Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-26 / 25. szám
biía: — Nálunk' minden máskén? van, de az Öldöklőnek ők is éppen úgy alá vannak vetve, mint te, — S még azt is mondta: — Menj, menned kell! — S Marbuk így válaszolt: — Félek. Következő éjjel elővezették Kibila kunyhójából. A villámvarázs embere kiabált és fenyegetőzött, aztán a legöregebb elé vezették. Marbuk ezúttal úgy tett, ahogy tanulta: vigyázba vágta magát, s amint a legöregebb elhallgatott, így szólt: _ — Igenis, ezredes úri Ezután két napig sima, hideg köveken kellett feküdnie. Azok ezt büntetésnek nevezték. Az Öldöklő haragja azonban meg tartott, a kiáltozó-varázsló képtelen volt a botból akár egyetlen villámot Is előcsalni. Mindnyájan enyhe szánalommal tekintettek Marbukra, mintha nem is tartozna már közéjük, mintha az Öldöklő haragja örökre megbélyegezte volna. Végül bizonyára elűzik majd az égetően forró homokba, a szomjas messzeségbe, oda, ahonnan jött. . . . Este, amikor a vasbotot ismét viszszaadták neki, Marbuk félrevonult, beállította egy sarokba, elébe térdelt, s homlokát a földhöz érintette: _ Én a füves országból jöttem, téged nem ismerlek, ezért nem akarlak szolgálni. De most már a hatalmadban vagyok, és elhozom neked, akit kívánsz: á karszalagost vagy a legöregebbet, akinek arany csomócskák díszítik a vállát vagy bárkit a soraikb°Kibila hallgató pillantására gondolt. Az egyforma arcú emberek bizonyára helyeselni fogják, amit csinál: hisz nem azt kívánták-e mindig és mindenek előtt, hogy az Öldöklő akaratát teljesítse? Amikor a következő alkalommal a karszalagos a varázsszavakat kiáltotta, Marbuk ellensége is azonnal elesett. Elesett annyiszor, ahányszor Marbuk az ujját elmozdította. Semmi kétség, az Öldöklő megbocsátott. Most már azt is tudta Marbuk, hogy kit választana az Öldöklő. A legöregebb odaát figyelte, hogyan terítette le Marbuk botja az ellenséget, s hogy villáma a fekete középpontba talált. Az öreg ránevetett a másikra, aki a varázsszavakat kiáltotta, intett és elment. Két nappal később Marbuk a sárga fal egyik mélyedésében állt, fölötte lengett az idegen zászló a reggeli szélben. Marbuk látta, hogy az öreg közeledik, és habozás nélkül így szólt az Öldöklőhöz: — őt választottad, engedelmeskedem! *— Ezután a vasbotot a piciny rovátkával pontosan a legöregebb fejére irányította és elmozdította a mutatóujját. S mert az öldöklő ebben a pillanatban helyeselte tettét, nem volt szükséges varázskiáltásra: a legöregebb elvágódott, akárcsak Marbuk ellensége, amelyiknek feketefehér gyűrűk voltak a mellén. — Ilyenek ezek mind — mondta a főtörzs úr —, intelligensek és szótfogadók, de szeszélyesek és haragtartók is: ez a bestia tényleg agyonlőtte az ezredest, csupán a két napi fogda miatt, amit rásózott a fickóra, mert az éjjel a járőr a szajhájától hozta be a kaszárnyába. ’(Mád! Zsuzsa fordítása) r ; ZALA JÓZSEF VERSEI: Hitvallás... "Nyíltnak nevelt a szülő rónaság. Gyöngyözött bennem a sok igaz sző. Ahogy gondoltam, úgy adtam tovább, nyílt emberhez ez méltó, ez való. Nyíltságomért ököllel sújt a sors, kíméletlenül ejt rajtam sebet, újabb és vadabb ütését kapom, bár az előző seb be sem hegedt. Alakoskodók, macska-jellemek hízelkedő ármánya többet ér nyíltságomnál? A meghunyászkodás a kiállásnál fehérebb kenyér? ... „Ki az emberek hiúságára épít, annak nyerésre áll ügye"... Ezt mondtad Anti bátyám, agg bohém, s ha élnél újra mondanád, ugye? Hiába, én már meg nem alkuszom, ha hallgatnék, szétvet az indulat, létem és természetem adva van, s ez irányítja furcsa sorsomat. Nyíltnak nevelt a szülő rónaság, igazul gyöngyöz bennem még a szó, ahogy gondolom, úgy adom tovább, ha kárhoztat is, sújt is, így való! Tízezer méter magasan eszembe jut sok mindenfélej felettem a felhőtlen ég, alattam az óceán kékje, mögöttem, kiket szeretek, előttem ismeretlen minden, várakozás, kíváncsiság lüktet a vérrel ereimben. Jó olvasni és hallani arról, amit eddig nem láttam, de valahol, ott legbelül bennem is kétkedő Tamás van. Most rajta érzékszerveim! Gáttalan az út széle-hossza, az elérhető r\iesszeség minden titkát elétek hozza! Lépten-nyomon vélem, hiszem, hogy körülöttem oly világ van, amilyennek én fogom fel, és amilyennek magam láttam. rÁmióta eszem tudom, új utak vágya égett bennem, s ha becsapott is az idő fázisban eltolt életemben, tovább szomjazom az után, amit nem láttam, s el nem értem; földhöz kötött ősök vágyát porcikámba sürítve érzem. EMLÉKEZZÜNK... Nehezen teltek napjaink a pincében. Felettünk a lakásban német csizmák kopogtak s mi csak a pinceablakon keresztül nézhettük a feldíszített karácsonyi fenyőt,' s vártuk, mikor jön el a felszabadulás napja. Édesanyám sokat aggódott, hisz már egy hónapja éltünk a pincében. Egy reggelre csendes lett a falu. Elhallgattak a puskák és az aknavetők hangját sem hallottuk. Édesanyám felvitte a pincéből öccsémet, hogy megfürössze. E fürdésnek komoly következményei lettek. Nagyon hideg volt a lakásban, öcsém megfázott és megbetegedett, így teltek a napok. Édesanyám arca egyre szomorúbb lett s apám is aggódva hajolt fia fölé. Orvos nem volt a közelben. De az egyik lakótársunknak eszébe jutott, hogy van a németeknek orvosuk. Azonban hiába volt apánk könyörgése, a német orvos nem jött el. Január 13-án egész nap senki sem hagyhatta el a pincét. A faluban kemény harcok dúltak. 14-én reggelre végre minden elcsendesedett. Megjöttek a várva-várt felszabadító csapatok. Apánk ölelte őket és mutatta nekik az utat. Első dolguk az volt, hogy körülnézzenek vajon nincs-e elrejtőzve német katona a házban és a pincében. Az egyik szovjet katona tekintete megakadt beteg öcsénkén. Apánkhoz fordult s azt kérdezte tőle, mi baja a kicsinek. Megfogta vértelen kezét és elsietett. Rövid idő múlva a szovjet katona orvossal tért vissza, aki megvizsgálta a beteg gyermeket és orvosságot' adott neki. Szüleim hálás tekintettel nézték, ahogy fiuk körül szorgoskodott az orvos. Lacikánk estére jobban lett. A szovjet katona még azután is eljött néhányszor hozzánk látogatóba. Ez történt nálunk 20 évvel ezelőtt. Zajdó Imréné Valamennyien büszkék voltak arra a dologra, amit szolgáltak, de őt csak csúfolták, úgy hívták: a dzsungelból jött Marbuk. Oly szívesen gyakorolta volna otthon a nőtlenekkel a dárdavetést, azt sem bánta volna most, ha a Harigo nevű kislányért fizetendő árból még mindig hiányozna a három birka. Itt nem volt senkije, senki, aki megcsodálta volna, ha a felállított céltáblának pontosan a közepébe talál, és nem énekelt neki senki. Odakint a mélyárkon túl voltak a lányok kunyhói. Mindegyik madara kint ült egy dúcon, a bejáratnál. Az egyik, az a vöröszöld, jó két ökölnyi nagy madár alig hogy észrevette Marbukot, csőrével szétválasztotta az ajtónyílásban alácsüngő zsinórokat, rikoltozott, s nem hagyta abba addig, amíg Marbuk eleget nem tett a hívásnak. Marbuk ezek után nem lepődött meg, hogy egy saját törzséből való lányt talált a kunyhóban: Kibillának hívták. Már régóta teljesítette, amit a többiek kívántak tőle, s ez segített legyőzni a kétséget, hogy mégsem a halálon túli birodalomban van. Sőt délidőben, amikor az izzó hőségtől összehúzott szemhéja mögött a fájdalom belényilallt, még félt is. Csak amióta Kibilához járt, vált világossá előtte, hogy mostani élete, ha nem is azonos az előbbivel, mégis az övé. Kibila segítette még az Öldöklő ellen is; eszébe sem jutott, ha a lánynál volt, Marbuk, a varázsló fia minden alkalommal elhitette magával, hogy képes megtéveszteni az Öldöklőt. Még aztán könnyebb is volt az egyforma arcú emberek akaratát teljesíteni. Mikor azonban a vasbotot a kezébe adták, rájött, hogy az öldöklő mélyen a szívébe lát. Marbuk kézbe fogta a kerek nyílásban végződő botot: a villám abban a piciny részében volt, melyet az alsó végén be kellett tolnia. Főtörzs úr, a karszalagos férfi előre mondta a varázsigét, hangosan kiáltva s neki az elhangzó szavakkal egyidöben — hogy azok el ne veszítsék erejüket — csak a mutató ujját kellet elmozdítania, hogy a villámot dörögve láthatóvá tegye. Mindenki kezéből villámok törtek elő, s a csupasz ellenségek, fekete-fehér karikákkal a mellükön, a földre zuhantak. Egyedül Marbuk ellensége maradt állva, az Öldöklő megmakacsolta magát. Marbuk botja nem bocsátott ki villámot, bár az ember kiáltotta a varázsigét, és Marbuk úgy tett, ahogy kellett. A karszalagos férfi kivette Marbuk kezéből a botot és az ezüstös nyílásba tekintett: — Eldugult — mondta a többieknek. Hova fordulhatott: volna Marbuk, kitől kérhetett volna tanácsot? Egyikük sehn volt törzsbelije. Az öldöklő!' Kibila azt mondta: — Ajánlj föl neki egy kecskét! — Egy kecskét? Azt hiszi még, ki akarom gúnyolni. — Akkor ajánlj neki... — nem fejezte be, de Marbuk elértette a lány gondolatát. Vigasztalásul még hozzáfűzte Ki-George Saiko: Az öldöklő bálvány Ahelyett, hogy arra futott volna, merre a bozót sűrűsödik, rohant a sivatagnak, ahogy csak a lába bírta. A nap, mint óriási izzó vasgolyó, égette a hátát, mellét, combját. Még mindig a harc, a rajtaütés, a kiáltozás zaja zúgott benne — a mázolt arcokat övező zöld tollak látványa töltötte be lelkét. Egy bodrosszélü pajzsnak rontott neki utoljára, s beledöfte bivalynyelv-széles lándzsáját. A nyél remegésében érezte már az engedő puhaságokat, ahogy keresztülhasított bőrt és húst, amikor egyszer csak valami hirtelen ellenállásba ütközött. Elengedte a lándzsanyelét és a pajzsra vetette magát. A földön sikerült elkapnia ellenfelének a torkát. Mikor már nem mozdult többé, elengedte, és óvatosan hátratekintett. Látta, hogy ég valamennyi kunyhó, és az állatokat elhajtásra terelik össze. Ekkor döbbent rá, hogy a falu dobja már rég elnémult. A dob némasága szíven ütötte, futásnak eredt, de nem a bozót felé, hanem a sivatagba: mintha csak annak mélyén tudná ezt a némaságot — ezt a keserves, kényszerű némaságot — utolérni, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva, hogy majd a legmélyén kézbe kapja valahogy a falu dobját, és újra megszólaltassa. Futás közben egyszer-egyszer lehajolt, és végighúzta kezét a gyér füvön: a kemény, éles fűszálakon, amelyek véresre vágták az ujját, de kérges talpának nem árthattak. A fű egyre ritkult, majd teljesen eltűnt. Keze a forró homokhoz ért, aztán fölfelé a Iábaszárát simította végig — s hirtelen akkora rémület fogta el, hogy nem volt képes tovább futni: már semmi nem volt a jobb lábán. Hiányzott a három sor kauri-kagyló, és hiányoztak a disznófül-lapocskák is; pedig azokat mindenki viseli, aki nem akarja, hogy az ellenség elérje. A megölt ellenség szelleme oldozta el bizonyára a vékony szíjat, amikor ki kellett szállnia a testből, mert ő hozta rá a halált, az ő keze szorítása. Most azt is észrevette, hogy az elefántfarokszőrre felfűzött két oroszlánfogat és a szárított viperafejet is elhagyta a nyakáról. Ebben a pillanatban tudta, hogy sohasem éri utol a falu dobját — az izzó vasgolyó tikkasztó tüze hirtelen ránehezedett, nem bírta tovább, összecsuklott, belesüppedt a homokba, mint a nagy hőség pirinyó csomója, szinte függetlenítve magát a végtelen messzeségtől. Érzéktelenül és megadóan húzta be fejét a térde közé, s már csak az enyhe kis mélyedést érezte, amelyet összegörnyedt testével kitöltött. Amikor magához tért, egyforma arcú emberek állták körül, fejüket fehér edényféle, s alóla lecsüngő kendő takarta. Nyomkodták, szeszt szagol» tattak vele, majd az egyik tevére emelték. Most látta csak, hogy a halál utáni birodalomban is vannak tevék; mindjárt felismerte őket. Következő nap észrevette, hogy — bár testétől már megvált — mégis van teste. A kilenc egyforma ember közül kettővel mutogatva és eggyel élőszóval meg tudta magát értetni. Az utóbbit megkérdezte, hogy csakugyan meghalt-e? — Ha nem jöttünk volna, már ha- | lőtt volnál, Marbuk. . Miért nem árulják el az igaza?, — I miért nem akarják, hogy megtudjam? Homok, egyre csak homok, majd bokrok következtek, oly alacsonyan, mint a fű, végre az első kút. Rémülten, de ugyanakkor csodálkozással cikázott át rajta a felismerés, amelyet ha nem is igaznak, mégis tagadhatatlanul biztosnak érzett: „Nem vagyok halott, de olyasfajta állapotban vagyok, amely csak a halál után lehetséges.“ Vastag, kemény falakból álló négyszögekben laktak az egyforma arcú emberek, és valami félelmetes kényszer tartotta hatalmában valamenynyiüket. Mindegyik más-más dolognak^ volt a hatalmában. Találkozott olyannal, aki egy homokhegynek szolgált. Mindennap kocsira kellett egy részét raknia. A homokhegy azonban sohasem lett kisebb, mgrt egy másik férfi ugyanolyan kocsiról többet rakott le, mint amennyit az előbbi el tudott lapátolni. Egy háznak heten is szolgáltak egyszerre, kövekből rakták össze. Amikor elkészültek vele, mellette azonnal újat kezdtek építeni. Ő a legszívesebben a zöldséges kertnek vagy a virágágyaknak szolgált volna. De azok az emberek megtapogatták, megvizsgálták a testét és örültek, hogy ilyen erős. Kitalálták, hogy ő a varázsló harmadik fia, és ezért az öldöklő bálványt kellett szolgálnia. így aztán beavatták az öldöklő mesterség nehéz szolgálatába: tanult, hallgatott és engedelmeskedett. Igen, ő, Marbuk, a varázsló fia, azt hitte, eltitkolhatja az Öldöklő előtt, hogy nem akar neki szolgálni! ségeit. Erre engednek következtetni a civil ruhát öltött magyar katonák és a további német átvonulások. Egyik szép csendes decemberi estén történt. Tíz óra tájt lehetett az idő. Édesanyámmal erős zajra ébredtüflk. Óvatosan léptünk az ablakhoz, világosságot nem gyújtva, nehogy magunkra tereljük a jövevények figyelmét. A ritka szövésű függönyön át jól kirajzolódott három német katona alakja. Kissé megnyugodva^ figyeltük, amint nagy „hozzáértéssel“ kutatják a disznóólát. Értetlen szavak szűrődnek át az ablakon. Szitkozódtak, mer? szándékuk nem járt sikerrel. Ugyanis az ól tisztes lakóját már jóval előtte örök nyugalomba helyeztük. A katonák csalódottan távoztak a hátsó ajtón. Mi pedig kárörvendő mosollyal bújtunk a meleg takaró alá. Elérkezett a karácsony. A szovjet katonák sorozatosan szabadítják fel a Garamon túli falvakat. A napok a harcok' zajától hangosak. Ágyú és géppuska ropogás, átrepülő német gépek villognak a felkelő nap sugaraiban a börzsönyi hegyek ormai felett. 1945 új évének hajnalán szokatlan csendre ébredtünk. Nagybácsim az örömtől és meglepetéstől remegő hangon szólt: „Itt vannak az orosz katonák, keljetek fel!“ Zuzmarás, csikorgós igazi téli reggel volt. Óvatosan kandikáltunk a ház előtt elvonuló, nyüzsgő emberhadra. Később kimerészkedtünk és pillanatok alatt már jó pár fiatal szovjet katona nyüzsögött körülöttünk. Egy pirospozsgás katona tört magyarsággal így bíztatott bennünket: — No, nem félni, vége háború...“ Zabrenszky Imre 1944. novemberét írták. Ködös hajnalon kocsizörgés verte fel falunk csöndjét. Visszavonuló német írének telepedtek le egy-egy ház udvarába. \ későbbi eseményekből kitűnt további sorsuk is: bizonytalan időre pihenőt tartanak, a lakosság pedig parancsba kapta elszállásolásukat. Gyermek kíváncsiság, vagy éppen az egyenruha vonzott bennüket megközelíteni a falu közepén tanyát vert tábori konyhájukat. Óvatosan lopódzkodtunk a kökényes ösvénynél barátaimmal Emillel és Jankóval a konyha színhelyéhez. Kissé inunkba szállt a bátorságunk, amikor a katonák észrevették. Riadtan lapultunk a sűrű bozótban és vártuk az elkövetkező eseményeket. Magas termetű, vöröshajú szakácslegény közeledett felénk. Német szavak foszlányai ütötték meg fülünket. Riadtan pislogtunk a közeledő óriás németre. — Szökjünk meg — indítványoztam társaimnak, de már késő volt. A hatalmas termetű katona kezei között vergődtünk s vártuk vajon mi lesz a sorsunk, ha ez a legény megpróbálja nadrágunkat kiporolni. Szerencsére elég simán megúsztuk a kalandot, mert ijedtségünk jóvátételéül csak egy sajka babkotyvalékot kellett elfogyasztanunk, amelynek kozmás ízére még most is emlékszem. Közeledett az ebédidő, s így az ebédosztás kitűnő alkalom volt arra, hogy elkerüljük a duplát. Persze ezzel mindmáig senkinek sem dicsekedtünk. ☆ Közeledett a karácsony. A szovjet hadsereg hadműveletei szétzilálták a német és szövetségeseik katonai egy* ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. június 26.
