Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-10-30 / 43. szám

Solohovnak ítélték oda

az 1965. évi irodalmi Nobel-díjat

A Svéd Tudományos Akadémia Nobel-díj Bizottsága Mihail S o 1 o h o v szovjet írónak Ítélte oda az 1965. évi irodalmi Nobel-dfjat. Az orosz prózairodalom kiválóságát rekordszámú — 89 — jelölt közül választotta ki a bizottság.

A bizottság elnöke, Anders österling a döntést indokolva hangsúlyozta, hogy Solohov azzal a „művészi erővel és feddhetetlenséggel" érdemelte ki a díjat, amellyel „a Donról szóló eposzában alkotó módon fejezte ki az orosz nép történelmének nagyfontosságú szakaszát“. Nem kétséges — mondotta Üsterling —, hogy a Csendes Don egymagában is méltó lenne a díjra, amelyet talán késön, de még nem túl későn kap meg korunk egyik legkiválóbb írója.

A kitüntetést december 10-én Stockholmban adják át. Az irodalmi Nobeldij összege az idén 282 ezer korona (mintegy 55 ezer dollár).

★

A Csendes Don a XX. század egyik legolvasottabb regénye az egész világon. Solohov nevét a legnagyobbak közt tartja nyilván a közvélemény. Nem tegnap óta, évtizedek óta. Divatok jöttek és elmúltak, divatos müvek megfakultak, egész életművek megöregedtek. Az ö rangja mind nőtt. Most megkapta a Nobel-díjat.

Egy irodalmi díj a rangját nem önmagában hordja, ezt a rangot a kitüntetettek adják neki. Ha fordítva van, régen rossz. És minden irodalmi díj sorsa összefügg a jelenkori megítélés sorsával. A Nobel-díj két nemzedéken át, amennyire lehetett, vigyázott rá, hogy értéke ne legyen labilis. A díj feltételei olyanok, hogy persze bizonyos részrehajlást magukban hordanak az európai nyelvek, és kivált az északi nyelvek irodalma javára. Hellyel-közzel rajtakaptuk nyilvánvaló politikai részrehajláson is. Kétségtelen, a századnak nem minden nagy, nem minden legnagyobb írója kapta meg a Nobel-díjat. Másrészt, ha megnézzük a kitüntetettek névsorát, azt kell látnunk, visszájára nem sok tévedés esett. Rangos írók, csaknem valamennyien olyanok, akinek nevét csak a Nobel-díj miatt őrizné az emlékezet, kevés akad. És ez nem csekély dolog. A Nobel-díj tehát vigyázott rá, hogy amikor valakit kitüntetett, tisztelje meg vele. Ha sikerült,

és amennyire sikerült, azért van, mert akik döntöttek, igyekeztek ügyelni a közvéleményre. Mert az írói rang végső soron mégis hiteles, egyedül illetékes, de mindenképp egyedül határozó forrása csak az lehet. Az is érdekes, hogy bár a kommunistákat, és a legkitűnőbb szovjet írókat, mint például Gorkij, elég feltűnően mellőzték, a kitüntetettek névsorában mégis nagyon sok a legtöbb a haladó gondolkodású, a forradalommal rokonszenvező író. Ogylátszik, ebben a században, a szocialista forradalom századában az emberség és a művészet mindenképpen valahol a mi közelünkben, a mi nyomunkban keres utat. Akarva és sokszor akaratlan megy arra, amerre mi megyünk. És úgylátszik, a világközvélemény is eszerint ítél, eszerint szorítja azokat, akik a díjról ítélnek és vigyáznak a díj rangjára.

Solohov kitüntetése tehát szakítással egy hagyománnyal, merthiszen ezúttal szovjet író, kommunista író kapja meg a Nobel-díjat; részben mégis folytatása egy hagyománynak, annak, hogy megkapta Steinbeck, Martin du Gard, és megkapta nemrég Hemmingway. De ha szakítás a hagyománnyal, akkor nyilvánvaló, hogy ezt a szakítást a közvélemény alaposan és régóta előkészítette. A közvéleményben Solohov régen megkapta már a Nobel-díjat. A hivatalos ítélet most egy hosszú ideje eldőlt kérdést fogalmazott meg és szentesített. És nemcsak a nagy mű előtt hajtotta meg zászlaját, hanem ami attól elválaszthatatlan: a műben élő gondolat előtt. Kimondja ez a díj immár egy, nyilvánvalóan polgári gondolkozású testületnek a szavával is, hogy az alapító szándék a béke és humanizmus, nem idegen a kommunizmustól. Kimondja tehát, még ugyan nem azt, amit a világ közvéleménye már egyre szélesebb körben, egyre jobban felismert, hogy ma az emberség legáltalánosabb megfogalmazását, a kor „katholikonját" a kommunizmus jelenti, de annyit mindenesetre kimond, hogy jelentheti a kommunizmust is; amit eddig, úgylátszott, tagad.

A döntés továbbá nemcsak népszerű, hanem markáns életműnek szól. Olyan életműnek, amelynek markánsságát mindenekfelett a benne foglalt politikai tartalom adja. Az a magva a műnek, amely mögött ott áll Solohov egész élete, személyes viszonya

a társadalommal és a történelemmel. Nem csupán írói, hanem egész emberi részvétele a világ közvetlen formálásában is. Amitől, úgylátszik, nem veszít időt és energiát az író, hanem éppen tán nyer.

Épp nemrégiben kérdezte meg Hochhuth egy nyílt levélben Mftackó-tól: lehet-e író párttag, lehet-e író kommunista párttag olyan országban, amelyben a közhatalmat a párt irányítja. Ez a kérdés, úgylátszik, sokszor elhangzik minálunk is a még mindig lezáratlan „hatalom és erkölcs" vitájában. Sok másfajta előzménnyel, de kivált a múlt század hagyományaival ellentétben, elmozdulhat-e író az ellenzék álláspontjáról, szabad-e szövetséget kötnie a hatalommal, nem válik-e az írói megfigyelés a költői igazságszolgáltatás korlátjává a pártosság? Egyáltalában elindulhat-e az élet pontos megfigyelésében, az igazság könyörtelen feltárásában és megfogalmazásában az iró bizonyos eleve adott, sőt hivatalosan elismert elvekkel, módszerekkel? A Nobel-díj bizottság döntése akaratlan vagy kényszerű állásfoglalás ebben a vitában is. Nyilván nem egyértelmű és apodiktikus állásfoglalás, bár Hochhuth kérdésére mindenképpen egyértelmű és apodiktikus válasz. Lehet. És jusson eszünkben most a pártkongresszusi felszólalása is, jusson eszünkben számos más nyilvános szereplése Solohovnak. Ember és mű elválaszthatatlan, ha igazi a mű. Mihail Solohov az első Nobel-díjas, aki az írást Leninnel kommunista tettnek vallotta és vallja.

Az persze biztos, hogy ilymódon az iró a nehezebbik utat választotta, mert ha végig gondoljuk az életét, és az éveket, amelyekben az az életet élte: az elvont éberség útja sokkal könynyebb volt.

Hiszem, hogy ezzel a választással nőtt a Nobel-díj tekintélye. Az író maga nem nőtt vele, nem is nőhetett, hiszen ott volt már azok között a legnagyobbak között régen, ahol a különbségek nem nagyon mérhetők. Az biztos viszont, hogy írásai ezután még inkább terjednek, írásai és benne a gondolat, amelyért él és alkot, újabb és újabb földeken, újabb és újabb olvasók között még inkább tért hódít és kitiltani őt, távoltartanf ót bárhonnan is egyre kínosabb, nehezebb lesz.

Dunaszerdahelyi igézet

Vétkes közömbösségünk már nem egy nagyszerű kezdeményezést fojtott el csírájában, s talán nem egészen indok nélküli az aggodalmunk, ha attól tartunk, hogy a dunaszerdahelyiek nekibuzdulása is hasonló sorsra jut. Anyagi áldozatot, szinte felmérhetetlen becsű szervezőmunkát nem kímélve, minden használható és megmozdítható erőt összpontosítva rendezte meg a Dunaszerdahelyi Járási Művelődési Otthon Pozsonyeperjesen az irodalmi színpadok műsorszerkesztési és egyéb problémáival foglalkozó kétnapos vitát, s csak a jó ég tudja, vajon a meghívottak, a „kompetensek" nagyobb része miért maradt távol.

Pozsonyeperjesen volt mit látni, volt mit hallani és főleg volt miről vitatkozni. A Híd „Költészet a színpadon" című ciklusának első részét láthatta a közönség. Szuchy M. Emil, a műsor rendezője bátor kézzel nyúlt Tóth Elemér verseihez. A versmontázsban, melynek a „Ránkzuhan egy új igézet" című összefoglaló címet adták jól érvényesítette egyéni felfogását s nagyon helyesen a megjelenítés eszközeinek, különböző formáinak összhangjára, magasabbrendú harmóniájára törekedett. A műsort jól egészítette ki a fiatal Kopócs Tibor grafikai kiállítása. Ám hangsúlyozzuk: kiegészítette s nem kapcsolódott, de nem is kapcsolódhatott szerves egységbe mindazzal, ami a színpadon történt, Végsősoron ezt maga Kopócs Tibor is érezte s kifejtette vitafelszólalásában. Ugyanakkor csak dicsérni lehet azt a körültekintő rendezői és szervezői koncepciót, amely irodalmi rendezvényeink alkalmával fiatal képzőművészeinknek is lehetőséget nyújt, hogy nyilvánosság elé lépjenek.

Irodalmi színpadaink helyzetének rögzítését, az útkeresés, az új formák, zsáner-kérdések a műsorszerkesztéssel kapcsolatos problémák tisztázását kívánta előmozdítani a vita. S bár a fent említett ok folytán nem bontakozhatott ki teljes egészében, hiszen pont azok nagyrésze hiányzott, akik már rendelkeznek bizonyos összehasonlítási alappal, így is sikerült néhány roppant érdekes és izgató problémát a felszínre vetni és tisztázni. A vers, illetve a próza, a zene, a képzőművészeti alkotás, a színpadi mozgás s az egyéb színpadtechnikai megoldások viszonyának boncolgatása, bonyolult egymásrahatásának elemzése állt mindvégig i vita középpontjában. Mi domináljon, mit helyezzünk előtérbe, ám ugyanakkor az irodalmi színpad többi komponense ne hasson zavarólag, hanem domborítsa, élesítse eredeti elképzelésünket, a műsor eszmei mondanivalóját?

Ha az elhangzott véleményeket summázzuk, azt a végkövetkeztetést vonhatjuk te, hogy az irodalmi színpad uralkodó műfaja elsősorban és kizárólagosan az irodalom legyen, míg a zene, a képzőművészeti alkotás érzékelhetően bár, de szerényen, sőt mintegy észrevétlenül szolgálja a kimondott szót. S ez, véleményünk szerint megszívlelendő végkövetkeztetés. Hiszen nem egy olyan irodalmi színpad műsorát volt alkalmunk már látni, ahol a sok hókuszpókusz, vetítés, balett, zene stb. között elveszett a vers, a szó. Tény, hogy a legjobb megoldást az jelentené, ha az egyes műsorokhoz külön komponáltathatnánk a zenét s

a képzőművészeti anyag is kizárólagosan erre a célra készülne. Így mindezek a problémák könnyen áthidalhatóvá válhatnának, hiszen ebben az esetben például a zene már eredendően, egy meghatározott koncepciót követve épülne be a műsorba. Ellenkező esetben harcol a maga jogaiért, hiszen alkotója önálló egységes műnek szánta, nempedig kísérőzenének, olyannak, amely egyúttal magában hordja a legtökéletesebb és az egyedül lehetséges kifejezési formát. Hasonló a helyzet a képzőművészettel kapcsolatban is. Önálló alkotásokat, hiába, nehéz szolgasorba kényszeríteni.

Végezetül pedig: a dunaszerdahelyi kezdeményezés irodalmi színpadaink további fejlődését kívánja elősegíteni. Mindannyiunk érdeke, hogy ez a mozgalom hazai magyar kultúránkban elterjedjen s ezért, erőnkhöz képest karoljuk fel ezt a kezdeményezést. Becsüljük meg a dunaszerdahelyi járás kulturális élete irányítóinak áldozatos s nehéz munkáját, amelyet hazai irodalmunk népszerűsítéséért tesznek! p. I.

A MATESZ |

november havi terve j

■

4. csütörtök Nagymegyer 19.30 A lőcsei fehér asszony ;

Párkány —Nyolc nő •

• 5. péntek j Nagymegyer — A lőcsei fehér asszony

Bátorkeszi —Nyolc nő

6. szombat Farkasd —A lőcsei fehér asszony

Vámosladány —„— Nyolc nő

11. csütörtök' Érsekújvár — A lőcsei fehér asszony

Párkány —Nyolc nő

12. péntek Kamocsa —„— Rozsdatemető

13. szombat Taksony —Rozsdatemető

19. péntek Komárom premier —Ilyen nagy szerelem

20. szombat Dunaszerdahely —Ilyen nagy szerelem

21. vasárnap Komárom —Ilyen nagy szerelem

23. kedd Tornaija —Ilyen nagy szerelem

24. szerda Losonc — Ilyen nagy szerelem

25. csütörtök Feled —„—Ilyen nagy szerelem

26. péntek Fülek —„—Ilyen nagy szerelem

27. szombat Berzéte —„— Ilyen nagy szerelem

28. vasárnap Rozsnyó —„—Ilyen nagy szerelem

| 50. kedd Kistárkány —„— Ilyen nagy szerelem j

’liiinimiimm.........................................

Sikeres bemutatkozás

Végre pozsonyi hytigversenydobogóról is hallhattuk a Csehszlovákiái Magyar Tanítók Központi Énekkarát. Mi tagadás benne, kissé elfogultan szorongtunk a nézőtéren s nem hittünk a szemünknek, a fiilünknek. A pozsonyi bemutatkozás további bizonyítéka annak, hogy lelkesedéssel, kitartással a szinte leküzdhetetlen akadályokon is túljuthatunk. S ma már ott tart az énekkar, hogy alig egy éves fennállása óta a hazai sikereken kívül jelentős külföldi sikert is elkönyvelhetett. A budapesti hangverseny, amelyet a jól ismert Vasas kórussal közösért adták, osztatlan sikert aratott.

Visszatérve a pozsonyi bemutatóhoz, amelyen a diákkórusokon és a magyar tanítók énekkarán kívül a szlovák tanítónők énekkara is közreműködött, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a legigényesebb közönséget is kielégíthette. Leszögezhetjük, hogy a rozsnyói, illetve a gombaszögi bemutatkozás óta sokat fejlődött az énekkar, jobban összeforrott.

S ha már az énekkarral foglalkozunk, nem feledkezhetünk meg egy újabb örvendetes hírről sem. Végre gazdára talált az énekkar. A CSEMADOK Központi Bizottsága 1966. január 1-től fedezi kiadásait, s magára vállalja a szervezéssel, a kórus irányításával stb. járó gondokat. A CS£MADOK KB e elhatározását tiszta szívből üdvözöljük s sokakkal egyetértésben a lehető legjobb megoldásnak tartjuk. S akik eddig kétkedtünk, amikor énekkari kultúránk újjáélesztéséről volt szó, immár bizakodva tekinthetünk a jövő jelé. ( — áldj

A zenekar

„Pisában Ifjú leányokból és fiatalemberekből állő társaságot láttam; férfiak és nők kezében egyaránt violla, citera és más hangszerek, amelyeken édes dallamokat adtak elő, kifejező mozdulatok kíséretében." — Egy pármai minorita szerzetes írta le ezeket a sorokat 1229-ben krónikájában, az elsők között adva hírt hangszeres együttes muzsikálásáról Európában.

Ez a tudósítás azért nagyon becses, mert az európai zenekar eredetét minden valószínűség szerint olyan a|kajmi énekes-hangszeres együttesektől számíthatjuk, \amilyent a pármai minorita Pisában láthatott.

Persze, nyomban felvethetjük á kérdést: vajon milyen hosszú volt az a fejlődés, amely a zenélésnek ehhez a módjához élvezetett? Érré azonban csak hiányos választ talált a zenetörténeti kutatás. Annyi bizonyos, hogy az együttes zenélés az emberiség nagyon régi múltjában, a hangszerek megszületése idejében gyökerezik. A primitív és az őskori társadalmakban ugyanúgy megtalálhatjuk a nyomait, mint a ma vagy a közelmúlt nomád törzseinél.

Az európai zenéről mindenesetre tudjuk, hogy a kórusban való éneklésből fejlődött ki. A középkori zenében — nem tudni, milyen tényezők hatására — az énekes mellett már ott találjuk a hangszeren játszó muzsikust is. De a tisztén énekelt zene és a hangszeres muzsika ekkor még nem vált el élesen egymástól. Feltehetően hangszerek szólaltattak meg olyan műveket is, amelyeket mi énekkari kompozíciónak ismerünk. A szerzők gyakran oda is írták egy-egy szólam főié: — Énekelni, vagy hangszeren játszani, — az előadók tetszésére bízva a megszólaltatás módját. Arra sincsenek megbízható adataink, hogy milyen arányban vettek részt a hangszerek az énekes muzsikálásban, vagyis hogy hány énekes és hány hangszeres zenélhetett egyszerre együtt. A régi festményeken énekesek és hangszerjátékosok sokféle változatban szerepelnek. Középkori francia versek és regények pedig megörökítették az udvari társaságoknak azt a kedvelt szórakozását, „Hogy mialatt a fogásokat feltálalják“, az asztalnál ülők közösen éneklik a chanson (sanzon = dal) refrénjét, s közben ki-ki „megmutatja, hogy mit tud: egyesek vieliájukat

hangolják, mások megszólaltatják a fuvolát és a chalumeau-t. Guillaume de Machaut XIV. századi költö és zeneszerző egyik chansonjában felsorolja a király hangszereit. Volt vagy negyven: köztük az araboktól átvett új vonós hangszer, a hegedű egyik őse, a rubeb, a „szaracén kürt és a nemét síp“, a csengettyűk, és az angol duda. De már 1200 körül azt olvashatjuk, hogy a „jómódú házakban llra-v

fuvola- és viella játékosokat látni, szól a pszaltérium, a cltola és a kézidob. s játszanak a táncosnők és az udvarhölgyek is". A középkorban tehát már arab, távol-keleti és különféle európai népi hangszereken játszanak a hangszeres együttesekben.

A zenének az egyházi szertartásokban és a fejedelmi ünnepségeken volt szerepük. A müvek is, az előadóegyüttesek is egy bizonyos alkalmi funkciót töltöttek be: vagy az egyházi szertartásba kapcsolódtak bele, vagy a fejedelmi. főúri pompának voltak' szükséges kellékei.

A zenekar önálló fejlődése irányában a döntő lépést a XV. század közepe táján tehették meg, amikor sorra szerveződtek a városi és a fejedelmi zenekarok. A művész mai fogalma azonban csak sokára alakult ki. A muzsikus, a hangszerjátékos alkalmazott volt, aki cselédsorban vándorolt egyik főúri gazdától a másikhoz. Ez a megalázó társadalmi helyzete az udvartartásokban egészen a XVIII. század végéig megmaradt.

A hangszerek összetételét a változó hangzásigény alakította. A hangzásigényt pedig, természetesen, a hódítóutakon és hadjáratokban megismert új hangszerek is formálták. Például az arabok — mint már említettük — különösen a vonós hangszerek családját gazdagították, a távolabbi keletről főként ütő- és fúvós hangszereket hoztak Európába. S mindezek a másfajta igényeknek megfelelően alakultak, tökéletesedtek a hangszerkészítők műhelyeiben. A több és változatosabb hangszer azután lehetővé tette a „vastagabb“ hangzást: a tömeghatás fokozását.

A zenei gondolkozásban azonban még hosszú ideig a középkori személytelenség elve érvényesült. Ahogyan e kor képzőművészeti vagy építőművészeti alkotásainak szerzőit homály fedte, a zenélés is feloldódott a közösségben, amely nem tűrt semmiféle egyéni megnyilatkozást. A reneszánsz individualista, egyéniséget hangsúlyozó gondolatvilága pedig a képzőművészetnél csak jóval később jutott el a zenébe; az opera műfajának születése idején, a XVII. század első felében. Akkor kapta a zenekar az orkeszter nevet a nyugati nyelvekben. Eredetileg az orkeszter az antik görög színházban a színpad és a közönség közötti szabad tér volt, ahol a kórus foglalt helyet. A szóátvételnek az a magyarázata, hogy miként a kórus az antik dráma cselekményében, úgy vett részt most a hangszeres együttes az énekelt drámában.

SZABAD FÖLDMŰVES

...... «jMMkilu 1965. október 59«