Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-09-18 / 37. szám
Az ősember- Maga marha. Hát mire tanítanak? Még azt se tudja, hogy mi az a katonaság? Hát arra tanítják, hogy hogyan kell megölni az ellenséget. Az ősember gondolkodott. — Es ha kérdenem szabad - mondta végre tisztelettel —, meddig tart ez a tanítás?- Három évig, maga szerencsétlen. Az ősember megint gondolkodott. — Az sok — mondta végre. — Akkor mi mégis intelligensebbek voltunk önöknél. Mi sokat hamarább megtanultuk. Es ezzel fejbevert a doronggal. n. Mit tegyek, ha már itt van a nyakamon az a fiú, kiálló pofacsontokkal, szőrös arccal, doronggal, úgy ahogy a .Fejlődéstörténet"-emből kiszabadult, csináljunk vele valamit. Őszintén szólva, kicsit izgatott is a gondolat, hogy a szegény pasast én ismertessem meg a kultúrával; apák érezhetnek ilyet, akik direkt gyereket hoznak a világra, csak azért, hogy legyen valaki, aki náluk is kevesebbet tud, és akinek imponálhatnak. — Na mondtam reggel az ősembernek kelj fel, ma kimegyünk az utcára, hadd tanul) valamit.- Igenis, nagyságos úr - mondta alázatosan (erre nagynehezen rászoktattam már, hogy nagyságos úrnak nevezzen). Először a házakat mutogattam meg neki. Elég magasaknak találta, de nem nagyon csodálkozott. Azt kérdezte, mennyi idő kell hozzá, míg egy ilyen kinő a földből.- Te a kőkorszakból való vagy? —' kérdeztem. — Nem. Az obszidián-korszak terciér szaka, harmadik fejezet, felülről a tizenhetedik sor.- Jól van. Hát jegyezd meg magadnak, hogy ezeket csinálják, nem nőnek. De etz még nem foghatod fel, mert értelmiséged Darwin szerint oly alacsonyan áll, hogy összefüggő szavakat nem tudsz még mondani, csupán makogásszerü hangokban adsz kifejezést indulataidnak... Értetted? — Igenis, nagyságos úr!- JÓI van. Éhes vagy?- Bizony — vigyorgott.- Hát majd elmegyünk ebédelni a Drechslerbe. Az az Andrássy úton van.- Hát menjünk — mondta és megindult.- Vár] csak. Az Andrássy út meszsze van. A kultúra a te időd óta odáig fejlődött, hogy ma nem kénytelen az ember gyalog odamenni, ahol sürgős dolga van, hanem igénybe veszi az úgynevezett közlekedési eszközöket, melyek ötször, tízszer, vagy akár százszor gyorsabban viszik el a megfelelő helyre, mint ahogy gyalog odajutna. Látod ezeket a síneket?- Látom.- Ezen jön a villamos. Most ideállunk, mikor idejön, beleülünk és a villamos magától, nagy gyorsasággal, elvisz minket a hátán. Az ősember türelmesen várt, de nem csodálkozott valami nagyon. Végre jött a villamos.- Na, üljünk fel - ugrált az ős.- Várj csak. Ez nem jó kocsi. Ez befordul a Király utcába. — Ös barátom türelmesen várt. Jött egy másik kocsi, de az meg volt telve. A további kocsikkal is ígu volt, mintegy háromnegyed óráig. Akkor végre már nem jött kocsi, mert mindegyik megállt: a körúton elromlott valami, és most szép sorba lecsendesedett a közlekedés.- Ez olyan, mint az ichtioszauruszgyík volt az én időmben — mondta az ősember szellemeskedve a hosszú villamos-sorra. Kicsit bosszankodtam, nem feleltem.- Nagyságos úr - kezdte megint csendesen.- Na! — ripakodtam rá.- Ne menjünk inkább mégis gyalog? Olyan éhes vagyok.- Ne fecsegj! - mondtam mérgesen. — Hála istennek, nem tartunk ott, hogy egy kis zavar miatt visszaessünk a primitív időbe. Azonnal beszélni fogok az igazgatósággal, hogy mi történt.- Azonnal? - vigyorgott az ősember. — Hogy lehet az? Hiszen nincsen itt.- Te szamár - mondtam felsőbbséggel -, mire való a telefon?- Telefon? Mi az?- A telefon egy olyan készülék, amivel az ember rögtön és azonnal beszélhet akárkivel, akármilyen messze legyen is az illető.-Jó - mondta.az ősember. Ez már egy kicsit mégis imponált neki.- Na, gyere velem ide, ebbe a kávéházba. Bementünk és én leemeltem a kagy* lót.- Halló. Halló. Na, mi van ezzel a központtal megint.- Halló. Halló. Na, még mindig nem jelentkezik?- Halló! Halló!- Halló! Hblló! De, kisasszony, az istenért! De, kisasszony!- Halló! Halló! Kisasszony! Kisasszony!- Halló! Halló! Kisasszony! Az étet oly rövid! Kisasszony! Hát zokogjon már! Kisaszszony! Már egy órája várok itt! Kisasszony, álljon fel a füléről! Hisz ez rettenetes.- Halló! Halló! Na végreül 85-93... Mi? ... Mással beszél? ... Már egy félórája lehetett, hogy az ősember eltűnt mellőlem. Nem vettem Tóth Elemért Kések Kezek Kötelek Egyik kés az oldalamban, másik kés az élésemben. Meghalok-e? Merre fussak? Hová meneküljek? Hány milliárd is? Szorozva keltővel. Igen. Ennyien vagytok az életemre. Ennyien vagytok'a halálomra. Kender-kötelek, len-kötelek', kötelék-kötelek. Az élethez is kötelek kötöznek. Jaj be szörnyű, lehetőség-íosztottan, csak élni. észre. Ebben a pillanatban jelent meg. Kezében egy nagy sonkát tartott, aminek a felét leette már. — Honnan hoztad ezt, gazember? — Itt a másik oldalon feküdt egy ablakon. Jó szemem van, rögtön észrevettem. Nagyon éhes voltam. Kidülledt szemekkel meredtem rá. Nem jutott semmi az eszembe. Végre mégis eszembe jutott. — Adjál - mondtam neki. III. — Ülj le — mondtam neki -, ma nem megyünk ki, ma a kultúra áldásairól fogok beszélni neked, és arról, hogy az állatias ösztönket hogyan győzte le lassanként s nemesítette meg az eszmékkel való foglalkozás. Ősember rám meresztette bozontos szemöldökét, és vicsorgó fogai megvillantak a kiálló pofacsontok között. — Ne csinál] ilyen vad arcot, kérlek szépen — mondtam neki —, nem loptam az idegeimet. Nézz egy kicsit értelmesen. Behúzta a száját, füleit mozgatta, és hunyorogva figyelni kezdett. Hanyagul elnyúltam a karszékban, körmeimet nézegetve, s vontatottan kezdtem beszélni. Pár perccel utóbb jutott szembe, hogy egyik tanárom modorában beszélek, akit az egyetemen hallgattam. — Hát nézd, kérlek, hogy is mondjam csak. A kőkorszak után - odavaló vagy ugye? — Igenis, jurakorszak, Krisztus előtt tizennégyezer, jobbra a harmadik cölöpépítmény — hadarta engedelmesen. — Jót van. Szóval ezután úgy ezer évvel már megkezdődhetett a ... kultúra. Igen. Hát... hát ez úgy kezdődött, tudod, hogy az emberek elkezdtek gondolkodni... Értetted? — Gondolkodni... hja, hogy mi az ? Nézd, te szamár. Hát például én meglátok egy darab ennivalót valahol. Erre a fejemben benne egyszerre egy olyan izé keletkezik, olyan, hogy is mondjam csak, egy olyan - na! ejnye csak! egy olyan... vagyis jaj, de jó volna megenni ezt az ennivalót... egy olyan izé, hát ez egy gondolat. Értetted? — Igenis, nagyságos úr. Nálunk si volt ilyen. De nálunk a hasukban volt, nem a fejünkben. — Szamár vagy. Nálunk is a hasunkban van aztán, csakhogy előbb a fejünkben van. Például én gondolok valamit, azért pénzt kapok, azért ételt veszek és megeszem.- Szóval a nagyságos úr megeszi a saját fejét. Hát azelőtt a mi időnkben, még több ennivaló volt, nem szorultunk az ilyesmire.- Jó, ne feleselj! És most arról akarok neked magyarázni, hogy a gondolat hogy terjed el, és hogy tette finomabbá és igazi emberré az embert, és hogy emelte ki a közönséges vadállatok és fenevadak sorából, amilyen te vagy például.- Igenis, nagyságos úr.- Hát ez úgy lett, hogy feltalálták az írást, aztán feltalálták az olvasást, hogy el lehessen olvasni, amit írnak. Értetted?- Igenis, nem értettem, nagyságos úri- Majd mindjárt meglátod. Add ide azt a papirost az asztalról. ősember átnyújtotta a boulevard-lap esti számát.- Fel fogok neked olvasni ebből a papírból. Eleinte nem fogod érteni, mert végre is tizennégyezer esztendő választ el bennünket egymástól, de majd belejössz. Ahol valamit nem értesz, csak kérdezz. Elkezdtem olvasni, ott, ahol kinyitottam. „Rémes gyilkosság Nyakbogárdon.“ „Baltával agyoncsapott apa". „Kiütötte előbb a két szemét."- Értetted? — kérdeztem.- Ojjé! - legyintett a kezével. — Na ná, nem értettem! Ez az egész?- Várj, akkor majd valami egyebet fogok olvasni. — Fordítottam egy lapot. „Vérengző féltékenység." „A kettévágott feleség." „Késsel felvagdalta a gyomrát."- Értetted? - kérdeztem.- Ojjé! - legyintett. - Hisz ez nagyon könnyű.- Várj — mondtam neki -, majd valami egyebet. - Még egy lapot fordítottam. „Megnyúzott végrehajtó." „A pincében rejtette el." „Lehántotta a bőrét."- Értetted? — kérdeztem elhülve.- Ojjé! - mondta.- Na, ha értetted - mondom neki, — mondd el nekem, mi áz, megnyúzni valakit, mert én nem értem.- Hát az úgy megy - mondta szolgálatkészen ősember hogy az ember egy késsel bevág felül a másik ember bőrébe, mire aztán ... És Ősember buzgón magyrázni kezdte nekem, hogyan kell értenem kedvenc boülevard-lapomnak ezt az érdekes cikkét. (II. folytatás) 5 Először te azt mondom 5T, hogy Paulo Honóriónak hívnak, nyolcvan-* kilenc kiló vagyok, és Péter-Pálkor múltam ötvenesztendős. Korom, súlyom, sűrű, szürkés szemöldököm, vörös, borostás arcom nagy tekintélyt kölcsönöz. Amikor még nem dicsekedhettem ezekkel az adottságokkal, a tekintélyem se volt ekkora. őszintén szólva az éveim száma csak hozzávetőleges, meg az se biztos, hogy Péter-Pálkor születtem. Csak azért mondom, mert a keresztelésemkor ezt jegyezték be az egyházi anyakönyvbe. Az anyakönyvi kivonatom csak keresztszülőket említ, apámról, anyámról nem emlékszik meg. Nyilván megvolt az okuk, hogy titkolják kilétüket. így hát, nem tudom pontosan, mikor ünnepeljem a születésnapomat. Ha van is egy kis eltérés, mindenesetre nagy nem lehet, legfeljebb néhány hónap. Nem számít; más fontos eseménnyel is megesik ilyesmi. így hát énvelem kezdődik egy család; ez a tény, ha némi csalódással tölt is el, nagy terhet vesz le a nyakamról nem kell szegény rokonokat" eltartanom, olyan embereket, akik rendszerint ocsmány arcátlansággal férkőznek be az érvényesülök bizalmába. Ha a gyerekkoromat akarnám elmesélni, hazudnom kellene. Azt hiszem, csak úgy csellengtem, hol erre, hol arra. Emlékszek egy vak emberre, aki a fülemet cibálta, meg az öreg Margardára, aki édességet árult. A vak embernek nyoma veszett. Az öreg Margarida itt lakik Sao Bernardóban, egy takaros kis házban; nincs oka ^ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. szeptember 18. panaszra. Hetenként belekerül tíz mil-réisembe; jócskán meghálálom azt a kis alamizsnát, amit kaptam tőle. Van már vagy százesztendős, alighanem hamarosan szemfedőt vehetek neki, aztán eitemettethetem a kápolna főoltára mellé. Tizennyolc éves koromig napi tizenkét órát dolgoztam, ugyancsak meggürcöltem azért az öt garasért. Akkor vittem véghez az első említésre méltó cselekedetemet. Egy tivornyává fajuló virrasztóban elkaptam Germanát, azt a cudar tüzes kis félvér csajt, és csúnyán belecsíptem a fenekébe. Örömében elpisálta.magát. De aztán másfelé düllesztette a farát, és Joao Fagundesszel kacérkodott, aki álnevet használt, és lókötéssel foglalkozott. Germánénak lecsördítettem néhány nyaklevest, Joao Fagundest pedig megkéseltem. Akkor a rendőrkapitány letartóztatott; bikacsökkel jól meglazsnakoltak, tele voltam gumóval, úgy, hogy jó ideig nyomtam az ágyat; három esztendőt, kilenc hónapot, két hetet töltöttem a tömlöcben; ott tanultam meg olvasni Joaquim vargától, akinek volt egy kis protestáns bibliája. Joaquim varga meghalt". Germana elzüllött. Mire kiszabadultam, Germánéból rosszlány lett, tele minden nyavalyával, az ajtaja mindig tárvanyitva volt mindenkinek . Ekkoriban már nem is törődtem vele, csak a pénzzel törődtem. Megkaptam a választójogot," és Pereira, a tőzsdés pártvezér kölcsönadott száz mil-réist havi ötszázalékos kamatra. Megadtam a száz mil-réisf, s akkor már ezerkétszázat kaptam három és fél százalékos, csökkentett kamatra. Ennél alacsonyabb már nem lett a kamat, s én megtanultam a számtant, hogy a kelleténél jobban meg ne lopjanak. Közönségesén szólva, mint égy féreg, úgy rúgkapáltam Pereira karmai közt, mert az a gazember kiszívta a véremet, idegemet. De aztán bosszút álltam: elzálogosította nekem a birtokát, s én mindenéből kiforgattam, betevő falatja se maradt. Ám ez sokkal később volt. Kezdetben kerüli a szerencse; én szakadatlan hajszoltam, jártam a fennsíkot, kereskedtem függőággyal, marhával, képekkel, rózsafüzérrel, váltókat írtam alá, zavaros ügyletekbe bonyolódtam. Éheztem, szomjaztam, kiszáradt folyók fövényén háltam, nagyhangú emberekkel huzakodtam, és veszélyes üzleteket kötöttem. Például Sampaio doktor egy csordát vásárolt tőlem, de amikor a fizetésre került volna a sor, hogy na, most ugrik a majom a vízbe, csak oldalba bökött, és keresztülnézett rajtar'. Jártam a nyakára, kapkodtam fühözfához — de mintha csak a falnak beszéltem volna. Elsírtam minden bajomat: nekem te lejár a hitelem, ez nem megállapodás, meg így, még úgy, és így tovább. A ravasz vén csirkefogó — ő volt a nagykutya az elöljáróságon — rútul bolonddá tett^ Nem csüggedtem: összeszedtem néhány legényt Cancalancóban, és amikor a doktor kifelé ment a birtokára, váratlanul megrohantam. Megkötöztem, bevittem a bozótba, megcirógattam mandakaru-, kipá-, futóka-, meg rókafarktövissel. — Maid meglátjuk, hogy az a nagy kurázsi. Most megtanítom kesztyűbe dudálni. A doktortól még a róka is tanulhatott volna tyúkot lopni, de most a törvényre meg a vallásra hivatkozott. — Mit törvény? Fenébe a törvénynyel, fenébe a vallással! Guberáljon itt le az úr harminc contót meg a hathavi kamatot. Vagy fizet, vagy vért eresztünk magán. Dr. Sampairo írt a családjának, és még aznap átadott harminchat contót meg háromszáz mil-réist. Casimiro Lopes hozta el. Nyugtát adtam, megköszöntem és elbúcsúztam: — Köszönöm, Isten éltesse. Nagyon sajnálom, hogy alkalmatlankodtam. Isten veié. Ne merjen zaklatni avval a törvénnyel, mert rám jön a veszettség, aztán lepedőben viszik el az urat'5 Sose jártam többet azcn a vidéken. Ha visszatértem volna, egy halálbiztos lövésre számíthattam volna, meg arra, hogy a felismerhetetlenségig lenyúzzák a képemről a bőrt, s aztán ügy vigyoroghatok a napra, elrabolják a vagyonomat, melyet a nyeregkápáfegyelemmel lehet elérni. De magának ezt már gyermekkorában el kellett volna kezdeni .Mi folytonosan műveljük magunkat, kutatjuk a természet törvényeit, tanulunk és tanltunk. Nézzen körül a városban. Minden utcában vannak iskolák, tudományos intézetek, melyek az ismeretek terjesztésére és kutatására alakultak... Nézze meg egyetemeinket, akadémiáinkat, nézze meg tanintézeteinket, melyekben if jóinkat megismertetik húszéves korukig a kultúra és a tudomány minden vívmányával. — Es húszéves korukban? — kérdezte tisztelettel az ősember. — Na ja, akkor a katonasághoz ke'ülnek. Az is intézet. Ott is szorgalmasan tanítják az ifjakat. — Mire tanítják, kérem szépen? — cérdezte tisztelettel az ősember. Este nagyon álmos voltam, és olvasás közben nyitva felejtettem a Nagy Képes Fejlődéstörténet című munkát, azon az oldalon, ahol az Ősember című ábra magyarázza a szöveget. így történhetett a dolog. Egy kicsit meg is lökhettem a könyvet, szóval az ősember lecsúszott, és kimászott a könyvből: mikor hirtelen felriadtam, ott ült velem szemben, az asztal másik végén, rögtön ráismertem szőrös arcáról, kiálló pofacsontjairól, vad, bozontos szemeiről és rettenetes fogairól. Ott volt a kezében a nagy dorong is, amivel, mint Darwin megjegyzi, agyon , szokta vágni az ellenségeit. Rettenetes rémület fogott el természetesen, hogy most hogyan védjem meg magam. Eszembe jutott a dzsiudzsicu, amit mint az Atlétikai Klub tagja tanultam, és bal kezemmel va- KARINTHY FRIGYES: cogva és dideregve előrekaptam („védekező állás, első tempó“), miáltal pofonvágtam az ősembert, majd ököllel jobbra, lefelé („védekező állás, második tempó“), amivel úgy hasba találtam. hogy lefordult a székről - egyelőre elég volt a védekezésből.- Ne bántson, az istenért - mondtam aztán reszketve, és ráfogtam i Browningomat. — Ne üssön agyon azzal a doronggal. — Jajjaj - mondta az ősember — dehogy bántom. Egy olyan frászt kaptam uraságodtől, hogy majd beszakadi a hasam. Minek tetszik verni engem' Én csak nézegetni akartam. Kihez var szerencsém ? — Én a kultúrember vagyok... — mondtam neki, és a maga szőrös fenevádi mivolta rettenetesen hat az idegeimre. Maga egy vérengző fenevad mely teljesen hasonlít a vadállatokhoz — Hát... ahogy vesszük ... Láttam rajta, hogy nem érti, amii mondok, de szégyellt bevallani. — Én a maga kései ivadéka vágyóit- folytattam akiből kivesztek ai állati ösztönök, és azok helyét a szépség és gondolat tudatos mívelése töltötte be. — Na igen, de akkor... — bólogatott az ősember.- Fogja be a száját, ha én beszélek — mondtam neki azon a hangon, amit még szegény Kozmás kápláromtól tanultam, aki mindig mondta, hogy ezekkel a bugris regruta bundásokkal csak így lehet beszélni, ezt megértik. Az ősember elhallgatott.- Mi már túl vagyunk azon a piszok időn — mondtam neki —, amikor as ősemberek megették egymást, mint i farkasok. Mi már túl vagyunk a nyert erők hatalmának korszakán, amikot dorongokkal fejbe verték egymást maguk... Mi nem járunk szőrösen, mint maga - nem szégyelli magát? Ilyer arccal kijönni az utcára? És a fogai. Milyen fogai vannak! Rettenetes!- Hát kérem ... így nőttek...- Ne feleseljen. Maguk egy utolsó neveletlen, tanulatlan, műveletlen, ét szemtelen csirkefogó banda. Üljön le Szégyellje magát! — De kérem, tanár úr...- Ne kérjen semmit. így nem lehet élni, ahogy maga csinálja. Arra a fokra, ahol mt vagyunk, csak kitartó mun kával, tanulással, intelliaencidval ét I. e ről lógó nagy kolompban 'tartottam. ' Ott biztonságban volt, mert a kolompot levelekkel tömtem be; ha a pénz és a levelek kiestek, a kolomp megszólalt. • Végül megúníam ezt a cigányéletet, és visszamentem az erdővidékre. Casimiro Lopes is elkísért, mert neki se ott ringott a- bölcsője. Kedvelem ezt a fickót. Bátor, érti a tőrvetést, nyomkeresést, úgy szimatol mint a kutya, és hűséges, mint a kutya. 4 Elhatároztam, hogy szülőföldemen telepszek le, Alagoas állam vicosai járásában, és csakhamar kiterveltem, hogy megszerzem a Sao Bernardo birtokot, ahol valamikor öt tostao bérért dolgoztam az ültetvényen. Egykori gazdám, Salustiano Padilha, kegyetlenül a fogához verte a garast, hogy doktort csináljon a fiából, végül is sírba vitte a gyomra meg az éhezés, de nem érte meg, hogy családja a sóvárgott címmel dicsekedhessen. Színlelt közönnyel kerestem a találkozást Luísszal, az ifjabb Padlhával. A billiárdteremben találtam rá, tökrészegen bakkarátozott. Persze a játék is mesterség — ha elítélendő is —, és csak az esztelen ember iszik játék közben. Félóráig csellengtem ott, és észrevettem, hogy zöldfülű a fickó, és szemérmetlenül kifosztják. Barátságot kötöttem vele, és két hónap alatt két contót kölcsönöztem neki; ennek hamarosan a nyakára hágott, halvacsorás, pálinkás dáridókat rendezett rosszlányokkal a Kenyérhéjban. Elégedetten figyeltem ostobaságait, s egyszer, amikor megint" leégett— eljött hozzám, s meghívott Szent Iván-napra a birtokára —, kezébe nyomtam még ötszáz mil-réist. A váltó láttára közönyt színleltem: (folytaíjuk)
