Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-09-04 / 35. szám
MAKSZIM BOGDANOVICS: A belorusz paraszt dalaiból Roskaszt a robot, belevásik e silány zsineg egyszer, a lét. Ha tudom, hogy kín, szakadásig hát élek-e még? A fenét! Verszták ezerén kutyagoltam. S ki csinált utakat, hidakat? Izzadva ekémre hajoltam, aszú hantba csoroszlya szakadt. Homokot, mocsarat le-legyűrtem gyötrődés volt kenyerem. Legalább ne rühelljem a földben cserzett kezemet odalenn. Üt az óra; a könny, a verejték rág-rág, egerek fogaként. ' Fűzfát szél: bú leteper, tép; szusszanni hagyott-e, szegényt? Rámnéz az öröm, tovaszárnyal; én érte csupán epedek. Hát marja, szakítsa, cibálja a halál e silány zsineget. Fordította: Csanádi Imre naiy, akit jelen par sor írásom* " ban a világ színe elé karoltatok az átokházi pusztán lakik. Ugyan ak ránéz Mi-hályra, az magától is kitalálja hogy ez nem lehet boldogházi ember e Mihály nevű elem csak Atokházár tarthatja fönn a nemzetet. A bölcsei azt mondják, hogy az ember mindenütt azt a földet formázza, amelyből vétetett, s e tantétel igazolásául Mihályt mutogatni lehetne az egyetem földrajzi szemináriumában. Legföljebb azon lehetne eldisputálni, hogy Atokházát teremtette-e az Úristen Mihály számára, vagy Mihály alkotta a szeretett puszta kedvéért. Én úgy képzelem, hogy ugyanazon perc ihlete termetté meg őket. Persze ez régen le-' hetett, tán még a bronzkorszak előtt' is néhány százezer évvel. Akkoriban, mikor a teremtő Isten elparancsolta innen a vizeket, és szárazföldet álll-i tott a helyükbe. Maga elé tétette az angyalokkal a világ nagy mappáját, és két ujja közül egy csipet homokot szórt arra a foltocskára, ahonnan legtökéletesebben eltakarodtak a vizek. Olyan tökéletesen, hogy még csak harmat képében sem jártak vissza többé. — Legyen ezen a helyen tovább is tenger, de most már ne vízből, hanem homokból. Legyen annak folyása és örvénye, hullámzása és féneketlensége, és nőjön abból ki olyan ember, akinek egy-egy csöpp verejtékkel kelljen megkötni minden szem homokot. És azóta jöttek-mentek a népek, de ezt a helyet mind Atokházának hívta a maga nyelvén. És mindig olyan Mihályok éltek rajta és temetkeztek bele, akik verejtékkel ragasztották össze a homokszemeket, és miután elverejtékezték életüket a homokban, csontjaiknak is benne vetettek ágyat. Mert az örökkévaló álom is csak itt esik jól ezeknek a Mihályoknak, akik szürkék és mégis aranycsillámosak, puhák és mégis sziklánál keményebbek, minden lábtól taposottak és mégis elpusztíthatatlanok. Olyanok ők, mint a homok, amiről a tudatlan városi ember azt szokta mondani, hogy ej, de borzasztó nagy homok van itt. Ami olyan tökéletlen beszéd, hogy a Mihályok mindig megmosolyogják, és fölokosítják a gyönge felfogású városit, mondván: — Nem nagy ez, uram, inkább igen apró, hanem sok. Hát ennek a sok homoknak egyik szeme ez a bizonyos Mihály. Azonos azzal a másik Mihállyal, akinek italmérési engedélyt jártam ik a tavaszon, egy szóval se mondom, hogy önzetlenség! alapon. Nem vagyok én politikus, ennélfogva engem nem kötelez az önzetlenség. Üzleti szerződést kötöttünk Mihállyal, mint azon ősöknek a tulajdonosával, akik az ő udvara földjében tartózkodnak már vagy négyezer esztendeje. Mihály kötelezte magát, hogy megadja nekem az engedelmet ezen néhai Mihályok kiásatására, ha én megszerzem neki a magyar állam engedelmét arra, hogy ő mint bormérő szolgálhassa a hon üdvét és a dűlőúton járó többi Mihályok testi szenvedelmét. Megírtam, én azt akkor, és akkor szerepelt Mihály először úri társaságban. Szerencse, hogy Mihály nem tudott róla, hogy milyen nagy urakkal cseresznyéztettem egy tálból, mert ha tudta volna, még megakadt volna a torkán a cseresznyemag, olyan szégyenlős ember ez a Mihály. S mivel a nagy urakban, ha jól keressük, néha több az emberség mint a kis urakban, Mihály megkapta a jusst az italméréshez, és én is megkaptam az ősökhöz. Személyesen vittem ki a nagy hírt, ami sokkal boldogabbá tette Mihályt, mintha himmi-hummi grófi hivatalt vagy hercegi rangot kapott volna. Lelki szemei előtt rögtön megjelent az új hivatás esztendővégi zárőszámadása és mérlege. Látta Misikén az új csizmákat. Rozikán a meleg kendőt, Rózán az ördögbőrszoknyát, és hal- 1 lotta vígan kornyikálni a két hízót a hozzájuk méltó ólban, amelynek még hídlása is lesz, ha az a nagyon jő Isten is úgy akarja. — Hát egy kisáldomásí, igazgató úr — sütött ki Mihály szeméből a hála, és Róza rmfnkába vette a kötője sarkával a radnai poharat, amely mint a régi világból való búcsúfia foglalja el a díszhelyet'a sublót közepén. Régebbi tapasztalatból ismertem már a Mihály borát, amely a háromemberes márkájú italok közé tartozik. Tudniillik két embernek fogni kell a harmadikat, az ivót, hogy el ne szaladjon. — Nem úgy lesz az, Mihály — hárítottam. el magamtól a tisztességet. — Majd ha egyszer erre járnak azok a nagy urak, akik jót tettek magukkal, azokat becsülje meg a borával. Nekem nincs ebben a dologban semmi érdemem. Hanem inkább arról beszéljünk most’ már, kezdhetjük-e holnap ; az ásatást. 1 , — Hát hogyne — tüsténkedett Mi- j hály. Sőt, ő maga is beáll a napszámosok közé, ha rossz néven nem veszem. Napszámot se kér, ingyen ajálnja magát, kocsiját is, lovát is. Mert ha már fölássuk az udvart, lehordana a partosából a laposba, javítani a földet. — Nem úgy lesz az, Mihály — háláltam vissza a jó szándékot. — Nem fogadhatom el az ingyenmunkát. Mi itt i a folyó napszámé — Nem tudtam kiegyenlíteni a napszámbéli mikéntet — lógatta a fejét. János rendes körülmények közt nem szokott a diplomaták nyelvén beszélni. Ha már ő arra vetemedik, akkor beütött az ördög a határba. — No, mi a baj? — Mihállyal van baj. Azt mondja, neki négy napszám jár. — Megk.everedett az az ember?’ — Nem ő, hanem a szüle. — A szüle? Hát az kicsoda? — Az anyósa a Mihálynak. Az adta a motoszt a fejibe. Ogy számít a paraszt, hogy ő egy napszám, a kocsija a második, a két ló pedig a harmadik és negyedik. — Két ló? Hiszen csak egy lova van a Mihálynak. — Igen, de erre az alkalomra szerzett’ valahol még egy rossz lovat. — Szóval Mihály, nem vette fel a napszámot? — Nem. Azt mondja, ha nem kapja még, amit követel, jelentést tesz a panaszbíróságnak. — No, majd én is ott leszek. De hát a többi napszámos? Azok is külön fölszámítják az ásót meg a lapátot? — Nem, dehogy, csakhogy ki komája, ki sógora, ki kereszttestvére Mihálynak, és tartják vele az egyensúlyt a szolidaritásban. Ebből a szép beszédből láttam, hogy János nagyon föl lehet háborodva, ha így elvesztette az egyesúlyt. Én is fölháborodtam, de az nekem jót szokott tenni. Most már tudtam, hogy ; azért van lázam, mert haragszom. Hétfőn reggel már én osztogattam : a parancsot a Mihályék udvarán. Ment minden, mint a karikacsapás, egész ' héten keresztül. Az affér szóba se ke- i rült szombat estig. Akkorra megval- : láttuk az egész udvart, az ősök ide- : adták, amijök volt, becsomagoltunk mindent, föl is rakattam a kocsira • mindent, mert ami biztos, az biztos. Magam is beültem a sofőr mellé — s most hadd jöjjön a vihar. Elővetem a napszámos-listái, és szólítottam Mihályt. 1 — Magának ennyi, még ennyi nap 1 után ez jár — guberáltam ki a pénzét — tegye el, csinálhassa meg belőle 1 a tetőt, mert láttam tegnap, hogy 1 beázott a padlás és az éjszaka is vizes < szalmán kellett feküdni Rozikának. 1 Aztán majd mehet pörösködni, Mihály, 1 örülök is neki, az életben még soha- 1 sem volt pöröm, legalább majd ezt is ‘ megpróbálom. 1 — Neköm sé volt, tekintetös úr — mondta Mihály csöndesen. i — No most, hallom, majd lesz. Hány * Eanút állítsak rá, Mihály, mi volt az 1 egyességünk? — Egyet se, tekintetös úr. Mert r nézze... j Nem mondhatom még, mit akart’ 1 velem nézetni Mihály, mert a csipkebokrok közül közénk littyent a szüle, t Tudtam, hogy nem lehet más a kis I öreg, olyan volt, mintha régi fámét- \ szetek máglyáiról szabadult volna el. i — Majd én 'mondom el, hallja — ' lökte odébb az embert, s aszott kis kezével elkezdett hadonászni. — Én t okosítottam föl ezt az illetőt, hogy r mán csak mégse adhassuk egészen s ingyönbe ezt a temérdök kincsüket... í Félreszegte a nyakát, mint a káráló a öreg bóbás tyúk, mikor fölnéz az em- a bérré; nem lehetett rá haragudni. — Kicsoda maga, szüle?, — mosö- s lyogtam rá. — Az anyósa vagyok ennek az Ille- S tőnek — rántotta szorosabbra a kendőt az álla alatt, ahogy a kintvaló e illemkódex rendelj bemutatkozáskor. 1 — Mit? — vágtam az arcába a hangomat.— Azt, hogy maga ilyen semmi ember?. Nem szégyenli magát, Mihály? Lekussadí a feje. Alig értettem a szavát. — Holtig szégyönlöm, tekirítetös úr. Meg kellet simogatni a megtért bárányt. Eléje tartottam a szivartárcám. — No gyújtsunk rá, Mihály, aztán felejtsük el. Csak azt ne felejtse el, hogy nem szabad ilyen kapzsinak lenni. Maga most azt gondolta, hogy nini, ez olyan úrféle, aki nagyon engedi magát nyírni, hát akkor ezt meg is lehet’ nyúzni. Látja, Mihály, maga most rosszabb volt az uraknál. Megmondom magának, ahogy van: nagyon rosszul esett. Igaz embernek gondoltam, magát, s nem sajnálnék úgy száz pengőt, mint azí, hogy megcsalódtam magában. A naptól kicserzétt arcok nemigen tudnak élsápadni. Most még a szájaszéle is lefehérdetf Mihálynak. — Nem jól gondolja, tekintetös uram. Möghiggye, nem a pénzért töttem. — Nem, ugye?' — Nem. Egy óráig való élétömré mondom itt mindönki, előtt', ők is taaúsíthatják, hogy csak a békességért töttem. Hogy a szüle csúfot ne tögyön belülem. Persze, az anyós, az „allmächtiges Weib“. Kerestem a szülét a szememmel, de már akkor nem volt ott. Alighanem ő ült fekete varjú képében a tótágas hegyibe. így aztán csak íisz:eletemeí küldtem neki, miután az embereimnek kézhez adtam a porciójukat. Napszámból, cigarettából, emjerségböl. Kézfogásnál Mihály alig mert az ujjaimhoz érni. Léttyedí feayerű urak módjára kezelt velem. — Nincs harag, ugye? — pislogölí <i a kalap alól. — Erő, egészségi — intettem vissza i férfiúnak, aki mindent a békességért :etí. Mintha nem is célszerű szegény ;mber volna Atokházán, hanem valami íagymájú hogyishívjákcsak Genfben. Telt-múlt az idő, és Mihálynak szilét se láttam hónapokig. Ugyan hóna>ok múlva se az övét láttam, hanem i Rózáét. Arra is alig ismertem rá, nikor bekeszegelt hozzám. Szent lsen, de megöregedett ez a menyecske, nióta nem láttam, mi érhette ezeket? — ezt gondoltam, de csak azt kérdezem, mi jót hozott? — Ezzel kedvesködnék a tekintetös írnak, ha mög nem veti — tett elém így kis füles kosarat. — Sülttök, ha nög nem veti. — Jaj, dehogy — méliánylom a harninc kilométerről hozott figyelmet — íz éjszaka is ezzel álmodtam. Hanem nondja már, mi bajuk maguknak? — Az£ csak a szentségös Ürisíén udja — sóhajtott keserveset', s mintla egy csöpp szemrehányással nézett ■olna rám. — Ugyan lőhet, hogy maga 3 tudhassa, Az állami polgársággal an baj, tudja. Nem tudom én, honnan az ördögből udnám. Bele is került vagy félórába, híg kihalászgattam a szavak árjából tények morzsáit. Valami hivatalos ■ást kapott Mihály, pecsétes papírt és bban az van, hogy igazolni kell az llami polgárságot. — No az még nem ördögi mesterég — nyugtattam meg az asszonyt. — De van abba más is, az Isten leyen irgalmas nekünk! Dé' ezt már olyan szívbeli kéfségbéséssel mondta Rózái, hogy meg kelett a .vállᣠveregetnem. y gárí. Azonban minek mondanék nye? neket Mihálynak, mikor nekem az a honpolgári kötelességem, hogy őt a t törvény tiszteletére lelkesítsem? r. — Ügy? — tolta el Mihály a könyöz kével a mákonyos dobozt. — Hát én y tisztöljem azt a törvényt, amelyik engöm folyamatba akar mártani, mikor én semmit se vétöttem? — Mit akarnak magával? — bá- i múltam rá. Most aztán kitört Atokháza fiából a vulkán. Ráütött a hivatalos papírt , szorító öklével az asztalra. 3 — Hát benne van az írásban, láí- hassa! Hogy engöm hat hét múlva fo■■ lyamatba tösznek! Engömet, aki a légynek se vétöttem soha! Forduljon 1 el a csillagos ég a halála óráján is ■ attul, aki ilyesmikkel töszi csúffá a szögény embört! Inkább fogom az i asszonyt', mög a két gyerököt, oszt ; magam jószántábul nekimögyök velük , a Tiszának, de azt nem engödöm senki istenfiának, hogy engöm folyamatba mártogasson! Érti-e mögmondom ma- i gának szömibe! Nem volt énnékem egy csöpp nevéf- I hetnékem se, még hányta Mihály a füstöt meg a szikrát. Arra a gyötrelemre gondoltam, amely négy hétig : marta ezt az együgyű embert. Az éj- i szakákra, amelyeken almában vízbe mártogatták a csendőrök, és mikor > felébredt, olyan vizesen, hogy nem , volt a testén tenyérnyi száraz, nem , tudott többet elaludni az éber rette- i géstől. Ö, tudom én azt még gyerek: koromból, hazulról, hogy elállt a há; zunk szívverése hetekre, ha a bakter pecsétes írást adott' be az ablakon. Pedig csak adőcédula volt, nem folyamatba mártogatás. Megvártam, míg kiadja a mérgif, akkor vetem ki a végzést a kezeiből. — Hallgasson ide, ember, majd én olvasom el. Érti már? Nem arról van itt szó, hogy maga tétetik folyamatba, hanem az eljárás. Az se folyamba, hanem folyamatba. — Hát igön. Maguk úgy mondják, hbgy folyam vagy folyamat. Mink csak úgy mondjuk, hoz a víz. Ha folyamvíz, akkor Tisza. — Az — mondom — dé az se bizonyos. Látja, a maguk pulija is Tisza, mégse folyamvíz. — No, az nem — mosolyodon éí. — Nem is jó volna, ha az volna, meri éppen most fiadzott ötöt. Most már lehetett vele okosan beszélni, mert mosolygott. — Látja, Mihály, az ennék az írásnak az értelme, hogyha maga hat hét alatt be nem bizonyítja az állampolgárságát, akkor visszaveszik az engedélyt. — Az van benne? — ámult' él Mihály. — így meg lőhet érteni, de hát akkor mért nem így írják? Vállat vontam. Én se tudhatok mindent. Bölcs emberek csinálják a törvényeket. Hátha azok azt tartják, hogy baj lenne abból, ha Atokházán is megértenék a törvényt. Most már rágyújtott Mihály, s mire élment, egészen összetestvéresedtünk. Kézfogáskor azt mondja: — Hanem azért, tudja, nem lőtt volna kár legalább a szülét megmártani vagy háromszor a folyamatba, ott, ahol a legmélyebb. De ezt már csak súgva mondta, mosolygó bajusza alól. Mert Róza, akit nem tudott megnyugtatni Kossuth meg a többi király, éppen ránknyitotta az ajtót. — Ejnye, ejnye, nogy nagynatja lg el magát ilyen nagydarab asszony No, mi van még abban az írásban? — Hiszön az a borzasztó, hogy az az égvilágért mög nem mondja Mihál; Csak őszi, marja magát, mintha a esze elmönt volna. Különösen, hog így az ammenra értünk. — Hogyhogy az ammenra? — Hát mán pántokhoz két hétre le telik a hat hét. Addig köll öleget tenn az írásnak. — Ügyvédnél jártak már vele? — Nem — ingatta Róza a fejlt — még a régebbi szűvesködésért sinc kifizetve a prókátor. Mög aztat mond ja Mihály, hogy szégyönletiben se mu tatná mög senkinek azt az írást. — Hm, hátha nekem megmutatná! Mit gondol, Róza? Ha kimennék magukhoz vasárnap? Rózsa megpirult egy kicsit. — Nen köll kifárasztani magát' a tekintető! úrnak. Inkább Mihály helyibe gyönne ha mögkapja rá az engedélt. — Engedélyt? Kitül? — Hát a tekintetös úrtul. Ha nén tetszik mán rá bosszúsnak lönni. Akkor majd betisztölög, úgy lőhet, mé( máma. — Hát' idebent' van Mihály is? — Nem, még nincs idebent, csal odakint van a folyosón. Nézögeti i Kossuthot mög a többi királyokat. — Ejnye, ejnye, de tökéletlen emberek maguk. No hívja hamar az urát Mihálynak nem volt elég a hívás égy kicsit húzni is kellett. De csak £ küszömöbig. Ott kihúzta magát, és hátraszegett' hüvelykujjával utasítási adott Rózának. Kifelé! Emberek dolga lesz itten, nem kell ide fehérnép. Aztán megállt előttem, ijedten is dacosan is, köszönés nélkül átnyújtotta a pecsétes írást. — Itt van, nézze' mög, ezt töít'ék velem. Hát ézf érdemöltem én a magyar államiul? Volt abban vaíami vad, keserű félelem, ahogy ezt a szót kimondta, Mostanában sokszor hallom én ezt gerendás szobákban és jegenyék alatt’. Valahol a Volgán túl, az őshazánk körül van valami ördögimádó szekta, az mondhatja ki fezen a hangon a sorsát igazgató misztikus hatalom nevét'. De hát én nőm vagyok magyar állam, és nem ‘tétiem Mihállyal semmi rosszat. Teljés léleknyugalommal néztem még az írást. Sablonos hivatali nyomtatvány volt, amellyel Mihály fölszólíttatik, hogy magyar állampolgárságát hat hét alatt igazolja, különben folyamatba tétetik az eljárás a föltételesen megadott' italmérési engedély megvonása iránt. Kis misé, nagy mise, nincs itt baj semmi se, Mihály — adtam vissza az írást, és vettem elő a szivarosládát. — Azt csak be tudjuk bizonyítani, logy maga mágyar állampolgár. Tudja, a törvényt tisztelni kell. Furcsállom ugyan a törvénytől, hogy rnnek a Mihálynak, aki együtt teremödött a magyar homokkal, bizonyítani cell, hogy ő nem patagóniai vagy libé•iai állampolgár, hanem valódilagos nagyar állampolgár. Az is furcsa, hogy nikor a Doberdóra elvitték, akkor nem cérték tői« az állampolgársági bizoíyítványt, aminthogy az adóhivatalban ;e mondják neki, hogy eridj a pokolba ió ember, az adóddal együtt, azt majd :sak akkor fogadjuk el tőled, ha a >elügyminiszter úr írást ád róla, hogy S ismer téged mint magyar állampol/----------------------------------------------------— Kettőnyőlcvan, ugyan most var c, aki hármat is megad, ci — Nono, munkája válogatja. Ami j, én kívánok, abba nem törik csontji r, senkinek. Fogadjon nekem holnap reg n gelre hat embert kettőnyolcvanával k Maga beáll hetediknek. Nyolcadik les;- az iga, az is egy napszámot számit il Jó lesz-e így, Mihály? Szó sincs róla, hogy ne lett volna 1 jó. Ez is több egy deszkával a malacot d számára emelendő ólban. Ha az ilyen- úrféle bolond, akkor nagyon bolond, r de hát ilyennek is csak lenni kell. A Mihály meglepetését harmadna■ pon követte az enyém. Nyavalyogtam . aznap, nem mehettem ki az ősökhöz, •• átadtam az impériumot Kotormány ; Jánosnak, mint személyem körüli mi, niszternek. Meg a napszámokat is őrá i bíztam, mert éppen szombat volt. Megjön este a miniszterem, lerakja a paplanomra a bronz encsem-bencsemeket, leteszi az éjjeliszekrényre a napszámbankókat. . — Hát aztán ismerte-é maga Kálmán királyt? Egy kissé eltűnődött, aztán megrázta a fejét. — Nem vélök rá, hogy járt volm erre. — Nem, én se hiszem — ráztam meg én is a fejem. — Tudja, ez volt az a király, aki törvénybe adta, hogy boszorkányok nincsenek. A komák, sógoroik, keresztfiak vállán összekoccant -az ásó a lapáttal. A népek nevettek. Akármilyen nehezemre esett, elő kellett venem a hivatalos hangot. — No, odább innen, szüle. Kend majd csak akkor beszéljen, ha kendet veszik föl a napszámba. Én nem kendet kérdeztem, hanem ezt az illetőt: mondja meg, Mihály, hitire, nem az volt az egyességünk, hogy egy napszám jár magának, egy meg az iga után? — Szorul szóra, tekintetös úr. Kész vagyok a törvény előtt is tanúsítani.
