Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-10-23 / 42. szám
A az egyik bérlő, a mozdonyfűtő, ingujjban jött a konyhába, borzas hajjal. Közönyös képet vágva dobott az asztalra egy levelet. — Ogy látom, a nagyságos asszonynak jött a levél. Biztosan a fiú küldte, mert amerikai bélyeg van rajta. Az idős Matsonné öreges reszketőssel kapott utána, beteg ujjai izgatottan remegtek. Homályos szemeihez emelte, és ügyetlenül bontotta fel kötőtűivel. „A szemüvegem, a szemüvegem", mormogta, észre sem véve, hogy a mozdonyfűtő már elment, végigtapogatta az asztalt, a székeket, s majd felbotlott a láda sarkában. Az ablakpárkányon meglátta a szemüvegét, ügyetlen mozdulattal feltette, fogott egy nagyítót, és így betűzgette a rövid sorokat. Nem, nem vette észre mogorva szűkszavúságukat, rejtett gőgjüket. Szeme kitágult a gyönyör izgalmától, szívére tette kezét, s szinte felkiáltott: — Aarne hazajön! ... Aarne hazajön ... — susogta, másodszor halkabban, mintegy elcsodálkozva saját, váratlanul jött boldogságán. Aztán leroskadt egy székre, karjait görcsösen keblére fonta, szeméből könnyek potyogtak: — Köszönöm, istenem, köszönöm, köszönöm! Aarne hazajön, több, mint két év után ... Megint jóra fordul majd minden. Magához veszi az édesanyját, Aarne jó fiú, soha nem mondott egy rossz szót neki. De hátha nem is így van, hátha rossz útra tért... Szorongással telve ment a bérlők szobájába. Nem látta most a bevetetlen ágyakat, meg az elmosatlan edényeket a széken. „Bárcsak imádkozna értem, mikor ilyen rosszul látok" — gondolta alázatosan. Nehezen bírta kibetüzni a dőltbetűs Írást, tekintete mégis féltékeny gyöngédséggel kísérte a sorokat. Mát mégis igaz: — Aarne hazajön. Az öröm és a sóvárgás elgyengítette a lábait. Le kellett ülnie egy pillanatra. Aztán nagy sietve felkötötte a fejkendőjét. El kell mennie, hogy elmesélje, mi történt, hogy megossza örömét, a boldogságát másokkal is. A házmester felesége éppen a lépcsőt mosta, és nem ment arrébb, amikor észrevette. Matsonné öreges, hajtott háta most kiegyenesedett, s szinte merevvé vált. Majdnem úgy szólt, mintha \jalakit vádolni akarna: — Nemsokára hazajön a fiam ... És ha megjön, majd megleckézteti a semmirekellő házmestert — gondolta magában —, aki szemtelenül bánik vele, meg a romlott bérlőit is, akik azzal fenyegetik, hogy kiteszik a saját házából. Aarne majd elviszi őt innen, finom új lakásba, ahol parkettás a fogadószoba ... Aarne szolgálót szerez, aki majd teljesíti minden kívánságát és tisztelettel mondja: „Igenis, Matsonné asszony — azonnal, azonnal, Matsonné asszony.“ — Ahá, aha, akkor már biztosan a kikötőben van, ugye? — A házmester felesége kajánul nevetett, aztán kiloccsantotta felmosóvizet Matsonné után. De ő büszkén ment tovább, igaz, aztán gyámoltalanul tapogatódzva indult lefelé a lépcsőn, a félhomályban. Szívét nyugtalan gondolat dermesztette meg. Aarne már megjött, ha a hajó már a parthoz ért, akkor bizonyosan elkerülik egymást. Néhány hete írt, de a postai út olyan hosszú volt, hogy édesanyja nem ok nélkül ment a partra — hiszen találkozni akart a fiával... Hátha már többé nem tud kimenni oda ... Ogy gondolta, hogy először a lányához megy, hogy elmondja a hírt, és hogy ezzel is elfeledje minden keserűségét, amelyet a gőgös, haszontalan lány okozott a szívének. És Aarne bizonyára nyíltan beszél majd Kyllivel, és megkérdezi tőle, hogy miért nem segítette öreg édesanyját, miért nem állt mellette. Kylli dórén szidalmazni fogja, ha elmegy, de mégis el kell mennie hozzá, hogy elmondja: Aarne hazajön. Nyugtalansága azonban oly nagy, hogy előbb mégis a kikötőbe megy. Villamosra száll, de véletlenül rossz kocsira, megijed, aztán öregesen botladozva átszáll egy másikra. Kis táskájából éppen a jegyet kotorássza elő, amikor kihull az összes pénze, de ő észre sem veszi. Amikor már észrevette, azt gondolta, hogy ellopták tőle. Igen, mindenki lop, minden utas, minden ember: a házmester felesége, a bérlők, akik sosem fizetnek, akiknek a szobája majd elsüllyed a piszoktól. De Aarne hazajön, Aarne megbüntet mindenkit, aki rossz volt hozzá. Könnycseppek gördültek az arcára, ősz feje öregesen reszket. Rohan a partra, hideg szél fúj, de hajó nincs a kikötőben, csak a befagyott tenger fehérük. Ijedtség szállja meg. Hát hogy érhet a hajó partot, mégha amerikai is, ha befagyott a tenger?! Aztán mégis reménykedni kezd. Talán vannak jégtörőhajók, amelyek segítenek, és idehozzák. De a hajó csak nincs sehol... — ő mégis vár, ott járkál a csípős szélben a rakparton, büszkén néz a járókelők szemébe, hiszen a fiát várja ... De a keze és lába már majd megdermed, betegebbik lába kegyetlenül fáj. Csalódást érez, mert még mindig nem jött meg a hajó. Ha elmegy Kylliíiez, majd elmeséli... Kylli üzletben dolgozik, pult mögött, ott van előtte a nyitott harisnyásdoboz, arca unott, türelmetlenül mondja: — Hát mi van már megint anya?... Az asszony nem szereti, hogy te ide járkálsz. Ne csacsiskodjál, hanem csak menj haza, mert megfagysz ... Vasárnap majd újra elmegyek takarítani. Matsonné kifullad, szívéhez kap. Szeme kitágul, aztán félig suttogva, meglehetősen kifejezéstelenül mondja: — Aarne nemsokára hazajön-. Kylli nem hiszi el. Anya már jónéhány éve csak Aarneról beszél, arról az időről ábrándozik, amikor hazatér, mert akkor majd minden-minden megváltozik ... Anya taníttatta Aarnét, mint egyetemi hallgatót. Aarne adósságokat csinált, jogot tanult, semmirekellő volt, végül is amikor a tanulásból nem lett semmi, elindult Amerikába, Kylli hidegen viselkedett a testvérével. — Mit csacsiskodsz már megint, anya? ... — Nem ... de komolyan ... Aarne írt, Aarne nemsokára hazajön. A mama diadalmasan és kissé szigorúan néz a lányára. De Kylli unottan válaszol: — Maradjon csak ott ahol van. Itt úgyis csak mások nyakán lenne. Legjobb, anya, ha most nyugodtan hazamész. — A táskád már megint nyitva van ... Bizony nagyon figyelmetlen vagy, elkél nálad a gyámkodás ... Matsonné hát hazatér. De már nagyon-nagyon fáradt, elgyengült egész teste, már nem bír járkálni többé. És mintha keserű csepp keveredett volna örömébe. Mégis makacsul kapaszkodik ábrándjaiba, mindig ugyanazt ismételgeti és motyogja, a meglepetés öröme egészen megzavarta. Minden rendbejön. Aarne gazdag, Aarne nagy úr. Aarne biztosan bundában érkezik meg, sok útitáskával, hoz majd neki selyemkendőt, meg nyakláncot is. Aarne jó fiú. Múlnak a napok. Matsonné tejet melegít magának, száraz kenyeret aprít bele, és hideg krumplit eszeget. Ha majd Aarne itt lesz, akkor majd a szolgáló finom ételt készít neki, ő pedig karosszékben ül, csipkés főkötőben, és párna melegíti a lábát. Matsonné egyre nyugtalanabb, kevés megmaradt erejével megpróbál takarítani is, nehéz matracokat cipel az erkélyre, erőtlen kezével porol, sötétülő szemmel söpri a sarkokat, felhőkben száll a por, köhögni kezd, s a por megint visszaszáll a padlóra ... A bérlők csak nevetik, de szitkozódnak is, amikor a reggeli félálomból felkelti őket a takarítással. Lassacskán megint eltelik egy pár hét, és ő éjszakánként sohasem alszik. Gyakran felébred, felkel az ágyból, magára teríti a takarót, leül a karosszékbe és csendben motyog magában. Nézi, nézi az ablak árnyékát, mintha megzavarodott volna ... Álmában a kis Aarnét látja, aztán a felnőtt Aarnét, aki nagyon jó fiú. Nem emlékszik arra, hogy valaha is rossz lett volna, még egy rossz szavára sem emlékszik. Az ő emlékezetében Aarne mindig jó volt hozzá. Mindig rendes gyerek volt, soha egy rossz szót nem mondott anyjának. — Matsonné ezt mind elmeséli a szomszédasszonyoknak, akik a konyhában tesznek-vesznek, és időnként nagyokat sóhajtoznak. Kávét főz nekik, „fényűzővé“ válik, pazarol. Kalácsot vesz, és már nem kever cikóriát a kávéba, hiszen Aarne nemsokára megjön. Az öregasszonyok kérdezgetik tőle, hogy mivel foglalkozott Aarne Amerikában — de ő nem tudja, nem is ért az ilyesmihez. Különféle régi levelet kotor elő, amelyek évekkel ezelőtt érkeztek. Erdei munkáról ír Aarne, hídépítésről, meg rézbányáról, Aarne nyugtalanul vándorol az egész kontinensen át. Természetesen munkavezető volt, vagy mérnök, vagy az is lehet, hogy egymaga bányákat fedezett fel... Az öregasszonyok bökdösik egymást, vihogva mennek fel a lépcsőn, hogy kávét igyanak. Az öreg Matsonné megzavarodvá járkál. Egyre gyakrabban szalad a kikötőbe, de senkinek sem meri elmesélni, és dideregve sétál a fagyban. Kylli megharagszik, szidja is, ő ilyenkor ijedten néz félre. Megint eltelik egy pár hónap, anya nyugtalankodik a fiáért. Hátha vihar volt, hátha elsüllyedt a hajó? Amerika messze van ... És újra kimegy a kikötőbe. Végre egy nap estefelé, elég későn, amikor már nem számít semmire, megszólal a kis lakásban a csengő. Idegen, magas férfi. Matsonné sötétülő szemei végigjárják, vállának hajlásában, arcában valami ismerős van ... Szívéhez kap: — Aarne! — Hát itt vagyok ... — A fiú bejön az előszobába, leveti vékony felöltőjét, útitáskáját az egyik sarokba teszi. Matsonné úgy szaladgál, szegény, akár egy kotlós. A konyhában ott botladozik, összecsapja kezét, szemét elhomályosítják a könnyek. — Aarne, Aarne, hát mégis megjöttél öreg édesanyád örömére, hát mégis megjöttél! Aarne arca lesoványodott és megkeményedett, szája szögletén keserű ráncok, szeme nyugtalanná vált. Nézi a piszkos konyhát, érzi, hogy szaga van az ágyneműnek, undor ül ki az arcára. Nézi anyját, a félig megzavarodott öregasszonyt, és telve van viszszataszitó idegenkedéssel. — Van valami ennivalód, anya?... Turkuból vonattal jöttem ... — A mama kávét főz és vajaskenyeret készít. El akar futni, hogy ennivalót kölcsönözzön a szomszédoktól, de a fiú nem engedi. Szégyellj éhségét, szülővárosa pedig idegen neki. Ösztönösen érzi. hogy az élet itt is ugyanaz a keserű és kérlelhetetlen, amely falként emelkedett erőfeszítései előtt az idegen földön. Nem segít semmi. Ez itt az otthon, emlékeiben szép, most pedig csak egy piszkos odú, az anyja félig megzavarodott, a nővére barátságtalan. — Ne csacsiskodj anya! — A mama megpróbálja átölelni, megcsókolni arcát száraz ajkával, ő hevesen ellöki magától. A mama lábai megtántorodnak, leül, nem érti Aarnét. Aarne kifáradt. Holnap ... holnap már új életet kezd. — Csinálj csak valami fekhelyet, akár a földre ... A mama még jobban megzavarodik, ha nem tud itt aludni a fia, akkor persze drága szállodába megy majd. Itt — a földön — értetlenül bámul a fiára ... Semmit sem válaszol. Aarnén nincsen bunda, nem hozott nagy útitáskát, amelybe ajándék férne. Mintha elpattant volna valami a lelkében. Semmit sem ért már. Babrálja fájós ujjait, a szomszéd öregasszony meg a házmester jut az eszébe. Nem tud gondolkozni. A fiú már alszik a földön, kimerültén, keserű vonások az arcán. A mama nem tud aludni. Szíve telve furcsa szorongással és kétkedéssel — éjnek idején felkel, magára teríti a takarót. Egy széknek a szélére ül, félhangosan motyog magában, és egyre csendesebb lesz. Utolsó megmaradt erejével saját képzeletébe kapaszkodik. Aarne megjött. Holnap új életet kezd. Aarne jó gyerek, édesanyjának soha egy rossz szót... V Holtteste úgy összezsugorodott és oly könnyűvé vált, hogy a'fiú fel sem ébredt, amikor anyja a székről halk koppanással leesett, és úgy maradt fekve a földön, gyámoltalanul és mozdulatlanul, mint egy ruhacsomó. Gombár Endre fordítása MIKA WALTARI, a mai finn irodalom jelentős egyénisége, 1908-ban született Helsinkiben. Félszálnál több regénye, novelláskötete jelent meg, közülük nem egy komoly nemzetközi sikert aratott. A Finn Akadémia tagja. (VII. folytatás) Fölépült az új ház. Azt hiszem, nem kell leírnom. Főbb részei már szóba kerültek, vagy szóba kerülnek, a többi nem fontos, csak az építészeket érdekelheti, azok pedig aligha olvassák ezt az írást. Minden nagyon szép és kényelmes lett. Persze, attól fogva nem függőágyban aludtam. Bútort vásároltam, meg különböző berendezési tárgyakat: egyiket-másikat óvatosan használni kezdtem, a többit még ma sem használom, mert nem tudom, mire valók. Itt átugrok öt esztendőt, s öt év alatt sokat változik a világ sora. Gondolom, senki se képzeli, hogy amíg ezekkel a bajokkal megküzdöttem, mindig magabiztosan haladtam, és megtorpanás nélkül jártam a magam útján. Dehogy haladtam, dehogy jártam! Olykor elcsüggedtem, szerettem volna mindent visszacsinálni; kerülgettem az akadályokat: csűrtem-csavartam a dolgokat. Ogy gondolják, rosszul tettem? Igazában sose tudtam, mikor cselekedtem jól, mikor rosszul. Tettem jót, s néha megittam a levét, tettem rosszat, s olykor kerestem rajta. Mindig az volt a célom, hogy megszerzem Sao Bernardo földjeit, s ezért ennek a célnak érdekében mindent jogosnak tartottam. Hála Istennek többet elértem, mint amennyit reméltem. Bizony, ráncos lett az arcom, de a hitel, mely kezdetben makacsul elzárkózott előlem, a sarkamba szegődött. Az üzletek is maguktól szaporodtak. Maguktól, ördöngösség? Áh! Ha megindul a dolog, úgy megy minden, mint a karikacsapás. Ha nem indul meg, karba tehetik a kezüket. De ha látják, hogy melléjük szegődött a szerencse, ragadják üstökön: csinálhatnak akármilyen marhaságot, minden jól üt ki. Láttam embereket, akik agyondolgozzák magukat, mégse viszik semmire. Ismerek lusta fickókat, akiknek van szimatuk: ha alkalom kínálkozik, kinyújtózkodnak, kitátják a szájukat — és mindent fölfalnak. Én nem vagyok lusta. Az első kísérleteimben szerencsém volt, a többi^ SZABAD FÖLDMŰVES 1965. október 23. ben meg magam mellé kényszerítettem a szerencsét. Mendonca halála után természetesen ledöntöttem a mezsgyekarókat, és jó messze vittem őket, még messzebb, mint ahol Salustiano Padilha idejében álltak. Lett is felhördülés. — Hölgyeim, Mendonca úr eleven ördög volt életében. Ennek már vége. Ha nem tetszik, bátran mehetnek a törvénybe. A törvény drága mulatság, — nem mentek a törvénybe. Én meg vérszemet kaptam, benyomultak a Fidélis földjére — aki fél karjára béna — és a Gamáék birtokára, akik vígan élték világukat Recifében és jogot tanultak. Magalhaes doktor bíró volt, ezért az ő cukorültetvényét megkíméltem. Az apróbb erőszakosságok észrevétlenek maradtak. A nagyobb porokét a bíróság előtt nyertem meg, hála Joao Nogueira furfangjainak. Kockázatos vállalkozásokba fogtam, adósságokba vertem magamat, gépeket vásároltam; ha szememre vetették, hogy az egész világot föl akarom falni, rá se hederítettem. Almatermesztésbe és baromfitenyésztésbe fogtam. Hogy piacra szállíthassam a termékeimet, kocsiút építésébe kezdtem. Azevedo Gondim két cikket is írt róla, hazafinak nevezett, és Fordot, Delmiro Gouveiát emlegette. Costa Brito is megírta az Ojság-ban, magasztalt engem, és magasztalta a polgármestert. Ennek fejében kicsikart tőlem száz mil-réist. De hírverés ide, hírverés oda, meggyűlt a bajom. Amíg csak Sao Bernardóban mesterkedtem, minden rendben volt; hanem amikor négy-öt birtokot megkaparintottam, egész bögölyraj szabadult rám. Két félvéremet leszedték, s orvul énrám is rám lőttek. Könnyű sebet kaptam, itt a helye a vállamon. Elkeseredetten küldtem még száz milréist Costa Britónak, és fölkerestem Joao Nogueirát meg Gondimt: — Beszéljenek ezekkel a marháknak a fejével. Közérdekű munkálatokat végzek, még csak adót se szedek érte a környéken. Gyalázat! Mért nem segít a város? Beszéljen a prefektussal, Nogueira úr. Hátha szerzünk néhány hordó cementet az istállóhoz. A cementet nem kaptam meg, de az istállót fölépítettem. Óriási terveim voltak, furcsa módszereket választottam, ezért a rendes emberek bolondnak tartottak, és békében hagytak. Ekkoriban látogatott meg az állam kormányzója. A csatorna már három éve elkészült. Fidélis szerint marhaság volt: — Mire való a csatorna, hisz a patak se szárad ki soha? Csakugyan, látszólag semmire se volt jó. De ennek a csatornának a vize hajtotta a hántoló meg a fűrésztelep gépeit. A kormányzónak nagyon tetszett az almáskert, a sok Orpington-tyúk, a gyapot- meg a ricinusültetvény, elégedett volt a limousini szarvasmarhával, fényképeket kért tőlem, s megkérdezte, hol az iskola. Azt mondtam, hogy sehol. Az ebédnél — pezsgő is volt — Magalhaes doktor nyöszörgőit el egy beszédet. Öméltósága megint szóba hozta az iskolát. Szerettem volna mondani egy-két cifrát, de türtőztettem magamat. Iskola! Bánom is én, hogy mások tudnak-e olvasni, vagy se! — Ezek az államférfiak annyit értenek a dologhoz, mint tyúk az ábécéhez. Küldjenek csak tanult embereket ricinust szedni. Megnézhetik a termést. Padilha üveges szemmel kelt fel az asztaltól, és halkan ötven mil-réist kért tőlem. — Egy vasat se. Már mentem is, hogy megmutassam a jeles vendégnek a fűrésztelepet, a hántolót és az istállót. Röviden elmagyaráztam a prést, a dinamót, a fűrészeket és a kullancsirtó fürdőt. Egyszer csak észbe kaptam, hogy az iskola megszerezhetné számomra a kormányzó jóindulatát; mert egy kis szívességet akartam kérni tőié. — Hát igen, igen. Mire méltóságod megint erre jár, ez a népség már javában betűzget. Később, amikor a templom emelkedő faláról néztük a tájat, félrehívtam Noguiera ügyvédet: — Doktor úr, holnap küldje el hozzám Padilhát, beszélnem kell vele, de az a szerencsétlen alig áll a lábán. Ugye nem felejti el? Majd reggel, ha kialussza azt a kis borgőzt. Öméltósága elbúcsúzott, és ez a nap emlékezetes marad. Az autók az országúton futottak. Amíg néztem, milyen porfelhőt kavarnak, a kezemet dörzsöltem: — Fene bele. Ebből a látogatásból jő csomó hasznot húzok. Egész vagyont. Majd elválik, mennyit keresek rajta. Magabiztosnak mutatkoztam, pedig valóságban rettegtem a hitelezőimtől. Jól ment sorom, igaz, a bevételem több volt, mint a kiadásom, de azok a gazemberek a torkomra tehették volna a kést, ha akarták volna. Most már nem féltem annyira. Az iskolán egy vagyon* kerestem. Tovább dörzsöltem a kezemet. Fene bele! Elhatároztam, hogy pártfogásomba veszem a Mendonca családot. Anyagi helyzetem akkor kezdett föllendülni, amikor a lányoknak meghalt az apjuk. Akkoriban sokat ért nekem néhány négyszögöl televény. Egy kis vacak televény. Megsajnáltam a Mendonca lányokat. Holnap megkapáltatom Bom-Sucessóban azt a hitvány gyapotültetvényt, mert már ellepte a gaz. Nagyon roszszul megy a Mendonca lányoknak. Az apjuk körmönfont fickó volt, de szegények, mit tehetnek róla? Elhatároztam, hogy nyitva tartom a szememet, nehogy elvetemült szomszédok kiforgassák őket a javaikból. A nők szinte kivétel nélkül gyámoltalanok. De ha valamelyik csirkefogó ártani akar nekik, velem gyűlik meg a baja. 9 Másnap, ahogy a földekről hazatértem, Joao Nogueirát, Padilhát és Azevedo Gondimt találtam a tornácon; női mellekről, lábakról áradoztak. Egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe. — Művelt nő — bizonygatta Joao Nogueira. — Iskolázott. — Nem is buta — tette hozzá Azevedo Gondim. Padilha úgy vélte, hogy semmilyen tulajdonsága nem hasonlítható a kebléhez és a lábához. — Csakugyan nem — dünnyögte és közben gyufaszállal piszkálta a körmét. Joao Nogueirának eszébe jutott felelősségteljes hivatása. Érettségije volt, elmúlt negyvenéves, és tiszteletre méltó kopaszsággal dicsekedhetett. Néha kirúgott a hámból. De az ügyfelekkel csak üzletről tárgyalt. Én négy conto nyolcszázat adtam neki évenként, hogy segítségemre legyen a törvény előtt Sao Bernardo fölvirágoztatásában, ezért velem tudákosan, kissé fontoskodva beszólt. Én doktor úrnak szólítottam: nem is tudtam volna bizalmasabb hangot megütni. Nála többre tartottam magamat, ha kevesebb volt is a tudományom és kevesebb a ravaszságom. Sőt, kissé meg is vetettem az agyafúrtságát. De hasznosnak bizonyult, s nagy tiszteletet tanúsítottunk egymás iránt. — Elkísértük Padilha barátunkat — mondta Nogueira. — Együtt jöttünk. Hűvös volt a délután, jólesett a séta, azért én is elballagtam egy kis tanácskozásra. (Folytatjuk.)
