Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-08-28 / 34. szám
Az UNESCO az 1965-ös évei Semmelweis-évnek minősítette. A nagy magyar tudós halálának 100. évfordulóján emlékezünk. Nehéz harcot folytatott korának orvostudósaival, akik szűk látókörűek és haladás kerékkötői voltak. A rendszer szolgálatába szegődött tudósok gáncsoskodásai ellenére sem hátrált meg, mert tudta, hogy a cél, a gyermekágyi láz leküzdése, mélyen emberi feladat. Ezernyolcszáztizennyolc július 1-én született Budán. A gimnázium elvégzése után bölcsészetet tanul, majd a bécsi egyetemre megy, hogy jogot hallgasson. Apja hadbírót szeretett volna nevelni fiából. A jog azonban nem kötötte le. Ügy érezte pályatévesztett ember. Ekkor időtöltésképpen Markusovszky barátja meghívására egy orvosi bonctanl gyakorlatra ment' el. Az asztalon fiatal nö holtteste feküdt. A borzalmas kór, amely annyi életet kettétört, annyi gyermekágyast elragadott, most e fiatal asszonyt is hatalmába kerítette. A láz, amely borzalmasabb a pestisnél, himlőnél, emelt kaszával jár Európa városai fölött... Az orvos a tehetetlenség szorítását érzi. A látvány és a professzor szavai mélyen megdöbbentették. Elhatározta, hogy orvos lesz. Hadat üzent az „ismeretlen“ erőknek. Küzdeni fog az édesanyákért. Elmerült tanulmányaiban. Megismeri a tanárokat. Különösen hatnak rá a fiatalok: Skoda, Rokitansky, Hebra. Tőlük tanulta a „természettudományi alapon folyó racionális kutatás módszertanát.“ 1846-ban Klein professzor szülészei! klinikájára kerül tanársegédnek. Ezidőben Európa-szerte nagyon magas a klinikákon szülő anyák halálozási százaléka. A gyermekágyi lázat ragályos betegségnek, járványnak tartják, s nem tudnak küzdeni ellene. Mialatt egy kisebb kirándulást tesz Velencébe, meghal Kolletschka tanár, akit egy tanítványa boncolás közben a kezén megsértett. A boncolási jegyzőkönyvet vizsgálva feltjjnt neki, hogy a tanár és.a gyermekágyi lázban meghalt anyák ugyanazon tünetek kíséretében halnak meg. Kiment a klinika kertjébe, hogyott szabadon, minden erejét összeszedve, vasszigorral elemezze a tényeket. Itt döbbent rá, hogy nem más, mint a hullarészek okozzák a halált. A tanár esetében ezeket a kés SemmeMsre Bmlébezűnb vitte a véredényrendszerbe. De az asszonyok esetében? És akkor átvillan agyán a gondolat és felhördül: „Mi voltunk a gyilkosok ...“ Az orvos, aki boncolt és utána mosatlan kézzel látott a szülő anyák megvizsgálásához. Ezért van az tehát, hogy a II. számú osztályon, ahol a bábákat képezik — mivel ők nem boncolnak — nem is olyan nagy a halálozás. Ügy érezte, megtalálta az igazságot. Lázas kutatásba kezd. Meg kell találni a hullaméreg elleni fegyvert. 1847. májusában klóros kézmosásra kötelez mindenkit, aki belép a terembe. Az eredmény meglepő. Mégsem fogadják örömmel ezt a felfedezést a maradi tudósok. Majd újabb és újabb problémák elé kerül. Egy méhrákban szenvedő kerül a klinikára. Üjabb halálozás. Egy gennyes térdizületi gyulladásban lévő lányt vesznek fel. Ismét arat a halál. Semmelweis újabb életek árán tanulja meg, hogy a levegő is terjesztheti a láz okozóit és minden beteg vizsgálatánál kezet kell mosni. 1848 márciusában a forradalom idején ő is ott van a sajtószabadságot, oktatási reformot, tanszabadságot, felekezeti egyenjogúságot követelő diákok élén. Óda állt 6 is a barikádokra. Azt remélte, hogy a magyar és az osztrák nép lerázza magáról elnyomóit, s végre szabad út nyílik a tudományok előtt is. A forradalom kudarca utáni újabb támadásokat már néhány külföldi elismerő sor enyhíti. 1850 augusztusában nagyon összecsap a maradi Klein professzorral. Az igazát védő Semmelweis nyíltan _ a szemébe mondja „a kutatómunka engem az igazság hirdetőjévé tett meg ... Eljön az idő, mely meghozza tanaim diadalát.“ Egy október végi délután, azon az úton, amelyen elindult, hazaérkezik Budára. Itthon sincs több örömben része. A nemzet színe-java börtönökben sínylődik, vagy rendőri megfigyelés alatt él. A kórházi viszonyok siralmasak. 1851 májusában a Rókus kórház szülészeti osztályának fizetés nélküli tiszteletbeli főorvosává nevezik ki. Idehaza még "egyszer meg kell küzdenie azokkal az előítéletekkel, amelyekkel odakint Béosben. A viszonyok — a nehézségek ellenére is — javulnak, mert szigorú, de „odaadó és szerető kolléga módjára segítette beosztottjait." 1857-ben írni kezd, de látja, hogy az Orvosi Hetilapban megjelenő cikkeivel nem harcolhat a nyugati hivatalos tudomány, a haladás, a fejlődés ellenségei ellen. Ezért egy alapos orvostudományi művet ír felfedezéséről. Itt vannak, ifi remegnek. — Látjátok? Látják. — Lőjetek agyon ... lőjetek ... de ne kínozzatok meg ... hiszen ti emberek vagytok... mi nem vagyunk emberek ... mi vadállatok vagyunk ... — rimánkodik a magasabbik német. Agyonlőttük volna őket. A plostylnai asszonyok mentették meg az életüket. Az az elnyújtott', elhalni nem akaró sikoltás mentette meg őket, amelynek hallatára befagytak a töltények a revolverekbe. Rostává lőttük, agyontlportuk, ujjainkkal marcangoltuk volna szét őket, ez az elnyújtott sikoltás mentette meg őket, melynek hallatára meghasad a szikla, a szív megszűnik dobogni, a lélegzet eláll, az idegek szétpattannak, a vér megfagy, a gondolatok szénné égnek. A plostylnai asszonyok ... a plosíyínai asszonyok eljöttek halottalkért". Tatárek! Tatárak, hol vagy? Melyik vagy te? Gyakran megverted az aszszonyodat, leittad magad, ő, milyen jó is voltál, milyen pótolhatatlan, ó, Tatárek, Tatárek! Odalent a komor sötétben árnyak mozognak. A plostylnai asszonyok ásnak könyökig a hamuban, abban, ami Zícháék házából maradt, ásnak, vájkálnak... de szép ház is volt, vadonatúj, eternittel fedett, az eternit megvéd a tűz elől, de a németek elől nincs a világnak olyan eternitje, mely megvédene... Az eternit nem égett meg, csak szétrepedezett, ezer darabra töredezett, és a plostyinai asszonyok most ott vájkálnak benne. Jaj, kié lehet ez a megszenesedett csontdarab? A tiéd volt, Tatárek? A te kezed az, amely egyetlen csapással letérhette az ökröt, vagy az öreg Zícha apó erőtlen, reszketeg keze csontja? A plostyinai asszonyok kis batyuba szedegetik férjeik megszenesedett csontjait és nem is tudják, kinek a csontjait szedik össze. így álltunk ott, megdermedt szoborcsoportozatként, lehorgasztott fejjel, és a plostyinai asszonyok ott járkáltak, botorkáltak körülöttünk. És az egyik felsikoltott: — Fíúúúk! — És egy másik, talán Mackóvá lehetett, csak a hangja nem volt az övé, felsivított: — Átkozottak! Mert nem nyílik még a föld alattatok? Pochilá mama pedig a lányát taszítja odébb: — Hitvány condraf . És Milka, a lánya, kitépi Peter kezéből a kezét, mintha a megtestesült gonosz ért volna hozzá. És Angyela is elment előttünk, halkan, csöndben, és a csönd volt a legborzalmasabb. És Willi, a német', ott reszketett mellettem, egész testében reszketett, úgy vacogta a fogai között: — Az élő istenre ,.. csak ezt né... csak ezt ne ... Az úrjézusra, nem Utolsó gondolat! .Nem, igazán nem rossz gondolat, német Willi! Elég egy sóhajtás, egy elsuttogott szónál is kevesebb elég ... és véged, a szél viszi szét foszlányaidat... megszenesedett csontok sem maradnak utánad, a szó szoros értelmében porrá leszel... le azzal az ocsmány sapkáddal végre, te állat!’ A plostyinai asszonyok egymás után haladnak el előttünk. És elhalad az enyém is, az én legkedvesebbem, a mama. Mamácskám! ó! — Mama! Anyácskám!’ Raska mama! A lába elé rogytam, átöleltem a térdét, a megcsomósodott lábát, ormótlan irtványosi csizmáit csókolgattam. — Mama, bocsáss meg ... bocsáss meg ... mama ... A megtestesült gyalázat egész szoborcsoportozata térdre hullt. — Mama ... bocsáss meg ... mamaí Ö pedig megállt előttünk. — Bocsásson meg nektek, fiúk, a mennybéli isten... — így térdepeltünk ott a hitvány sár alázatával, és a plostyinai asszonyok sorra haladtak el előttünk. És ekkor hörögve, zihálva elsuttogott német szavak .ütötték meg a fülem: — Vater unser ... der du bist im Himmel... Mit istenkedsz itt, német? Mit zagyvélsz, német barom? Hát végképp elment az eszed? Hát létezik olyan mennybéli úristen, amelyik ebbe beleszólhat? Ott, a géppuskát vedd fel. És mostantól drága lesz a te életed, sok német élet kell hozzá, hogy megválthasd. — És az asszonyok hova lettek? — Mit tudom én? De hova. Vagy valahova. Hova lettek volna.?) Majd fegyverré válik a toll a kezében, mikor éleshangú nyílt levelekkel ostromolja ellenfeleit. 1865 júliusában operáció közben megsértette ujját. Karja dagadni kezdett. Rohamai voltak. Bécsbe vitték. Itt érte a halál. 1865. augusztus 13-án. A boncolás során vérmérgezést állapítottak meg. Lényegében abban halt meg, mint Kolletschka és a gyermekágyas szülőanyák, akiknek életéért és boldogságáért küzdött egész életében. Tanítása közkincc6é lett és minden szülőágy élőt diadalmaskodik. Felfedezése és életműve nemcsak a szülészetet és a nőgyógyászatot, hanem a sebészetet és az egész orvostudományt érintette. Csak Pasteur és Koch munkássága, a bakteorológia szolgáltatott igazságot neki. Halálának 100. évfordulóján hálával emlékezünk meg az orvostudomány halhatatlan magyar alakjáról és kegyelettel hajiunk meg emléke előtt. Erdélyi Elemér Gyűjtemény Kodály Zoltán művészetéről Kecskeméten Kodály Zoltán tevékenységét nagy figyelemmel kísérik szülővárosában, Kecskeméten. A helyi művelődési szervek gyűjtik a zeneszerző hazai és külföldi útjaival kapcsolatos dokumentumokat. A legutóbbi hetekben például az Egyesült Államokból hozott a posta egy csomag prospektust és plakátot. Kecskemétre érkezett a New York Times egyik száma is, amelyben a zeneszerzőről cikk és fénykép jelent meg. Ifjúsági klub Az Alsóbodoki Helyi Nemzeti Bizottság és az EFSZ vezetői példás tettel segítették a fiatalokat. A most felépült művelődési otthonban klubot rendeztek be a fiatalok számára. A helyiség berendezésére a szövetkezet 15 ezer koronát fordított. Többek között nem hiányzik a televízió és a magnetofon sem. Szép példa ez a többi községek vezetői előtt. E példán főleg azon szövetkezetek vezetői gondolkodhatnának el, ahol kevés a fiatal. Marián Takáé, Nitra Tíz év alatt hét szovjet tudós kapott Nobel-díjat A statisztikák szerint a földön minden 25 millió lakosra jut egy tudományos Nobel-dijas. Oroszország a forradalom előtt Mecsnylkov és Pavlov személyében két Nobel-díjas tudóst adott az emberiségnek. Az első szovjet Nobel-dfjas tudós Szemjonov akadémikus volt, akinek 1956-ban ítélték oda a kémiai Nobeldíjat, Az összes többi szovjet Nobeldíjasok fizikusok. 1958-ban Cserenkov, Frank és Tamm, 1963-ban Landau, 1964-ben Bászov és Prohorov kapott Nobel-díjat, amelynek összege a múlt évben már elérte az 55 ezer dollárt. Érdekes, hogy az utóbbi években gyakoribbá vált a szovjet fizikusok tudományos érdemelnek ilyen magas elismerése. A Nobeldíjas szovjet fizikusok közül öt ma is egy intézetben, a szovjet tudományos akadémia fizikai Intézetében dolgozik, valamennyien laboratóriumi vezetők. Hemingway Renátája 1950-ben jelent meg először angolul Hemingway egyik legszebb kései regénye, „A folyón át, a fák közé", amely 1957-ben a magyar olvasó kezéhez is eljutott. Olaszul és franciául azonban a regényt csak évekkel az író halál aután, most adták ki. Hemingway ugyanis személyi okokra hivatkozva, külön kikötötte ezt olasz és francia kiadójánál. Ismervén Hemingway minden írásának önéletrajzi Jellegét, már az elmúlt esztendőkben többször merült fel a kérdés, ki lehetett az az olasz leány, aki az írót a történet női főalakjának, Renátának megformálására ihlette. A találgatások újult erővel lángoltak fel az olasz és francia változat megjelenése után, és a legkülönbözőbb kombinációk láttak napvilágot. Végül jelentkezett „Renata“ és az Epocához intézett levelében elmondotta, hogy találkozott 1949-ben, tizenkilenc éves korában Hemingway-vel Velencében, és miként töltött a rákövetkező évben az író vendégeként néhány hetet Kubában. „Renáta“ — ezek szerint — Adriana Ivancich, dalmát származású velencei lány volna, aki tehetséges költőnő; nemrég férjhez ment és jelenleg Milánóban ék (T) Az örökké változó szép A szép régen és ma A kőkorszak embere, összehasonlítva a maga készítette kőbaltát a kidolgozatlan kődarabbal, gyönyörűséget, örömet érezhetett. A kőbalta — mint a természet fölötti bizonyos fokú uralmának egyik eszköze — nemcsak gyakorlatilag, hanem célszerű megformálásával, rendeltetésének legjobban megfelelő kivitelével már-Fekvő bölényt ábrázoló barlangrajz már esztétikailag is értékes lett számára. És lassan csakugyan eljutott odáig, hogy a kőbaltát nemcsak hasznosnak, hanem szépnek is találta. Ma már a kőbalta — akár az őskorból vagy az ókorból származik — jócskán elavult szerszám, és a mi szemünkben ormótlannak, durvának, esetlennek tűnik. Első pillanatra szinte érthetetlen, mi tetszhetett rajta egykor. Hasonló a helyzet általában minden olyan eszközzel, tárggyal, amelyben a maga idején, a termelőerők meghatározott fejlettségi fokán a legmegfelelőbb formában, szinte kézzelfoghatóan jelent meg a célszerűség, de amelyet azóta az idő alaposan túlhaladott. Ma már például nehezen találunk olyan embert, aki a sima vonalú, kis méretű rekamiét ne tartaná szebbnek, mint a cirádás, ormótlan mennyezetes ágyat. A lakások méreteinek eleve nem felel meg: egy-egy szoba gyakran kisebb, mint egy ilyen „lakóház“. A korszerű technika következtében sokkal kényelmesebb és praktikusabb fekvőhelyeink vannak, amelyeknek a szépsége éppen abban rejlik, hogy jól beleilleszkednek a modern lakás összképébe. Míg éjjel a nyugodt alváshoz teremtik meg a feltételeket, nappal a szoba díszei, és egyúttal ülőalkalmatosságként hasz. nálhatők. Ugyanígy apáink és anyáink az első gőzmozdonyokat és gőzhajókat találták kivénhedettnek és csúnyának az 1920- as, 1930-as évek típusaihoz képest. Ezeket pedig mi találjuk kivénhedettnek és csúnyának az áramvonalas, nagy zajtól, piszoktól mentes,_ jóval gyorsabb és kényelmesebb dieselmozdonyokhoz és hatalmas óceánjárókhoz, vagy a kecses, fürge szárnyas hajókhoz képest. Fokozottabban így van ez az olyan tárgyakkal, amelyek a pillanat varázsának, a divatnak jobban ki vannak szolgáltatva. ||| Gondoljunk például bizonyos lakbérén dézési tárgyakra vagy öltözködési cikkekre. Itt elég néhány esztendő, hogy az elavultság és a vele járó csúnyaság, sőt — különösen öltözködési cikkel* esetében — a nevetségesség bélyegét süssük rájuk. Tehát a közvetlenül a termelőeszközökhöz, ezek fejlődéséhez, a technikához és a termelésben részt vevő ember művészi tevékenységéhez kapcsolódó szépség együtt keletkezik, változik és múlik el anyagi hordozójával. Vajon megállapításaink menynyiben érvényesek és hogyan módosulnak a művészi szép területén? A termelési technika fejlődésé a művészi szép szempontjából sem hanyagolható el. Egyik-másik művészeti ágra nagyon is jelentős mértékben h^t. Például az építészeti technikának az utóbbi évtizedekben végbemenő fejlődése, a vas, az üveg, a vasbeton és a műanyagok felhasználása az építészetben kétségtelenül módosítja az építőművészeti szépséget. A technika tette lehetővé, hogy az eddigieknél sokkal világosabb, napfényesebb, könnyebb, csupa ablak épületek készülhessenek. Minthogy rendeltetésüknek jobban megfelelnek, és hasznosabbak, mint a száz évvel ezelőtti lakóházak, gyárépületek, iskolák, ma őket tartjuk szépnek. Még nagyobb a termelési technika fejlődésének szerepe ott, ahol merőben új művészi szépség létrehozásának a feltételét teremti meg. Korunkban ilyen a filmművészet, a rádió és a televízió. A művészi szép tehát abban egyezik meg a nem művészi emberi tevékenységformákban megnyilatkozó széppel, hogy állandóan új meg új területeket hódít meg. Bizonyára elsőrendű szerepe van ebben annak, hogy a művészi szépben az emberi, jóval közvetlenebbül, erőteljesebben és sokrétűbben tükröződik, mint a nem művészi tevékenységhez kapcsolódó szépségben. De éppen ezért a művészi szép alakulásában a technikai lehetőségeknél fontosabb szerep jut a társadalom gazdasági szerkezetére épülő erkölcsi, politikai és kulturális erők hatásának. A műalkotások eszmei mondanivalóját elsődlegesen ezek az erők, ezek az eszmények határozzák meg. Például Michelangelo Mózesének feindultsága, szenvedélyessége, öntudatossága a reneszánsz emberideált testesítette meg. Híven tükrözi a feltörő, új osztály erkölcsi, kulturális nézeteit ás eszményeit. Mintha ez a megállapításunk ellené szólna a művészi szép elévülhetetlenségéről mondottaknak ... Hiszen már rég nem a reneszánsz korát éljük, és a társadalom erkölcsi, politikai, kulturális nézetei merőben megváltoztak. Miért igaz mégis az, hogy az igazán művészi széppel szemben tehetetlen az idő? Miért találhatja a ma embere is szépnek a több ezer éves egyiptomi szfinxeket és piramisokat, az ókori rómaiak építette Pantheont, Myron Diszkoszvetőjét, Sappho dalait, Horatius ódáit, vagy ugorjunk nagyot az időben: az olasz reneszánsz mestereinek festményeit, Shakespeare tragédiáit, Bach passióit stb.? A műalkotások és köztük az említettek is, nemcsak a korabeli társadalmi és történelmi viszonyok, a korabeli emberek lelkületének ábrázolói és kifejezői, hanem egyúttal maradandóan megszólaltatnak valamit az ember soha meg nem szűnő vágyaiból, álmaiból, gondjaiból is. Ezért minden Mlchelangeló: Mózes (II. Gyula pápa síremlékének főalakja) újabb nemzedék fölfedez bennük olyan vonásokat, amelyek sajátosan illenek az ő gondjaira, képzelet- és érzelemvilágára. Ez természetesen csakis a művek mélyre hatoló átélése révén lehetséges. Ahhoz, hogy a mű Örök és a mának is szóló szépségeit fel tudjuk fogni, meg kell értenünk „konkrét", 6aját korának szóló mondanivalóját, ez pedig az adott kor történelmének és kultúrájának ismeretét követeli meg. Csak ennek birtokában képes a ma embere a Mózes-szobor szépségének csodálata közben saját tetteihez, bátor kiállásához, állhatatosságához, szenvedélyes igazság- és ügyszeretetéhez erőt meríteni. A nagy művészi alkotások szépsége tehát valóban halhatatlan, de a társadalmi és történelmi haladással és az idő múlásával változó műélvező közönség ugyanazt az alkotást máshogyan tartja szépnek. Vagyis, ha a már létrehozott művészi szépség örök is, a művészi szép felfogásának, átélésének képessége szüntelenül változó. (Folytatjuk) SZABAD FÖLDMŰVES 13 1965. augusztus 28.
