Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-30 / 4. szám
Nem mindennapi, de igaz történetem főszereplőjét Jóformán mindenki ismerte Bratislavában. Legalább is az őslakók. Jelűnek Jenőnek hívták, utoljára a mostani Fuéík utcában lakott, közel a Vigadó épületéhez. Az első világháború kitörése után őt is marhavagonba gyömöszölve vitték ki a harctérre mint „őfelsége katonáját“. A rajvonalban derekasan megállta helyét, hadnagyi rangban tért vissza szülővárosába. Jelűnek Jenő egy életen át mások szekerét húzta. Vasszorgalma ellenére sem vitte többre az úgynevezett „irodakulinál“, jóllehet városszerte közkedveltségnek örvendett. Már nem járt messze hatvanadik életévétől, amikor az ún. szlovák állam „törvényhozói" egy tollvonással megfosztották emberi méltóságától: Jelűnek ugyanis rosszul választotta meg szüleit. — Születtél volna gojnak! — gúnyolták a „kereszténység védelmezői“, amikor 1944-ben elhurcolták Fucík utcai lakásáról. Hiába bizonyítgatta a félvak, töpörödött emberke, hogy Ferenc Jóska parancsára becsülettel végigverekedte az első világégést, amelyben kétszer megsebesült, meg hogy felesége szlovák nemzetiségű „tiszta árja“ — válaszképpen úgy szájon vágták a gárdista martalócok, hogy véresen terült el az utca kövezetén. A röhögő pribékek egyike gyakorlott fogással átnyalábolta a magatehetetlen testet és felhajította a ház előtt várakozó teherautóra, hogy csak úgy nyekkent. Irány: a szeredi gyűjtőtábor! Jelűnek újdonsült munkaadója, az „arizátor“ azonban nemsokára kiigényelte a számára nélkülözhetetlen ingyenes munkaerőt. Megszerezte ré* szere az ún. „vynimkát“, a kivételezést, és hazahozatta az agyonpofozott emberroncsot. Hogy tévedés ne essék: nem emberszeretetből! Megengedte neki, hogy hálából továbbra is díjmentesen dolgozhasson az arizált vállalatnál. És Jenő bácsi dolgozott látástól vakulásig, rogyástól roskadásig. Sebzett vadként űzött többi sorstársához hasonlóan Jelűnek Jenő is tisztában volt azzal, hogy a kivételezési munkaengedélyt bármikor megvonhatják tőle. A Szlovák Nejnzeti Felkelés részbeni leverése után pedig még inkább fokozódott a megvonás veszélye. A munkaengedélyek kiállításának és meghosszabbításának jogát megvonták a hlinkásoktól — azoknak nem csekély bánatára: befellegzett a „vynimkákkal“ végzett üzérkedésnek, az emberrablást a nácik vették kezükbe. Az öregek, betegek és kivételezettek kis töredéke, akiknek sikerült magukat „víz fölött“ tartaniuk, azontúl éjjel-nappal útra készen várták elkerülhetetlen sorsuk beteljesedését. A német fejvadászok azt sem engedték meg nekik, hogy valamit magukra kapjanak, miután rájuk törtek. 1945 elején a már egyszer elhurcolt Jelűnek Jenő az örökös idegfeszültség és bizonytalanság folytán közel volt az összeroppanáshoz, amikor egy februári éjjelen csakugyan megszólalt a rettegett csengő. — Végre! — fakadt ki a megtört ember szinte megkönnyebbülten. Fásult beletörődés kerítette hatalmába, mi mást is várhatott volna? Feleségét gyengéd erőszakkal visszatartva személyesen indult ajtót nyitni. De mily nagy volt a meglepetése, amikor az álmatlan éjszakákon ezerszer maga elé „szuggerált“ Sicherheitsdíenst-pribékek helyett egy német tiszti egyenruhás óriás dörgedezett az ajtóban: — Sind Sie Herr Jelűnek? — és választ sem várva kurtán felszólította a kérdezettet, költözzön át feleségével a konyhába, mert a szobában — úgymond — mától kezdve ő fog lakni. Másnap reggel egy német katona különös alakú ládákat hozott a szobába. Az őrnagy pedig mennydörögve figyelmeztette íakásadóját, ne merjen kíváncsiskodni, ha kedves az élete! Jenő bácsi közben egyre azon töprengett, miért léptette őt elő „úr“-rá a kék szemű germán? Vagy úgyis tudja, hogy nem „árja“, és csak áltatja, hogy aztán annál kegyetlenebbül végezzen vele? Hiszen az emberkínzás nagymestereitől minden kitelik! Jelűnek titokzatos társbérlője egy este fejébe vette, hogy sakkozni óhajt. A lakásadó azonban vajmi keveset konyított a nemes játékhoz, amit töredelmesen be is vallott az őrnagynak. Másrészt viszont nem akarta ezen fogyatékossága miatt felbőszíteni a sakkozásra szakosított tisztet, amiért nagyot és merészet nemcsak gondolt, hanem ki Is bökte: Rejtelmes társbérlő — Volna egy ismerősöm — dadogta —, aki elsőrangú játékos... Mi az hogy játékos? Valóságos mester! Csakhogy annak hm .. . egy kis születési hibája van. Hogy mije van? Hát, kérem, azt beszélik róla, hogy olyan izé... Hogy egy kicsit... zsidó. — Származástani fejtegetései nem érdekelnek, nem vagyok anyakönyvvezető! — válaszolta az óriás egykedvűen.— Lássuk azt a híres sakkbajnokot! És Jenő bácsi máris rohant, amenynyire öreg lába bírta. Rövidesen beállított az új partnerrel, egyik „bunkeroló“ hitsorsosával. Útközben lázasan azon gondolkozott, mit is tud vagy sejt róla ez a kifürkészhetetlen Wehrmacht-tiszt. Múltak a hetek, a két játékos egyre jobban belemelegedett a sakkozásba. Jóllehet alig szóltak egymáshoz, olyan meghitt légkört teremtettek a Jellinek-lakásban, mintha mindenkinek rendben volna a szénája. Mintha nem létezne fajgyűlölet, nem lenne háború és a nagy lávafolyó nem hömpölyögne feltartóztathatatlanul a város felé ... Mindezek ellenére Jelűnek érthető okokból mégsem bízott társbérlőjében. A kínzó bizonytalanság jobban emésztette a keserű valóságnál. Ez az idegfeszültség március végéig tartott, amikor este — csengettek. — Hát mégis! — gondolta a meggyötört ember epésen és szinte fellélegzett, amikor elsőnek sikerült ajtót nyitnia. — Lesz, ami lesz! — Te még itt vagy, Jelűnek?? — förmedt rá egy polgári ruhás alvilági alak egy másik egyenruhás náci kíséretében. — Mutasd azt a rücskös pofádat! —- és ütésre emelte kezét. De csak emelte, mert váratlan fordulat állott be: a kéz nem sújtott le, hanem érthetetlen módon úgy maradt a levegőben, mereven, kinyújtva ... — Heil Hitler! — hallotta Jelűnek mintegy félálomban a haramia borízű hangját. A nyitott ajtóban ugyanis feltűnt az őrnagy hatalmas alakja és felcsendült a jól ismert, dörgő baszszushang: — Ez már német tiszti lakás, itt kihallgatás folyik. Verstanden? Abtreten! * * • — Igen, igen, én voltam a „német“ őrnagy! Vagy talán kísértetnek néz engem? — tréfálkozott a daliás szovjet tiszt, aki egy májusi reggelen betoppant Jellinekékhez. — Hogy miért szálltam meg pont maguknál? Nos, merő véletlen volt. Olyan szobát kerestem, ahol zavartalanul végezhetem „munkámat“. Lakásuk elé érve két egyenruhás nácit láttam a kapu előtt settenkedni. Magát akarták elhurcolni. Azzal támasztottam el őket, hogy magát én tartóztatom le felsőbb parancsra, mert ki kell előbb hallgatnom. „Leléptettem“ őket, ahogyan távozásom előestéjén kitessékeltem azt a két hősködő csavargót, emlékszik még? No de ne sírjon már, öreg fiú! Az utolsó mondatot alighanem saját elérzékenyülésének leplezésére fűzte magyarázatához, mert közben az óriás égszínkék S|eme is könnybe lábadt. Most tehát az öreg Jellineken volt a „vigasztalás“ sora. Túláradó örömében át akarta ölelni életmentőjét, de bármennyire ágaskodott, csak annak derekáig ért. Az meg a tavaszi napsugár „vakító fényére“ hivatkozva harsogó orrfúvással vetett véget a hálálkodásnak. Kozics Ede A fáradt emberek arcára a várakozás feszültsége ült. Vajon mi lesz? Mit hoz a következő nap. A háború borzalmaiból már mindenkinek elege volt. Kellett a csend, kellett a nyugalom. Vártunk. Hideg északi szél fújt, az utcán végig kavarta a havat és nagy fehér torlaszokat épített az utak mentén. Alkonyaikor a ködből akárcsak ha hóemberek lettek volna, fehér ruháikban jöttek a szovjet katonák Az emberek a házak előtt álltak, köszöntötték őket és vidáman integettek. A nyugtalanság és a bizonytalanság lassan-lassan eltűnt az emberek arcáról. Hozzánk is jöttek katonák. A barátságos meleg szobában leültek pihenni. Én nagyon féltem tőlük, a sarokba húzódtam, Az egyik katona — idős bácsi volt — odajött hozzám és megsimogatta fejemet. Később elmondta, hogy neki is van odahaza olyan kislánya, mint én vagyok, és akkora fia, mint a bátyám. Ahogy ezt mesélte, szeme a messzeségbe révedt. A szobában csend lett. S ebben a nagy csendben valahonnan nagyon távolról, ágyúmoraj hallatszott. A katona felkapta fejét és sürgetően intett. Mi engedelmeskedtünk neki. Lekísért bennünket az óvóhelyre. Ez a sürgető és minket védő szeretet azután minden este megismétlődött egy hétig, amíg nálűnk lakott. Később, mikor a németeket már messzi űzték a szovjet csapatok, a mi öreg katonánk is elbúcsúzott. Búcsúzáskor szemében könny csillogott. Elment tőlünk, magával vitte a félelme* tes ágyúk hangját, hogy soha vissza ne térjenek. Sokszor eszembe jut azóta is. Vajon ki volt az a katona, és hazatért-e családjához? Ki tudja? Lehet, hogy valahol itt alussza örök álmát. Ha így, ha úgy van, egyet biztosan tudok. Ő azért jött hozzánk, hogy az én gyermekemnek soha ne kelljen az ágyúszó hangjára ébredni. Hercegh Ilona, Nagybalog A napok lassú egymásutánja elpereg, elperegnek az évek, az évtizedek észrevétlenül, visszahozhatatlanul a munka, a gond, az élet ezerféle futó ösvényein. Az ember rohan, mert az élet egy rohanás, s mindig csak azt nézi, amit még nem végzett el, mindig csak azt keresi, amit meg kell tennie. Viszszanézni nem lehet, mert nincs idő, mert nincs alkalom ... Harminc év? Negyven év? Még kevés, még furcsa és hiábavalónak tűnik. És az ember megy tovább, nem néz hátra, elhalasztja a számvetést: majd holnap, maid legközelebb, majd egyszer... És megint a munka és megint a hétköznapok. Rohanás, viták, városok, eldugott, kis gömöri faluk, tanyák, épülő gyárak, városrészek... Rohan a vonat, menni kell, menni, látni újra és újra és megírni mindent versben, riportban ... S hirtelen a döbbenet: 50 év! ötven kemény év, ötven év munkája. Ötven év kínlódása és ke-Gyurcsó István költő, 50 éves serve. Az emlékek egyszerre tengerré dagadnak. Nyomorúságos gyereksors, inasévek, nyugtalan próbálkozások, háború, fogság. A tegnap, a múlt, a messzeség egy pillanatra újra itt van. Nincs alkalom kitérni; a költő nem térhet ki, a költőnek vállalnia kell a tegnapot, a fél évszázadot, a — holnapért. Az első állomás, az első verseskötet. A címe: Anyám mosolyog. A sorrend nem szakad meg. A folytatás új összegezöje egy új kötet: Termő időben, s..........alatta egy ország él és üzen: s a sok között dobog az én szívem“. Egy kitérő a prózába: Hegyeken-völgyeken. Riportok, vallomások a hazai földről, a hazai tájról, az emberekről és munkájukról. S végül az ötven éves költő legutóbbi verseskötete a Nyugtalan ének. Négy kötet. Négy megálló. Állomások. Talán ezekből jutott ki a legtöbb Gyurcsó Istvánnak. Maga fogalmazta meg ezt a legtalálóbban: „Az előszót elvitte a futó gyorsvonat, én meg itt maradtam az állomás salakperonján.“ Az „előszó“ — élete harminc éve, az a harminc év, amely a megpróbáltatásokat és a megaláztatásokat jelenti. „Az előszót elvitte a futó gyorsvonat ...“ De a salakperonon, az életünk kemény salakján itt maradt Gyurcsó István, az ember, a jóbarát, a költő. Gál Sándor Foto: Prandl S. a bőség kosarából mind azt a jói, mit ügyes forgatással a szerszámok serege termelt: itt Komárom hajót, ott Kuncsice acélt, Ostrava szenet, vasat Rozsnyó, fényt a turbinák, és ki ismeri meg majd évek múlva Kassa környékén Kelet-Szlovákiát? Krónikát írni, dalt szőni most, rajta? Elvtársaim, gyorsan, az idő repül. A futó évek nyomát őrizze vers, a házfalakra piros cserép'kerül. Szarufák éneke messze hallatszik, állítják sorban a kapuk oszlopát, de ki énekli meg, ugyan ki majd, a répaszedő lányok szép, barna haját, a fejőnők kezét: áldott szorgalom. Dalold el hegedű, négyhúrú szerszám, pengesd, cimbalom, hogy emberek élnek minden mögött, mi néha szürke tervszám. Nem csordul még bőség, de amink van az a miénk, senki el nem veheti! És megszaporodik bennünk az élet, bőségre érik annak, aki élteti. Számot vetünk, néha kell a számvetés. Évek fordulóin is számot vetünk. Gondbozótok között ésszel, szívvel okos fegyelemmel, lám, utat törünk. Nem vékával, csak összetett marékkai mérjük a hasznot, de úgy szép az'öröm, ha nem szórjuk szét a szélnek potyára (IV. folytatás.) Kszenyija elszomorodott'. Mihail nem hazudik, hiszen Vaszilij testvér is azt mondta, hogy Isten különös kegyelmével tünteti ki. — Mindegy, né beszélj hiábavalóságokat — mondta —, ne kísértsd az Urat!1 — Igazat beszélsz. — Mihail bólintott. Kszenyija zavarát' látva, újból felvidult. — Az előbb azt kérdezted, mitől fogytam le ilyen nagyon. Tavasszal értesítést kaptam a katonai parancsnokságtól, egyszóval behívtak. Törődnek is ők azzal, hogy a mi hitünk tiltja a fegyverviselést. Az egész gyülekezet imádkozott értem. Tyimofej testvérnek látomása is volt: az Or azt parancsolta, zárkózzam be a padlásra, és egész hónapon át imádkozzam, de ne egyem, csak egy kis kenyeret meg vizet. És én, testvérem, teljesítettem az Or akaratát. Azóta már visszahíztam egy kicsit, de akkor olyan sovány voltam, alig álltam a lábamon. A sorozáskor meg se nézett az orvos, nyomban beírta, hogy általános testi gyengeség miatt alkalmatlan. De majd összeszedem magam, testvér, ne félj. Éjfélkor ment el, sehogy sem akart meghálni náluk, bárhogy is igyekezett rábeszélni Praszkovja Grigorjevna. — Köszönöm, de nem tehetem, nem szokásom — szabadkozott —, hisz hajadon lány van a házban. — Látod, milyen tisztességtudó — mondta Kszenyijának az apja, miután a legény eltávozott. — Komoly ember éz. Légy hozzá barátságosabb egy kicsit. Igaz, hogy sovány, de nem baj, majd felhizlaljuk. Derék férfi lesz, meglásd. Kszenyija nem válaszolt; lefeküdt aludni. Lám, az apja is úgy beszél, mintha már el volna döntve. „Úristen, de hát én nem akarok férjhez menni, nem akarok!“ Kisírt szemmel ment másnap a telepre. Borús, hűvös volt a reggel, akárcsak Kszenyija szíve. Már kiért a kozulini erdőből, amikor lépteket hallott a háta mögött; hátrafordult és felkiáltott: a dombról Alekszej Csencov futott feléje. — Jó reggelt — mondta. — Hát érre szoktál járni? Kszenyija nem válaszolt. — Mindig ilyen komoly vagy? — kérdezte a fiú. — Te meg rossz vagy! Miért jársz utánam? — Mert nékem így tetszik. — Nekem meg nem tetszik. Hát akkor miért... — No és ha nem tetszik? — csipkelődött Alekszej, és elnevette magát. — Meglátod, még táncolni is elviszlek. — Hová? — Táncolni. — Pont a te harmonikádat akarom hallgatni! — Azt hiába, mert már régen nem játszottam rajta — mondta Alekszej, majd hirtelen komoly hangra váltott: — De ha akarod, neked játszom, jó? Gyere el ma este, várlak. — Nagyon kérlek, hagyj békén... — könyörgött Kszenyija. A fiú megállt, és a lányra nézett. — Komolyan mondom. Gyere el. Eljössz? A lány érezte', hogy pillantásának tüzében elpirul, összevonta szemöldökét, s szemrehányón mondta: — Nem jól cselekszel. Menj csak a magad útján. — Jól van, a patakig még elkísérlek, ott elbúcsúzom — és már megint mosolygott. S valóban a pataknál búcsút intett, még egyszer visszakialtott: „Gyere el este!“ — és a partmenti ösvényen folytatta útját. Kszenyija rádöbbent, hogy a fiú egyáltalán nem őt várta az erdőben, mint először hitte, hanem egyszerűen erre rövidebb volt az útja a garázsig. És a bánat megint rátelepedett a szívére. De mégsem tudta elfelejteni Alekszej szavait. Igyekezett nem gondolni rájuk — mégis egész nap a fülében csengtek. Este hazatérve sehogy sem találta a helyét, céltalanul ténfergett az udvaron, végül felkapta a vödröket, ráakasztotta a vízhordórúdra, és elment vízért. S bár a kút egyáltalán nem volt messze, mindössze két udvarral odébb — sokáig ment, minduntalan megállt, hallgatta a távoli leányhangokat, a harmonika vidám dallamfoszlányait. A vízzel teli vödrök szokatlanul súlyosnak tűntek, lerakta őket a fészer előtt a padra, és maga is melléjük ült. Arca tüzelt, szíve szaporán vert. — Hol vagy Kszeny? — kérdezte a házból kitekintve az anyja. Kszenyija nem válaszolt. Praszkovja Grigorjevna szemügyre vette lányát az alkonyi félhomályban, és megjegyezte: — Én meg azt hittem, Mihail testvér jött meg. Még lehet, hogy megérkezik, várj egy kicsit... Nézz ki az útra, nem jön-e érre valamilyen autó. — Nem fog eltévedni — mondta kelletlenül Kszenyija, de azért felállt és kiment az útra. Mihail elé indult, és a klub előtt találta magát. Petyka Szeléznyov, a kombájnos segédje, ez a fiatal kölyök ült a tor* nácon, és valami vidám, ingerkedő dallamot játszott harmonikáján. Kö* rülötte lármás csoportban álltak a lányok, bodros hajfürtjein nevettek, és ugratták, hogy vajon miért öltözött ki épp ma ilyen elegánsan, va* donatúj öltönyébe, miért pucolta olyan fényesre csizmáját, hogy még az oszlopra akasztott lámpa fénye is visszatükröződik benne. Petyka azon* ban mintha nem is hallaná; mozdu* latlan arcáról, egész tartásából s abból a könnyed nemtörődömségből, ahogy a harmonikát fogta kifejezésre jutott, mennyire megveti a lányokat, s hogy véleményét még jobban kihangsúlyozza, időnként egy-egy le* ereszkedő pillantással mérte végig őket. Látszott, hogy ismeri az efféle csúfolódás értékét — de még jobban a magáét. Távolabb, egy lefektetett rönkön néhány legény üldögélt. Még odébb pedig, az alkonyat leple alatt, az orgonabokrok közt valaki felkiáltott, sugdolózott, valaki meg szándékosan hangosan, mély basszushangon nevetett. Kszenyija egy fa mögé húzódott, és még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy észrevegyék. Rettenetesen ■ félt, és nagyon szerette volna tudni, eljött-e Alekszej vagy sem. — Csak azt tudnám, minek csípted így ki magad, Petyunyka? Csak nem akarsz megházasodni? — kérdezte a harmonikástól az egyik lány. — Fiatal vagy te még ahhoz. A harmonikás megrázta üstökét, és a foga közül odavetette: — Te lennél az első, aik hozzám jönne. r Agyúszó \ 2 SZABAD FÖLDMŰVES 1965. január 30.
