Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-10-30 / 43. szám

(Részlet M. Solohov: Csendes Don című regényéből.)

Hajnalban a Vörös Szurdokhoz küldött lovas járőr azzal a hírrel tért vissza, hogy a jelanszkajai határig egyetlen vöröskatonával sem találkozott és hogy Petro Meléhov meg tíz kozák felkoncolva fekszik ugyanott: a szurdok szélén.

Grigorij intézkedett, hogy küldjenek szánokat a halottakért. Éjszakára Hrisztonyához ment: elkergette hazulról az asszonyok halottsirató jajveszékelése, Darja üvöltő, csúnya rívása. Hajnalig üldögélt Hrisztonya házában a kemencepadkán. Mohón szívta egyik cigarettát a másik után, és mintha félt volna négyszemközt maradni gondolataival, Petro miatti bánatával, megint sietve kapott a dohányzacskó után, teli tüdővel szívta be a fanyar füstöt, s egészen mellékes dolgokról beszélgetett a bóbiskoló Hrisztonyával.

Megvirradt. Hajnaltájt olvadósra fordult az idő. Tíz órára pocsolyák keletkeztek a ganés úton. Az eresz csepergett. Tavasziasan kukorékoltak a kakasok, valahol - .akárcsak forró nyári délben - egy tyúk kotkodácsolt árván.

A napsütésben, az udvarok napos oldalán ökrök dörgölőztek a sövényhez. Barna hátukról tavaszra levedlett szőrt repített szét a szél. Édeskés, fűszeres szagot lehelt a hóié. A Hrisztonya kapujánál terebélyesedő almafa csupasz gallyán ringatózva sárga hasú, apró kék cinege hintázott és cserregett.

Grigorij a kapufélfánál állt, várta: mikor jönnek már vissza a dombról a fogatok, és önkéntelen a gyermekkora óta ismert nyelvre fordította a cinke csicsergő beszédét. Ilyen meleg, olvadásos napon boldogan szokta szavalni a cinke: „Csiszold csoroszlyád, csiszold csoroszlyád, csiszold, csiszold!“ De ha jön a fagy — Grigorij jól tudta rég — változtat a hangján, hadarva osztogatja bölcs tanácsát és ilyesmit érthet belőle az ember: „Húzz cipőt! Csizmát! Kiscipőt!"

Grigorij az útról az ugrándozó cinkére fordította pillantását. „Csoroszlyát! Csiszolj!" - csicseregte a kismadár. És véletlenül eszébe jutott Grigorijnak, hogy egyszer, gyermekkorukban kispulykákat őrizték Petrával. Az akkor még teljesen lenszőke hajú, örökké bámuló, pisze orrú Petro mesterien tudta utánozni a pulyka sipítását, kurrogását, sőt a pulykaszót le is fordította a maguk mulatságos gyermeknyelvére. Művésziesen csalta elő torkából az elkámpicsorodott pulykafi pijjogását és vékonyan sipította: „Min. den-ki-nek ván pá-pu-csá, né-kem nincs!" Aztán rögtön kidüllesztette kis szemét, könyökben behajlította karját, mint a szárnyával szántó öreg pulykakas, és féloldalt 'kanyarogva dörögte: „Rut-rut-rut-rut-rut! Bocs-kort-kapalurkó!" Ilyenkor Grigorij boldogan kacagott, kérte Petrát, beszéljen még pulykául, rimánkodott, hogy mutassa

meg, milyen rökönyödötten prütyög egy kotlóalja pulykafi, ha a gyep közt idegen tárgyat: bádogdarabot vagy

rongycafatot talál...

Az utca végében megjelent az elülső fogat. Mellette kozák baktatott. Az első szán után elöcsúszott a második, a harmadik. Grigorij hirtelen letörölte arcáról a kéretlen előtoluló emlékek könnyét és csendes mosolyát, aztán sebbel-lobbal indult a maguk kapuja felé. Bánatában majd megháborodott anyját vissza akarta tartani az első borzalmas pillanatban, és nem akarta a Petro holttestét hozó szánhoz ereszteni. Az elülső fogat mellett hajadonfőit lépdelt Aljoska Samil. Csonka karjával melléhez szorította kucsmáját, jobbjában a szőrgyeplőt tartotta. Grigorij tekintete nem időzött sokáig Aljoska arcán, mindjárt a szánra siklott. A szalmaravatalon, arccal az égnek feküdt Martyin Samil. Mellén és horpasz hasán lötyögő zöld gimnasztyorkáját, orcáját fagyos, alvadt vér borította. A második fogaton Manickovot hozták. Keresztül-kasul szabdalt arcát a szalmába fúrta. Fejét fázósan a válla közé húzta, tarkóját egy mestervágással teljesen leszelték: a haj csapzott, fekete tincsei bársonyosan szegélyezték a csupasz koponyacsontokat Grigorij a harmadik fogatra tekintett. Nem ismerte fel a halottat, de nikotinosbarna, viaszsárga ujjú kezét észrevette. A kéz lecsüngött a szánról, a halál percében keresztvetésre fogott ujjak az olvadt havat szántották. A hullán köpeny és csizma volt. Még kucsmája is ott feküdt a mellén, A negyedik fogat lovát zabolájánál fogva megragadta Grigorij, és ügetésben vezette az udvarba.

— Itt van a mi drága jó Petro Panty ele jevicsünk! Bevégezte földi útját — mondta valaki halkan.

Sztyepan Asztahov hajadonfött lépett be a kapun. Mintha égből pottyant volna ide, megjelent Grisaka apó és még három aggastyán. Grigorij zavartan nézett hátra.

— Vigyük be a házba ...

A kocsis már Petro lába után akart nyúlni, de a tömeg némán kettévált, és tiszteletteljesen utat engedett a lépcsőn lebotorkáló lljinyicsnának.

Az öregasszony a szánra pillantott. A halálos sápadtság fehér sávban húzódott homlokán, átterjedt orcájára, orrára, és végigkúszott az állán. A remegő Pantyelej Prokofjevics fogta karon. Először Dunyaska fájdult fel, aztán a falu minden zugából visszhangzott rá a jajgatás, Darja becsapta az ajtót, ziláltan, dagadt arccal ugrott ki a lépcsőre és a szánba omlott.

— Petyuska! Petyuska, drágám! Kelj fel. kelj fel!

Grigorij szeme elsötétült.

— Ereggy innét, Daska! - üvöltött vadul, magánkívül, és mellbe lökte

Darját, bár nem tudott volna számot adni róla, mit csinál.

Darja egy hókupacba esett. Grigorij gyorsan felkapta Petrát karjánál fogva, a kocsis pedig a meztelen bokát ragadta meg. De Darja négykézláb mászott utána a lépcsőre; el-elkapta és csókkal borította ura merev, fagyos kezét. Grigorij lábbal lökdöste arrább. Érezte, hogy még egy pillanat, és elveszti önuralmát. Dunnyaska erőnek erejével tépte le a halottról Darja karját, és a maga melléhez szorította az asszony elkábult fejét.

Síri csend tespedt a konyhában. Petro csodálatosan kicsinek tűnt a földön fektében, mintha egész teste összeaszott volna. Kihegyesedett az orra, szalmasárga bajusza megbámult, egész arca szigorúra nyúlt, szebb lett. A buggyos nadrágszár alsó galandja alól kikandikált szőrös, mezítelen lába ... Lassan olvadt belőle a fagy, alatta rózsaszínű tócsa állt. És minél inkább felengedett az éjjel átfagyott tetem, annál csípösebben érzett a vér sós szaga és a hullabűz, mely édeskésen émelyítő, mint a búzavirág illata.

Pantyelej Prokofjevics koporsónak való deszkát gyalult a színtető alatt. Az asszonyok a kisházban bajmolódtak Dórjával, aki sehogysem akart magához térni. Néha kihallatszott onnan egy-egy asszony éles, hisztérikus zokogása, aztán Vaszilisza ángyó hangja csobogott, mint a csermely. Iderohant, hogy „megossza" a bánatot. Grigorij a lócán ült, bátyjával szemben. Cigarettát sodort. Petro környös-körül csupa sárga arcába, kerek, lila körmű kezére nézett. Most már a nagy idegenség hidege választotta el őket egymástól. Petro nem édestestvére többé, csak rövid látogatásra érkezett vendég, akitől el kell válni, mert itt az ideje. Most még itt fekszik, közömbösen hengeríti arcát a konyha földjére, és mintha várna valamit., búzasárga bajusza alá fagyott, megnyugodott, rejtelmes mosollyal mosolyog. De holnap már utolsó útjára készíti anyja és felesége.

Tegnap este még három fazék vizet melegített neki az anyja, a felesége meg a legszebb mundérját, nadrágját és tiszta fehérneműt vett elő. Grigorij - édesöccse — meg apja lemossa testét, mely mostantól fogva már nem is az övé, amely nem szégyelli mezítelenségét. Ünneplőbe öltöztetik és az asztalra fektetik. Azután bejön Darja, s a tegnap még öt ölelgető széles jéghideg kezébe illeszti azt a gyertyát, mely kettőjüknek világított a templomban, mikor megkerülték az analogiont — és Petro Melehov kozák készen várja, hogy elkísérjék oda, ahonnan nem szoktak hazatérni a szülői házba még rövid látogatóba sem.

„Inkább estél volna el valahol Poroszországban, mint itthon, anyád szeme láttára!" — mondta bátyjának, gondolatban, feddöen Grigorij. A holttestre pillantott, és hirtelen elsápadt. Petro orcáján a konya bajusz felé gördült egy könnycsepp. Már fel is ugrott, de mikor figyelmesebben szemügyre vette, megkönnyebbülten sóhajtott fel: nem a halott sír, csak egy vízcsepp esett a kiolvadt üstökről a homlokára, onnan meg lassan gurult az arcán lefelé.

M. Solohov munka közben

Monoszlóy M. Dezső:

BIKAVIADAL

Mint arénába rohanó bika,

kit viadalra csal a belső látomás,

s azt hiszi a saját ösztönét vetíti

a csattogás, a kendő lobogás,

nem lát e rongyon túl a többiekre,

egy színt prüszköl csak vakká vált magából,

azt lesi csupán amit gondol,

s hagyja hogy ledöfje az eszes torreádor,

— így rohan porondra a kamasz értelem, aztán mint guatemalai bika-tánc maszkokba bújik az ösztön és öröm, túlnéz a bika már e szűk körön, a kamasz arcán gyűlni kezd a ránc.

Végül megtorpan a barier előtt, s csalhatja most már bárki a porondról, nehéz becsapni a tapasztalt bikát, már nem azt látja vakon amit gondol, de a látott világot gondolja át.

(Vili. folytatás.)

Csöndesen betessékeltem, és fölnéztem az ablakra, ahol az üzleti könyvek fölött Ribeiro úr fehér oldalszakálla és pápaszeme látszott. Bementünk az irodába. Hónap elején jártunk. Kinyitottam a fiókot, és átadtam az ügyvédnek két köteg kétszázast. Ribeiro úr reszkétő kézzel, körülményesen bevezetett egy tételt a bejegyzési naplóba, és tapintatosan távozott. Joao Nogueira leült, átadta a nyugtát, papírokat vett elő a táskájából, és beszámolt néhány pör állásáról. Már az elsőnél meggyőződtem, hogy a négyszáz mil-réis nem volt haszontalan befektetés. Csak a törvényszéki jegyzőhöz nem volt sok bizalmam. Meg a bíróhoz. Minden hájjal megkent fickók.

— Persze. ígérjen doktor úr. Előre egy vasat se. Csak ígérjen. A végén majd fizetünk, ha tisztességesen viselkednek.

Jelentéktelen részletekről kaptam felvilágosítást, néhány utasítást adtam Ribeiro úrnak, és visszamentünk a tornácra, ahol Luís Padilha újrakezdte Azevedo Gondimmal a lábak dicséretét.

— Kinek a lábáról van szó?

— A Madalenáéról — válaszolta Gondim.

— Ki az?

— Egy tanítónő. Nem ismeri? Csinos.

— Művelt — vágott közbe Joao Nogueira.

— Csinos — mondta még egyszer Gondim. — Egy kis szőke, úgy harmincéves lehet.

— Mennyi? — kérdezte Joao Nogueira.

— Ügy harminc, körülbelül.

— Legföljebb húsz.

— Mert maga nem látta közelről — vágott közbe Gondim. — Ha látta volna, nem mondana ekkora marhaságot.

— Nem? Nagyon is közelről láttam Magalhaeséknál, Marcela születésnapján. Húszéves.

— Mert maga este látta. Nappal egész más. Harmincéves.

Padilha szomorúan nézte a patakparti kövér réten legelő borjakat meg a csatornát, ahol kacsák úszkálták; fölsóhajtott, és azt javasolta, legyen huszonöt.

— Annyi. Huszonöt éves.

Nyújtózkodtam egyet; elfáradtam,

egész nap kint veszekedtem a tűző napon a munkásokkal:

— Jól van Padilha, száz szónak is egy a vége. Huszonöt éves. Itt vacsoráznak ugye? Majd autóval visszamennek. Beszédem van magával, Padilha.

Luís Padilha megkapta az üzenetemet, az este óta furdalta az oldalát a kíváncsiság.

— Hogy a tárgyra térjek: úgy gondoltam, nyitok egy iskolát.

— Nagyszerű — kiáltott fel Azevedo Gondim, és elmosolyodott; ettől még laposabb* lett az orra. — Megfogadta a tanácsomat, mi? Nincs párja az iskolának.

Az ügyvéd végígsimított a fején, és szórakozottan azt mondta, hogy az iskola nagyon hasznos lesz.

Vállat vontam;

— Tudom is én. Alig hiszem. Ügyannyira, hogy Padilhát akarom megbízni vele. Peísze, jó falusi iskolát is lehetne létesíteni, ahol tisztességesen megtanítják a földművelést meg állattenyésztést. De honnan vegyek szakembereket? Aztán mic.oda pénzbe kerül! Egyelőre elég egy kis olvasás, írás, számolás, El tudná vállalni, Padilha?

Luís Padilha a fizetés felől érdeklődött, és kijelentette, hogy rengeteg a dolga.

Lassanként meggyulladtak a villanylámpák. Kigyúltak a fények a parasztházakban is. Azok is Szerencsétlenek, akik ott éltek összezsúfolva a birtok végében, sose gondolták, hogy egyszer villannyal világítanak! Világítás éjfélig. Kényelem. A telefont is be akartam vezettetni.

Casimiro Lopes sántikálva közelebb lépett.

— Gyerünk vacsorázni. Azért hívattam, mert úgy gondoltam, kapóra jön magának, Padilha. De ha- sok a dolga, hagyjuk az egészet. Üljünk asztalhoz. A vacsora alatt Azevedo Gondim előadta látogatásának célját: fölfedezte az öreg Margarida tartózkodási helyét.

— Mit beszél? S eddig hallgatott, Gondim.

Azevedo Gondim színültig töltötte a poharát:

— Jacaré-dos-Homensban lakik.

— Hol van az?

— Pao-de-Acúcarban. Ma kaptam egy levelet. Az ismertetőjelek, az életkor, a szín, minden megegyezik.

— Egy sajtárus családnál lakik. Már ki is vettem a hirdetést a Dél keresztjé-ből.

— Jól van. Ismernek valakit Paode-Acúcarban? Ismer valakit Pao-de Acúcarban, Ribeiro úr?

Nem ismertek.

— Gondim, ha már kezébe vette a dolgot, kérje meg a vikáriust, hogy írjon Soares atyának, küldjék vissza az öregasszonyt. Legjobb, ha magukkal megyek, beszélek Silvestre atyával. Óvatosan kell visszahozni az öreget, hogy meg ne viselje az utazás. Ha itt az öreg, megcsináltathatja, Gondim, azokat a vacakokat. Hogy is hívják őket?

— Klisék. Klisék, ábrák.

— Ja igen. Szerezzen kliséket, ábrákat, ha itt lesz az öreg.

— Ezen az iskolán töröm a fejemet

— dünnyögte Padilha.

— Magam is. A számból vette ki — szakította félbe Joao Nogueira. — Bízza meg Madalenát Paulo Honório úr. Remek munkaerő, tanult nő.

— A házának is díszére válik Paulo úr — harsogta Azevedo Gondim.

— Szamárság, minek nekem csecsebecse?

Padilha zavartan mormolt, és rávetette magát a koncra:

— Egy szóval se mondtam, hogy nem fogadom el. Csak azt mondtam, hogy sok a dolgom. De azt is kérdeztem, mennyi a fizetés.

Szórakozottan bajlódtam egy tyúkszárnnyal, és nem válaszoltam.

— Azt kérdeztem, mennyi a fizetés

— mondta még egyszer Padilha félszegen.

Az istenadta! Olyan pöttöm, olyan jelentéktelen volt, mint egy poloska.

— Majd meglátjuk. Azt se tudom, maga mennyit ér. Ügy száz mil-réis havonta. Mondjuk százötven, próbaképpen. Lakás, ellátás, jó társaság,

százötven mil-réis havonta és napi nyolc óra munka. Rendben van? De már most kikötöm: a munka munka, és itt senki se részegeskedhet. Itt csak a vendégek isznak.

— Persze, persze — motyogta a megszeppent Padilha. — Gondolkodom rajta. Ami az ivást illeti, fölösleges a figyelmeztetés, mert én nem szoktam inni. Csak étkezés után, akkor se mindig, és néha egy-egy pohárral, ha a barátaim megkínálnak. Lehet, hogy elfogadom.

Csöndben fejeztük be a vacsorát. Maria das Dores behozta a kávét, és kivitte a tányérokat. Kinyitottam a dohányos szelencémet, rágyújtottam a pipámra, és kimentünk a szalonba.

Ribeiro úr kinyitotta az Újságot. Ösztönszerűen egy sarokba húzódtam, minél távolabb a nyitott ajtóktól. De egy ablaktól nem tudtam félrehúzódni. Be akartam csukni; de megnyugodtam: Casimiro Lopes vigyázott a házra, fölült a templom épülő falára, a lába közé fogta a puskáját, és mozdulatlanul szimatolt.

— A mi Padilha barátunk visszatér Sao Bernardóba — mondta Joao Nogueira.

— És befejezi a könyvét — tette hozzá Azevedo Gondim. — Padilha, ha rendesen él, magának gyerekjáték az írás.

— No nem!

Szégyelli, hogy elbeszéléseket ír, és álnéven közli a Dél kereszt-jében; ha szóba hozzák, azt hiszi, hogy ez szégyen, gyalázat, és zavarba jön. Kihúzta magát, komor pillantást vetett a székekre, a padlóra és a lámpára.

— A fizetés kicsi, a könyvekre se elég. De eljövök. Eljövök, mert oktatásról van szó, és én nevelői hivatást érzek.

Ribeiro úr lapozott egyet az újságban; mozgott a szája, olykor egy-egy kézmozdulatot is tett.

Piszok egy lap ez az Üjság. Brite meg mindig csak pénzt kér; már-már elviselhetetlen. (Folytatjuk.)

Q SZABAD FÖLDMŰVES

1965. október 30.