Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-10-16 / 41. szám
Trébiccsel éjszaka ismerkedtem meg, a Déli vasút egyik első osztályú fülkéjében. Nem volt már fiatal ember, ellenkezőleg, nemcsak a haja és a bajusza, hanem a szemöldöke is fehér volt már. Mindazonáltal csupa elevenség, csupa tűz volt, fürge és beszédes, ideges és modern. Utazótáskája valóságos kincsesbányája volt a kényelemnek; került abból vánkos, pléd, konyak, papucs, hálósapka, szivar, sült csirke, savanyúvíz szóval minden képzelhető fűszere az éjszakai utazásnak. És Trébics lekötelező előzékenységgel akart mindent megosztani velem, még a papucsait is. Ekkor természetesen még nem ismertük egymást. De amikor megtudta, hogy másnap délutánig együtt utazunk, udvariasan bemutatkozott. Csakhamar belemelegedtünk a beszélgetésbe, élénken tárgyalni kezdtük a jövő évi derbyt, a fővárosi színházi viszonyokat, a hazánk egyes vidékein dívó népszokásokat, az aggasztó politikai helyzetet, a vasúti vendéglők menüjét — és Trébics mindenben a legnagyobb jártassággal nyilatkozott. Minthogy foglalkozása mind ez ideig még titok volt nekem, és magamtól sehogyan sem tudtam kitalálni, miféle mesterséget űzhet ez a szeretetre méltó öregúr, végre kitört belőlem a kíváncsiság, és az etikett formáinak teljes elkerülésével, egyszerűen megkérdeztem tőle. T- Én uram — mondta erre Trébics különös mosollyal —, rabló vagyok! Rabló! Az ablakfüggönybe kellett fogóznom, hogy le ne bukjak az ülésről. Ez a kedves, becsületes arcú úr, rabló. Nem, ez lehetetlen. Hiszen ha csakugyan rabló volna, azt nem vallaná be ilyen nyíltan! És azután: rabló! Ha még tolvajt, sikkasztót vagy betörőt mondott volna. De a rablók már régen kihaltak. A rablók hősök voltak, gondoljunk csak Rinaldo Rinaldinire, Moór Károlyra és Schinderhanesre vissza! A romantika zománca vonja be őket, és meghatott varrókisasszonyok még ma is könnyek közepette olvassák kalandjaikat. Nem, ők nem utaznak a gyorsvonaton, és nem osztják meg hálósapkájukat és papucsaikat az első jöttment idegennel. Jóízűen mosolyogtam Trébics úr kijelentésén. — Kegyed tréfás ember — mondtam neki szelíden —, és engem bizonyára valami szarvasmarhának néz, aki szó nélkül elhiszi az ön zord kijelentését. — Márpedig akár hiszi, akár nem — makrancoskodott Trébics úr —, én rabló vagyok. Becsületszavamra mondom. Minden évben szeptembertől január közepéig. — Ha ön ezt a becsületszavára mondja, akkor el kell hinnem. Végre is egy rablónak a becsületszava nagyon tiszteletre méltó dolog ... — Ügy van. És ha önnek nincs jobb dolga, szívesen látom kastélyomban. Mert nekem rablóváram van az Inn völgyében, félórányira a vasúti állomástól. — Topp! — mondtam, mint a történelmi színművekben szokás. — Meg fogom önt látogatni! Mondanom sem kell talán, hogy egész éjjel alig hunytam le a szememet. Az embernek nemhiába van fantáziája. Nos, tehát az én fantáziám is dolgozott, mégpedig ugyancsak erősen. Szinte láttam már, hogyan érkezünk Trébics úrral a kastély fetvonóhidja elé, hogyan adja meg Trébics úr a jelszót, hogyan vonulunk be az öszszegyűlt rablók viharos éljenzése és a fehér ruhás rablóleányok között a trónterembe, ahol Trébics úr azonnal átalakul Don van Senor Trebinévé vagy Trebinóvá. És már láttam a gazdag marhakereskedőket, akik gyanútlanul vonulnak el karavánjukkal a vár alatt, mikor Don Trébics hirtelen rajtuk üt, a marhákat elhajtja, a kereskedőktől váltságdíjat kövétel, és a szépasszonyokat ősi rablószokás szerint kisorsolja bajtársai között. Homályosan még arra is gondoltam, hogy a végén Trébics úr engem is ki Vladimír Holan verse Már megint? Már megint te vagy itt, éj, szövetkezve a természettel, s újra kérdezel? Hát igen, az életet szeretem, s a halálról oly sokat ezért daloltam. Nélküle az élet nem érzékelhető, s az élet csak vele együtt érthető, így hát értelmetlen. Hang „Nem érdekel, a természet mit hagyott jóvá, nem érdekel, hogy álmotokban szeretkeztek, s az sem, ha asszonyotokat kölcsön adjátok barátaitoknak. De néked azt mondom, hogy minden jóslat kétértelmű, s az utolsó jós után újra jön az első. Gondold meg hát, s mivel magam is egy vagyok közülük, jöjj hozzám pontosan egy hónap múlva. Halál Beszéltek, ittak, táncoltak, mikor leült melléd. Rá néztél s úgy érezted, hirtelen minden jelszínes lesz, minden eltávolodik, egészen oda, ahol elhal az arc, s a portré kezdődik, és azt gondoltad', ha hozzáöregszik is az ifjúsághoz, már nem az, ami volt. De ö táskájából elővette arcképét, s így szólt: „Adjátok körbe ezt, de ne firkáljátok rá neveiteket!" Gál Sándor fordításai fó'g rabolni, és kárpótlásul befálaztat valami föld alatti pincébe. Szóval, izgalmas kalandok jártak az eszemben. Reggelfelé mégis elnyomott az álom. Ekkor már nemigen törődtem azzal, hogy vagyonom Trébics úr martalékául esik, csak aludtam, boldogan és sokáig. Meg kell jegyeznem, hogy Trébics úr egy bundát fektetett maga mellé, és egész éjjel ugyanúgy aludt, mint a bunda, úgyhogy végül már nem is tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Mikor fölébredtem, magas dolomitsziklák között jártunk. Déli tizenegy óra lehetett, a szeptemberi nap teljes hévvel tűzött oda a kupé ablakaira, és Trébics úr már túl volt a reggeli toiletten. A haja. a fehér szemöldöke gondosan fölkefélve, arcán nyájas derültség. — Jó reggelt! — Jó reggelt, rabló úr — mondtam még kissé álmosan. — Ah, igen — nevetett Trébics úr, — ön természetesen kíváncsi arra, hogy lettem én rabló? — Mindenesetre nagyon érdekel. Talán valami szerelmi csalódás? Meghasonlott lelkében a világgal? — 0 nem, ó nem! Látja, kérem, én a magánéletben meglehetősen prózai mesterséget folytatok. Marhakereskedő vagyok. Itt szoktam vásárolni teheneimet Tirolban, Karinthiában, és amikor évekkel ezelőtt először erre jártam, roppantul megtetszettek nekem ezek a régi lovagvárak, ezek a romok, amelyekkel itt lépten-nyomon találkozik az ember. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor itt még rablólovagok tanyáztak, és kirabolták a gazdag marhakereskedőket. Ah, ha a marhakereskedőknek elégtételt szerezhetnék a régi gyalázatért. — Nos? — A többit képzelheti. Érdeklődni kezdtem egy lovagvár iránt. Uram! A legkülönösebb dolog a világon. Ezek a romok, ezek a lovagvárak, amelyeket ön itt lát, mind eladók. Természetesen rögtön vettem egyet. És tudja mennyiért? Egyszerűen nevetséges, hogy milyen olcsó volt. ötszáz forint, uram, ötszáz forint. Ezért minálunk, Budapesten még lakást sem kap az ember. És minden évben szeptembertől januárig, amikor az állatkáimat összevásárolom, itt lakom a lovagvárban, és rablónak érzem magam. Végignézek a torony ablakából a messze vidéken, és mondhatom, jólesik tudnom, hogy a régi borzalmas időknek vége. Lovagok nincsenek többé, de marhakereskedők még mindig vannak. Trébics úr ä cókmókját kezdte öszszeszedni, mert a legközelebbi állomásnál az ő rablókastélya következett. Mikor búcsúzóul megszorította a kezemet, a távolban tündöklő kastélyra mutatva, azt kérdezte: — Ugye, szép? Habozás nélkül azt feleltem neki: — Szép. De azt hiszem, rosszul választja meg az időt, amelyben itt lakik. Közelebb kell járni a történelmi hűséghez. — Hogyan? — Nem akkor keli itt laknia, amikor a marhákat veszi, hanem akkor, amikor eladja őket... Trébics úr megsértődött, de nem törődtem vele. Ezzel tartoztam neki a rablóért. (VI. folytatás) Mikor ér már véget ez á tesséklássák munka? Sajnos, nem volt miből serényebben dologhoz látnom. Csak néhány emberrel bajlódtam, de pénteken még így is alig tudtam előteremteni a bért szombatra. Kérdeztem egyet-mást a kőművestől. Az egyetlen kőművestől. A falak egy méter magasra emelkedtek. Ha több munkással dolgoztatnék, kevesebbe kerülne a munka. A csatornaépítés se haladt, inkább megfeneklett. Egy-két apró alak tett-vett a kőbányában, de semmi nyoma sem volt féléves munkájuknak. Lent ökrös szekér haladt; egy másik ökrös szekér is feltűnt téglával megrakva. Hol járhat az öreg Margarida? Jó lenne fölkutatni az öreg Margaridát, és elhozni Sao Bernardóba. Már százéves is lehet az öreg, szegény feje. Megvártam, hogy a napszámosok elmossák a vakolókanalakat, és elrakják a szerszámokat. Egyedül maradtam. A zsellérek meg a csatornázó munkások is szétszéledtek. Utoljára még fölhangzott egy-két dörrenés a kőbányában. Mendoncára gondoltam. Gazember. A kerítésen innen gyapot fehérlett, a mezsgyéken ricinus nőtt; túlnan meg csak gaz és tüskebozót. Mennyi földet eltulajdonított az a csirkefogó! Szerencsére békességben élünk. Látszólag: mindenesetre jó lesz, ha igyekszek hazafelé. Lesiettem a domboldalon, és elmentem vacsorázni. Vacsora közben halkan beszélgettem Casimiro Lopesszel, eleinte csak köntörfalaztam, majd fölvázoltam egy tervet. Casimiro Lopes mit se értett a köntörfalazásból, a tervezgetésben azonban részt vett. Elindítottam a dolgot, bezártam az ajtókat, és megírtam néhány levelet fővárosi bankoknak és az állam kormányzójának. A bankoktól hitelt kértem, a kormányzóval közöltem, hogy hamarosan több üzemet létesítek, és adómentességet kértem a hozatandó gépekre. Igazában elég valószínűtlen volt, hogy hitelt kapok, és fogalmam se volt, miből fizetném ki a gépeket. De megszoktam, hogy már félig-meddig az enyémnek tekintsem őket. Azután tanácsot kértem a rr^zőgazdasági szakiskolától: hátha veszek egy limousir.i borjút. Amikor elvégeződtem, lépteket hallottam a ház körül. Fölkeltem és ki^ SZABAD FÖLDMŰVES 1965. október 16. kémleltem a hasadékon. Egy alak járt kint, és az ujjával pattintgatva csitította Tubaraót. Jobban szemügyre vettem, és azt a rosszképű pasast véltem fölismerni benne, aki Mendoncáéknál lépett be a szobába. Abbahagytam a leskelőcPést, és előszólítottam Casimiro Lopest, hogy tartsa szemmel. Lefeküdtem. Caetano mester és a kőbánya jutott az eszembe. Kőtörő kalapács, feszítőrúd, sziklafúró, puskapor, lőgyapot. — Odavalósi — dünnyögte Casimiro Lopes és öklével kimutatott a függőágyból. — Nyilván. Másnap, szombaton, levágtam a birkát a választóknak. Vasárnap délután, a szavazásról hazamenet Mendonca golyót kapott az oldalába, és ott az úton, Bom-Sucesso mellett beadta a kulcsot. Most egy félkarú kereszt áll azon a helyen. A bűntény időpontjában én a városban voltam, és a vikáriussal tanácskoztam arról, hogy Sao Bernardóban templomot szándékozok építetni. Majd, ha jövedelmez a gazdaság. — Borzalom! — kiáltott fel Silvestre atya, amikor meghallotta a hírt. — Voltak ellenségei? — Voltak-e? De még mennyi! Mint égen a csillag. De térjünk a tárgyra, Silvestre atya. Mibe kerül egy harang? 7 Ekkoriban történt, hogy Brito Újságjánál, Maceióban egy magas, sovány, hajlott hátú és sárga képű, oldalszakállas öregúrral találkoztam; Ribeirónak hívták, és olcsó cigarettát szívott. Messziről látszott, hógy majd felfordul éhen. Rokonszenvesnek találtam, s mert számtartóra volt szükségem, magammal vittem Sao Bernardóba. Egy-két bizalmasabb szót váltottam vele, és meghallgattam a történetét, amelyet magam is elmesélek, szinte az ő szavaival, csak az igéket teszem harmadik személybe. Ribeiro úr hetvenéves volt ép boldogtalan, pedig valamikor ifjú volt, és jobb napokat látott. A faluban, ahol lakott, á férfiak', ha meglátták', kalapot emeltek neki, a nők pedig lehajtották a fejüket, és ezt mondták: — Dicsértessék a Mi Urunk, Jézus Krisztus, őrnagy úr. Ha valaki levelet kapott, őt kérte meg a kibetüzésére. Ribeiro úr elolvasta a levelet, mindenki titkát ismerte, köztiszteletnek örvendett, és őrnagy úrnak szólították. Ha két szomszéd összetűzött a föld miatt, Rimeiro úr magához hívta őket, tanulmányozta a dolgot, kijelölte a határokat, és meggátolta, hogy a civakodók ölre menjenek. Mindenki vakon bízott az őrnagy tudományában. Ribeiro úr csakugyan nem volt együgyű ember: fújta a régi törvényeket, buzgón olvasta a régi újságokat, és az olajlámpás fénynél nehéz és titokzatos szavakat tartalmazó könyvek fölött rongálta a szemét. Ha egyik-másik furcsa szó elterjedt, Ribeiro úr megmagyarázta a jelentést, így növelte a nép szókincsét. Mert bizony a többi együgyű ember volt. Néha megesett, hogy egyik-másik ilyen jámbor teremtést leszúrták vagy agyonütötték. Ribeiro úr derék ember volt, elővette a gyilkost, megkötözte és bevitte a városi börtönbe. A halott családját pedig pártfogásába vette. Az is megesett, hogy egy-egy leányzó pityeregni kezdett, és végül kibökte, hogy másállapotban van. Ribeiro úr fölkutatta a csábítót, papot hívott, és a falu kápolnájában összeaditta a párt. Azután megjött a gyerek, és Ribeiro úr lett a keresztapja. Ha az őrnagy úr döntött, senki sem apellált. Az őrnagy úr döntése szentírás volt. A helységben nem volt sem karhatalom, sem bíró. A vikárius is meszsze lakott, ezért Ribeiro úr felesége imádkozta a harmadot, és bibliai történeteket is ő mesélt a gyerekeknek. Meglehet, hogy egyik-másik történet csak mese volt, de akkoriban a gyerekek nem törődtek az igazsággal. Ribeiro úrnak kis családja, de 'nagy háza volt. A házából ki nem fogyott a vendég. Az őrnagy jókora gyapotültetvényekkel is rendelkezett. Gyapotszedéskor az egész lakosság ott sürgölődött. A négerek nem tudták, hogy ők négerek, a fehérek nem tudták, hogy ők fehérek. Ribeiro úr igazán nagy tiszteletnek örvendett. Ha verekedés támadt a vásárban, ő csak felemelte a karját, és elkiáltotta magát: — Aki barátom, velem jön. A vásár szétszéledt, a verekedés véget ért, mindenki az őrnagy úrral ment, mert mindenki az őrnagy úr barátja volt. Szent István éjszakáján óriási máglya világította meg Ribeiro úr házát. A többi ház előtt is volt máglya, de az őrnagy úr máglyáján több szekér fa égett. Lányok, legények karonfogva sétáltak körülötte. A parázson kukoricát pattogattak, és félelmetesen durrogtattak a mordállyal. Az őrnagynak volt mordálya, de ezt a mordályt csak a Szent István-napi mulatságokra tisztították meg a rozsdától. A város aztán gyors fejlődésnek indult. Sok ember ismeretlen nyakkendőt és hivatást választott. A szűk utcákon már nem nyikorogtak az ökörfogatok. Autó, benzin, villany é® mozi. No meg adók. Lányok, legények már nem járkáltak karonfogva a Szent István-napi máglyák körül: tangót táncoltak a mulatóban. Egyszer Ribeiro úr rájött, hogy túlságosan nagy házban lakik. Eladta, és kisebbet vásárolt. A mostani nagy szabadosságban az ő tekintélye egyre fogyatkozott, végül semmi se maradt belőle. Ribeiro úrnak volt egy fia meg egy leánya: a fiú futballozott, a lány szalagot, rengeteg szalagot viselt. Elmaradottnak találták a helységet, és elmentek világgá. Ribeiro úr elbújt szégyenében. Egy hétig búslakodott, pénzzé tette a kacatjait, és a gyerekei keresésére indult. Nem találta őket. kószáltak a világban, a lány a gyárak körül, a fiú a katonaságnál. Ribeiro úr a fővárosba költözött. Megjárta a szegénykórázat, aludt pádon a parkban, árult lottószelvényt, zugvállalatok ügynöke és fullajtárja volt. Tíz év múlva az Újság írnoka és könyvelője lett, százötven mil-réis fizetéssel, és kölcsönöket kért a barátaitól. Amikor az öreg befejezte az elbeszélését, elkiáltottam magamat: — Megsántult Ribeiro úr, hogy így elmaradt a kortól? Mért nem igyekezett? Fene megette! De hát mindez régen volt. Minden megváltozott. Emberek születtek, emberek meghaltak, az őrnagy keresztfiai megnőttek, s elmentek katonának, vasúton. A faluból község lett, a községből város lett polgármesterrel, bíróval, ügyésszel és rendőrkapitánnyal. Gépek jelentek meg — és az őrnagynak már nem futott úgy a lova. Vikárius jött a városba, az aztán bezárta a kápolnát, és egy szép templomot építtetett. A bibliai történetek elenyésztek a gyerekek emlékezetében. Megjött az orvos. Nem hitt a szentekben. Ribeiro úr felesége elszomorodott, lesoványodott és meg is halt. Az ügyvéd is megnyitotta az irodáját, s mindjárt megcsappant az őrnagy tudománya; csőstül támadtak a peres ügyek. 8 Az a rosszképű félvér, akivel Mendoncánál találkoztam, szintén megütötte a bokáját. Tiszta sor. Az effajta emberek vajmi ritkán halnak meg tisztességes halállal. Az egyiket kígyómarás viszi «1, a másikat a pálinka, némelyik meg maga pusztítja el magát. Az egyik munkásomat a kőbányában érte a veszte. A feszítőrúd félrecsúszott a kő alatt, mellbe vágta, vége. Özvegyet, meg apró gyerekeket hagyott hátra. Azok is eíhaláloztak: az egyik gyerek tűzbe esett, a másikat megették a férgek, a harmadiknak torokgyíkja volt, az asszony meg felakasztotta magát. Hogy csökkentsem a halálozást és növeljem a termelést, megtiltottam a pálinkaivást. (Folytatjuk)
