Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-02-13 / 6. szám

ü népművészet és a honismereti körok

Az önkéntes néprajzi gyűjtés a múltban sosem állott olyan nagy és felelősségteljes feladat előtt, mint napjainkban. A nagyütemű mezőgazdasági fejlődés alapjaiban változtatta meg a termelés módját és eszközeit. A paraszti életforma horizontja kitágult. Ugyanakkor kötelezővé tette a kultűrember számára e bomlásnak indult népi kultúra tárgyi és szellemi hagyatékának összegyűjtését.

A közhasználatból kiszorított termelőeszközök a padlásra, a pajtába, a szemétdombokra kerültek. Ugyanez a sors vár a lakásberendezésre, a népviseletre.

Nem kevésbé fontos a népi kultúra szellemi megnyilvánulásainak összegyűjtése, mely a népdalban, a népballadában éri el a népművészet magaslatát.

Az említett szellemi és tárgyi néprajzi anyag ismerete nélkül hiányos maradna az emberiség kultúrtörténete. Amikor a paraszti kultúra dokumentumainak összegyűjtését tűztük ki célul, nem szabad szem elöl tévesztenünk az új nyomonkövetését sem.

Mindezzel csak annyit szerettem volna leszögezni: a munkát, amit még ma könnyen elvégezhetünk, utánunk soha többé senki el nem végezheti. A bomlás utolsó szakaszában lévő népi kultúra tárgyi maradványait elemészti a szú, a tűz, szellemi hagyatékát elnyeli a temető.

Szerte a világon a népi ismeret, a

népi szokások, a népi szókincs feljegyzésére, összegyűjtésére az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtők hálózatát építették ki. A Szovjetunióban az egyetemi és főiskolai hallgatók ezrei gyűjtötték az anyagot a néprajzi atlaszok, nyelvjárási szótárak számára. Az orosz nyelvatlasz első kötete már 1957-ben megjelent.

A finnek hatalmas arányú néprajzi és nyelvjárási gyűjtőmunkája az egész tudományos világ elismerését váltotta ki. Hazánkban e fontos munka elvégzése önkéntes alapon a honismereti köröknek jutott. A néprajzi körök önkéntes és tudatos munkája lehetővé teszi a népi gazdálkodás ismeretanyagának, müszökincsének összegyűjtését, mely alapul szolgál a tudományos munka számára, egyúttal forrása lehet a történelmi kutatás, a szociológia, a földrajz, az onomasztika számára.

Ezért szükséges, hogy az iskoláinkon jól megszervezett, központilag irányított honismereti körök működjenek. Sok melegszívű, józanértelmű egyetemi hallgatóra, főiskolásra, tanítóra, szakemberre, de elsősorban földművesszövetkezeti tagra, munkásra van szükségünk, kik ismerői és részesei a népi kultúrának. Jegyezzenek, rajzoljanak, fényképezzenek és gyűjtsenek össze mindent, amit öszszefügg a népi ismerettel.

A néprajzi gyűjtés legeredményesebb módja általános felderítő jellegű. Ha egyes kultúrtermetek néprajzi anyagát veszni hagyjuk, megfosztjuk

magunkat múltunk emlékeitől.

Tudjuk, hogy akadnak olyanok Is, kik majd azt mondják, mit sajnáljam, ha tönkremegy a régi faeke, tövises borona, a gazdasági termelőeszköz, a földrajzi nevek. Ezeknek valószínűleg hiába mondanánk, hogy a múlt emlékeit a jövő építésére használjuk fel, hogy a múltat a történelemtudomány azért deríti fel, mert a jelen és nem fokozati különbséget jelent.

Aki nem ismeri a múlt termelőeszközeit, lakásberendezését, népi táplálkozását, egyszóval a néprajzot, jelenünket kellőképpen sem tudja értékelni. Számára a jelen adottságot, és nem fokozati külnöbséget jelent. Nem ismeri fel szocialista társadalmunk törekvéseit és eredményeit. Nem érti meg, hogy lett a sarlóból kombájn, a faekéből szántógép stb. Aki nem ismeri a népi kultúrát és fejlődésének különböző szakaszait, számára a néprajz csak babonát jelent. Aki számára a néprajz babona, életében szegényebb maradt egy nagy élménnyel, mert a népdalban rejlő művészit sosem hallotta, a népi építkezés, klvarrások, faragások művészi szépségében sohasem gyönyörködhetett.

Azzal, hogy az egyes néprajzi problémákról szóltam, a szándékom nem a polemizálás, hanem a honismereti körök munkájának elősegítése volt. Mentségül szolgáljon, hogy egy-egy ilyen kérdést másképpen lát és old meg a művész, a riporter és néprajzos.

A CSEMADOK és az iskolák mellett működő honismereti körök képesek arra, hogy elvégezzék a legszélesebb területen is a néprajzi gyűjtést, csak az irányító szerv határozza meg, mire van szüksége. Lipcsey Gyuláné

Sánta Ferenc: HÜSZ ÖRA

Sánta Ferenc regénye az idei könyvhét egyik nagy eseménye volt. Mind a kritikusok, mind az olvasók egyöntetű elismeréssel fogadták, és a jeles író ezért a kiemelkedő kisregényéért, József Attila-díjat kapott. A vallomást tevő szenvedély forrósága és a szociografikus hitelesség teszi felejthetetlenné ezt a regényt.

Ezzel az új kiadásával egyidejűleg Fábry Zoltán rendezésében film is készül a műből.

Kolozs Pál:

UTAZÄS DETEKTlVIÄBA

Kalandokkal, bonyodalmakkal teli

úton vezeti el, Kolozs Pál olvasóit a detektívregények izgalmas birodalmába. A sok fordulatot, meglepetést tartogató expedíció során, megismertet, Sherlock Holmes, a híres angol detektív karrierjével, s bepillantást enged nagy detektívregény-irók — Edgar Allan Poe és mások — izgalmas műhelytitkaiba.

Remenyik Zsigmondi

VIDÁM REGÉNYEK

különös dolgok történnek egy nap, Cassius Kornéllal. Az utcán minduntalan összetévesztik valakivel, botrányok középpontjába kerül, eltűnik egy cirkuszi süllyesztőben s a kardnyelő karjaiba hull, emberrablók elrabolják, s végül mint kétszeres trónkövetelő, először a georgiai követségén, majd Albániában kerül újabb és újabb kalandok közé. Cassius Kornél, a 30-as évek tipikus magyar kispolgára, a főhőse Remenyik „Mese habbal“ című regényének.

És mik azok a különös szimbólumok, amelyek a sivár-sötét londoni külvárosi könyvtár homlokzatát díszítik? A haladás szimbólumai azok, nehezen felismerhetők, de a Horthyrendszer ügyészsége azonnal megértette, milyen veszélyt jelent számára a „vörös csillag“ és 16 pontból álló vádat emelt a „Bolhacirkusz“ című regény ellen. „Boldog lennék — irta könyvéről Remenyik, — ha oktalansága, fölénye és cinizmusa mögött az olvasó megtalálná azt, amiért íródott annak idején: a gondolkodásra való készséget, az emberiség jövője fölötti aggodalmat és komolyságot.“

Sipkay Barna: HATÁRTALAN ÉLET Két típus áll az 1930-as évek elejétől napjainkig játszódó események középpontjában. Kézi: a tipikus áliamhivatalnok, kispolgár, és Ispán: az anarchista módon lázadó munkás. Börtön, nyomorúság, bosszúvágy — ez lesz Ispán sorsának meghatározója. Kézi pedig a társadalmi elismerésért,

a meggazdagodásért való hajsza következtében válik gereinctelenné és aljassá. Megtalálhatja-e két ilyen ellentétes karakterű ember egymást, sőt helyét az új társadalomban? Erre ad feleletet az író, miközben rendkívül árnyaltan mutatja be az adott történelmi korszak hatását az egyéni sorsok, jellemek alakulására.

Kassák Lajos:

A TÖLGYFA LEVELEI

Kassák Lajos hetven éve ellenére is fiatal költő, mert a jelentős költők mindig fiatalok maradnak; mert lépést tartanak a korral, koruk legfrissebb törekvéseivel.

Tudatos és nagyszabású szintézise ez a kötet, Kassák egész költészetének. összefoglalója költői útjának, megfogalmazása annak az üzenetnek, melyet a költő olvasóihoz intézett. Az egyszerű dolgokat szinte a képzőművészet örök mozdulatlanságával kifejező versek mégsem egyszerűsítenek. Ez a költői szemlélet képes arra, hogy a legbonyolultabb dolgokról is mindenki számára megközelithetően szóljon. Kassák Lajos — nagyjelentőségű életművével háta mögött — mint pályakezdése idején küzd anyagával. írói attitűdje ez. S költőről aligha mondhatunk ennél nagyobb dicséretet. A lélekben és gondolatban még egyszer megtett életút lírai dokumentumai és a jelen ötvözete dominál ebben a nagyszerű kötetben.

már holnap elutazzam? — suttogta, majd hirtelen elhallgatott, csak nehéz lélegzése hallatszott. — Kszeny ... itt vagy? — kérdezte végül.

— Nem, elrepültem Amerikába ... Hanem hallod-e, most aztán már mássz le, eleget melegedtél.

— Mindjárt, mindjárt — mormolta Mihail, majd felemelkedett és hirtelen átölelte Kszenyiját. — Ne ijedj meg, feküdj nyugodtan ... — súgt% lázasan, és hűvös, nedves száját a lány ajkára tapasztotta. Kszenyija érezte, hogy keze már a szoknyája alatt matat; felsikoltott, és térdével jól hasba rúgta.

Mihail felhemperedett.

— No, nézd a rühes kuvaszt! A szegény, kis árvát!

Kiáltozására álmosan, félig már levetkőzve, futott ki a szobából az apja és az anyja. Afanaszij Szergejevics, amint megértette, mi történt, lábánál fogva megragadta a legényt, úgy rángatta le a szénáról s lökdöste ki az udvarra.

— Ne bánts, testvér, ne bánts, az ördög megzavarta az eszemet! — üvöltötte Mihail. Az ablakon át a fény a rémülettől viaszsárga, csupasz, sovány arcára esett. Afanaszij Szergejevics kiköpött.

— Széttaposni téged, az volna istenes cselekedet... te kígyó! De nem akarom bemocskolni a kezemet. Holnap elmész, Vaszilij testvérhez, majd ő talál számodra büntetést.

— Micsoda gyalázat! — kiáltotta Kszenyija. — Kiharapom a szemét! — és már a legénynek ugrott volna, de apja visszafogta.

— Ne vétkezz, leányom ...

— Hát ő?! — rikoltotta hirtelen felbátorodva, Mihail. — Ű talán jobb? Azt mondta, Isten a Sátán barátja . .. Vagy már elfelejtetted?

— Hallgass! — öntötte el a düh ismét Afanaszij Szergejevicset, és már lendült az ökie, de Mihail félreugrott, és kirohant az udvarból.

* * *

„Hát mégis úgy történt, ahogy én akartam“ — gondolta Kszenyija, amikor hírét vette, hogy Vaszilij testvér szörnyen megharagudott, Mihailra, visszaküldte Tomszkba, és még egy levelet is küldött vele az ottani gyülekezet vezetőjének. Mihail tehát eltűnt az életéből, Kszenyija el is felejtette, eszébe sem jutott többé.

Egy nap magányosan tért vissza a városból, a szekta összejöveteléről. Praszkovja Grigorjevna és Afanaszij Petrovics ott maradt éjszakára Jefroszinyánál, a prófétanőnél.

A város már aludt, utcái üresen, némán ásítoztak. A lány megállt a folyón átívelő híd lábánál, hátha jön egy autó, de nem győzte kivárni, úgy hát elindult gyalog. Hideg volt, a levegőben a folyó illata, gomba- és penészszag terjengett, meg a város egyetlen üzemének, a gépgyárnak a füstje.

Közvetlenül a város szélén kezdődött az erdő. Előbb csak ritkásan sorakoztak a fák, majd egyre sűrűbben és sötétebben. Valahol messzi megroppant. egy ág, valami tompán a földnek ütődött, talán egy toboz hullott le. A hideg, barátságtalan sötétségben kísértetiesen huhogott egy bagoly; Kszenyija összerezzen, nem a félelemtől, hanem mert a hang váratlanul érte. Nem félt az éjszakai erdőtől, valami más érzés kerítette hatalmába, amely erősebb volt, mint a félelem. Szemtől szembe a homályban elmosódó fákkal, elfogta a bánat. Nagy a világ, és milyen magányos és tehetetlen benne az ember — akár az őszi falevél. ..

Talán már az út felét megtette, amikor motorzúgást hallott. A fatörzseken vidáman táncolt a fényszórók erős fénye, a fák mintha hátrább húzódtak volna az úttól s belevesztek az egyre sűrűsödő sötétségbe. Kszen.yije felemelte a karját, a teherautó megállt, kicsapódott a vezetőfülke ajtaja, és a lány Alekszej Csencovot pillantotta meg.

— Csakhogy találkozunk — mondta vidáman a fiú. — Hát akkor ülj be.

Kszenyija egy pillanatig habozott, majd felmászott a rakomány mellé.

—'Hová mész? — kiáltott rá, Alekszej. — Ide gyere a fülkébe, hallod, vagy nem viszlek el.

— Jobb szeretnék a friss levegőn — felelte kitérően, Kszenyija. — Indulhatsz.

— Ne bolondozz! — Alekszej leugrott az ülésről, és megragadta az oldaldeszkát. — Olajat viszek, a hordó összenyomja a lábadat. Ülj be a fülkébe, hallod?

— Ha a fülkébe ülök, dupla árat kérsz — mondta a lány. — Jó nekem itt is.

— Ez nem autóbusz, nem kérek viteldíjat... Te meg ugyanannyit fizetsz, akár a fülkében ülsz, akár odafenn.

— Ugyan mit?

— Egy csókot.

— Ne bolondozz — mondta sértődötten, Kszenyija. — Indulhatsz, vagy gyalog menjek?!

— Miattam! ... — Alekszej felugrott az ülésre, magára csapta az ajtót. Kszenyija pedig hirtelen megbánta, hogy hátra szállt fel.

A teherautó megugrott, majd sebességét egyre növelve, őrült rohanásba kezdett, hol egyik, hol másik oldalára dűlt, nagyokat zökkent a hepehupás úton. A lámpák sárga fénykévéjében vele együtt táncoltak, ugráltak a fák. A kocsin éktelen dübörgéssel gurult ide-oda az olajoshordó, valóban azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy összenyomja Kszenyija lábát. Teljes erőből dörömbölni kezdett a fülke tetején. Alekszej fékezett, s fejét kidugva felkiáltott:

— Megelégelted? Beülsz mellém? Kszenyija leugrott a földre,

— Szégyellő magad! — mondta és határozott léptekkel elindult az úton.

(Folytatjuk)

Arthur Miller drámája a MATESZ színpadán

A MATESZ, Miller-bemutatója: merész vállalkozás. Már maga a dráma kiválasztása az igény s a mérce felső fokát jelenti, ami azonban a megvalósításban már nem tükröződik teljességgel. Miller drámájában nincs lehetőség könnyítésre, nincs lehetőség feloldásra és hígításra. A dráma vonala töretlen. Egyetlen pontból kiindulva állandóan fokozódik, emelkedik a végső kiteljesedésig, Eddie Carbone haláláig.

A drámai kiteljesedésig, a konfliktusig, Miller sok olyan gondolatot vet fel, amely túlemelkedik az adott dráma keretein s általános társadalmi és emberi érvényt nyer. Az amerikai átlag-ember, a milliók egyikének a tragédiája ez. Az egyes ember kitörési kísérlete, hogy a saját egyénisége, a saját esze szerint alkossa meg a maga világát. Az ütközési felület ezzel a szándékkal aránytalanul kitágul. Szembe kerül önmagával, emberségével, a társadalommal s természetesen a társadalom írott és íratlan törvényeivel is egyúttal. Egyetlen feloldó lehetőség a megalkuvás lenne, de Eddie Carbone nem tud megalkudni, mert a megalkuvás nála mindenképpen egyenlő lenne a bukással, amely amúgy is bekövetkezik. Az előbbi értelemben nem a fizikai megsemmisüléssel, hanem azzal a bukással, amit az eddie carbone-ok önérzete és jelleme képtelen elviselni. Sorsa kikerülhetetlenül egy: halál. Vétke az árulás. A menekültek elárulása. S ez az árulás emberierkölcsi szempontból semmivel sem igazolható. S mégis, ezen túl, Eddie személyében rokonszenves vonásokat is találunk; ezek a vonások azok, amelyek arra ösztönzik, hogy a társadalom korlátáit széttörje s a maga világát alkossa meg. Jóllehet ebben a drámában ez a kitörési kísérlet jogtalannak tűnik, mégis elgondolkoztató az, amit Miller az embereknek mond és megmutat.

Ehelyütt azonban nincs szándékunkban, Miller drámáját elemezni. Inkább a komáromi bemutatóval kell foglalkoznunk, amely — már a bevezetőben említettük — mint vállalkozás merésznek tűnik. S valójában az is. Több síkon fut ennek a ténye. Elsősorban a színház részéről, a színházon belüli bátorságot kell követnünk. Ez főleg a szereposztásra vonatkozik. Több szerep alakítójaként ismerjük már Bugár Bélát, Siposs Jenőt, Lengyel Ilonát és Turner Zsigmondot. Annál kevésbé ismertek Budiás Ida és Zakál Gyula. Most csak a dráma főszereplőinek a megválasztásáról van szó. Ha ezt a vonalat követjük, a mostani szereposztást próbálkozásnak vehetjük, kísérletnek, amelyen a színház erejét, és lehetőségeit méri fel. E felméréshez a Pillantás a hídról kemény dió. Amennyi a lehetőség benne, annyi a buktató is, a színészek s a rendező számára egyaránt. Például csak a New York-i és a londoni bemutató közötti különbséget kell említeni. Míg az előbbi bemutató visszhangtalan volt, s a dráma nem hozott különösebb sikert, addig a londoni premier után a drámát szárnyra kapta a kritika s azóta is változatlan sikerrel szerepel a világ minden színpadán.

E rövid kitérő után térjünk vissza újra a komáromi premierre. A szereposztás kockázatáról már szóltunk. A .rendezés kérdéséről azonban még nem. A Pillantás a hídról-t, Viktor Lukáé rendezte. Hozzáértése kétségtelen, azonban vannak elhibázott részletek koncepciójában. A dráma, munkája nyomán kissé kiszalad eredeti medréből, s teljesen Eddie drámájává válik, ami a párhuzamosan futó, s éppen Eddie magatartásából eredő drámákat — Beatrice, Marco s nem utolsó sorban, Catherine — drámáját nem mutatja meg. így a hatás nem teljes. Ezeken a pontokon túl — különösen a dráma első részére vonatkozik ez — a cselekmény lelassítása nem szerencsés rendezői megoldás. A szereplők nem adják vissza a Miller által ábrázolt amerikai tempót és lüktetést. Hiányzik az az iram, amely egy New York-i kikötőnegyed vagy külváros jellegzetessége és sajátja. így a második rész és az első közötti minőségi törés nagyon érezhető. A második rész kezdetétől hirtelen szökik fel a cselekmény, mintha

íaoKozoen a szerepiox nanguiata ieiforrósodott volna. Itt már Bugár Bél* Eddieje valósabb; az ütközési felületek jobban kitűnnek és pontosabban zárják egy-egy kép lényegét.

A? előadás egészében a leghitelesebben megformált alakítás mindenképpen a Beatricét játszót, Lengyel Ilonáé. Az ő halk tragédiája hatásos és megrendítő. Marcot Turner Zsi' - mond alakította. Nem, Turner Zsigmond alkatához való szerep ez. Turner ugyan megpróbált mindent, amit lehetett, mégsem tudta maradéktalanul visszaadni a hajó gyomrából felbukkant, családjáért minden áldozni kész Marcot. A továbbiak során foglalkozni kell az Alfierid ügyvéd szerepét alakító, Siposs Jenővel. Alfieri szerepe a Pillantás a hídról-ban sokkal lényegesebb, mint azt a komáromi előadás rendezői koncepciója kihozta. A jelen esetben részévé vált a drámának, holott valójában a drámai légkör felett álló helyzetből vizsgálja az eseményeket, s mintegy passzív szemlélő ebből a „drámánfelüliségbői“ a józanság látószögéből nézi mindazt, ami körülötte történik. Az események nem csak tükröződnek benne, de összegeződnek is. Az Ítéletet minden esetben ő fogalmazza meg. S ez az összegező és szintézist hirdető kiemelt helyzet nem jut érvényre, Siposs alakításában, hanem egybefolyik, leegyszerűsödik a többi, tehát az eseményekben résztvevők szintjére.

Szándékosan hagytuk utoljára a két fiatal, első, igazi nagy szerepét játszó színészt: Budiás Idát és Zakál

Gyulát.

Nagy feladatot kaptak és a nagy feladat súlya rányomta bélyegét játékukra. Érthető tehát, hogy az, amit' tőlük a színpadon láttunk, egyelőre nem több ígéretes kezdetnél és nagy akarásnál. Budiás Ida felfogása, Catherine megformálásában kissé hamis, túljátszott és ezért nem olyan természetesen kislányos és naiv, mint a Miller-megformálta, Catherine. S van egy pont a drámában, amelyen túl már Catherine nem az a feltételek nélkül ragaszkodó kislány, amely a dráma első részében volt, hanem a valóság kegyetlenségére döbbent nő. Ez a váltás, amely talán a leglényegesebb mozzanat Catherine megformálásában, nem volt benne Budiás Ida játékában. Megmaradt annak, aki az első részben volt.

Zakál Gyulánál más a helyzet. Ami az epizódszerepekben hatásos és sikeres volt (pl. a Manón Lescaut-ban, az Rodolphojában visszahúzta, merevvé tette. Nála a beszéd, a mozgás, de főleg a színpadi tér felismerése és kihasználása az, amire a jövőben súlyt kell fordítani.

Az epizódszerepekben, Gyurkovics Mihály, Rózsár József, Holubek László, a bevándorlási hivatal tisztjei, Tóth László, Fazekas Imre, továbbá a Lipari-házaspárt alakító, Kovács József és Kucsera Rózsi jól egészítették ki az együttes játékát.

A diszletet és a kosztümöket, Ivan Stépán tervezte. A kosztümök egyhangú szürkesége végig a drámában nyomasztóan hatott és esetenként teljesen indokolatlannak tűnt. Az egyetlen uralkodó szín az amúgy is absztrakt díszlet mellett kihatott az előadás egészére is — negativ értelemben. A díszletről már lehetne vitatkozni. Nézetünk szerint kiegészítette a drámát, viszont a drámai keret nélkül is elfogadható lett volna, mint' különálló kompozíció.

Egészében az előadás, mint erőpróba eredményes volt és reméljük a nagyobb közönség számára is élményt, szórakozást és tanulságot szolgáltat. Gál Sándor

SZABAD FÖLDMŰVES 13

1965. február 13.

Pillantás a hídról