Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-09-11 / 36. szám
Móricz Zsigmondi Ahogy az állomáson leszállottam, vidám kalapemeléssel köszöntött s rezes arca úgy mosolygott, ahogy a jóravaló magyar ember ránevet a régi ismerősére, hogy „no, öreg földi, megvagyunk?“ — Tessen csak, tessen - tárta ki a rozzant kocsiját — a Fekete Sasra? Bizalmasan hunyorgatott a kajla, zöld kalap alól. — Hát gyerünk a Fekete Sasra —> hagytam rá rozsnyaiasan. Két sovány gebéje kiugrott s mindjárt meg is csendesedett. Lassú lépésben zörögtünk előre, föl a városba. A sírkövesnél visszafordult az öreg. — Utazók vagyunk, utazók? Vigéc? — szólt hunyorgatva. — Nem biz én. — Nem? — Nem. Odapillantott a lovaira, hogy azok mit szólnak a dologhoz s fölrántva a száját, savanyúan mondta: — Hát, azok megdöglöttek most, mind. — Meg biz a. — Szegények.-Ügy látszik, maga sajnálja legjobban. — Négy családom van, kérem. A lónak is enni kell. Megszakította velem az ismeretséget. Visszament a lovaihoz; hármasban vitték tovább a fekete rossz hintát. Szinte odakönyökölt a tomporukra, ahogy előrehajolt. Lám, lám, hiába köszöntötte bennem a tiszteletre méltó utazókar kedvelt tagját. No, de lassan megbékült; újra visszafordult. — Micsoda fiam van! Kettő!... - mondta s kinyújtott a nyelvét az ajka pereméig, cuppantott hozzá. — Micsoda fiam van! Kivált a kisebbik. Az egész iskolát kitolja! A szemembe hunyorított apró, fényes szemével és csakúgy kacagott a boldog apai örömtől minden vonása. — Az egész iskolát kitolja! A legnagyobb úrigyerek mind suviksz mellette. Mind az én fiamhoz jár kunyorálni a számtani példáér! Újra kacsintott, mintha mondaná: „ezt pipáld meg, pajtás!" — és megsuhogtatta az ostorát. A két görhes ló frissen felrúgta a rosszul patkóit hátsó patáját és olyan szaporán kezdett ügetni; látszott, ők is nagyra vannak a kisebbik fiú számtani példáival. Az öreg a Franciska grófné fehér szobra előtt még visszakacsintott, aztán behajtott a Kekete Sas udvarára. A faburkolatú kapu alatt előkelőén dübörgött a rossz fiáker s megállott a kókuszszönyeges lépcső előtt, amely oly szurtosan és titokzatosan mászott fel a falrésen, mint egy hajólépcső. Fizetni nem tudtam, nem volt aprópénzem. Kevés jár ebből a mai időkben. A pincér fizette ki a kocsist. Az öreg megzörgette a markában az ezüst és nikkeldarabokat. — Tekintetes úr! ■— Tessék! Amikor könyvem megírásába fogtam, úgy gondoltam, műn-* kamegosztással látok a dologhoz. Néhány barátomhoz fordultam; szinte kivétel nélkül örömest ajánlkoztak, hogy közreműködnek nemzeti irodalmunk felvirágoztatásában. Silvestre atyára az erkölcsi fejtegetések és a latin idézetek vártak volna, Joao Noguéira a helyesírásról, ékezésről és a szabatos stílusról akart gondoskodni; Arguimedesnek a sajtó alá rendezést kínáltam föl: a szerkesztést Lúcio Gomes de Azevedo Gondimra, a Dél keresztje főszerkesztőjére bíztam. Én — gondoltam — majd fölvázolom a könyv cselekményét, földművelési és állattenyésztési alapismereteket szövök a történetbe, pénzelem a vállalkozást, és odaírom a nevemet a könyv fedelére. Egy hétig meglehetős izgalomban tanácskoztam fő munkatársaimmal, már szinte láttam müvem köteteit a kirakatokban: el is adnak vagy ezret' belőle, mert magasztaló cikkeket helyezek el abban a vacak Újságban; most — hogy Costa Brito elhalálozott — majd egy kis lepénzelés segítségével. Ám lelkesedésem csakhamar lelohadt, mert láttam, hogy nem értjük meg egymást. Joao Noguéira Carnbes nyelvén akarta megírni a regényt, fölforgatott, körmondatokkal. Képzeljék. Silvestre atya hűvösen fogadóit. Az októberi forrongások óta úgy megvadult, hogy szigorú vizsgálatot követel; szerinte mindenki büntetést érde'-< mel, ha nem vörös zsebkendőt visel. Elfordította a fejét. Pedig barátok voltunk, ő hazafi. Hát jó: kinek-kinek megvan a bolondériája. Kihagytam a számításomból, és minden reményemet Lúcio Gomes de Azevedo Gondimba vetettem; ez a 1 2SZABAD FÖLDMŰVES 1965. szeptember 11. » , — Mikor tetszik visszamenni? — Holnapután délbe. ~ Nagyon szívesen kivinném az állomásra. — Hát csak jöjjqji el. Az ujjával morzsolgatott, a szemeivel kacsintott, a száját fölrántotta a szeme alá. — Nem értem. — Egy kis előleget... — Előleg? Hát csak jöjjön el. — No, tekintélyes uram... egy hatost ... — Egy hatost!.,. Előlegbe ? Nincsen aprópénzem. — Van nekem!... Tessen csak! Itt a hatos! Itt az előleg!... Es csak legyintett egy ujjal az orra előtt a nevetésemre. — Tessen csak elvenni, könyörgök, ami biztos, az biztos. — Hagyja csak öreg, én itt leszek, csak maga itt legyen. Meg volt sértődve. — Hát uram, én nem szökök meg. Vas fiákkéros vagyok, ismer itt engem minden gyerek Rozsnyó városába: a tekintetes urat nem tóm, hányán ismerik úgy... Es megrángatta a sovány lovait a szíjuknál fogva, úgyhogy azok sziszegtek rá, amint megindultak. Másnap ebéd után együtt ültünk a Fekete Sason, a csendőrhadnagy a piros fiatal képével, egy ügyvéd intelligens szarkazmusával, az állatorvos hatalmasan eredeti kiszólásaival s még egypár úriember, mikor csak beállít Vas fiákkéros. — No öreg - szólok rá - csak holnap utazom! Meg se ismert, végignézett. — A tekintetes állatorvos urat keresem, könyörgök. Tekintetes állatorvos úr, tessen kigyünni egy kicsit. — Minek? Tán megint beteg maga? — Nem a, könyörgök, - s hunyorgatott az öreg — nagyobb baj van annál. — Köhög a lova? — Asszeretném tudni éppenséggel. — Hol a ló? — Itt van jelenleg, könyörgök. — Nohát csak menjen ki, mindjárt megnézem. Az öreg a nyúlprémes bekecsben, a hosszú meggyfa ostornyéllel kikocogott. — Nagy zsivány ez - mondta az állatorvos s telefújta az asztalt füsttel, s hegyes orrát bedugta az asztal fölött. — Egyszer csak nekem áll, hogy vizsgáljam meg ötét. Nem értek én magáfioz. Deiszen, azt mondja, aki egy olyan nagy lovat meg tud gyógyítani! Hát mit gondol maga, kuruzsló vagyok én? Hisz engem becsuknak, ha embert gyógyítok. „A, tekintetes uram, azért van szám, hogy ne mondjam el senkinek!" Hát én pedig nem tudom magát meggyógyítani. „No, mán azt ne tessék mondani, mer ugye, ö lovat meggyógyítja a tekintetes úr, pedig a meg se tudja mondani, hogy mi baja!" Hát magának mi baja?.... kérdem tőle. „Nekem! Aj, könyörgök, ha én tudnám, nem jönnék a doktor úrhoz." A kis feketéző társaság nagyot kacagott az állatorvos talpraesett előadásán. — Hát én aztán nem eresztettem el mégse orvosság nélkül... Mondja, öreg, mikor vöt dógára?... Hát az öreg meghőkölt. „Bizony régen...“ Hát a feleségét mikor csókolta meg utoljára?... Hü, az öreg kezdi vakarni a fejét s azt mondja: „No tetszik látni, tekintetes állatorvos úr, ezek a marha emberdoktorok sose szólnak így az igasságho!“ A derék fiatal állatorvos nem tudta folytatni a beszédet a harsogó vígságtól. — En aztán rendeltem neki, hogy minden reggel igyon egy egy pohár budai keserüvizet és minden vasárnap reggel csókolja meg a feleségét. Micsoda! ... Jön hozzám egy-két hét múlva, mán el is felejtettem a dolgot, hogy köszöni a recepiszt... Miféle recepiszt!... Hát amit adtam ... Nevettem azátn rajta s kérdem tőle: „Használt-e öreg?" „Használt, tekintetes uram, úgy hogy engedelmével mán javítottam is rajta.“ „Mi a fene?" „Hát hogy úgy csinálom, hogy minden reggel megcsókolom a feleségem, de keserüvizet csak minden vasárnap iszok." No, de megyek, megnézem már a lovát — s az állatorvos frissen felugrott és otthagyta a nevető társaságot. Egy óra múlva éktelen káromkodással jött vissza. — Hű, az ég szakadjon rá a becstelen férgére. Hát nem becsapott újra! Elmond nekem egy mesét, hogy vette ezt a lovat, amit idehozott. De azt hiszi, hogy köhög, hát vissza akarja adni. De jó lónak látja, hát meg is tartaná, ha nem vóna köhögős... En megvizsgálom a lovat s azt mondom neki, hogy „hát öreg, én ennek a lónak egyéb baját nem látom, csak hogy vén." ... „Nincs baj a köhögésével?" „Nincs." „írásba adná ezt a tekintetes úr?“ „Ha, mire magának arról az írás?“ „Csak arra, hogy nem egészen sajátőszintén van a dolog. Mert hogy én adtam el a lovat, mert kehes; de viszszahozták! Oszt én nem akarom elfogadni, hát úgy vóna valahogy." Kezdett nekem tetszeni a Vas fiakkéros, a régi magyar agyafúrt fuvarosoknak ez az utolsó példánya, akinek a fiai gimnáziumba járnak és az egész iskolát „kitolják" s a legnagyobb úrigyerekek hozzájuk járnak számtani példáért. Hát a következő nemzedékben már e Vas fiákkéros természetes esze ott fog dolgozni valahol feljebb egy kaszttal, s az unokák talán majd még feljebb egy társadalmi réteggel. Másnap délben ebédeltünk a Fekete Sason, mikor megint jelentkezik Vas fiákkéros. De most megismert, egyenest hozzám jött. — Tekintetes uram, baj van az előleggel. Hát nem tudom kivinni az állomásra, mer hogy fuvarom lett. De azért gondoskodva lett. Vótam magam a 7-esnél, meg a 12-esnél, meg a 8-as fiakkerosnál, - s így mondta a szót „fiákkéros" - hát ez a bizonyos 8-as itt is lesz idejére, hogy a félkettőshöz kivigye az urat. GÁL SÁNDOR: Márványlapba zárt nemzedék A második világháború végén az én falumból egy fiatal nemzedéket — 16-18 éveseket —■ hajszoltak a pusztulásba. Nevüket egy emlékmű őrzi a temető közepén.,, Emlékoszlop kard vassisak' a formálható anyag lágy és tömör fehér lila fénylő komor fekete súlyos és súlytalan mint az Idő Mint az Idő amely itt rekedt ami nem változik ami úgy pihen e márványoszlopon mint fej a nyakon mint bennünk a kor a történelem Emlékoszlop rajta kard vassisak s néven név ismerős nevek melyeket itt őriz a kegyelet melyeket márványba véstek kortárs-kezek Jánosok Istvánok Gézák Péterek Hosszú a sor Egy egész temetőt betöltene egy egész nemzedékét fölnevelne égy egész új világot rendbe szedne mert ők tudnák hogy mit kell tenni mert ők ismerik már a halált 2 _ ' Egyenként leléptek a kőről egyenként kiszálltok az időből ruhátlanul ballagtok a semmiben lebegtek gúnyosak és csendesek mosdatlanok véresek szennyesek szemüregtekben diónyi hantok utolértek és elhagytok játszotok mint á jó gyerekek házak előtt elsöpritek a szemetet templomba mentek az Isten elé imádkoztok a régi módön s úgy tesztek mintha minden rendben lenné jártok-keltek az emlékeinkben Nem izgat semmi titeket sohasem kértek kenyeret nem isztok bort decis pohárból nem váltok haraggal él a lánytól egyáltalán semmi se számit dalolva jártok háztól házig izgató látomások vagytok forró nyáron jégcsappá fagytok hideg kezetek asztalomra hull tört orrsövénytek" szimatol vadul diktáltok mint az eleven ajkak csattogtattok csorbult fogakkal frissek vagytok bár nem pihentek ezer mérföldeket égy lépésre tesztek utonáilók vagytok fosztogatni bátrak mert az elevenek márványlapba zártak * Nem az utód a kortárs áll elétek' csak annyi a bűnöm hogy még mindig élek hogy ezen a földön két lábamon járok s csontjaitok fölött nőtt füvet kaszálok- Nohát öregem, igyon-meg egy pohár sört, ha ennyit fáradt, oszt üljön le egy kicsit. — Hát tekintetes uram, meginni megiszom, abba nincs hiba, de má le nem ülök, mer mondom hogy fuvarom van! Csak hogy meg akartam mutatni, hogy Vas fiákkéros micsoda ember! — s dercés bajszát beleáztatta a sörbe, - gavallér ember! - s lehajtotta a sört, - előleg nélkül is! — letörölte a bajszát - ha akar! Szalutált, odahunyorított a szemembe, hogy Van nekünk közös titkunk is. — Tiszteltetem a többi urakat is! Az utazó urakat! - mondta s még visszafordult. - Vigéceket!... Aj, igaz! - bökött az orrához — azok mind megdöglöttek ... Szegények... Háborús világ van... Négy család, a lúnak is enni •kell... De a fiam!... Vígan hunyorított, a szájára tette az ujját, és el-kibújt háttal az ajtón, amit gondosan behúzott maga után. derék újságíró mindent megír, mindén megbízást készséggel teljesít. Néhány napig ment is a munka. Kora délután Azevedo Gondim Arquimedesre bízta a szerkesztőséget, bezárta a fiókot, ahol némi aprópénzt tartott', kerékpárra ült, nekivágott a kocsiűtnak — melyet nemrégiben egyengetett fel Casimiro Lopes két-három ember segítségével —, és félórai pedálozás után elérte birtokomat, Sao Bernardót. Gondim elmondta, mit írnak az újságok, szajulta a kormányt, fölhajtott egy pohár konyakot — Maria das Dores hozta neki —, s minthogy érezte, szükségem van rá, némi alázattal kiadta az utasítást: — Térjünk a tárgyra. Kimentünk a tornácra, nádszékbé süppedtünk, fölvázoltuk a cselekményt, dohányoztunk, nézelődtünk: lent a réten szőke üszők legelésztek, távolabb, az erdő szélén a fűrésztelep piros teteje látszott. Kezdetben ment minden, mint a karikacsapás, nem volt köztünk nézeteltérés. Hosszasan tárgyaltunk, de mindegyikünk csak a maga szavára figyelt, ügyet se vetett rá, mit beszél a másik. Én bizony nagyon belemelegedtem, s minduntalan elfelejtettem, hogy Gondim is ember; úgy gondoltam, csak valami papírlap, s az a dolga, hogy befogadja a fejemben erjedő kusza gondolatokat. Az eredmény siralmas volt. Első megbeszélésünk után, két hét múlva a Dél-keresztje főszerkesztője két gépírásos fejezetet nyújtott át nekem, de annyi szamárság volt bennük, hogy dühbe gurultam: — Menjen az ördögbe, Gondim!’ Ezt 'jól felfuserálta! Öcska, hülye fecsegés. Manapság a kutya se beszél így. _ Azevedo Gondim arcán megfagyott a mosoly: nagyot nyelt, giliszta-önérzetének maradékait mentve, konokul azt válaszolta, hogy a művész nem írhat úgy, ahogy beszél. — Nem írhat? — kérdeztem csodálkozva. — Aztán mért? Azevedo Gondim azt' felelte, hogy nem írhat, mert nem írhat. — Mindig így volt ez. Az irodalom: irodalomJlPaulo úr. Az ember úgy vitázik, civódik, üzletel, ahogy eszébe jut, de a szavak papírra vetése, az más. Ha én úgy írnék, ahogy beszélek, senki se olvasná az írásom. Fölálltam és a könyöklőre támaszkodtam; közelről szemléltem, hogyan hajtja be Marciano a fajbikát az istállóba. Egy tücsök cirpelni kezdett. A malomárok kőpartján a vén Margarida közeledett kétrét görnyedve. Fönt a toronyban bagoly huhogott', összerezzentem, Madalenára gondoltam. Azután megtömtem a pipámat: — Az ördögbe, Gondim. Fene megette. Három kudarc egy hónap alatti’ Igyon egy kis konyakot, Gondim], 2 Fölhagytam a vállalkozással, de á napokban megint bagolyhuhogást hallottam; egyszeriben munkához láttam, most már a magam erejéből, és azt sem kutattam, remélhetek-e valami közvetlen vagy közvetett hasznot erőfeszítéseimből. Tulajdonképpen nem is baj, hogy lemondtam Silvestre atya, Joao Nogueira meg Gondim segítségéről. Bizonyos dolgokat senki előFi sem tárnék föl szemtől szembe. Inkább leírom őket, mert a könyv úgyis álnévvel jelenik meg. Ha kiderül, hogy én vagyok a szerzője, persze, majd csalónak mondanak. Folytassuk. El akarom mesélni az életem történetét. Nem könnyű. Talán kifelejtek fontos részleteket, mert én mellékesnek, fölöslegesnek találom őket. Annyit foglalkozok ostoba emberekkel, hogy az is meglehet, nemigen bízok az olvasók felfogóképességében, és jelentéktelen dolgokat többször is papírra vetek. Különben, amint látják, rendetlenül, összevissza irkálok. Sebaj. Félvér cselédeim szerint a part is csak oda tart, ahová a folyó. Itt ülök az ebédlőasztalnál, kávézok, pipázgatok, néha abbahagyom ezt a lélekölő munkát, elnézem a narancsfákat, hogy sötétlik lombjuk az éjszakában, s elemlegetem magamban, hogy ólomból van ez a. penna. Nem szoktam meg a fejtörést. Fölkelek, az ablakhoz lépek, és kinézek a kertbe. Casimiro Lopes megkérdi, nincs-e szükségem valamire. — Nincs. Casimiro Lopes egy sarokban kuporog. Visszaülök és újra átolvasom ezeket a lapos mondatokat. Lássák! Ha csak félannyit tanultam volna is, mint Madalena, gyerekjáték lenne összeütnöm ezt az írást. Most már elismerem, hogy ez az Irkafirka is valami. Az igazat megvallva, én csak a statisztikához, állattenyésztéshez, földműveléshez meg a kereskedelmi könyveléshez értek, énnek a tudománynak pedig nem sok hasznát veszem a mostani munkámban. Félek, hogy ha ilyenféle ismereteimhez folyamodnék, homályos szakkifejezéseket alkalmaznék, és még tudákosnak tartanának. Minden másban teljességgel járatlan vágyik. Márpedig világos, hogy ötvenfesztendős fejjel nem tanulom meg, amit fiatalon elmulasztottam. Azért mulasztottam fel, mert ném érdekelt, és mert másképpen alakult az életem. Arra törekedtem, hogy megszerezzem a Sao Bernardo birtok földjeit, fölépítsem ezt a házat, gyapotot termesszek, ricinust termeszszek, fűrésztelepet meg szérűt létesítsek, meghonosítsam ebben a vadonban az almatermesztést meg a méhészetet, és valamirevaló szarvasmarha-állományra tegyek _ szert. Ez már mind könnyű, ha megvan, két sorba belegyömöszölhető, de ha kezdi az ember, és csak az eget nézi, azt se tudja, mihez fogjon, akkor bizony rettentő nehéz. Aztán ott a kápolna; azt is építtettem Silvestra atya kérésére. Ezek a vállalkozások úgy elfoglaltak, hogy nem lett belőlem olyan tudós, mint Joao Noguéira, hanem olyan bolond se, mint Gondim. Olvasóim, ha óhajtják, legyenek szívesek, fordítsák le irodalmi nyelvre az írásomat. Ha nem óhajtják, sebaj! Nem pályázok én írói babérokra. Már késő, hogy foglalkozást változtassak; Meg ez a kis poronty is itt slrdogál, szüksége van valakire, hogy bevezesse az életbe, és megtanítsa a tudnivalókra. — Akkor minek írok?, — Tudom is ég! Csak az a baj, hogy már jónéhány lapot széttéptem, de még a kezdet' kezdetéig se jutottam. — Maria das Dores, még egy csésze kávét! Két fejezet kárba ment. Talán mégis jó lenne fölhasználnom a Gondim írását; csak előbb egy kicsit javítok rajta. '(Folytatjuk)'
