Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-26 / 25. szám
Rettegés a reggeltől Nem a legkellemesebb pillanatok ezek. A belátható kis térség az ablak mögött, mely e szobán kívül immár tíz éve az egész világon, még sötét. Az öreg Jalióra egyhangú ketyegése már szinte elviselhetetlen. Ilyenkor szűnnek meg álmaim és elkezdődik a részemre már-már alig kibírható hosszú reggel, kegyetlenül hosszú addig a pillanatig, amikor végre pirkadni kezd. De már hozzászoktam. Tíz év után talán már a magam elé vagy a magasba bámészkodó tekintetem se olyan réveteg. E tíz év üres óráinak teljes tétlensége mindennel szemben teljesen elfásítja az embert. Nemcsak testileg. Nem fáj már a legnagyobb fájdalom sem. Megszokja az ember azt is, ha napról napra azon a kis evésen és o legszükségesebbeken kívül egy meleg pillantásban sem részesül. Kedves szavakról nem is beszélve ... Ezek és hasonló gondolatok mindig ilyenkor, az éjszaka és a hajnal határán támadnak rám. Akkor — s ez számomra mindig a tíz év előtti időket jelenti — ha éjjelenként nem tudtam elaludni, az nyugtalanított, hogy ideje lenne már ugorka-magokat beszerezni, vagy pedig egyelni kéne már a répát, esetleg milyen ebéddel lepjem meg az enyéimet, — mire hazajönnek munka után. Ha pedig sikerült az ebéd, oly boldog voltam, mint a gyerek új játékszerével, amint megelégedett jóllakottsággal tolta el magától a teljesen üres tányért és nagyot fújt - hú, ez csuda finom volt. Utána pedig ragyogó kedvemben edény mosogatás közben úgy forgolódtam, mint egy fiatal menyecske... A szomszéd szobában csenget már a vekker, öt óra, ébred a vöm, reggeli műszakra megy. Hallom, amint nyújtózkodik, hangosan ásít. Milyen szívesen átengednék neki egy órácskát átvirrasztott hajnalomból! Fél. órával utána kél a lányom, elkészíti a reggelit. Ébrednek már a gyerekek is. A ház megtelik csacsogásukkal, hangos vágyódásokkal még egy kis lustálkodásért, de örömük kifejezéseivel is, hiszen az új nap bizonyára úi gyönyörűségeket is hoz számukra. Én meg itt fekszem, meg sem moccanok, hegyezem a fülem, egyetlen pillanatot sem akarok elveszteni az életükből, amíg még figyelhetem őket. Tíz éve már csak figyelek. Amikor a dolog csak egy hete tartott, volt még erőm zúgolódásra, apró emberi elkeseredésre a sors kérlelhet ellenségével szemben. Az orvos vállat vont, porokat adott, hogy megnyugtasson. Mondott valamit a lányomnak, eltarthat a betegség egy hónapig, de évekig is. És hogy az utóbbi esetben végtelenül sajnálja ... Akkor hatalmasodott el rajtam először helyzetem vigasztalansága. Agyvérzés. Az ágyhoz láncolva vagyok terhére gyermekeimnek... A lányom ideges mozdulattal nyitja rám az ajtót, asztalkámra helyezi a reggelimet. — Most akarsz megmosakodni, vagy megvárnád, amíg visszajövök a városból? — Csak eredj. A gyerekek is elmentek rhár az iskolába, újry egyedül maradtam. A reggeli ízét sem érzékelem; keserűen hangzik, tudom, de már erre sem vagyok képes. A kicsinyek mégcsak jóreggelt sem kívántak, pedig még este gondoltam, milyen szép lenne, ha majd reggel bejönnének. A magány órái életem tartalma. Ha a lányom idehaza is tartózkodik, inkább a konyhában ülve köt. Ha rám néz, tekintete ideges rosszindulatot árul el. ,Meddig tart ez még?" Régen megéreztem már ezt és eleinte arra is gondoltam, végzet valahogy magammal. De.ha valamire még vágyakozom, az tisztességes katolikus temetés. Ezért kell mindent kibírnom. Semmi sincs más, amitől menekülnék. Az első időben eleinte nem egyszer gondolkoztam azon, hogyan nézheti az úristen az én szenvedésemet. Istentelen gondolatok voltak, melyeket aztán imádságokkal hessegettem el magamtól. Kulcs fordul a zárban, megjött tehát a lányom. Valahogy nyugodtabb vagyok, nem vagyok már egyedül a házban, habár... De a kulcs zöreje mindig olyan apró kis várakozásteli izgalmat okoz, hacsak egy pillanatra is. Valaki jött. Ha aztán este már mindenki itthon van, szinte azért is szomorú vagyok, mert ma már itt minden megtörtént, a kulcsot már senki sem fordítja meg a zárban, csak majd holnap... — Nesze, itt a víz... — a lányom szűkszavú hozzám, üres tekintettel segít mosdanom. Megszoktam már én is, hogy ne szóljak hozzá. Elég a baja velem. Miattam hagyta abba a munkát, kilenc százast keresett a gyárban. Két gyerek mellett ez most persze hiányzik. Ránézek és arra gondolok, mi is lenne velem, ha nem az enyém volna ez a kis ház, amelyet majd utánam örököl, — Miért nézel úgy rám? Megint elégedetlen vagy valamivel? Aztán majd újra panaszkodsz az öreg Kajtnének?! — Dehogy is, Évikém, minden jól van. Meg vagyok én elégedve mindennel... ■ Mert nekem elégedettnek kell lennem mindennel, hiszen semmit sem várok én már a halálomon kívül, s ugyanarra vár a lányom meg a vöm is. Súlyos kölönc vagyok a nyakukon, jól tudom én azt. Egy-két évig ki lehet bírni ilyesmit, de tíz év — az bi* zony nagyon sok, el kell hogy veszítsék minden türelmüket, belátásukat, érzésüket. Hiszen enni, azt adnak, mit is kívánhatok még tőlük; naponta háromszor is, rendesen, semmi okom sincs panaszra. Éva gondoskodik tiszta ágyneműről, fehérneműről is, törődnek velem, sajnálja is ót mindenki: „meg is vagy te áldva azzal az anyáddal..." Tizenhárom volt, amikor meghalt az apja. Akkoriban nagyon össze kellett szedni magam, hogy semmiben se érezzen hiányt. Hogy igyekeztem abban az évben karácsonyig összespórolni annyit, hogy megvehessem azt a pár cipőt neki, amire úgy vágyódott. - „Anyukám, te..." Meghatottságában szólni sem tudott, csak a nyakamba csimpaszkodva nézett rám. Milyen gyönyörű volt akkor a szeme ... Ma nézem és hiába keresem benne azt a melegséget. Ebéd után megjöttek a gyerekek az iskolából, bekukkantottak és elszaladtak. Máris jobban érzem magam, hát mégis itt voltak, ha nem is olyan közel, hogy megsimogathattam volna őket, de eljöttek, mégis. Legjobban azoknak a pillanatoknak örülök, amikor váratlanul beteljesül valami; hoszszú órákra szereznek nekem örömet. Néhanapján eljön az öreg Kajtné, itt ül néhány percig. — Na, Mariska, hogy vagyunk? Olykor elmondom, máskor nem is, hiszen újat úgysem újságolhatok neki. ő meg csak ül itt, és hallgat. Majd pletykálni kezd, hogy hát szidják a szövetkezeti asszonyok az elnököt, vagy pedig, hogy Zámockyék házasítják a fiúkat... Azután elmegy. Mégis csak ö az egyedüli kötelék köztem és az ablak mögötti térség közt, mely nékem a világot jelenti. Két esztendővel ezelőtt egyszer említettem Évának, félretehetnének valamit a nyugdíjamból egy kis rádióra. Hadd tudjam én is, mi újság a világban. Dehát épp szükségük volt egy szőnyegre a lakószobába. így aztán csak olvasgatok néha, ha hoz valaki könyvet vagy újságot. Mindenkinek meg van a maga gondja ... Itt a vacsorám; a forró szilvásgombóc csak úgy gőzölög, a konyhában a gyerekek nagy lelkesedéssel fújják. És hallom, amint a vöm pattog: „vacsorázni, megmosakodni, aztán gyerünk az ágyba, teljes csend legyen, mert nyugodtan akarom nézni anyátokkal együtt a televíziót." Meg van a vacsorám, tiszta ágyam, fehérneműm. Hiszen tisztességesen gondoskodnak felőlem, nem szabad panaszkodnom. Behallatszik a televízió bolondos, modern muzsikája, a vöm nevet valamin, a gyerekek már alszanak. Tekintetem felfelé mered, újra elmúlt egy nap. Holnap reggel talán bejönnek a kicsinyek és köszöntetlek majd. Talán az öreg Kajtné is eljön, ma nem volt itt... Lehet az is, hogy én megyek. Aztán talán új bútor kerül ebbe a szobába és megváltozik majd az életük. — Nekem már mindegy. Egyszer mindenki élete véget ér. Az óra elviselhetetlen egyenletességgel ketyeg egész éjszaka, legalább együtt virraszt velem. Én meg újra csak rettegek a virradattól... (,-HL- ) Hányszor Hívfa fel a napisajtó a nyilvánosság figyelmét, ne üljenek fel a lelketlen szélhámosok dagályos ígérgetésének! Hányszor jelentek meg egyéb lapokban sorozatos cikkek a henyélők és munkakerülők gyalázatos üzelmeiröl, akik „nyugdíjemelés“, illetve emeltetés ürügye alatt pénzt zsarolnak az arra éppen legjobban rászorultaktól! Hányszor tett közzé maga az Állami Szociális Biztosítási Hivatal felhívást a nyugdíjasok címére, hogy ne „adakozzanak“ holmi készkiadások és bélyegköltségek címén olyan elemeknek, akiknek régen rács mögött volna méltó helyük! Hányszor írta meg a mi lapunk is, hogy járadékügyben senki sem hivatott illetéket, okmánybélyeg-költséget vagy eljárási díjat „bezsebelni“, mert mindennemű kérvény bélyeg- és illetékmentes! Mindezek ellenére — sajnos — ma is akadnak még hiszékenyek, akik általuk nem ismert és soha sem látott, jött-ment üzéreknek lépre mennek és szájuktól vonják meg a falatot a mézesmázos ígérgetések hallatára. A hiszékenységnek egy ilyen iskolapéldájával találkoztunk a napokban a bratislavai járásbíróságon, ahol tucatszámra jelentkeztek a károsultak. Sérelem ne essék rajtuk, de minden józan gondolkodású ember több „sütnivalót“ tételezne fel náluk éltes koruk és élettapasztalataik alapján. A bírósági tárgyalás „főhőse“ a hírhedt Belovic Jolán volt. Rábizonyították, hogy az évek folyamán nehéz ezreket csalt ki ócska dajkameséjének felülő járadékosoktól, amiért egyelőre két és félévi börtönre ítélték feltétel nélkül. Azért egyelőre, mert bűnlajstromát még nem zárták le: további károsultak jelentkezése folyamatban van. Belovicné esetének van azonban egy számára kevésbé mulatságos mellékhajtása. Néhány általa kiuzsorázott nyugdíjas elkapta a bratislavai Haltéren és függetlenítette magát a földi igazságszolgáltatástól. Ez a rögtönítélő nyugdíjas-különítmény rajtaütésszerűen a szélhámosnő „okos“ fejének esett és a hajfürtök cibálásával fejezte ki jogos felháborodását. (k) Azért, merthogy iszok én... mégse vagyok piszok én — dalolhatná L. Mária, ha nótás kedvében lenne. Csakhogy Máriának sem ihatnékja, sem bokázhatnékja nincs már, mivel a bratislavai járásbíróság büntetőtanácsának ítélete pontot tett ezen kedvtelései után: alkoholelvonó kúrára kötelezte és 7 hónapi szabadságvesztéssel sújtotta. Hiába siránkozott a négy gyermek anyja a bíróság előtt, hogy felborult házaséletéből eredő kétségbeesésében menekült az alkohol ölelő karjaiba. Hogy tévedés ne essék: L. Máriát nem azért vonták felelősségre, mért rajongott a szölőnedvért. sem hitvestársi kötelességeinek alkalmi elhanyagolásáért, hanem csalásért. A szemfüles asszony ugyanis megfigyelte, hogy a bratislavai Békevédők utcáján lévő hentesboltban az elárusítónő ceruzával írja a pénztári blokkokat. Gondolt tehát egy nagyot és merészet: zsírt vásárolt 69 koronáért, kiosont a bolt elé, kigumizta a 6-osí, lefizetett 9 koronát a pénztárnál és kiváltotta a 69 korona értékű árut. Ez a társasjáték annyira megnyerte tetszését, hogy egyetlen délelőtt folyamán háromszor is megismételte. Még arra is tellett idejéből, hogy a potom pénzen szerzett árut egy közeli boltban értékesítse. Ezzel megkárosította húsfeldolgozó iparunkat. Sírásával már csak azért sem tudta meghatni a büntetőtanács tagjait és a hallgatóságot, mert tanúk egybehangzó vallomása szerint L. Máriát iszákos nőnek ismerik, aki néha egy hétig is elcsatangol és elhanyagolja kiskorú gyermekeinek gondozását. (k) Víz sétál a ligetben. 1. A riporternek nincs szerencséje. A Dúbravkai Alkoholelvonó Intézet betegei két hétre elutaztak, hogy az egyik pionírtábor gyors befejezését elősegítsék. V. Amit az elvonókúráról tudni kell Mostanában sok szó esik az alkohol elvonókúra jelentőségéről. Dr. Manigatti bratislavai körorvossal folytatott beszélgetés is erről győzött meg és arról, hogy sokan nem tudják a jelentkezés hogyanját, s ezért az alábbiakban foglalkozunk a helyes eljárással. Gyakori eset, hogy az alkoholelvönás szükségét érző beteg és hozzátartozó, azt hiszi, elegendő ha személyesen megjelennek valamelyik kórház idegosztályán és bejelentik, hogy önként kérik az alkoholelvonásra a felvételüket. Ez nincs így, s ebből sok félreértés származik. Különösen, ha a jelentkező a lakóhelyétől távoleső'helyre utazik, hogy valamelyik kórház idegosztályán kérje a felvételt. Az illető nagyon csodálkozik, ha elutasítják és kérik a helyes út betartását. Aki önként akar elvonókúrára jelentkezni, az a lakhelyén jelentse azt a körzeti orvosnak. Az illetékes orvos, aki évekig figyeli a beteg állapotát, javasolja, hogy ideggondozóba, avagy kórházi zárt idegosztályon kérje az alkoholelvonó kezelést. Ha az orvos bejárókezelést javasol, megmondja, mikor hol kell jelentkezni. Abban az esetben, ha a körzeti orvos a jelentkező körülményeit mérlegelve, úgy véleményezi, hogy inkább zárt idegosztályi kezelésre van szükség, az esetben írásbeli igazolást ad, hogy zárt osztályi kezelést javasol. Egyben azt is közli, hogy melyik kórház idegosztályán kell a felvételét kérnie. Az orvos véleményé mellé a felvételhez szükséges, hogy az illető személy üzeme, községben pedig a nemzeti bizottság is írásban kérje a kijelölt felvételét. A kórház aztán a munkadót is értesíti, mikor mehet a dolgozó alkoholelvonásra. Azonnali hatállyal rendszerint csak akkor vehető fel az alkoholista, ha az orvos hivatalosan igazolja, hogy az illető közveszélyes. Az elvonókúrára háromféleképpen lehet eljutni. 1. Önkéntes jelentkezéssel a körorvoson keresztül, 2. mint ön- és közveszélyes az üzem, HNB javaslatára, 5. a Nemzetbiztonsági Szervéit közreműködésével azonnali hatállyal. Az elvonókúra ideje alatt az ápolt beteg ugyanúgy jogosult a táppénzre, mint bármely más betegség esetén. Hogyan kezelik zárt osztályokon a betegekét?, A felvétel után alaposan megvizsgálják a beteget, különösen abból <f szempontból, hogy mily méretben támadta meg szervezetét az alkohol mérgező hatása. Megállapítják az idegrendszer, a szív és tüdő, a különféle testrészek, a máj állapotát, s esetleges károsodásait. A vizsgálati eredmények, leletek alapján határozzák meg a beteg esetében alkalmazható alkoholelvonás módszereit. Az orvosi vizsgálatokkal párhuzamosan minden beteggel lélektanilag is behatóan foglalkoznak. Megkérdezik a betegtől az elfogyasztott alkoholfélék mennyiségét, minőségét, az ivási szenvedély keletkezésének idejét, módját, körülményeit, a család és a munka körülményekre való kihatását. Megtudakolják a beteg hozzátartozóitól, hogy fejlődött ki az alkoholszenvedély, milyen volt a beteg magatartása, jelleme egészséges korában, hogyan változott meg a beteg Ielkülete az alkoholbetegség következtében, stb. Ha megállapítást nyert az iszákosságot előidéző és fenntartó ok, amennyire lehetséges, igyekeznek azt megszüntetni. Az elvonókúra ideje alatt — amely rendszerint néhány hónapig, súlyosabb esetekben V2—1 évig is eltart, — megtanulják a betegek az akaratra nevelés módszerét. Rávezetik őket saját egyéni esetük alapján a szocialista erkölcs, az együttélés gyakorlati módszereinek betartására. A beteg sorsa azonban nem az intézetben dől el, hanem amikor visszamegy családjához, munkahelyére, a közösségbe. Döntő kérdés, hogy az elvonókúráról kikerült beteg ellen tud-e állni a megszokott ital, a „szesztársak“ csábításának? Hogyan fogadja őt családja, munkaköre? Szedi-e rendszeresen az előírt orvosságot? Főleg ezektől a tényezőktől függ lényegében a gyógyulás útján lévő további sorsa. (-tt-f 2. Bratislava mellett, Dúbravkán, ebben a festői szép környezetben kezelik az elvonókúrára jelentkezeti betegeket. SZABAD FÖLDMŰVES 11 1965. június 26. Nincs határa az emberek hiszékenységének
