ovszkij ezrede áttörte’, magát az Irgiz folyó bal partjára, és, a Natalin nevű falunál állomásozott. A fehérek több, hadászati szempontból fontos állást foglaltak el éáNyíkplajevszkoe felé tartottak. Kp.tíe inkább veszélyeztették a községet, s a vörösgárdáknak ugyancsak volt mi tenniük, hogy kivágják maijukat a szorongató helyzetből, s megvédjék a várost.

■ .. . Még Virradat előtt Pljaszkunov ezrede a közeli erdőkben, az Irgiz folyó, partján, Nyikolajevszkoetól kelétre helyezkedett el. Egy kisebb egység is elfoglalta állásait mellettük, amelynek Zsuravlev Igor volt a parancsnoka.

— Nos, fiúk, vajon ki tudná megmondani rrtiért nevezik ezt a folyót Irgiznék? kérdezte a körülötte állóktól Zsuraviev. — Aki megmondja a helyes, választ, kap egy cigarettára való török dohányt.

Hát, ami a dohányt illeti, volt jelentkező' bőven, ám a feltett kérdésre nem nagyon tudott senki sem válaszolni.

— Hm, hm — hümmögött Zsuravlev, csóválgatta a fejét. — Hát akkor nem tudjátok. Na, de azért csak gyújtsatok rá, hisz nem vagyok én zsugori... De hiszen te, Habibulin bizonyára tudnál válaszolni — fordult Zsuravlev hirtelen egy jól megtermett, vállas fiú felé, aki kissé révedező nagy kerek arcával figyelte a beszélgetést. — Parancsolj; gyújts rá te is! ...

— Nem, én sem tudom — tekergette a fejét Habibulin. — A nagyapám az tudta. Egészen biztosan tudta, szokott mesélni róla. Én elfelejtettem, illetve nem emlékszem már egészen pontosan ...

— Dehogynem, ne kéresd magad — hangzott egyszerre több helyről is. Mondjad el azt, amire emlékszel.

— Hát régen, nagyon régen lehetett — kezdte a fiú a történetet — még valamikor dédapáink korában. Egy baskír település bírójának gyönyörű, szépséges lánya volt, Gulisztánnak hívták. Megtetszett ez a lány a kalmickoi kánnak, eljött hát, hogy feleségül vegye Am a lány hallani sem akart róla. Erre aztán a kán erőszakhoz folyamodott. Megtámadta a baskírokat harcosaival és így akarta megkaparintani a csodálatosan szép Gulisztánt. Az ütközetre pont e folyó

forrásánál került sor. A Hős baskírok

nem tudtak védekezni a nagy túlerővel szemben, kénytelenek voltak elmenekülni. S ekkor Gulisztán lóra pattant s egy sereg hős ifjú élén a gyilkosokra rontott s megfutamította őket. Az ö tiszteletére nevezték el a folyót Ir-giznek, ami az ő nyelvükön annyit jelent: hős-lány.

— Bravó, bravó Habibulin — dicsérték a mesemondót bajtársai. S ekkor Davidovka felől csapattesteket láttak közeledni. Élükön Csapájev.

A katonák, akik az imént még figyelmesen hallgatták bajtársuk elbeszélését tömött, fegyelmezett sorokba rendeződtek. Eloltották cigarettájukat s feszes vigyázzba vágták magukat. Csapájev büszkén pillantott rajtuk végig.

— Elvtársak — emelkedett fel a nyeregből Csapájev. — Ezt a falut itt a cár nevéről nevezték el. Az ördögbe is az ilyen névvel. Nevezzük el másképpen. Legyen Pugacsev! ...

— Tényleg. Miért ne lenne Pugacsev — bólogattak egyetértőén a katonák.

— Hát akkor hallgassátok a parancsomat — húzta feszesebbre a kantárt Csapájev és kirántotta szablyáját. — Ez a falu mától kezdve Pugacsev.

— Hurrá, hurrá, hurrá — harsant az éljenzés.

És megindultak a falu felé. Rövid, de heves csetepaté után futásra kényszerítették Csapájev harcosai a fehéreket. A katonák teljes odaadással, nagy lelkesedéssel és elszántsággal küzdöttek hős parancsnokuk, Csapájev oldalán.

(Oroszból fordította: P. I.)

KNYl KUTYAKI ÁLLÍTÁS zajlott le idén mindenfelé, hogy e folyó évet a kutya-díszszemlék esztendejének lehetne nevezni. Midii azonban a kutyatulajdonosok jelétté érzékeny lelkek, nem árulom el annak a nyugati országnak, illetve városnak nevét, ahol hasonló rendezvényben gyönyörködhettem.

Á kutya-szépségversennyel egybekötött kiállítás egyik résztvevőjével már a vonaton volt szerencsém megismerkedni. Tulajdonosnője az ablak melletti helyre ültette fel védencét, hogy ne „unatkozzon". a sunyi jbofájú bulldog. Tisztes távolságra húzódtam tőle, mert szemlátomást nem nyertem meg rokonszenvét. Az asszonyka ezt az állat „faji jellegének“, az éberség csalhatatlan megnyilvánulásának tulajdonította. Közben elmagyarázta „Bulli“ származástörténetét, ne, met elődéit, jel- és lemenő rokonságát. Hiába, az ember holtig tanul!

De. ici tudná leírni a kutyáknak csúfolt négylábúak megszámlálhatatlan .fajtáját? Egyesek özönvíz előtti hüllőkre, mások nyálra, hSlgymenyétre, bárányra hasonlítottak. Volt ott öklömnyi nagyságú gombolyag épp úgy, mint kisebb növendékmarhának beillő őskori szörnyeteg. A szépségjelölteket

gazdáik rövid pórázon vezették elő amúgy körbe-körbe, A kutyabíró közben szorgalmasan jegyezgetett, a versenybizottság tagjai megvitatták a négylábúak bájait és kelteméit. Ehhez is érteni kell!

Két „kutyamama" élénk eszmecserét folytatott egymással pulijaik párosodási csúcsteljesítményeiről. Az a belapított képű pekingi jajkutya egyszer bizonyára fejjel rohant

Kutyavásár

a falnak. A szúrós szemű spicc megtévesztésig hasonlított egy császári és királyi adóvégrehajtóra. A mopszlinak csak szivart kellett volna dugni foga közé, hogy egy öregedő színigazgatót mintázzon. Az állatokat szemlátomást halálosan untatta a kutyaparádé. Az egyetlen fénypontot számukra egy csenevész akácfa jelentette, amely a kiállítási csarnok előtt szomorkodott. ß

A körséta befejeztével következett az előkelő származású ebek szőrzetének hullámosítása, kunkorítása, rizsporozása, hogy csak úgy szikráztak a napfényben. Sorra került az értékelés, a szépségkirály

és királynő-választ ás, valamint a díjkiosztás. Egy alamuszi pucUi közben beleharapott a pontozóbíró hüvelykujjába, amikor az szájpadlásának színét akarta megállapítani. Sportszerűtlen kilengése miatt a bíró bosszúból kirekesztette a pályázatból.

Azt mondják, férfi akkor sem mondható csúnyának, ha csak egy fokkal szebb az ördögnél. Ez a mondás, úgy látszik, fokozott mértékben érvényesül a hímkutyáknál. Egy Puculu névre hallgató, borzalmasan rút példány szintén díjnyertes lett, jóllehet a természet kifürkészhetetlen szeszélye valóban csúf játékot űzött a szerencsétlen kuvasszal.

Elutazásom előtt megtudtam, hogy gazdájának árdrágítása ellenére számos „hajadon“ esengett Puculu kegyeiért. A kuvasz becsületére legyen mondva, hogy minden rútsága mellett gerinces „férfiúnak“ bizonyult: nem adta be derekát az istennek se. Ha vendéget kapott, ímmel-ámmal körülszaglászta, majd sértődötten a szekrény mögé bújva keresztülhúzta gazdája haszonleső szándékait. Hiába, vannak . még önérzetes, megalkuvást nem ismerő férfiak — még a kutyák között is! K. E.

■nSVGENYIJ VINKUROV:

ÉLNI

Szaladj! A trolibusz! Rohanj utána!

Cipót viszel. Elejted. Fölveszed.

Az élet sűrű összevisszasága körülkerít, pörög-forog veled.

És hogyha most elevenen*keresztr feszítenének: e percben, tudom, azt a jégkrémet kívánnád esengve, amit mohón kibontasz a buszon.

Divatlap: kazlat hord fején a dáma.

A fodrászüzlet ajtaján lesem: regiment lány ül sorban, élni vágyva, haj-kazluk nő, nő, győzedelmesen.

Deszka-résen kitörve kér világot a peronon egy hajtás zöld hegye.

Vagy élni vágyva újra kivirágzott a holt deszka, mint Áron vesszeje?

Pöttöm gyerek a kertben, zsendülő, friss pitypang között, a kék ég ráterül.

Nagydobra verve: élni akar ő is — csörgőjét rázza rendületlenül.

Rab Zsuzsa fordítása-■II,'!■: ■ - ...........■;;. M-'!; ■ :i-.;; !

rALEKSZANDER GEROV;

Öh, kedvesem, ne halj meg én előttem, mint visszahulló gyöngy, mely elveszett az örökkévalóság tengerében; félek, nem lelem majd meg lelkedet.

Ha én mennék előre, megtalálsz majd, mellémsimulbat egy napon kezed; én, a hűséges, földbe hullva várlak, és boldogan, mint fényivó szívek.

Késő ősz sír esővel, viharokkal felettünk majd, de mi a patakok suttogásában, földben, iharosban ölelkezünk, s egy csepp is összefog!

És megtalálsz a hajlongó füvekben, tavaszi szellők hulláma alatt, s a szélben, mely fehér sírra lebben, lengetvén az árnyalt virágokat.

Csanády János fordítása

(XII. folytatás)

( ' /■ ?' : b . ,

„A szemébe sütött a nap, ezért leeresztettem az ablakfüggönyt.

— Köszönöm.

'Ahogy szemügyre vettem, fölismertem benne azt a hölgyet, aki egy hónappal azelőtt Megalhaes doktoréknál Dona Marcela regényes beszámolóját hallgatta.

'— Nincs mit, Dona Glória.

»Észrevettem, hogy egy csomag nyomja csontos térdét; elkértem tőle, és az én csomagom mellé tettem. Szegény rokon modorú, szürke kis öregasszony' volt, sémmitmondóan mbsolygott. A vonat elindult. Beszélgetni kezdtünk, végül összebarátkoztunk:

— Ez a Great Western közönséges zsiványbándá. Disznóság! Ez nem vonat, Ez disznóól!

Rendszerint efféle mondatokkal kezdem utazás közben a társalgást. Dana Glória megriadt, félt, hogy az utasok meghallják. De halkan ö is elismerte," hogy rosszak a kocsik.

— Pocsékak, Dona Glória.

A höigy illedelmesen szemügyre vett.

.— AZt hiszem, hogy már találkoztunk. Nem emlékszem. Nagyon rossz a memóriám.

— A múlt hónapban a bírónál. Egy fiatal, szőke hölggyel volt...

Tágra nyitotta a szemét.

— Aha! Igen.

Ezzel meg is akadt a társalgás. Hogy elindítsam, kinyitottam az újságot, és ráböktem az ujjammal:

— Itt egy marha, cikk a méhészetről. Tökfilkó a szerzője.

Nem értette. Egyszer csak felkiáltott:

— Emlékszem már! Nogueira doktorral- volt, és politikáról beszélgettek.

— Igen, igen.

Csönd támadt.

£ SZABAD FÖLDMŰVES

1#65. november 2".

— A fővárosban lakik az úr?

— Nem, az ország belsejében.

— Vicosában?

— Ott.

— Egy ideje én is. De a kisváros... Ugye borzasztó?

— A kisváros? A nagy is. Mind borzasztó. Tudja, én a mezőt szeretem, a mezöt.

Dona Glória fagyos képet öltött.

— A vadont? Szent Isten! A vadon csak vadállatnak való. Az úr vadonban él?

— Sao Bernardóban.

Dona Glória nem ismerte Sao Bernardót. Tudatlanságát sértőnek találtam, mert az én szememben Sao Bernardo volt a világ közepe.

— Szép kis ültetvény. Nem ilyen

poshadt ivóvíz van, mint errefelé. Nem, asszonyom, ott kényelem, tisztaság van. - \

Dona Glória kihúzta magát, fölemelte a hangját, és már nem vágott olyan szerény képet:

— Nem adom meg magam. Városban nevelkedtem. Mióta elkerültem, olyan vagyok, mint a partra vetett hal. Ügyanannyira, hogy áthelyezésért kilincseltem egy fővárosi iskolánál. De sok pénz kell hozzá. Csak Ígérgetnek ...

— Hát tanítónő?

— Nem! Az unokahúgom tanítónő.

— Az a fiatal hölgy, akivel Magalhaes doktoréknél volt?

. — Igen.

— És hogy van a kedves unokahúga, Dona Glória?

— Madalena kitűnő teremtés. Nagy szerű eredménnyel végezte a tanulmányait ...

—' Várjon csak. Nogueira és Gondim beszélt nekem róla. Hogy milyen kedves, csinos hölgy. Persze, persze. Gondim sokat beszélt róla. A pisze orrú Gondim, a Dél Keresztjé-től.

— Ismerem.

Mosolyogva nyugtázta az unokahúga dicséretét.

— Nohát egy ilyen lány eltemetkezik egy sárfészekbe, mit szól hozzá, kedves...

— Paulo Honóriónak hívnak, Dona Glória. Bizony siralmas. Csacsiság ez az ábécétanulás. Bocsássa meg a tapintatlanságomat, mennyit keres az unokahúga az ábécé-tanítással?

Dona Glória halkan bevallotta, hogy az elemi iskolai tanítónők csak száznyolcvan mil-réist kapnak.

— Mennyit?

— Száznyolcvan mil-réist.

— Száznyolcvan mil-réist? Ahol van ni! Nyomorúság ez, asszonyom. Hogy az ördögben éljen meg az ember, havi száznyolcvan mil-réisből? Tudja mit mondok? Egyenesen meg kell pukkadni, ha azt látja az ember, hogy valamire való teremtés enynyiért, bagóért dolgozik. Vannak alkalmazottaim, akik sose tanultak, mégis többet keresnek. Mért nem tanácsolja az unokahúgának, Dona Glória, hogy hagyja abba ezt a mesterséget?

Dona Glória arról beszélt, hogy nehéz munkát találni, no meg a nyugdíj.

— Mit nyugdíj! Az nem ér semmit! Állás?... Majd tanácsolok én valamit, asszonyom, hogy dögivei keresse a pénzt az unokahúgával együtt. Tartsanak tyúkot.

Dona Glória komoly képet vágott, és minthogy lelkesen kiabáltam, az egyik szomszédos utas elnevette magát. Egy bajuszkás ifjonc volt, rubinköves gyűrű az ujján. Odatoltam a borostás képemet és szőrös kezemet:

— Az úr maga se tudja, mit nevet. Látom, diplomája van. Mit keres vele? Ha nincs gazdag papája, elmehet ügyésznek. Többet keresne tyúktenyésztéssel.

Az ifjonc megszeppent.

— Jó mesterség, Dona Glória. Tisztes mesterség. Ha ezzel akar foglalkozni, az Orpington-fajtát ajánlom. Iskola! Marhaság. Nyitottam egyet a birtokomon, Padilhára bíztam. Tudja ki az? Egy tökfilkó. De ő azt mondja, haladnak. El is hiszem. Legalábbis Gondim meg Silvestre atya ott járt, és levizsgáztatta a gyereksereget, és mindent rendben talált.

Dona Glória összeráncolta a homlokát, de aztán kisimult az arca:

— Kinek-kinek megvan a maga élete.

— Mesebeszéd! Ruccanjon csak át Sao Bernardóba, mutatok én magának olyan birtokot, hogy összefut a nyál a szájában!

Persze, ez a beszélgetés nem pontosan így hangzott, ahogy most itt áll a papíron. Néha meg-megakadt, bőven volt benne ismétlés, félreértés, zagyvaság, ez természetes is, ha az ember csak beszél, s nem gondol arra, hogy mások is olvassák a mondókáját. Csak azt írom le, amit fontosnak tartok. Több részt elhagytam, néhol meg módosítottam. Például az a dörgedelem, amelyet a rubinköves ifjonc fejére olvastam, erélyesebb és terjedelmesebb volt, mint amennyi ebbe a néhány laza sorba fér. Elhagytam a Dona Glória migrénjére vonatkozó részt is (pedig túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a migrén foglalta el az utazás felét). A lemásoláskor hasonlóképpen kihúztam számos szamárságot, amit Dona Glóriával együtt mondtunk. így is benne maradt sok, már amit az én kurta eszem benne hagyott, és amit hasznosnak láttam. Ez a módszerem: néhány részt kiemelek az eseményekből; a többi csak töltelék. Nézzék csak. Amikor Costa Britőt odavonszoltam az órához, négy-öt trágár szót is vágtam a fejéhez. 'Ezek a szavak fölöslegesek voltak, mert se nem növelték, se nem csökkentették a korbácsütések értékét, ezért elhagytam őket, amint látni fogja, aki még egyszer elolvassa a .támadási jelenetet, amely ezektől az illetlenségektől megtisztítva elég józanul van leírva.

Valamit elhagytam, pedig nagyon hatásos lenne: a tájleírást. Rosszul

tettem. Csakugyan úgy hat az elbeszélésem, mintha kiszakadt volna a környezetből. Az a magyarázata, hogy ott, a leeresztett ablakfüggöny mögül csak egy-egy darabot láttam az állomásokból, egy-egy részletet a vadonból, a malmokból és a nádültetvényekből. Ferdén, a többi ablakon keresztül. Sok cukornád-ültetvényt láttam, de a földművelésnek ez az ága engem nem érdekel. Zebuborjakat is láttam, de ez a jószág, véleményem szerint tönkre teszi a marha-állományunkat.

Most már zavarosan látom az egészet, és ha leírásával kísérleteznék, még összekeverném a tóparti kókuszpálmákat, amelyek negyed négykor tűntek föl, a mangó és mahagőniákkal, amelyek csak később jöttek. Ezt a leírást csak technikai okokból gyömöszölném ide. Én pedig nem akarok szabályszerűen írni. Űgyanynyira, hogy még egy hibát is el fogok követni. Azt hiszem, hogy ez ä hiba. Ketté fogok osztani egy fejezetet. Igazában a következő szakaszt is ide lehetne illeszteni ebbe, amelyet a kitérés élőt próbáltam leírni. Kétségkívül. Madalena miatt csinálok külön fejezetet.

(Folytajtukj

i