Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-09-11 / 36. szám
Körséta az ébredő tájon (Folytatás az 1. oldalról) — Mikorra készül el a gát? — érdeklődöm. — Jól haladunk. De azért egy hónapocska kell hozzá, mert szeretnénk olyat építeni, amellyel sohasem bír az ár — hangzik válaszuk. Segítség kellett Optimisták voltunk, nem is gondoltunk arra, hogy a gátszakadástól Kulcsodra vezető út még mindig járhahatlan. Egy ideig úgy is tűnt, hogy szikkadt az út. A falu közelében azonban egyre nyálkásodott s végül álljt parancsolt a latyak. Ott már a százöt lóerős motor és az emberek küszködése sem segített. Traktor kell, ha tovább / -akarunk menni. Egy íaluszéli házban kopogtattam. — Már hogyne segítenénk — állt a rendelkezésünkre Gál Dezső, s máris beletaposott a motorkerékpár gázpedáljába. A falu közepén a ház előtt traktor várakozott. — Itthon van az Emília, majd ö kihúzatja magukat — mondja a kísérő. — Emília? — nézek rá kissé furcsán. — Mit csodálkozik, régi traktorista — mutatja be az ismeretlent. — 1952- től mint a nagymegyeri traktorállomás dolgozója a szövetkezetünkben szorgoskodott. Csak akkor szállt le a nyeregből, amikor a férje és az apja megbetegedett. Később mindkettőt eltemette. — És azóta? — Az utóbbi években egészen a pusztító árvízig mint gyalogmunkás dolgozott. Akkor néki is menekülnie kellett és egy ideig a nagypakai szövetkezetben segédkezett. Lassanként aztán a mi falunkba is visszatért az élet. Nemrégiben megértük azt a napot is, hogy ekét akaszthattunk a megrepedezett, beszennyezett földbe. Akkor derült ki, hogy gazdátlan traktorunk is akadt. Szóltak hát Fehérvárinénak. Emmi nem sokat gondolkodott, hanem felült a Zetor nyergébe, s azóta kora reggeltől az esti szürkületig szántja, boronálja az ősziek alá a földet. A középkorú, mosolygós arcú aszszony nem sokat kérdezgetett, hanem a traktor nyergébe kászálódott és beindította a Zetort. — Bírja a gyomra — kiabálom túl a motor zúgását. — Az a baj, hogy túl jó az étvágyam, és nincs gazdasszonyom — mondja kacagva. — De azért néha a derekam bolondozik — teszi hozzá. Egy-kettőre betonútra húzatta megfeneklett autónkat. Hálásan mondtunk köszönetét. — Ugyan már — hárította el a hálálkodást. — Nekünk az egész ország a segítségünkre sietett. — Aztán barátságosan integetve visszapufogott, hogy folytassa félbeszakított ebédjét. Rakják a fészkeket Kulcsod kisebb emelkedőn épült. Úgy látszik az öregek jól ismerték a Duna kicsapongásait, azért szorultak meg a dombocskán. Az utóbbi évtizedekben sokan már azt hitték, hogy végképp megemberelte magát a folyam s ezért lemerészkedtek a laposabb részekre s ott építkeztek. Most ez megbosszulta magát s az új utcákon épült házak a rohanó ár martalékaivá váltak. — Ki gondolt erre!? — pedzi meg a bajuszát Szabó bácsi. Kilencvenkilencben szakított utoljára a vén bolond. De az ehhez képest kismiska volt. Az egész család ott szorgoskodik a falak körül, a családfő, Balog Gergely vezényletével. — Nincs elegendő épületanyag? — Téglát, cementet juttattak. De a faanyag és az ablakok hiányoznak. Pedig mi igyekeznénk, hogy minél előbb „kalap" alá kerüljenek a falak. Megyeren is váltig Ígérik, hogy lesz, de mi már azt szeretnénk, ha itt látnánk. Walóban egész utcasor hosszában ’ állnak a falak, s több helyen az áldomást kívánó zöld ágakat is kitűzték. Rossz a stoplámpa és a befordulásnál mutatni kell az irányt. A traktoros Fehérvári Emília, aki újra a nyeregbe ült. A szomszédban fiatal legények falaznak. Jónapot köszönök, de azok rá sem hederítenek. A „dobry den“-t már fogadják és egy pillanatra megáll kezükben a malteros kanál. Gottwaldoviak a fiúk, a védnökségi város lakói. A járási építkezési vállalat kérésére jöttek, amelyet hírből sem ismertek. Borinka Jozef, Fuszek Frantisek, Mach Miroslav és a többiek csak televízió képernyőin keresztül látták, mit művelt a megvadult folyó. S most itt vannak és napi 12 órán keresztül téglát raknak téglára, családi fészket építenek. A legfiatalabb, Miroslav nem lehet több 18 évesnél, de a legidősebb sem élt még huszonöt nyarat. Jól érzik magukat a számukra ismeretlen tájon s örülnek, hogy a fiatalok szót értenek velük és így esténként nem unatkoznak. Ki tudja, mit hozhat még az ősz számukra. Nem babonázza-e meg őket egyegy csillogó szempár ... * » * Egy ország fogott össze, hogy a “ pusztító áradás okozta sehet minél előbb gyógyítsák. Az egyes járások irányításával üzemek, szövetkezetek vállalták az új házak felépítését. Azok készenlétben is állnak, hogy adott szavukért helyt álljanak. Minden jól is menne, ha nem akadnának kényelmes kerékkötők, akik nem törődnek az idő sürgetésével és Pató Pál módjára oldják meg a halaszthatatlan tennivalókat. Jól írta a dunamocsi elnök, aki hisz országunk erejében, de nem bízik az olyan ígérgetésekben, amelyeknek nincs látszatja és a jelentős szervezési és gyakorlati intézkedések helyett hangzatos szavakkal akarják az égető kérdéseket megoldani. TÖIH DEZSŐ — Szakmunkásokat kapunk — a többi a mi dolgunk . — magyarázza. — Pénz van anyagra? — Kapunk ötven ezret a biztosítótól, így hát pénz lenne csak kapnánk ami kell. A gottwaldovi építkezési vállalat ügyeskezű kőművesei szorgoskodnak a falakon. Keszegfalvi gondok 1^1 egnyugtató, ha az ember jó hí* * reket hall az árvíz sújtotta falvakból, de elszomorítólag hatnak az itt-ott előforduló fogyatékosságok. Mjrt, valljuk be őszintén, az élet újjászületésének időszakában az is felüti fejét és éppen ezért ezekről beszélni és írni kell, hogy még csírájában megoldást nyerjenek közös ügyünk érdekében. Keszegfalva jelenlegi helyzetéről beszélgetve Torna Józseffel, a komáromi hajógyár szerszámjavító műhelyének vezetőjével sok örömteli hírt és nyugtalanítót is hallottunk. Keszegfalva a legnagyobb árvízkárt szenvedett falvak egyike — 2X0 ház dőlt romba a pusztító ár nyomán, 70 pedig jelentősen megrongálódott. Ennek következtében legalább 100 családot nem tudnak jelenleg elhelyezni a faluban, nem tudnak fedelet biztosítani számukra. A javasolt szovjet típusú 30 faház felállítása némileg javított volna a helyzeten, de ebből is csak 9-et kaptak meg, a többit nem tudják milyen indokkal a Bálványi Állami Gazdaság kapta meg. Viszont örömteli hírként említhetjük meg, hogy a falu felett védnökséget vállalt a galántai és pardubicei járásból küldött dolgozók nap mint nap segítenek az újjáépítési munkáknál, a megrongálódott házak javításánál. A Farkasdról érkezett építészeti csoport szorgos munkájának is meg van a látszata. Többek közt rekord idő alatt javították meg a földművesszövetkezet istállóját is. A peredi csoport szintén dicséretes munkát végez, ők is a javító munkálatoknál dolgoznak. Nagy nehézségek mutatkoznak ellenben az építkezési anyagok beszerzésénél, amelyet a J—LSD ógyallai üzemnek kellene bebiztosítani a falu számára. Téglából és salakkockából még a javításokhoz sem tudják a kellő mennyiséget biztosítani. Különösen hátráltatőlag hat és gondot okoz még az is, hogy az ógyallai Állami Biztosító tíz napja ígérgeti, hogy kiszállnak és a hátralévő 45 háznál felbecsülik az árvízkárt — mindez azonban csak ígéret maradt. • A keszegfalvi HNB vezetőségéről a dicséret hangján beszélhetünk. Skulec elnök és Bohus titkár elvtársak közösen a galántai járás politikai-gazdasági vezetőségével megtesznek mindent azért, hogy a falu élete a legrövidebb időn belül a rendes kerékvágásban újra meginduljon. Természetesen minden erőfeszítésük kárbaveszne, ha a már fent említett fogyatékosságokat nem sikerülne még idejében kiküszöbölni. Nyakunkon van az ősz, ki tudja milyen tél előtt állunk és most, amikor minden dolgos kéznek akad bőven munka, nem hagyhatjuk tétlenségre kárhoztatva, így bizony nehezen haladhatnak előre az újjáépítés útján. A járási pártszervezet részéről Kostanko elvtárs első titkár kintjártakor ígéretet tett, hogy segítő kezet nyújtanak és a fennálló hiányosságokat a legrövidebb időn belül orvosolják. SZÉNÁSSY JÁNOS A kulcsodi Ladocsi Gdöor -háza a tanya legszélén feküdt. Itt lakott 74 éves édesanyjával és öccsével. Június 18-án reggel, mint rendesen, Ladocsi az udvarban tett-vett, hiszen a ház körül mindig akad munka. Eleséget készített a disznóknak, kitrágyázott, almozott, rendezgetett. Egyszeriben úgy 11 óra körül lélek szakadva fut öccse, s messziről kiáltja: — Gabi, átszakadt a gát, jön a víz, fussunk! Ladocsi hirtelen nem is tudta, mihez fogjon. Először édesanyjára gondolt, berohant a házba, felkapta, kivitte úgy ahogy éppen volt, jómagas fán kényelmes helyet készített, oda helyezte a koros asszonyt. Sebtében vissza akart rohanni, hogy megmentse, amit még lehet, de akkorra már udvarában a víz bokáig ért, ajtókon, nyílásokon folydogált a szobákba és egyéb helyiségekbe. Látta, itt semmit sem tehet, s maga is biztonságot keresve egy fán húzódott meg. Felmászott egészen a fa tetejére, bicskájával megtisztította a fa koronáját, hogy jobban lássák. Arra számított, valószínűleg keresni fogják a kárvallottakat, így pedig hamarosan észrevehetik. Jól is gondoltq, mert kis idő múlva helikopter berregését hallotta. Levetette ingét, azzal integetett a pilótának. Nem vették észre. Jött a második, harmadik gép, arról sem látták meg. Végre a negyedikről észrevették. Ügyes manőverezéssel a fa fölé repült a gép, hosszú kötél végére erősített széket bocsátótok le, Ladocsi ráült és feszesen hozzákötözte magát, majd jelt adott és felhúzták öt a helikopter kabinjába. Mindjárt közölte a pilótával, hogy édesanyja egy másik fán található, megmutatta a helyet. A „hajótöröttet" Dunaszerdahelyen tették le. A gép visszatért az idős asszonyért. Ladocsi édesanyja az átélt izgalmak hatására — hiszen szeme láttára pusztult el keresvesen összekörömködött vagyonkája — elalélt. Amikor rátaláltak, nem volt eszméleten. Az egyik katona leszállott érte, kötéllel magához erősítette a tehetetlen asszonyt, így helyezte biztonságba. Ladocsiné a szerdahelyi kórházban tért magához. HORNY ÁNSZKY TIBOR Evés közben jön meg az étvágy Paraszt! Mennyi gúnyt, megvetést és megaláztatást rejtett a múltban e szó. Az egykori Magyarország úri léhűtőinek szótárában a parlagiságot és tudatlanságot fejezte ki. Pedig az ő zsírján és verejtékének árán hízott és dőzsölt pap és a földesúr. Török, tatár ellen, ha védeni kellett az országot és az urak birtokát, hát az ő soraiból állítottak ki katonát. Megváltoztak az idők, új értelmet nyertek a szavak. A vasajt nadrágos ember előtt levett kalappal görnyedő paraszt, manapság ezerholdas gazdaságok büszke tulajdonosává vált. Mily valószínűtlenül messze van már tőlünk az a kor, amelyben a parasztnak csak annyi tudást szántak, ami csak arra elég, hogyha esik az eső, hát az eresz alá álljon. Ma egy újságot olvasó, könyvet forgató új arcú paraszt formálódik, akinek elsőszámú segítőtársa a tudás. A CSEMADOK Dunaszerdahelyi Járási Bizottsága háromnapos szemináriumot rendezett a járási vezetőség részére. A szemináriumon fiatalok és idősebbek, pedagógusok és szövetkezeti dolgozók, három napon keresztül vitatták a járás kulturális életének problémáit, próbálták meghatározni, hogyan segíthetnék jobban falvaik kulturális felemelkedését. Az egyik elvtársnő is szót kért az értekezleten. — Mészáros Elvira vagyok Nagylúcsról — kezdte és tömör, kerek mondatokkal vázolta falujának kulturális problémáit, terveit s közben kitért saját gondjaira is. A tömégszervezetek többsége reá támaszkodik a faluban, segítsége azonban kevés van. Közben munkája mellett tanul, leérettségizett. Ezzel is nem egyszer bosszantották barátnői, munkatársai. — Mennyivel lettél különb nálunk, hiszen te is azt a munkát' végzed, amit mi. Érettségizett paraszt lettél! Az ebéd utáni szünetben felkerestem őt és elbeszélgettünk. Elmondta, hogy 1960-tól dolgozik a nagylúcsi EFSZ-ben. Kezdetben a növénytermesztési csoportban, majd később a kertészetben, állattenyésztésben dolgozott, jelenleg pedig üzemanyag és alkatrész raktáros. 1960-ban beiratkozott a dunaszerdahelyi tizenkétéves iskolába, ahol sikeresen érettségizett. Nem volt könnyű — meséli — mert közben a munkámat is el kellett végeznem becsületesen. Hetenként háromszor beutazni Nagylúcsról Dunaszerdahelyre, főlég télen az sem éppen leányálom, nem beszélve arról, ATATATATATATÁTÁTÁTATÁTATATÁTA Tisztaság és idegenforgalom Egy jóismerősöm, amikor kéthetes párizsi kirándulása után a ragyogó Arlbérg-expresszről átszállt az egyik bratislayai szerelvény kopott, piszkos kocsijába, körülnézett, majd gúnyosan megjegyezte: — Ez már hazai fogadtatás. — Kissé túloz talán nyugatimádó barátunk — gondoltam. Néhány nappal később azonban újra eszembe jutott az illető, mert rájöttem, tényleg igaza lehetett — bár időközben nem is volt alkalmam, hogy személyesen tegyek összehasonlításokat a kül- és belföldi vasúti szerelvények tisztasága között.- Vidékről kaptam vendégét és mivel rég nem látott kedves rokonról volt szó, kimentem elébe az állomásra. A kassai vonat 40 percet késett és a szép, napsugaras időben szívesen várakoztam kint a peronon, az induló és érkező utasok sürgés-forgását figyelve. Előttem az Érsekújvár felé induló gyors falatozóját látták el éppen enni-innivalóval. Üres pilzeni sörösfiaskók garmadáját rakták le, majd friss italt vettek fel. Egy alkalmazott elég nagy kézikocsit húzott a vagon elé. Felülről a hátam mögött hirtelen szász hanglejtésű német dialógus érte a fülemet. Ki maradt még ebben a Bulgáriából érkezett különvonatban, hiszen kb. 10 perccel ezelőtt csak úgy rajzott belőle a sok barnára sült, szabadságáról visszaérkezett csehszlovák utas. Drezdaiak vagy talán lipcseiek — gondoltam. De már nem is annyira a szójárásuk érdekelt, mint inkább beszélgetésük tárgya. — Ilyen disznóságot már régen láttam... — Mit akar, kérem? Hiszen ez is Balkán ... — Mi az, hogy Balkán! Látott ilyesmit talán Bulgáriában?... Kedvem lett volna nekik odamondani valamit saját nyelvükön, de valami arra késztetett, hogy kövessem tekintetüket. Aztán elszégyelltem magam és ökölbe szorult a kezem. A falatozó-vagon előtt álló kézi kocsit előzőleg nyilván valaki véletlenül vízzel öntötte le, mert rakodó felületének egyik fele a napsütésben sáros-vizesen csillogott. Rajta 10—12 felvágatlan kenyér hevert és egy piszkos láda. Jól mondtam — üres faláda és mellette a sáros, olajos piszokban kenyerek. A kocsi körül közben megszaporodott az alkalmazottak száma. Az egyik közülük valami jegyzékkel és ceruzával a kezében ellenőrizte az áru átvételét vagy átadását. Vártam, mikor akad meg szeme a gusztusos látványon. Hogy észrevette-e a disznóságot, azt nem tudom. A többiek — ketten már esőköpénnyel hónuk alatt — siettek, mert haza igyekeztek munkából. Közben mellettem szolgálatba készülő, gondosan öltözött jegyszedő állt meg, vonatja indulására várt. Hirtelen a bulgáriai vonat kocsijáról leugró, világos-szürkeruhás férfi kötötte le mindkettőnk figyelmét. Nyilván a peron büféjében akart vásárolni valamit magá. nak.” Leszállás közben azonban túl - közel került a kocsi nyitott ajtajához, mert a szemünk láttára azonnal csúnya olajos folt támadt .zakója alján és nadrágzsebe magasságában. Csak egy lépést tett, önkéntelenül végighézett magán és szörnyű német átkozódásba kezdett. Majd folytatni akarta az útját, de meg kellett kerülnie a kenyérrel megrakott kézikocsit. Már-' már meg is kerülte, aztán jobban odanézett, megállt, kidülledt szemekkel bámult, majd hirtelen megfordult, a vagon alá köpött és undorodva szállt fel újra a kocsira, fiagvon vigyázva, nehogy hozzáérjen valamihez. A vasutas mellettem mélyét sóhajtott. Egymásra néztünk. Legyintett. — Hja. a mi tisztaságunk ... mondotta. — És a higiéniánk... — jegyeztem meg én — s a piszokban heverő kenyérre mutattam. Jelt adtak az indulásra és a bulgáriai különvonat léocsőjéré' felugró vasutas szomorú mosollyal az arcán intett' vissza felém. SOMLÖ MIKLÖS hogy azokon a napokon csak délig dolgozhattam és ez bizony a fizetési borítékomon is meglátszott. No, de nem sajnálom, megérte — mosolyodik el. — Mi késztette arra — kíváncsiskodom —, hogy ilyen nehézségek árán is elhatározta, hogy tanulni / fog és leérettségizik? — Szükségét éreztem —mondja röviden, majd kis gondolkodás után hozzáteszi: — Tudja, nagyon szeretek olvasni, újságot, folyóiratokat, könyveket. A könyvek közül a történelmi regényeket és útleírásokat szeretem a legjobban. Amint egy kis szabad időm van, mindjárt olvasok. Így bővíteni tudásomat most is. A könyvek segítségével idegen országokat, földrészeket ismerek meg, ahová talán sohasem sikerülne eljutnom. A könyvek késztettek arra is, hogy tanuljak. Olvasás közben vettem észre, hogy milyen keveset tudok. Azért határoztam el, hogy tanulni fogok. — Az érettségi volt a végcélja, vagy szeretne tovább is tanulni? — Van egy régi közmondás, hogy evés közben jön meg az étvágy. Én is így vagyok a tanulással. Az érettségi után még nagyobb kedvet érzek magamban a továbbtanuláshoz. Elárulom magának, hogy nagyon szerettem volna beiratkozni a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolára, de féltem a szlovák nyelvtől. Barátnőim rábeszélésére kétszer is jelentkeztem a Pedagógiai Intézetbe. Mindkét jelentkezésem eredménytelen volt. Az elsőt későn küldtem be, a másikra azt a választ adták, hogy azokat részesítik előnyben, akik már pedagógiai pályán működnek. így azután innen is lemaradtam. Most hallottam itt, a CSEMADOK összejövetelén, hogy Bratislavában a Népművelési Főiskola mellett, szeptembertől nyílik távúfon egy magyar osztály. Ez az iskola kétéves lesz. Kár, hogy nem propagálták jobban, mert bizony nem tudtunk róla és ahogy hallottam, már megvoltak a felvételik. Én megpróbálom, jelentkezek, talán sikerül és még félvesznék. — És ha felvennék? Bizonyára szeretné otthagyni a faluját... — Nem, erről szó sincs. Én szeretem az otthonom, a mezőgazdaságot s úgy érzem városon sohasem tudnék megszokni. Arra azonban gondoltam, hogy ha az iskolát elvégezném, s megalakulna nálunk a szövetkezeti klub, annak a vezetését szívesen vállalnám. Héger Károly, a CSEMADOK KB dolgozója
