Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-09 / 1. szám
Az új esztendő első napjainak nemzetközi vonatkozású eseményei lényegében az ó évből „örökölt“ helyzet folytatása. Különösképpen vonatkozik ez a megállapítás a dél-vietnami és a kongói eseményekre. A szocialista országok diplomáciai tevékenysége mindjárt az év elején a vitás nemzetközi kérdések tárgyalások útján történő rendezésének szükségességére, valamint a feszültség csökkentésére irányult. Gondolunk itt elsősorban az említett országok állam- és kormányfői újévi üzeneteinek tartalmára, a szocialista Kuba évfordulójának ünnepségeire, valamint a dél-vietnami fejlemények kapcsán kiadott legújabb szovjet kormánynyilatkozatra. AZ ÓHAJ TETTEKET IS KÖVETEL Az állam- és kormányfők hagyományos újévi üzenetváltása világszerte azt tükrözi, hogy egyre nagyobb mértékben veszítenek csatát a hidegháborús elemek, s mindinkább háttérbe szorulnak a béke és a haladás állandóan erösbödő tábora előtt. Ezt a megállapítást nyugtázta a Szovjetunió kormányának újévi nyilatkozata is, amely felhívja a világ országainak vezetőit, hogy fokozzák erőfeszítéseiket a fennálló vitás kérdések rendelkezésére, s tegyenek meg minden tőlük telhetőt a háborús készülődések megakadályozására. Bár az amerikai kormány is hasonló tartalmú nyilatkozatot tett, a Fehér Ház külpolitikájának gyakorlati tevékenysége miatt túl sokat veszít hiteléből ez a látszólagos békeóhaj. Hazánk dolgozóinak békevágyát méltóan kifejezte a Szovjetunió vezetőihez küldött újévi üzenet, amelyben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság vezetői biztosítják a szovjet kormányt, hogy továbbra is a legmeszszebbmenően támogatják a lenini békés koexisztencia megvalósításáért folytatott tevékenységében, valamint a világ különböző helyein fennálló feszültségek elhárításáért folyó harcban. A SZOCIALIZMUS NYUGATI BÁSTYÁJÁNAK JUBILEUMA A szocialista országok nagy családjában mindjárt az új év első napján jelentős ünepségre került sor. Január elsején emlékeztünk meg a kubai forradalom győzelmének hatodik évfordulójáról. Az idei jubileumi ünnepségek Havannában és az ország többi városaiban is a szocialista országépítés meggyorsításának jegyében zajlottak le. Fidél Castro, a kubai forradalmi kormány elnöke az évforduló alkalmából a havannai dolgozók nagygyűlésén vázolta hazája jelenlegi kül- és belpolitikáját. Külön szólt a mezőgazdasági termelés emelésének növeléséről. különös tekintettel a cukornád termelésének fokozására. Nemzetközi kérdésekről szólva Fidél Castro a leghatározottabban viszszautasította az amerikai kormány különböző feltételeit, amelyeket Kuba és az Egyesült Államok közötti viszony rendezése esetére szabott meg. A kubai miniszterelnök kijelentette, hogy kormánya elutasítja az imperialistáknak ezeket a megalázó követeléseit, amelyek a szocializmus eddigi vívmányainak feladását jelentenék Kubában. Hat esztendő teli viszontagságokkal, világpolitikai bonyodalmakkal, egész Latin-Amerikára kisugárzó politikai és társadalmi hatással. így jellemezhetnénk röviden a kubai forradalom győzelmének 6. évfordulóját. Fidél Castro országa megmozgatta a környező világot, új folyamatokat indított el és új reménységeknek vált forrásává. A kubai szocializmus fáklyája egyre fényesebben világít! BONYOLÓDIK A DÉL-VIETNAMI VÁLSÁG Előzőleg már rámutattunk az amerikai kormány külpolitikájának kettősségére: szavakban a békés együttélést, a megegyezést hirdeti, míg tettei épp az ellenkezőjét bizonyítják. Példát igazán könnyű találni. Johnson elnök „az Unió helyzetéről“ szóló évi jelentésében annak a reményének adott kifejezést, hogy a két vezető világhatalom, a Szovjetunió és az USA közötti kapcsolatok tovább bővülnek a haladás és a béke érdekében. Megjegyezte, hogy kormánya szívesen látná vendégül a szovjet vezetőket. Az elnök foglalkozott a szocialista országokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítésének szükségességével és azt hangoztatta, hogy ez mindkét fél részére előnyökkel jár. Az ország külpolitikai és katonai kérdéseiről szólva az elnök továbbra is a „szabad világ bajnokának" szerepében tüntette fel az Egyesült Államokat és azt mondotta, hogy mind Ázsiában, mind a világ többi részein kitartanak eddigi politikájuk mellett. Az elnök főleg Dél-Vietnamra célozva azt mondotta, hogy az Egyesült Államok tovább fokozza segítségét barátainak. Miközben Johnson elnök újabb dollár-segítséget helyez kilátásba Saigonnak, ez a feneketlen háború egyre nagyobb válságba sodródik. A Saigontól mintegy 65 kilométerre fekvő Binh Ghia város térségében az USA legkorszerűbben felszerelt katonai egységei súlyos vereséget szenvedtek, amikor nem sikerült körül zárniuk a dél-vietnami szabadságharcosokat. Politikai megfigyelők egyaránt úgy vélik, hogy a washingtoni stratégia zsákutcába jutott Dél-Vietnamban, mert a megtorlás fokozásával arányosan növekszik a dél-vietnami nép harci elszántsága a szabadság és függetlenség kivívásáért. Nem más, mint a New York Times egyik neves szemleírója jegyezte meg ezzel akpcsolatban, hogy a Binh Ghia környékén elszenvedett vereség az amerikaiak Dien Bien Phu-ja lehet, ahol a francia gyarmatosítók döntő csatát veszítettek 1958-ban. Az indokínai fejleményekkel kapcsolatban a Szovjetunió kormánya nyilatkozatot tett közzé, amelyben többek között megállapítja, hogy az USA agresszív cselekedetei és beavatkozása Vietnam, Laosz, valamint Kambodzsa népeinek belügyeibe olyan helyzetet teremtett a világnak ebben a térségében, amely egyre nagyobb aggodalommal tölti el a haladó emberiséget. A szovjet kormány követeli, hogy az USA kormánya egyszer s mindenkorra vessen véget az indokínai országok belügyeibe való beavatkozásnak és szüntesse be a dél-vietnami A Indonézia kilépett az ENSZ-ból. Az indonéz kormány azért határozta el magát erre a lépésre, mert az általa el nem ismert Malaysiát — az angolok délkelet-ázsiai bábját — felvették az ENSZ tizenegytagú Biztonsági Tanácsába. A Szovjet válasz Csou-En-laj üzenetére. A szovjet kormány kijelentette, hogy egyet ért a Kínai Népköztársaság javaslatával: a világ államfőmé kértekezletén vitassák meg a nukleáris fegyverek betiltásának és megsemmisítésének kérdését. A Ismét Liu Sao-csit választották a Kínai Népköztársaság elnökévé. A Kínai Népköztársaság államtanácsának elnöke pedig újból Csou-En-laj lett. A Több mint 800 ezer nyugat-berlini látogatott az NDK fővárosába, a karácsonyi és újévi ünnepek alkalmából. Az NDK kormányának kezdeményezésére a nyugat-berlini polgárok az ünnepek során több alkalommal is meglátogathatták hozzátartozóikat a demokratikus Berlinben. KAMERUNTÓL Öt évvel ezetött, I960, január 1-én, Kamerun függetlenségének kikiáltásával kezdődött meg az a folyamat, mely teljesen megváltoztatta az afrikai kon. tinens arculatát. Most öt esztendeje mindössze 9 független államot számlálhattunk Afrika térképén, ma pedig már csak 10 gyarmat és egy ENSZ- gyámsági terület található ezen a földrészén. A változások zöme 1960-ban zajlott le: egyetlen év leforgása alatt tizenhét gyarmati terület lépett az önálló állami élet útjára. A következő években folytatódott a gyarmati rendszer összeomlása, a sort 1964. október 24-én (egyelőre) Zambia zárta be. Egyelőre —, mert Angola, Mocambique és a többi gyarmat még mindig olyan vérző seb Afrika testén, melynek begyógyítása nem sokáig várathat magára. S van még egyéb tennivalói is: az afrikai államok nagy csoportja — noha megindult a fejlődés útján — gazdaságilag még mindig elmaradott, s túlságosan szoros kapcsokkal fűződik — hátrányára — a volt gyarmattartó hatalomhoz, amely persze nem mulasztja el ezt kihasználni. Mindezt figyelembe véve is, megállapíthatjuk, hogy megállíthatatlan történelmi folyamatnak voltunk és vagyunk szemtanúi. ZAMBIÁIG Az „afrikai szocializmusról“ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT Afrikában csak négy független, pontosabban megfogalmazva önálló állam létezett: Etiópia, Dél-afrikai Unió, Libéria, Egyiptom. Ezen a földrészen jelenleg azonban már 56 független ország van. A gyarmatbirodalmak felbomlása után felszabadult és a történelem porondjára lépett országok nemzeti és kulturális újjászületésükben már bizonyos sikereket értek el. Gazdaságilag azonban még mindig igen lassan haladnak előre. Nemzeti érdekeik viszont megkövetelik, hogy nagyobb gazdasági önállóságra és politikai függetlenségük megszilárdítására törekedjenek. Ezekben az országokban a tömegek forradalmi alkotó ereje a fejlődés ütemében és formáiban, valamint a szociális előrehaladás során általában többféle sajátossággal jár. Hogy a gyorsabb fejlődés érdekében előbb vagy utóbb milyen utat választanak — a kapitalista utat, vagy a kapitalista fejlődés megkerülésével térnek rá a szocializmusra — ez természetesen és kizárólag az érdekelt nemzetek belügye. Tény viszont, hogy a szocialista világrendszer léte — a világ erőinek jelenlegi megoszlása — igen fontos és teljesen reális feltételeket teremt az afrikai népek nem kapitalista fejlődéséhez. A döntő feltétel azonban az afrikai társadalom helyzete. Ez pedig' igen tarka képet mutat, de erről majd későbben szólunk. Az afrikai országoknak valóban sok olyan sajátos vonásuk van, mely megkülönbözteti őket a nem afrikai országoktól. S ez nemcsak a gyarmati uralomból eredő elmaradottságra vezethető vissza, hanem az afrikai népek történelmi fejlődésének sok egyéb sajátosságára is. A mai társadalom a legkülönbözőbb utakon térhet át a szocializmusra, a szocialista átalakítás a legkülönfélébb eszközökkel valósítható meg. Mivel a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kell minden népnek végigjárni a történelmi fejlődés valamennyi szakaszát, a kapitalista fejlődési formák átugrása, a kevésbé fejlett országok számára is teljesen reális lehetőség. Ezen elmélet helyességét bizonyítják például a Szovjetunióban élő olyan népek, melyek nem ismerték sem a rabszolgatartó, sem a feudális, sem a kapitalista társadalmi alakulatot, s egyenesen a szocialista építés útjára léptek. Ugyanez tapasztalható más ázsiai köztársaságokban is. A szocializmus építésének vannak általános törvényszerűségei, de minden egyes országnak megvannak a sajátosságai a szocializmus építésében. Végeredményben a szocialista fejlődés útjára lépő népek maguk határozzák meg, hogy mit vesznek át az eddigi tapasztalatokból, mit tanulnak a nemzetközi munkásmozgalom gazdag tapasztalatainak és elméleti ismereteinek tárházából. Számos afrikai országban azonban olyan irányzatokkal találkozhatunk, ahol a szocializmus fogalmával manővereznek, és különböző szocialista tantételeket agyainak ki. Ebben is világosan felismerhető az időszakunkra oly jellemző alapvető harc — a kapitalizmus és a szocializmus ideológiája közötti küzdelem. Mielőtt az elméleti kérdések fejtegetésére térnénk, meg kell említeni, hogy az afrikai tömegek között a szocializmus fogalma az egyenlőség és a jobb jövő fogalmával társul, a kapitalizmus pedig számukra a jogtiprást, a durva kizsákmányolást, a gyarmati elnyomást jelenti. Igen, a gyarmatosítók rabló politikája a világ legelmaradottabb térségévé tette Afrikát, Nem akarjuk fárasztani az olvasót az afrikai országok mezőgazdaságának és iparának állapotát tükröző közismert statisztikai adatokkal. Az életkörülmények jellemzésére csak néhány adatot idézünk. Az egy főre jutó átlagos évi nemzeti jövedelem 1952—54 között Angliában és Franciaországban 740—780, ugyanakkor Kenyában 60, Ugandában pedig 50 dollár volt. Az egy főre jutó átlagos húsfogyasztás Angliában és Franciaországban 41—54, míg a volt Belga- Kongóban 0,9, Ghánában pedig 2,5 kilogramm volt. Az emberek' átlagos életkora Guineában 30, Kongóban 40 között váltakozik, ezzel szemben Európában átlagosan 60 évig élnek az emberek. A lakosság zömét a rendkívüli nyomorban élő parasztság alkotja. S a parasztságot — akárcsak a gyarmati időszakban — a politikai függetlenség mellett is kegyetlenül kizsákmányolják a külföldi vállalatok, a gazdag európai farmerek és az ültetvényesek. Az afrikai politikusok, államférfiak és az értelmiség haladó rétegei szembeszállnak a jelenlegi állapotokkal és keresik a kiutat. Vannak, akik helyes úton haladnak, de különböző elgondolások, ötletek is születnek, például hallhatunk az úgynevezett arab, demokratikus, pragmatikus, neodesztur, negritud stb. szocializmusról, és nem egyszer találkozunk olyan kísérletekkel, melyek bizonyos „afrikai szocializmust“ emlegetnek. ☆ Algériában a fejlődés progresszív. A hatalmon lévő Nemzeti Felszabadulási Front a szocializmust nemcsak jelszavakkal hirdeti, hanem számos olyan gyakorlati intézkedés is történik, melyek visszaszorítják, sőt likvidálják az idegen monopóliumok, valamint a hazai földbirtokosok uralmát, befolyását és javítják a dolgozó tömegek helyzetét. Néhány más afrikai országban is pozitív jelenségekkel találkozhatunk. Például a szocializmus építésének programját elfogadták és gyakorlatilag is lépcsőzetesen megvalósítják a hatalmon lévő pártok Mali Köztársaságban, Ghánában, az Egyesült Arab Köztársaságban. Az említett országokban visszaszorítják, elhatárolják a külföldi és hazai tőke hatását. A pártok programjában szemmellátliató a marxizmus-leninizmus hatása. Afrikában azonban olyan álszocialisták is vannak, akiknek semmi közük sincs a tudományos szocializmushoz. Nézeteik szerint például a trópusi Afrika országaiban nem kezdődött, illetve nem fejeződött be az aniEagonisztikus osztályok kialakulásának folyamata, tehát az osztályharc sem létezik és nem is létezhet. Mi nem állítjuk és nem is állíthatjuk azt, hogy aki ezt hirdeti az Afrikában a haladás ellensége, mert a szocialista építés útját sajátos módon akarja magyarázni. Sok esetben ezeket is az az igyekezet vezeti, hogy mie'őbb kiutat találjanak az eddigi nyomorból, a tudatlanságból és elm<>r»á«**»:ápból, a kapitalizmus átkos övék»ígtrt>»öl. Sokan közülük bizonyára V-eí:ö elméleti ismeretekkel sem rícdelkeznek. Arról, hogy több poüHksvi szeretné és igyekszik is megvtlfigiTsr.ii a szocializmus építésének p’-a'ilemáit, íme Julius Nyerere Tanganyika tlnökének 1962-ben elmondott szavai; „Nem tudom, hogyan körvonalazhatnám legjobban a szocialtzrnus felé vezető utunkat. De mondhatom, nincs más választásunk. Két efctjol is a szocializmus ügye mellett adunk. Az első ok, hogy nálunk nem kell harcolnunk a kapitalisták ellen, hiszen nálunk a kapitalistákat először meg kellene teremtenünk, de mi nem akarjuk eket. Nálunk a szövetkezeti mozgalomnak van rendkívüli jelentősége ... A régi államokban, ha a kormány a szocialista építés útját választotta, akkor államosított. Tanganyikában az államosításnak nincs értelme, hiszen alig akadna valami államosítani való." Szenegál Haladó Uniójának főtitkára, Senghor köztársasági elnök „A nemzet és a szocializmushoz vezető afrikai út“ című könyvében péloául ezt írja: „A középutat — a demokratikus centralizmust — választom, mert ez magában foglalja a lelki értékeket és éleszti a francia szocialisták régi etikai irányait.“ Dakarban, 1962 decemberében „Az afrikai szocializmusról“ megtartott értekezleten így szólt: „Fejlődésünk problémáit csak a szocializmus oldhatja meg. De nem akármilyen szocializmusról van szó, Marx szocializmusáról sem.“ Ugyanezen a konferencián a Dahomeyi Egységpárt képviselője kijelentette: „Visszautasítjuk a kapitalista rendszert, mely a kizsákmányoláson alapszik, de elvetjük a kommunizmust is, mely ateista, ahol nincs lelki szabadság.“ Igen ám, de Algéria példája, melynek népe az izlám híve, bizonyítja, hogy a vallás nem képezhet akadályt a szocializmushoz vezető úton. Mi az „afrikai szocializmus“? Ennek nincs olyan elmélete, amelyet valamennyire is egységes egésznek mondhatnánk. Az „afrikai szocializmus“ fogalmát mindegyik híve a maga módján értelmezi, különféleképpen magyarázza, de mindannyiuk közös óhaja a kizsákmányolás megszüntetése. Minthogy a tudományos szocializmusnak is éppen ez a legfőbb tartalma, e legfontosabb tényezőben nincs ellentét a tudományos és az „afrikai“ szocializmus híve között. De hogyan érjék el ezt a nagy és nemes célt? Nos, hát éppen itt kezdődnek a nézeteltérések. Ezekkel a kérdésekkel és nézeteltérésekkel alkalomadtán majd még foglalkozunk. Most, cikkünk végén joggal felvetődik a kérdés: vajon ezek az emberek, akiknek óhaja a ikzsákmányolás megszüntetése és a szocialista társadalom felépítése, miért nem akarják elfogadni a tudományos szocializmus elméletét — mely már kiállta a próbát a gyakorlatban, s ehelyett miért kutatnak valami másfajta szocialista társadalom után. Ennek is sok oka van. Egyik legfontosabb és legmélyrehatóbb oka, hogy az imperialista propaganda minden eszközt felhasznál arra, hogy szemléleti és elméleti vegyességet vigyen az afrikaiak gondolatvilágába és minden eszközzel azon van, hogy diszkreditálja Afrikában a szocializmus gondolatát. Másrészt az afrikai országok jelentős része gazdaságilag m«-g nem füaoetlen, hanem csekély kivételektől eltekintve függő, és szervesen összekapcsolódik a tőkés országokkal, a volt gyarmatosítókkal. A történelem kerekét azonban Afrikában sem lehet megállítani és előbb vagy utóbb, de a tudományos szocializmus gondolata ott is meghódítja az embereket. (MP)
