Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-12 / 23. szám
Földközelben __________OZSVALD ÁRPÁD ÚJ VERSESKÖTETE________ Első verseit több mint egy évtizede a Három fiatal költő című kötetben adta ki a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. Az akkor közölt negyvenhárom vers — mai mércével mérve — túl sok volt a most megjelent kötet negyvenegy verséhez képest. Igaz, akkor még inkább a mennyiségre ment a játék, a művészi szempont másodlagosnak számított. Az 1956-ban kiadott Tavasz le3z újra kedves hatvan és az 1959-es .Tudása én nem lehetnék ötvenhárom versével együtt Ozsvaldnak eddig mintegy kétszáz verse jelent meg kötetben. Ez tekintélyes szám. Kevés szlovákiai magyar költő mondhat enynyit magáénak. Oj kötete, a Földközelben több mint égy fél évtized termését gyűjti össze. Mennyiségileg — az ötvenes évek eredményeihez viszonyítva — ez a negyvenegy költemény kis teljesítménynek tűnik. Ez azonban igen csalóka megítélési szempont volna, mert' legújabb kötetére éppen a minőségi „mutató" a jellemző: a kevesebb vers itt többet jelent. És ez a döntő. Ozsvald ezzel a harmadik önálló kötettel vált érett, kiforrott költői egyéniséggé. Világnézetét, jellemét, művészi alkatát egyaránt kialakultnak látjuk. Bár eddig sem tartozott a heves, forrongó költőtípusok közé, most még inkább higgadtnak, letisztultnak, sallangmentesnek tűnik költészete. A kötet mind a négy ciklusa (Nem-zedék, Galambok szállnak feketében, Freskó, Kőkor) egyaránt azt bizonyítja, hogy Ozsvald olyan művésszé forrotta ki magát, aki képes megta-* lálni a mondanivalójának legmegfelelőbb kifejezési módot, még hozzá úgy, hogy tartalomban és formában lépést ’tart a korral, a korízléssel. Ozsvald ugyan eddig sem volt' korszerűtlen. Volt azonban benne valami „csendes dalos“, félszeg magatartás. Elsősorban úgy ismertük — ahogyan recenzensei és a tankönyvek is igyekeztek őt bemutatni —, mint a néphűség tudatos kifejezőjét, mint a sokat emlegetett Júdása én nem lehetnék költőjét: Felejteni sose tudnám a pitvarajtót, földeskonyhát, szikkadt arcú béres fajtám görnyedt hátát, komor gondját. Népszeretetéről, ragaszkodásáról már legkorábbi költeményeiben is hitet tett. Nem titkolta: Álmos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regöse. Szívemben paraszti dal zúg, zenél. Apámnak apja és minden őse a kegyetlen múltból jön velem. Nem hagyta és nem hagyja csérben ezt a népet, mert — akárcsak a mesék legkisebb legénye — „erejét tőle kapja.“ Ez a magatartása, hitvallása fellelhető új kötetében, a Földközelben is, de már nem olyan leegyszerűsítve, dísztelenül, mint egy évtizeddel ezelőtt, nem úgy, ahogyan Petőfi írta hajdan Aranynak: „Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű“, hanem bonyolultabb eszmei és művészi öszszefüggésekben, magasabb művészi szinten; valahogy úgy, ahogyan József Attila mondta: „A leoltó — ajkán csörömpöl a szó, de ő (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát.“ Igaz, Ozsvald a Szavak-ban most is ezt vallja: Nem szeretek játszanak a szavakkal, felbokrétázni, mint menyegzős csikót; artista módon pörgetni a szót nekem nem lehet, mert hallgatag számat valami ős paraszt szemérem védi. Mégis — előnyére — túllép ezen a szinte puritánnak és talán kissé anakronisztikusnak is ható elven, s igen helyesen átlépi az „arkhimédészi köröket“, mondván: Ö, Arkhimédész, lehet-e körök és négyzetek között élni, kizárni magunkból a világ gondjait? A népi-paraszti gond és ügy képviseletének költői programja itt már világféltéssé tágul. Világba tárulkozása azonban reális határok között mozog, mindig „földközelben“, életközelségben marad. Ott marad, ahol nem elég „kézfogás, csók, félmosoly, játékos, boldog révület“, ahol olykor „galambok szállnak feketében.“ Ott marad, ahol „fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretete“ árad, de ahol ugyanakkor még „Auschwitz keserű füstje“-is marja torkát. Ott marad, ahol „kislibák gyenge csőre kopog az itatón“, a világ egy másik sarkán azonban „fegyverek gőgje hatalmaskodik“, ami ellen az egyetlen, igaz varázsszó kellene, a tiszta és bátor emberi hang ... Ez a tiszta emberi hang jellemző az egész kötetre. Ezért van hitele' Ozsvald költészetének, hatóereje, ezért nagy, s ezzel magyarázható, hogy olvasás közben mennyire át tudjuk magunkat adni verseinek. Illyés Gyula mondta nemrég: „A versekhez érzés, indulat, őszinteség, emberiesség és világérzés kell, aztán érzék a szavakhoz.“ Ügy hiszem, Ozsvald Árpád Földközelben című új kötete nincs híján ennek az igénynek. TOLVAJ BERTALAN lehetőséget. Sokoldalú ellátásról (halászléről, nyársonsültről stb.) a népi fogyasztási szövetkezet gondoskodik. — Hogyan védekeznek a szúnyog-hadjárat ellen? — Gondoskodunk arról, hogy permetezéssel elűzzük az emberbosszantókat — ígéri a titkár. <<?> Nemcsak a Csallóközben, hanem a Garam mentén is lázasan készülődnek a hagyományos zselízi dal- és táncünnepély megrendezésére. Június 19—20-án a hatalmas, fákkal övezett parkot ének- és zene hangja tölti be. A környékbeli együttesek mellett ezen a népművészeti bemutatón is szerepelnek magyarországi vendégek és fellép ott a jónevű füleki Palóc-együttes is. <<?>. A nyár nemcsak sok fáradságos munkát jelent a • szorgos falusi dolgozóknak, hanem sok kellemest; is ígér. Az ígéretesek közé tartoznak a CSEMADOK dal- és táncünnepélyei, ahol az együttesek színpompás fellépése mellett sokoldalúan szórakozhat az egybegyűlt nézősereg. <<?> A CSEMADOK Dunaszerdahelyi Járási Bizottságának elnöke Gyurcsík József és titkára Fél elvtárs ugyancsak elfoglalt emberek mostanában. Nem csoda, hiszen több ünnepélyt szerveznek a közeljövőben. — Az első már itt van a nyakunkon — mondja a járási elnök. — A bratislavai járási bizottsággal karöltve június 13-án a szarvai új szabadtéri színpadon rendezünk dal- és táncünnepélyt. — S a következő? — Augusztus 6-án rendezzük meg a szokásos csallóközi találkozót a kolozsnémai szigeten. — Milyen együttesek lépnek fel? — A komáromi és a mi járásunk legjobb tánccsoportjai, énekkarai szerepelnek majd. — Vendégegyüttes is lesz? — A magyarországi földművesszövetkezetek országos bizottságának Bihari nevű együttese adja a szombatesti műsort. Természetesen vasárnap délután is fellépnek. — Mit terveznek még ezen kívül? — A múlt évihez hasonlóan Nagyabonyban Bihari-napot szervezünk, mely egyben a népi zenekarok fesztiválja lesz. — Milyen más jellegű szórakozási lehetőségek, újdonságok lesznek az ünnepségeken? — A megszokottak. Kolozsnémán reggeltől estig sétahajózás. A gyerekek és fiatalok részére a „Lunapark“ nyújt vidám szórakozási A zselízi dal- és táncünnepélyen ezrek tapsolnak majd. A CSEMADOK találkozók elölt A kolozsnémai sziget lombos fáinak árnyékában kellemes napokat töltenek majd el Csallóköz és Mátyusföld lakosai. Lassanként egy évtizede lesz, hogy a CSEMADOK különböző szervei rendezik a nyári találkozókat, amelyen bemutatkoznak a népművészeti együttesek. Attól eltekintve, hogy az utóbbi időben a színvonal emelkedett és külföldi együttesek is szerepelnek a műsorban, alig történt változás a rendezésben. Azt hiszem ideje lenne már elgondolkodni azon, hogy a népi ünnepély szerű találkozón a műsoron kívül valami más látnivaló érdekesség is legyen. Mi lehetne az? Helyes lenne például ha a vidék, táj népművészeti alkotásaiból kiállítást rendeznének. Emellett rendezhetnének mezőgazdasági kiállítást is. Mondjuk Kolozsnémán a Csallóköz zöldségtermesztéséről, Zselízen megszervezhetnék Garammente borversenyét stb. Sokfajta lehetőség van arra, hogy a sok ezernyi közönség valami újat, meglepetésszerűt kapjon a találkozón. Ha a CSEMADOK irányítói azt akarják, hogy még nagyobb érdeklődés legyen az ünnepély iránt, akkor még sokoldalúbbá kell azt tenni. <<?> Az elkövetkező hetek szombatján, vasárnapján autóbuszok, gépkocsik, kerékpárok száguldanak majd a CSEMADOK különböző rendezvényei felé. Remélhető, hogy a mostoha időjárás az aratást köszöntő ünnepélyeken megembereli magát és kellemes, napos nyári időben találkoznak Dél-Szlovákia dolgozói. TÖTH DEZSŐ „Játszott Vejnemöjnen ujja, Harsogott a hárfa húrja, Hegy-völgy zengett, szikla rengett, Mind a szíriek mennydörögtek, Habokon kövek görögtek, A fenyérek vízen úsztak, Fenyőfák is vigadoztak, Mezőn tüskök táncot roptak... Aki férfi van közelben. Mind kezében a kalapja, Aki asszony volt közelben, Kezét mind a képén tartja; Lányok szeme könnyel _telve, Fiúk földön térdepelve, Ügy hallgatják ott ajiárfát, Az örömet_úgy csodálják, Mind egy szájjal esküdöznek, Mind egy ajkkal lelkendeznek: Nem hallottak itt ezelőtt Muzsikát ily megbiivülöt, Mióta süt Isten napja, Tündököl a hold aranyja,"__________________________________________ így szól a Kalevala, az ősi finn eposz a dalnokról, aki mint görög mondabeli társa, Orfeusz, a sziklákat is megmozgatta és a fenevadakat is megszelídítette énekével. E költői sorok pedig elárulnak nekünk valamit abból: micsoda élménye lehetett az ősi idők közönségének, amikor hivatott művész a zene nyelvén szólt hozzá. A még ősibb korokban ugyanis a zenélés még nem különült el a zenehallgatástól. A zenehallgató közönség maga is tevékenyen közreműködött a zenélésben, különösen a vallásos, kultikus szertartásokon. Hogy mikor vált csak zenehallgatóvá, nehéz volna eldönteni. Az európai kultúrában Orfeusz az előadóművész mondabeli megtestesítője. Bár az antik Görögországban a zenének inkább a színházi előadásokon, a diadalünnepségeken meg a harci felvonulásokon volt szerepe, a vázaképek tanúsága szerint már náluk is szokásban volt a házi muzsikálásnak az a fajtája, amelyet később a rómaiak annyira kedveltek. Rómában a zenészhivatás a rabszolgák osztályrésze volt; a hivatásos muzsikusok csak közülük kerültek ki. Szabad ember legfeljebb kedvtelésből, szórakozásból vett hangszert kezébe. A zenészek és az énekesek főként a cirkuszokban arattak sikert, és néhányuk a közönség dédelgetett kedvence lett. A középkori Európában az egyházi szertartások keretében zenéltek, de a XIV. században a többszólamúság megjelenésének, az „új művészet“ nagy stílusváltásának idején a templomi közösség kezdett zenehallgató közönséggé válni, mert az előadott művek bonyolultabbak voltak annál, semhogy a tömeg tevékenyen részt tudott volna vemy előadásukban. A következő században a zenészek is céhekbe tömörültek, és e muzsikuscéhek rendszeres, nyilvános muzsikálásai és ünnepségei készítették elő a későbbi hangversenyeket. (A temetési szertartásokon és a halotti torokon a XI. századtól kezdve szerepeltek hivatásos zenészegyüttesek, az angol bárdok pedig már a VII. században szervezett testületet alkottak.) A XV. századtól a templomokon kívül a főúri rezidenciák és az előkelő polgárok házai meg a gomba módra szaporodó úgynevezett akadémiák lettek a nyilvános, de persze még mindig csak szűk körnek szóló zenélés otthonai. E hangversenyek szereplői híres és keresett virtuózok voltak, akik játékukért az ünnepséget rendező főúrtól vagy magas egyházi méltóságtól honoráriumot kaptak. 1613-ban Svájcban, majd három évvel később Csehországban megkezdik tevékenységüket az úgynevezett collegium musicumok, azaz zenei testületek, és ezeknek az előadásait már fizető közönség hallgatja. A templomok is gyakran nyilvános hangversenyek színhelyei. Látogatottságuk már csak ingyenességük miatt is sokkalta nagyobb, mint a magánházaknál rendezett zártkörű koncerteké. Franciaországban is a XVII. századtól kezdtek — a királyi hangversenyek mintájára — magánházakban és szalonokban koncerteket rendezni. Persze á nagy nyilvánosság nem részese ennek a műélvezetnek. Meglepően korán, már a XVI. század végén, 1588-ban alakultak Angliában, azok a Music Clubok, azaz zenei társaságok, amelyeknek hangversenyeire eleinte ingyenes volt a bejárás. De itt is főként az arisztokrácia és a vagyonosodó polgárság palotái voltak a koncertélet otthonai. Különösen Thomas Britton szénkereskedö hangversenyei váltak híressé a XVIII. század elején. Ezeken Händel is többször szerepelt. Britton hangversenyeire a nagy nyilvánosság ingyen mehetett el, majd később évi 10 schilling belépődíjat kért hallgatóitól, és ezzel a hangversenyek történetében elsőként ő vezette be a bérleti rendszert. Példáját sokan követték Angliában és földrészünkön, és 1690-ben a londoni Charles Streeten megnyílt az első önálló koncertterem. Nem véletlen, hogy a zeneélet számára épp a vagyonosodó, polgárosodó Anglia kínálta a leggazdagabb lehetőségeket, és az sem véletlen, hogy az opera az olasz kereskedővárosokban vált a zenére vágyó tömegek találkozóhelyévé. Az első nyilvános operaházat 1637-ben avatták fel Velencében, és a század végére számuk — csak magában Velencében — tizenhatra szaporodott. A nézőterekre beözönlött a polgárság. A korabeli följegyzések szerint a közönség az előadások alatt buzgón tanulmányozta a mű szövegkönyvét. Még később is, hosszú évtizedeken át, Európa-szerte az operaházak voltak a zenehallgató nagyközönség igazi otthonai. A hangversenyek csak a XVIII. század második felétől váltak viszonylag nagyobb számú közönség számára hozzáférhetővé. • Nagyjából ettől az időtől, a XVIII. századtól számíthatjuk a modern koncertélet kezdetét is. Ismét Angliáé a vezető szerep: 1710-ben az Academy of Ancient Music — a Régi Zene Akadémiája — meghirdeti nyilvános hangversenysorozatát azzal az érdekes programmal, hogy a műsorán szereplő „régi“ műveknek legalább húsz éveseknek kell lenniük. A század közepétől már hangversenyrendezők és impresszáriók szervezik a londoni zeneéletet. Mozart és Haydn nevezetes angliai szereplései révén kivált a Solomon-féle hangversenyek válnak híressé, és az angolok az elsők a demokratikus kezdeményezésekben is: a XVIII. század végén népszerű és olcsó szabadtéri hangversenyeket szerveznek. Franciaországban Philidor hangversenysorozatai válnak híressé, amelyeket a nagyhét idején tartott, amikor az Opera zárva volt. A század végére Németországban és Ausztriában is kialakultak a hangversenyélet modern keretei: 1771-ben Bécsben megalakult a Tonkünstler Societät (zenésztársaság), tíz évvel később pedig Lipcsében a Gewandhaus: a kelmeárusok raktára ad otthont a rendszeresen megrendezett hangversenyeknek. A XIX. század fordulójára már Európa valamennyi nagy országában kialakultak a hangversenyélet ma ismert formái és keretei. De milyen volt a művész helyzete abban az időben, és milyen volt maga a közönség? A művész többnyire egyegy arisztokrata szolgálatában áll, gyakran csak amolyan szolgaféle minőségben. A zenetörténet nagyjai közül Beethoven az első, aki független művészként éli életét, és ezt a függetlenségét kemény harcok árán vívja ki magának. Előadó és közönség viszonyában is ő kíván új rendet. Mert a közönség is másként fogadja a művészi produkciót, mint ahogyan ezt ma természetesnek tartjuk. Operába elsősorban a szórakozásért, meg kedvenc énekesei kedvéért járt, az olasz operaházak ezenkívül a társadalmi élet központjai is voltak. Charles Burney angol zenetörténész, aki a XVIII. század második felében bejárta Európa nagyobb zenei központjait, 1771-ben azt írja az olaszokról, hogy „szinte a kicsapongásig szerelmesek“ a muzsikába. Egyébként még a XIX. században is szokásban volt, hogy a hallgatóság előadás közben éppenséggel nem hallgatott, hanem társalgóit. Emiatt Beethoven egy ízben egy főúri társaság előtt lecsapta a zongora fedelét, ezekkel a szavakkal: „Ilyen szamaraknak pedig nem zongorázom!“ Ilyesmire Beethoven előtt senki sem merészkedett! Jó néhány évtizeddel később hasonló „élményben“ volt része Liszt Ferencnek Oroszországban. Amikor a cár előtt zongorázott, az uralkodó egyáltalán nem zavartatta magát a beszédben. Liszt’ odafordult hozzá, és megkérdezte: „Felség, nem zavarja a zongorázásom?! A cár válaszát a krónika nem örökítette meg, az azonban tény, hogy Lisztnek értésére adták: minél előbb el kell hagynia Oroszországot. Nyomtatott hangversenyműsort 1784-ben adtak ki először Berlinben, de ez a szokás csak a XIX. században vált általánossá. A múlt század utolsó évtizedeiben egymás után láttak napvilágot a repertoáron szereplő művet ismertető és elemző hangversenykalauzok. A nyilvános zenehallgatás mai formái tehát lassanként kialakultak. Ugyanakkor még oly nagy művész, mint Bülow is, megengedte magának azt a hatásvadászó, külsőséges gesztust, hogy Beethoven Eroicájának gyászindulóját fekete kesztyűben, a többi tételt pedig fehérben vezényelte! Az előadói önkényességnek és szabadosságok korszakának csak a mi századunk első felében kezdett bealkonyulni, amikor épp korunk legnagyobb előadóművészeinek példájára közönségigénnyé vált a stílushoz hű, modorosságoktól, előadói önkényességektől mentes előadás. A modern előadóművészet a művek zenei, gondolati és érzelmi tartalmának minél tökéletesebb megmutatására törekszik. Nem az előadóművész egyéniségének kikapcsolásával, hanem azzal a követeléssel, hogy az előadó szolgálója legyen a műnek, az alkotónak, közvetítsen komponista és közönség között, ne pedig közéjük álljon. Műsorának összeállításában is megkívánunk valamiféle koncepciót: azt, hogy stílusban egymáshoz illő művek kerüljenek egymás mellé (pl. a modern művek és a barokk szerzők alkotásai kitűnően illenek egymáshoz, sokkal jobban, mint egy XX. és egy múlt századbeli kompozíció). A közönség pedig figyelmével és tartalomhoz illő külsőséggel, ruházatának ünnepélyességével megy elébe azoknak a szellemi értékeknek, amelyeket a nagy mesterektől az előadók közvetítésével kap. így válik a hangverseny azzá, amivé lennie kell: ünneppé, olyan ünneppé, amelyen mi is részesei leszünk az emberi művelődés, a zene maradandó értékeinek. (F. I. — É. T.) Zene és közönség SZABAD FÖLDMŰVES t 3 1965. június 12,
