Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-11-06 / 44. szám

Csapájevröl, a vörös katonák legendáshírű parancsnokáról ki ne hallott volna már. Vitézi tetteinek híre a világ minden tájára eljutott. Dalok, versek, irodalmi és képzőművészeti alkotások őrzik emlékét. Ügy véljük, olvasóink örömmel fogadják, ha eddig még kevésbé,'vagy egyáltalán nem ismert epizódokat közlünk Csapájev életéből. A történeteket M. Pritugin pugacsevi újságíró készülő hosszabb elbeszéléséből vettük, aki munkájában a Volgán túli területek történetét dolgozza fel a polgárháborúban. Fordításunk a Komunyiszt c. szaratovi napilapban közölt részlet alapján készült.____________

Az új

parancsnok

A nyikolajevszkoi laktanya udvarára egy •idegen, egyenruhás férfi fordult be, hátizsákkal a vállán. Senki sem állította meg a bejáratnál, igazolványt, valamiféle okmányt nem kértek tőle. A katonák kis csoportokba verődve ácsorogtak az udvaron, s hevesen vitatkoztak.

— Kellenek is nekünk tisztek'. ... Vajon minek ? — magyarázta társainak egy jól megtermett katona. Körmére égett cigarettáját a földre hajította, eltaposta csizmájával,, majd mintegy magának válaszolva nagybölcsen állapította meg: — Semminek!

— Tulajdonképpen igazad van Igor, ám mégis ... hiába, no, tiszt nélkül nem megy - vélte egy másik. — Nem, Zsuravlev, tisztek nélkül nem lehet.

— Neked nem, nekem igen - replikázott Zsuravlev. — Kinek hogy! ...

Nem vették észre amikor az egyenruhás idegen hozzájuk ért.

— Hol itt a parancsnokság?

A katonák hátrafordultak. Amikor megpillantották a georgijevszkij huszárezred őrmesterét elhallgattak, majd lassan szétszéledtek.

— Ott az a széles ajtó a lépcsőtornácon, látod? - bökött feléje az előbbi hangoskodó.

— Köszönöm - válaszolt az idegen. — És ami a tiszteket illeti... Szóval parancsnok nélkül nem lehet. A nyáj sem maradhat pásztor nélkül. Mi katonák vagyunk. Ezt meg kell érteni!

A parancsnokságon szokatlan csend és nyugalom honolt. A napos egy támlátlan széken ülve édesdeden szunyókált. Az ügyeletesnek se híre, se hamva. Odalépett az alvó napos mellé és erélyesen rázörrent:

— így teljesítesz te szolgálatot ? Mókás!

— Én nem. Sehogy sem — ugrott talpra a napos.

— Hát az ügyeletes? Hol van?

— Tudom is ék... Hát honnan... Vagyis... dadogott a meglepett katona, aki még mindig nem ébredt fel teljesen.

Az őrmester legyintett, majd végigsétált a folyosón s olvasgatta az ajtókon a féliratokat.

Gorelov százados, amikor belépett hozzá, hanyagul fogadta köszönését, lustán nyúlt irataiért, olvasgatta, böngészgette.

— Tehát a kórházfiól. Ááá! Hisz ön georgijevszkij huszár. Nagyszerül Tiszteletem testvér - szólt rekedten, felállt a székéről, összeütötte sarkantyúját, kezét zsebrevágta. Gyűrött vászonzubbonya, ütött-kopott táskája viharverten lógott a vállán.

T- Várom a parancsát, százados elvtárs. Beosztást kérek — törte meg a pillanatnyi csendet az őrmester érces hangja.

— A négyesekhez — húzta ki magát önkéntelenül is a százados. — A négyesekhez — rendelkezett. - A század, tudja, teljesen parancsnok nélkül maradt. A fegyelem meglazult, A katonák züllenek, isznak, nők után futkosnak. Elmehet!

Az őrmester halkan betette maga mögött az ajtót, s kiballagott a sivár kaszárnyaudvarra.

A negyedik század laktanyájában sem talált napost, de még ügyeletest sem. Néhány katona a priccseken hevert, cigarettázott s csendesen beszélgetett. A laktanya másik felében kártyáztak. A tét szappan, dohány, kapca, fehérnemű. A kártyázókhoz érve egy pillanatig némán állt, majd rhegkérdezte:

— Hol találom meg a parancsnokot?

Senki sem válaszolt.

— Azt kérdeztem, hol a parancsnok!

A kártyázok letették a lapot, feléje

fordulták.

— Itt nincsen parancsnok. Csak nem te akarsz lenni? Tudjátok mit fiúk, tegyük meg őt parancsnoknak!,.. — mondta gunyorosan az egyik és harsányan elnevette magát.

Ilyen szemtelenséget az őrmester még bizonyára nem ért meg. Kivörösödött az arca. A vakmerő szemtelenkedőben ráismert arra a nagytermetű katonára, aki az imént bizonygatta az

udvaron, hogy feleslegesek a tisztek. Nem bírta magát tovább türtőztetni.

— Felállni!

A parancsnak nem volt foganatja, a katona meg se moccant. Az őrmester éppen galléron akarta ragadni, hogy engedelmességre kényszerítse, de az, mintha kitalálta volna gondolatát, hirtelen és váratlanul talpra ugrott, kihúzta kezét a zsebéből.

— No lám — mondta most már békülékenyebben az őrmester. — Te állítottad, hogy a tiszt az semmi? Hát mondd, te mi vagy parancsnok nélkül?

Zsuravlev hallgatott.

— Szintén semmi!...

— Bizony — hümmögték a körülállók egyetértőén. — A jó tiszt olyan mint a szülöapa: meg is szid ha kell, meg is sajnál.

— És magát hogyan hívják őrmester úr? - kérdezte a megszeppent Zsuravlev.

— Vaszilij Csapájev. Parasztcsaládból származom. Világéletemben nem voltam úr. Rangomat kitüntetéseimmel együtt kaptam.

— Szóval testvérünk vagy. Legyél te a század parancsnoka! - kiáltott most már örömmel Zsuravlev. — Fiúk, elfogadjuk az őrmester elvtársat parancsnokunknak ?

— El. Elfogadjuk — hangzott az egyetértő válasz kórusban.

— Hát akkor, kezet rá parancsnok elvtárs, — mosolyodon el Zsuravlev és kezet nyújtott Csapájevnek.

— És téged hogyan hívnak? — kérdezte most Csapájev.

— Igor Zsuravlev a nevem.

— Hm. Zsuravlev. Annyit jelent, hogy daru. Am a daru nemcsak büszke és bátor, hanem fegyelmezett is!... Ami viszont a parancsnokságot illeti, hát valóban engem neveztek ki hozzátok parancsnoknak.

— Csak nem? — csodálkozott el Zsuravlev.

— Pedig így van. Aztán úgy ügyel, jetek, hogy a században rend legyen.

— Rend lesz!

Amíg e beszélgetés folyt, észrevétlenül egy védőzubbonyos katona lépett be a laktanyába. Csendben figyelt, érdeklődéssel szemlélte az eseményeket. S amikor a furcsa parancsnoki beiktatás véget ért, Csapájevhez lépett.

— Eljönne velem az ezredparancsnokságra? - kérdezte halkan.

— És ön kicsoda? — válaszolt a kérdésre kérdéssel Csapájev.

— Jermosenko, az ezred-bizottság elnöke vagyok — felelt az határozottan.

Csapájev a higgadt, szerény modorú emberre pillantott. Bizonyára szükségük van rám, gondolta.

— Természetesen, azonnal megyek. Zsuravlev, helyettesíts!

— Parancs!

(Oroszból fordította: P. Isj

Következik:

A PÁRT KATONÁJA

(Fábry Zoltánnak)

*

Magamban élek egy kis faluban szerény népe s csillagos tornya van nem bölcselkedem már politikán legyen most ez a legnagyobb hibám, mit örökségül magamban hordok megjárnám érte újra a poklot nem rajzolok fénylő távlatokat övezhet érte szánalom s harag mindenki mossa saját szennyesét én a valót hiszem nem a mesét be-betoppan hozzám egy ál-barát mennyit változtál tyű az angyalát bugyborékol száján a vélemény s mint bolondra úgy néz rám szegény hogy így maradtam egyedül magam és vívódásban őszül a hajam van becsületem vizem kenyerem az embert magamban így nevelem.

ŐSZ

Állok és nézem a hulló lombokat az örök mindenség mossa arcomat.

Napsugarakkal ötvözi be magát a félelemmel terhes anya-világ.

Szilvacsengők feketéllnek a fákon körül sárga láng-nyelvek táncát látom.

Az úton rozsdás szelek hömpölyögnek gondot és tragédiát söpörnek.

Ó ősz gyümölcsérés áldott ideje

add hogy legyen csűrünk és pincénk tele.

Légy mindent testvériesen elosztó s békességes mint az esti kolompszó.

1965. Abara

(IX. folytatás.)

10.

Itt ünnepnapokon mindig adódik utazás, betegség, hogy a cseléd lóghasson. A vasárnap kárba vész, a szombat is kárba vész a piac miatt, a hétnek csak öt napja van, az egyház abból is elcsíp egyet-egyet. Ezért aztán csökken a bér és korog a jó nép gyomra.

Egy faramuci ünnepnapon, amikor nem találtam embert, hogy kiszedje a moszatokat a csatornából, és irtást vágjon a bozótba, azzal szórakoztam, hogy hallgattam Padilha meg Casimiro Lopes társalgását; jaguárokról beszélgettek.

Nem értik meg egymást. Padilha érzékeny, vézna ember, rengeteget beszél és imádja az erőszakot; Casimiro Lopes sánta, és nagyon szegényes a szókincse. Felsőbbrendű lényríek tartja az iskolamestert, mert annak könyvekkel van dolga, de ezt a véleményét csak azzal fejezi ki, hogy tágra mereszti a szemét és halkan elfüttyegeti magát. Dadog. A pusztán órákat töltött szótlanul, s örömében csak kurjongatott. Szavakból egy féltucatot ha ismer. Utóbb már megtanult egy-két szót a városiaktól, de rosszul és nyaktekerten használja őket. Aznap, bárhogy erőlködött, nem tudott többet kinyögni, csakhogy a jaguár szilaj és ravasz fenevad.

— Foltos. Nagy aranyfoga, nagy bunkólába, meg micsoda mancsa van! Iszonyatos!

Padilha meg akarta ismételtetni a leírást, és maga is új jellemvonásokkal toldotta meg. Casimiro Lopes húzódozott, de bízva Padilha tudományában, megadta magát és egy pár perc alatt olyan jaguárt írt le, hogy kereshették volna a mását.

— Hé, Casimiro, vigyél el egy papírt a vikáriusnak.

írtam Silvestre atyának, megköszöntem, hogy törődött Margarida vesződséges utazásával. Pár nappal ezelőtt megérkezett és most egy kis házikóban lakik banánfák közt.

Átadtam a levelet Casimiro Lopesnek, föltettem a kalapomat, és másod^ SZABAD FÖLDMŰVES

1965. november 6.

szór is meglátogattam az öreg néger asszonyt. Leballagtam a domboldalon. Ahogy a csatorna kőpartjánál elmentem, egész kacsa- meg bibicfelhőt riasztottam fel. Az utóbbi esőzések nagyon megduzzasztották a csatornát, s a moszatzátonyok már-már eltömték az elágazást. A hántolónak meg a fűrésztelepnek szánt víz kicsapott medréből. Áll a fűrésztelep, áll a hántoló. Kárba veszett a nap.

Amikor beléptem, Margarida egy gyékényszőnyégen ült és széndarabokkal firkált a kövezetre.

— Hogymint van, Margarida anyó?

Ki akarta húzni görnyedt hátát, még

rám se vetette fehér szemét, megismert a hangomról.

— Csak rívok, nyögök itt, fiam, tele vétekkel.

Vétekkel! Valamikor valóságos szem volt. Most meg görnyedt, töpörödött, alig mozog, alig gondolkozik, ugyan mi vétke lehet? Rövidlátó volt, ezért, amikor beszélt, föl se emelte a fejét, csak a gyerekkoromból ismert jó tanácsokat hajtogatta. Ellágyultam, valami a szívembe markolt; odaléptem és melléültem a gyékényszőnyegre.

— Margarida anyó, sokáig kerestem magát. Sose feledkezem el magáról. Örülök, hogy megtaláltam. Ha szüksége van valamire, csak szóljon. Ha kell valami, csak mondja meg bátran, Margarida anyó.

Ijedten nézett a székekre, az asztalkára meg a villanyra, a szomszédos szoba berendezésére.

— Minek ez a nagy pazarlás? Tartsa meg a holmiját, jó lehet az még. Én ágyba nem fekszek. Nagy adakozásnak koldulás a vége.

— Nem baj, Margarida anyó. Itt nyugton lehet, nyugton alhat. Ha nincs tűzifája, szóljon. Ne hagyja, hogy kialudjon a tűz, éjszaka hideg van.

—Az kell énnekem, tűz. Tűz meg egy fazék.

Tovább rajzolgatott a földre. Amint előrehajolt, kék-fehér ''szemű olvasó látszott ki szétnyíló ruhájából: aszott mellét verdeste.

— Meg egy lábast is szeretnék. A másikat ellopták.

Eszembe jutott az öreg lábas; valamikor az volt a kis ház középpontja, ahol éltünk. Esztendőkig kerülgettem, mostam, homokkal, hamuval sikáltam róla a rozsdát, abból is ettem. Margarida' majd egész életében használta. Vagy a lábas használta Margaridát. Most már, vénségére, nem árulhatott édességet, s ez a lom egészen fölöslegessé vált.

— Jól van, Margarida anyó, lesz lábasa, olyan mint a másik.

11.

Egy reggel eszembe jutott, hogy megházasodok. Ezt a gondolatot nem valami szoknya sugallta. Biztosan észrevették, hogy szerelemmel nem foglalkozok; mindig az volt a véleményem, hogy az asszony furcsa jószág, nehezen boldogul vele az ember.

Nekem csak a Marciano Rosájával volt dolgom, azzal a közönséges nőszeméllyel. Germanával is volt dolgom, meg még néhány hasonszőrűvel. Róluk ítéltem meg mindet. Nem is volt nekem kedvem egyikhez se; csak Sao Bernardónak szerettem volna örököst.

Megpróbáltam elképzelni egy magas, egészséges, harmincéves, fekete hajú teremtést, de ennél többre nem is jutottam. Nincs képzelőerőm, s ezek a vonzó sajátosságok külön-külön jutnak eszembe, sosem álltak össze egyetlen egésszé. Ismerős hölgyek jutottak eszembe: Dona Emilia Mendonca, egy Gáma lány, Azevedo Gondim húga, Dona Marcela, Magalhaes doktornak, a bírónak a lánya.

Ekkor egy kis bosszúságban volt részem. Egy este a kápolna tövében (a kápolna már kész volt, csak a festés volt hátra) megleptem Luis Padilhát, amint javában szónokolt Marciánénak és Casimiro Lopesnek:

— Rablás. Kétségbevonhatatlanul bebizonyították a bölcselők, és benne van a könyvekben. Lássák: föld, házak, erdő, csatorna, marha, több mint egy mérföld távolságban minden egyetlen emberé. Nem igazság.

Marcino, egy keshedt mulatt, hetykén kihúzta magát, és kimutatta dohánymocskás ínyét:

— Igaza van, Padilha úr. Én tanulatlan ember vagyok, nem tudok hozzá, de ez engem se hagy nyugton. Az ember másokért gürcöl. Igaz vagy nem igaz, Casimiro?

Casimiro Lopes az orrát ráncolta és kijelentette, hogy mióta világ a világ, a dolgoknak gazdájuk van.

— Gazdájuk! — kiabált Padilha. — Az az igazság, hogy meggebedünk a munkában, hogy másoknak megteljen a zsebe.

Előjöttem a sekrestyéből és rájuk ripakodtam:

— Micsoda munkában? Mit dolgozik maga, mihaszna, ingyenélő, lajhár?

— Semmi, semmi, Pauló úr — mentegetőzött reszketve Padilha. — Csak elbeszélgettünk itt a gyerekekkel.

Néhány gorombaságot vágtam a két fickó fejéhefc, rájuk mordultam, hogy szedjék a sátorfájukat, menjenek az ördögbe.

— Az én földemen nem — fejeztem már be rekedten. — A mezsgyén belül itt senki se kukoricázik. Fogják a vackukat, menjenek a fenébe. Jól nézek ki ilyen tanítóval. Látom már mit tanít ez az arcátlan a gyerekeknek.

Később Padilha siránkozásba kezdett, köntörfalazott, mind'en szentekre esküdözött, hogy rend van az iskolában, és megszakad az ember szíve, ha annyi gyerektől megvonják a tudás kenyerét. Az a fejtegetés meg csak időtöltés volt, Casimorót ugratták.

— Hát fejjel megyek én a falnak? Fölteszi- rólam, hogy fölforgató eszméket terjesztek?

Másnap reggel Rosa környékezett meg dadogva, pityeregve az almáskertben, öt gyerekével együtt (három a szoknyájába kapaszkodott, egy a karján, másik a hasában). Ha vele vagypk, mindjárt alább adom s megnyugtatom:

— Küldd el azt a lókötő Marcianot és Padilhát az ebédlőbe, hosszú prédikációt bömböltem végig nekik, azt bizonygattam, hogy én dolgozok őértük. De belezavarodtam a mondókámba,-s azzal is beértem, hogy jól lehordtám őket:

— Hálátlan marhák.

Megszeppentek, s én is engedtem

a hangerőből:

— Tyúkeszűek. Maguk alatt vágják a fát. Szamarak.

A lelkűkre beszéltem, hogy megenyhültem, Luis Padilha vitába szállt velem: megint felfortyantam, erre belátta, hogy nincs igaza. Marciano csak meghúzta magát, és a válla közé behúzta a nyakát. Olyan volt, mint egy teknősbéka. Padilha a körmét rágta.

— Ez egyszer elnézem. De ha megtudom, hogy megint nem férnek a bőrükbe, szólok a rendőrkapitánynak, mer ez nem Oroszország, megértették? Tűnjenek el.

Eltűntek. Még egy ideig háborogtam, aztán lecsillapodtam. — Vedd úgy, hogy nem történt semmi.

Lárifári. Ezek a bolondok csak beszélnek a levegőbe.

— Azért jó gyerek ez a Marciano. Jól ellátja a jószágot, no meg ő a Rosa férje.

Padilhát nem sajnáltam, örültem, hogy megalázhattam, s megmutathattam, hogy föllendítettem a gazdaságot.

Gondolatban újra felkerestem azt a nőt, akire a fejezet elején céloztam. Számba vettem a Mendonca lányt, a Gama lányt, Gondim húgát (azt sem tudom, hogy hívják a Gondim lányt) és doktor Magalhaes Dona Mafcelláját. Dona Marcela jó kis tyúk. Micsoda szeme van! Kár, hogy erősen festi az arcát és pöszén beszél Tüfelem. Senki sem tökéletes. (Folytatjuk.)

SZÁMADÁS

Török Elemér verse i.