Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-12 / 23. szám
MÓRA FERENC Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a „makfa“ mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sülttököt a kultúrpalota töviben, a két „küszent“ lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déli gyümölcsben, lévén az egyik Homeros, a másik Aristoteles. Kérdezem tőle, hova való, ezt feleli rá: — Leginkább csak Gyevibe’. A régi világban szokásban vólf a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsmaszedők. No, de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt („Az pedig még Kossuth atyánknál is régöbben volt, hallja“ — így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolcból ezer esztendő választana már el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.) Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellet a szegedi határban, ahol nyúlászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi örgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval: — Na, cselédem, hová bújunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó? — Itt van Gyevi egy miatyánknyira, — emelte meg a süvegét az ispán — ott meghálhatunk, reggel aztán majd megkereshetjük a többieket. — Okos embernek adsz kenyerei, ispán — biccentett rá Mátyás a tanácsra. — Csak adnék, királyom, ha volna — iputatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát. — No', annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet — nevetett a király. Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este. volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapuban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon: — Ott is nagy eső járt', ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény. — Hallöd-e ispán? — húzta ki magát büszkén a király. Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki nagy-alázatosan megszólalt: — Kivéve a gyevi bírót. Szép fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtójú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király: — Csárda-e ez, atyafiak? — Az ez. — Van-e benne fehér cipó? — A váci püspök se eszik olyant. — Kivéve a gyevi bírót — mondták ketten is egyszerre. — Hát piros bor? — A török császár se iszik olyant. — Kivéve a gyevi bírót — kapkodták le a népek a fejrevalójukat. Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé: — Gyere, gyere, mert éhes. vagyok, mint a farkas. Hát elverték az éhüket hamar, rántottat ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően. — Ilyen jóízűt se ettek ma Budavárban — ütött a vállára a király barátságosan. — Váljék egészségére, vitéz uram — dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy „kivéve a gyevi bírót“. — Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se — nevette el magát a király. — Hej, dehogy nem, vitéz uram, dehogy nem! — kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmelorral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat: — Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb! — Kivéve a gyevi bírót — kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szalad a szája. — De bizony azt vigye el legelőbbé — Márpedig azt' nem viszi — csikorgóét ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis dudaformájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg. — Gyeviben az a törvény, hogy á bírót mindenből ki kell venni. — Ejnye, kutya meg a májai — csodálkozott el a király. — Hát aztán ki hozta ez? a gyevi í örvényt?. — A gyevi bírói — lengette á fülelt a dudaember. — No, szeretném azt a jeles Mróí látni — kacagott a király. — Hát csak nézzen meg kend, — szuszogott a dudaemb'ér, — én vagyok a gyevi bíró. — Hát akkor kendet vigye el a markoláb, — mutatott rá a király — ezt meg Mátyás deák mondja kendnek. Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tette a két deákot. — Ki nem ereszted őket addig, míg még nem tanulják a gyevi törvényt! Ment a két deák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, fúvogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet. — Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? — meresztett nagy szfémet a bíró. — Jobban süí ez még annál is — nyitotta ki a markát a kisbírő. — Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások. Vadonatúj aranyforint volt, Szent László képé az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben. Meg is szeppen a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak; a nagyobb mondta, a kisebb írta. — Mégiscsak deákfélék lesznek — nyugodott meg a bíró. — Majd számon veszem reggel, mire pazarolták a mécsest. Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifraruhás urak sürögtekforogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákom-bákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb. — Olvasd, ispán, olvasd! — Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! — olvassa a kisebb deák. — Kivéve a gyevi bírót! — monda a nagyobb. — Nincs köztük tökkel ütött fejű ember. — Kivéve a gyevi bírót! — Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többet senki porciót ne fizessen! — Kivéve a gyevi bírót! — Minden gyevi ember pünkösd napján az ő vendége legyen! — Kivéve a gyevi bírót! — Ezüsttálból aranykanállal egyén. — Kivéve a gyevi bírót! — Tíz arany útravalót kapjon! — hajtogatta össze az ispán az írást. — Kivéve a gyevi bírót! — mondta rá a király, s odafordult nevetve a duda-emberhez. — No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?, Azzal mégsarkantyűzía' a lovat, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszűrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többet alóla. Ezt pedig annak bizonyságára írtam még, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon. tél és az embertelenség, amely ránk nehezedett a háború utolsó évében már a végét járta. Egyre jobban közeledett a front. Nap-nap után hallhattuk a bombázások moraját. Annyira fásultak voltunk már a sok szenvedéstől, hogy legtöbbször csak az utolsó pillanatban rohantunk az óvóhelyre a bombázás elől, ami csaknem naponta előfordúlt, mert a Duna másik oldalán levő gyárakat sűrűn látogatták a bombázók. Elérkezett a március. Az időjárás kedvező volt, dolgozni kellett volna a határban. Magra várt a föld, békére az emberek. Békét akartunk minden áron. Életünket is feláldoztuk volna érte, hogy annak jobb legyen, aki túléli. De ki éli túl? — tettük fel magunknak a kérdést számtalanszor. Mi lesz velünk? — ez volt a fő téma naponta. A falunkban tartózkodó német katonák velünk együtt reszkettek az óvóhelyeken. Féltek még kimondani bár ők is tudták már, hogy a háborút elvesztették. Március vég? felé jártunk, bátorságot vettünk, elindultunk, hogy az Örék-dűlőben elvetjük az árpát. A föld már elő volt készítve. Igen ám, de ebben a dűlőben voltak a német légelhárító ütegek is leállítva. Ennek ellenére az ökrösfogattal hozzákezdtünk a munkához. Eleinte elég jól ment, k'ésőbb egyre inkább zavartak bennünket a repülőgépek, amelyek sűrűn géppuskázták a tőlünk néhány száz méterre levő német katonákat. A nagy pufogtatás ellenére is szorgalmasan dolgoztunk. Estébe hajlott már az idő, mikor elindultunk hazafelé. Mikor a német katonákhoz értünk, kifogták az ökröket és beásott ütegeiket akarták velük elvontatni. Ez persze nem sikerült, így égy jó órai vita után elengedtek. Hazaérve hallottuk, hogy mi újság. „Menekülnek a németek — suttogták az emberek a hírt. — Közelednek az oroszok!“ A németek összeszedték a faluban található igavonó állatokat, menekültek, ahogy tudtak. Egész éjjel mentek. Holdvilágos este volt. Az emberek a sötét szobák ablakai mögül figyelték dermesztő némaságban a menekülőket. Ki nem merészkedett senki, nehogy még bosszút álljanak a kíváncsiskodón. Három nap múlva a falu lakossága örömmel fogadta a felszabadító szovjet katonákat. Hamarosan megjelentek az utcán azok az emberek is, akikről azt gondoltuk, hogy valahol a fronton vannak, s csak mos"! derült ki, hogy hónapok óta itthon bújkáltak. Mindenki örült, hiszen á háború borzalmaival már torkig volt. Az emberek szinte napokig nem tudták elhinni, hogy nem kell többé rettegni, s hamarosan béke lesz az egész világon. Vége lett a háborúnak, megindult a békés, építőmunka. Az emberek határtalan lelkesedéssel fogtak hozzá az újjáépítéshez. Tudták, hogy nagy feladatok várnak rájuk. A szovjet katonák is elindullak hazafelé. Megérdemelték már, hogy viszontlássák szeretteiket. Ilyen visszavonuló alakulattal került" hozzánk decemberben elszállásolásra Ványa, egy fiatal szovjet katona. Sokat beszélgettünk arról ami volt, s főleg arról ami lesz. Fő témánk az iskola volt. Tanulni akartunk mind a ketten. Keserűen vettük tudomásul, hogy nálunk szeptemberben nem nyílnak meg a magyar iskolák kapui. Ö biztatott, vígasztalt, hogy a kezdeti nehézségeket majd kiküszöböljük, s egyszer minden jóra fordul. Beszélt arról is, hogy mennyi munka vár rájuk is, hogy felépítsék azt, amit a fasizmus lerombolt. A középiskolát akkor fejezte be, amikor bevonult. Tanulmányait folytatni akarja a főiskolán. Mérnök lesz vagy orvos — mondta. Építeni akar, vagy gyógyítani. Felépíteni a sok rom helyén az új épületeket, iskolákat, kórházakat, színházakat... Esténként énekéit a szép orosz tájról, városokról. Ilyenkor gondolatban otthon járt... Nagyon szerette a szépet. Hazája szépségeit szinte lefestette. A hosszú téli estéken sok érdekes dolgot hallottunk tőle. Megtanított újra hinni és bízni az emberekben. El akarta feledtetni velünk a sok rosszat, amelyben eddig részünk volt. És Ványának igaza lett! A húsz év alatt sok minden valóra vált, amit mondott. Most, hogy húsz év után felidézzük emlékét, jó lenne tudni, hogy mi történt vele. A húsz éve adott fényképét megőriztem. Ványa fiatal volt és megérte a háború végét egészségesen. Szerette az életet, az embereket. Bizonyára valóra váltotta vágyait és boldogan él hazájában, hisz ő tanított bennünket is hinni és bízni... KURUCZ LUJZA TÖRÖK ELEMÉR VERSEI: Mint jó barátnak Fojtott dobogás... Horacio Quiroga: > SODRÁSBAN A férfi valami puhára lépett, s abban a pillanatban csípést érzett a bokáján. Félreugrott, s visszanézve*meglátta a viperát, még mindig mereven, támadásra készen a földön. Bokáján két kis vércsepp buggyant elő. Kihúzta széles kését az övéből. A vipera érezte a veszélyt, fejét öszszetekeredett testének gyűrűjébe húzta; de a kés lesújtott, és kettészelte a gerincét. A férfi lehajolt sebéhez, letörölte róla a vért és nézte egy darabig. Éles fájdalom kúszott a sebből felfelé a lába szárán. Zsebkendőjével gyorsan átkötötte a bokáját és folytatta útját hazafelé. A fájdalom egyre erősebb lett. Néha úgy érezte, mintha kést szúrnának beié. Egyre nehezebben emelte a lábát. Fémes ízű szárazságot érzett a torkában, majd égető szomjúság gyötörte. Végre hazaért. A kunyhója előtt álló cukornád-sajtó kerekéhez támaszkodva lassan lecsúszott a földre. A csípés helye már alig látszott, eltűnt a szörnyű daganatban, amely lassan az egész lábát elborította. Az asszonyt akarta hívni, de csak hörgés szakadt fel szomjúság-marta torkán. — Doroteal Hozzál rumot! Az asszony máris hozta a tele poharat. A férfi felhajtotta az italt, de semmiféle ízt nem érzett, — Nem vizet kértem, hanem rumot'. - mordult az asszonyra. - Rumot hozz'. — De hiszen az volt, Paulino - tiltakozott riadtan az asszony. — "Nem! Vizet adtál! Rumot ha mondom! - kiabálta. Az asszony megint futott, s most már az üveggel tért vissza. A férfi két pohárral hajtott le egymás után, de még mindig nem érzett semmit. — No, ennek nem lesz jó vége - dünnyögte magában, s a lábát nézegette. A fájdalom már az ágyékáig ért. A szomjúság is egyre jobban kínozta. Fel akart állni, de nem bírt. Hányás erőltette. A férfi nem akart meghalni. Levánszorgott a partra és csónakba ült. Evezni kezdett. Ha eléri a Paraná közepét, ott majd a sodrásra bízza magát, s ha minden jól megy öt óra alatt Tacuru Pucúban lehet. Komoran, minden erejét megfeszítve a folyó közepéig küzdötte magát, s ott kihullott kezéből az evező. Újra hányinger vette elő. Most vért hányt. A lába már egy alaktalan, lüktető hústömb volt, feszítette a nadrágszárat. Leoldotta a kötést és késével felvágta a nadrágot. A nap már lenyugodni készült. A férfi a csónak fenekén hevert és egész testében reszketett. Rázta 0 hideg. Lázban égett a teste. Kis idő múlva azonban hirtelen felemelte a fejét. Jobban erezet magát. Lábában alig érzett valami fájdalmat, s a szomjúsága is enyhült. Felszabadultan, mélyet lélegzett. Semmi kétség, a méreg hatása múlik. Már egészen jól érezte magát. Számolgatta, hogy három óra sem telik belé, s már a városban lesz. Jó közérzete csak fokozódott, s vele együtt jóleső álmosság lett úrrá rajta. Feje hirtelen régi emlékekkel lett tele. Él-e még Ganoa barátja Tacuru Pucúban? Ha véletlenül mister Douglassal, a munkaátvevővel is találkozhatna! Bár ott lenne már! Mintha megnyílt volna az ég. Mélyarany szín ömlött el rajta, s visszfényében felragyogott a folyó. Sebesen úszott a csónak a nagy arany-folyó közepén. Röpítette az ár, Néha fordult egyet önmaga körül. A.férfi - aki egyre jobban érezte magát - közben azon gondolkodott, mióta nem találkozott mister Dougalddal. Három éve? Nem, annyi még nincs. Két éve és kilenc hónapja? Mondjuk. Esetleg nyolc és fél. Igen, igen. Nyolc és fél. Pontosan. Hirtelen nagy hidegséget érzett a mellében. Mi lehet az? És a lélegzet... — ... és az átvevő a fatelepen, Lorenzo Cubilla... öt Puerto Esperanzában ismertem meg. Nagypénteken... pénteken? Vagy talán csütörtökön... A férfi lassan kinyitotta tenyerét, ujjai megmerevedtek. — Csütörtökön... És megszűnt lélegezni. Fordította: Mikola Anikó Lassú-mosolyú emberek jönnek kimért léptekkel és rámköszönnek. Kezüket, mellyel annyit kaszáltak, úgy nyújtják felém, mint jó barátnak. Tüzesen cseppen a földre vissza ajkukról a szó, mely bölcs és tiszta. Árnyékuk messze siklik a földön — néhány percet jó így velük töltnöm. Kavargó örvény ez a világ, van, aki úgy él, mint Góliát, más, mint aszály-sújtotta mező, s tengeren magányos evező. A hang is némaságba ernyed, rettegés szövi be a lelket: vissza kell hozni, mi elveszett, a szelíd, virágos perceket. Fojtott dobogás dobol mélyen az ember súlytalan lelkében. Megjönnek a vándormadarak, de a félelem csak megmarad. Mily erő bontná nyugalomra? A tudat, hogy nincs atombomba? Az is. Ö, de ez még nem elég, hogy bírja jogos szép örökét: fölül kell maradni mindenen, a cél: a szép, s a jó tett legyen, az őrjöngő vad világ felett ömöljön széjjel a szeretet... ^ ^szabad földműves 1965. június 12.
