Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-01-16 / 2. szám

CSONTOS VILMOS: Tóth Elemér két verse: Fehér bika Fehér bika bőg, dübög, döbög morcán, nekiront bús-fáknak, háztetőkre toppan. Bőg a fehér állat. kék-szívünknek vágtat, megfagyunk, megfagyunk, egyik szarván fél világ, másik szarván másik fele, fagyott heréi csörögnek, kutyaarcú tél. Fehér bika bőg leszakadt az ég Kérpek Benőnék már a kérgek? Most gyere és tgézz meg. Tüt-nyilak messze futnak, Köstönf a kis kapuknak. Köstönj anyánk kezének, Fonnyadó életének. Öleld mindenségkékbe, A ssíved tengerébe, Köszön) az ablakoknak Hol bánatok daloltak. Es a fekete fáknak, Stomorüsig-apánknak, Köszönj anyánk kezének, Fonnyadó falevélnek. Segíts, gyere igézz meg, Ne nőjön rám a kéreg. Még egy éjszakái kéffett töltenem a szomszéd uradalmi majorban, az Ároki erdőkerülő házéban, ahová este tizenegy órakor kopogtattam be. Itt is volt ismerős. Nagy Gyula, a csősz. Meleg konyhában háltam, de hajnal­ban már ismét elindultam, hogy a két kilométernyire levő falumba még vir­radat előtt beosonhassak. Tóth Lajos sógorom a legszélső * házban lakott. Náluk húzódtam meg estéig. Napközben már anyám is eljött, akit értesítettek nagy titokban itthonlétemről. A faluban néhány ka­tona lézengett, szétzüllött kocsizó alakulat. Németeknek híre se volt. Ez megnyugtatott. A front azonban há­rom kilométernyire, az Ipolymentén vonult dél felé. Minden percben vál­tozás állhatott be. Este azután haza mentem anyám nagykendőjébe burko­lózva, civilbe átöltözve. Sikerült. Itt­hon vagyok. Az öröm azonban a rette­gés keserű Izével párosulva szétcso­rog valamennyiünk szájában. Apám a kertben levő bunkert ajánlja, hogy rejtőzzem oda. Anyám nyugodtabb: majd ha veszély fenyeget, elég akkor is elrejtőzni, az a fontos, hogy senki se tudjon rólam. Az ablak függönye mögül kémleltem állandóan az utcát. Egyszer a húgom jön haza a faluból nagy lihegve, s alig tudja elmondani, hogy két tábori csendőr engem keres! Kiárusítás volt a fogyasztási szö­vetkezetben, ahonnét némi maradék­kal megrakottan húgom éppen kilé­pett, amikor az üzlet előtt felőlem illetve, házunk után érdeklődtek a csendőrök. Itt a húga éppen — mutat­tak a testvéremre, aki sehogysefn tudott megszólalni meglepetésében. Ebben a pillanatban — mint a regé­nyekben szokott — Kiss Pál, kisölvedi tanító ért oda, aki Zselízről jött, hall­ja, hogy a nevemet emlegetik, kihúzza a zsebéből azt a levelet, amit én Zaj­­cseknak adtam Deménden, aki nem juthatott haza, a levelet ZselíZén kö­zös ismerősünkhöz — ez is véletlen folytán történt — Kápuszta henteshez adta le, aki a legelső alkalommal küldi a levelet, amely a legfontosabb pilla­natban ért célhoz. A két csendőr elolvasta, és tovább nem érdekelte a házunk, elmentek, amerre jöttek. Egy percig sem maradtam tovább a szobában. Kilenc napig a kert végében ásott fedezék volt a rejtekhelyem. Soha még ember úgy nem örült, mint amikor kilenc nap Után, december 2l-én alko­nyaikor anyám azzal a hírrel futott hozzám, hogy a hozzánk beszálláson autósokat riasztották, s azoknak csak annyi idejük volt, hogy visszakiáltot­tak anyámék felé, hogy fél kilométer­nyire az oroszok, s autóstul eldübö­rögték ... Negyed óra sem telt el, s orosz páncélosokkal koccintottam. billenve végigpásztázfa az országutat gépfegyverével. Egy csendőralakulat egyetlen vezeték lovát találták a go­lyók. Mire Kőkeszire értünk, este lett. Mögöttünk rengett a föld, hatalmas lángnyelvek falták a sötétséget Balas­sagyarmat irányában, közben óriási robbanások rázták meg a levegőt. Bi­zonyára a hidakat robbantották fel. Egy uradalmi istállóban kuporogtunk. Szekereinken volt néhány zsák zab, lovainkat jól tartottunk, s még virra­dat előtt tovább indultunk. Harcban állő magyar tüzérek mögött haladunk el. „Drégelypalánkon az oroszok“ — hallottuk ... Qzemeréd volt a következő meg­­álló. Ipolyság már „elesett“, új­aki őrségben állt. nem csinált lár­mát, sót azt is megértette, hogy nem látott este óta. Elbúcsúztunk, szeren­csét kívánt és csupán azt kérdezte, hogyan jutok haza. Nem haza megyek — válaszoltam. Vannak jőismerőseim a környéken. S csakugyan ellenkező irányba, Üjbars felé indultam. Még virradat előtt sikerült Ojbarsra ér­nem, ahol a következő éjszakát töl­töttem egyik legjobb barátomnál, Veres Vilmosnál. Nála azonban lehe­tetlen volt maradnom, tolmácsnak használták a németek. A következő hajnalon visszamerészkedtem Káinéra, gondolván, azóta az én alakulatom tovább haladt. Az országúéra érve, közvetlen a Garam hídja közelében Legválságosabb napjaim # Életünkben sokszór vannak vál-TM ságos napok, amelyeknek emlé­két sohasem tudjuk elfelejteni. Az egyik ember örömmel, a másik borza­lommal gondol vissza ezekre a napok­ra. Van ügy, hogy a nagy élményt adó percek, órák örömöt és borzalmat zúdítanak reánk, s nehéz kiválasztani s emlékként elraktározni külön-külön. Ott rejtőznek szívünk legmélyén örök­re elvegyülve — öröm és borzalom, hogy mind a kettőre egyszerre emlé­kezzünk. Számomra a húsz év előtti háború utolsó napjai voltak a legválságosab­bak. Súlyos betegen, tífusszal kerültem haza a frontról, Egerben töltöttem hét hónapot a körházban, az utolsó pár hónapot Kékesen, mint lábadozó kato. na. Innét egy hónapos szabadság után ezredemhez, Balassagyarmatra kerül­tem. Akkor már december harmadika ▼olt. Nem kaptam felszerelést — egészségi állapotom nem találták még kielégítőnek, s a gyűjtőben helyeztek el a néhány ott lézengő honvéddel együtt. Naponként szállingóztak hoz­zánk a sebesült és az alakulatoktól lemaradt katonák, sőt olyan egyén is akadt, akit a szlovák partizánok fog­tak el s lefegyverzése után civilbe öltöztetve elkergették, s ez annál ér­dekesebb volt, mivel a gyűjtőben mel­lém feküdt az első éjszaka és elme­sélte, hogy ő tulajdonképpen csendőr­őrmester. A következő éjszaka azután nyoma veszett. Megszökött. Akkor már közelről hallatszott az ágyúsző, néha a puskaropogást is ki lehetett venni. December hatodikén este azután hir­telen megszólaltak a németek gép­fegyverei a temetőben, egészen közel hozzánk. Az nap összeverődtünk vagy negyvenen a gyűjtőben, legtöbbje se­besült. Tudtuk már, hogy az oroszok a közeli falvakat ostromolják. A lak­tanyából Is kivonult a katonaság, vé­delmi századdá alakítva, s az állomás környékét szállták meg. Hajnali négy­kor — hetedikén — minket is riasz­tottak: valamennyien a laktanyába? — hangzott a parancs. A villanyok már nem égtek, sötétben, lassan mozgó, állandóan brummogó német „tigrisek“ közt botorkáltunk a kaszárnya felé. Távoli harci zaj nyugtatott, hogy egye­lőre nincs közvetlen veszély. A lakos­ság menekült, bőröndökkel és batyuk­kal jöttek velünk szemközt egész családok. Csendőrök parasztszekere­ket irányítottak a laktanya felé, mire odaértünk, már vagy ötven fogat állt felpúpózva, útrakészen. Menekül a lak­tanya — villant fel bennem, ám a negyven bajtárs közül, akik az imént elindultunk a gyűjtőből, alig páran érkeztünk meg, elszéledtek. Virradni kezdett. Nagykabátos, csiz­más parasztok ácsorogtak a szekerek között, ki tudja, melyik községből citálták ide őket éjnek idején a foga­taikkal a csendőrök. Szótlanok és mo­gorvák, s még egyre érkeznek a sze­kerek. Akinek viselt ruhája van, azon­nal lecserélheti, kiabálta egy szakasz­vezető. A szabad ég alatt vedlettem át’ magam is vadonatúj angyalbőrbe. Még a bakancsaim be sem fűztem, két orosz repülőgép húzott el egész ala­csonyan a kaszárnya fölött, pár perc múlva nehéz szovjet bombázók zúgása rémített. A kocsisok menekültek a kapu felé, otthagyva lovacskáikat, sze­kereiket. Egy szakaszvezető rendelkezni kez­dett: maga érre, maga meg arra a ko­csira, s fogja a gyeplőt és irány utá­nam, s már ugrott is a kapuhoz leg­közelebbi szekérre, s pont engem ül­tetett maga mellé. Német tankok és az alföldről űzőt? gulyák s juhnyájak ide vánszorgott seregei közt nehezen értünk ki a Kő­vár felé vezető országútra. Akkorára már az állomást bombázták s a káosz teljes volt. Minden pillanatban ránk csaphatnak. A szekerek elmaradoztak, ki hogy tudott, hajtott. A városon kívül kissé szabadabb volt az út. A gu­lyák káromkodó pásztoraikkal együtt’ megrekedtek a parknál, talán ott is maradtak a hatalmas fák oltalma alatt. A kővári Ipoly-híd még épségben állt, szerencsésen átjutottunk. Az irány: Kőkeszi. Már éppen elhagytuk Kővárt, amikor a zsúfolt országúton újra utol­értek a bombázók Majdnem az útszéli eperfák hegyét súrolták, olyan alacso­nyan szálltak. Valamennyien az or­szágút árkába hasaltunk, félszemmel számláltam a gépeket: tizenkettő, s már el is szálltak ... El ám, de a rop­pant búgásbán csak most veszem észre, hogy az utolsó gép féloldalt \ ^szabad földműves 1965. január 16. cét uradalmi szekérrel találkoztam, megállítottam az elsőt, s megtudtam, hogy Lévára vannak rendelve a kőr­­tiáz kiürítéséhez. A kocsis mellé ül­tem, s kértem, hogy aki érdeklődik, azt mondja, hogy én voltam értük... Megértette. Vissza kell jutnom a hí­don, súgtam az idős bácsinak, amikor a lovak közé suhintott. Bólintott. Jó csomó lucerna volt a szekér farában, hátizsákomat az alá rejtettem, azután kigomboltam köpenyem gallérját, hogy zubbonyom egyetlen csillaga látható legyen, s feszítve, mintha a legtermé­szetesebb úton járnék, szemrebbenés nélkül haladtunk át a hídon. Senki sem méltatott a figyelemre. Nagyon meg­könnyebbültem, amikor újra a hazai oldalon döcögött az uraségi szekér. A lövöldénél volt az út elágazása fa­lum irányába. Két eligazító tábori csendőr ácsorgott az út közepén. Meg­álltunk, a csendőrök egyike német volt, nyakába a rézlemezzel, a másik egy magyar Szaki. Megkérdeztem, mintha teljesen idegen lennék ezen a vidéken, hogy merre vlzs az út Zse­­líz felé. Néhány szót váltottak egy­mással, s a német Ővár felé mutatott. Tisztelegtünk egymásnak, s elindultam haza felé ... Nyugodtan ballagtam Öváron ke­resztül déli irányban. Az Ipoly menté­ről komoly harcok zaját lehetett hal­lani. Falum irányában még csend volt. öváron áthaladva, a Kompa patak mély árkában húzódó gyalogúton ha­ladtam tovább, hogy senki se láthas­son, estefelé a Garam zúgása vezetett, amely éppen medrébe vonult vissza áradása után, jókora töcsál ott csil­logtak előttem a dűlőn, ahol feneket­len sárban cammogtam. sagoitan a lanosoK. Koroskorui ropog- k tak a fegyverek, csupán Deménd irá- r nyában volt csend, arrafelé próbálkoz- í tunk. A laktanyából Indított szekerek ti közül csupán hét fogat van a szakasz- t vezető közelében. A többiről nem tu- a dunk. Nincs konyhánk se, ott eszünk, * ahol megszállunk s a lakosságtól ka- c punk valamit. Deménden már össze- a verődik tizenegy szekér és egy had- c nagy csatlakozik hozzánk, aki a veze- 1 tésre is vállalkozik. Mintha a front í távolodna, csillapulnak az idegeink. 2 Ismerős emberrel találkozók, Ipoly- 1 bélre iparkodik lóháton, Zajcsek De- £ zsőnek hívják, levelet írok gyorsan, r ígéri, hogy továbbítja szüléimhez Ga- r ramsallóra. Itt már hallottam, hogy 1 utunk iránya Somorja, megírtam ezt is. c A hadnagy és a szakaszvezető szám- > baveszi a kis alakulatot. Négyen már 1 hiányoznak a honvédek közül, idevalók < lehettek a környékre, a szaki hosszan- i kodik, egyedül marad a szekéren, de ' mire indulnánk, mér egy tiz éves < fiúcskát kerít — valamelyik hozzánk t verődött, menekülő tiszt unokája, 1 mert amíg a honvédek elszöktek, ad- 1 dig több menekülőt felszedett a szaki. 1 Egy egész család kuporog az egyik 1 szekéren egy Idős századossal együtt. 1 Később megtudtam, hogy a kocsisnak szegődött fiúcska az ő unokája. Sőt, azt is megsúgta a szaki, hogy nekem ] mellette kell maradnom, mivel azon 1 a szekéren van a GH. Tehát a Balassa- 1 gyarmati laktanya egy hatalmas ládá- ( ban elzárható vagyona. Léván déltájban vonultunk kérész- ' tÜl. Két évig dolgoztam valamikor itt, ! ismerős a város. Ismerősökkel talál- 1 koztam, kiáltásukat azonban elnyeli ! a pokoli zaj, a kövezeten vonuló sze- 1 kerek zörgésén ezerszerte túlcsattogó ' páncélosok dübörgése, s csodák cso­dája, azok sem a front irányában ipar­kodnak, hanem velünk együtt Kálna felé, s így gyakori a torlódás. Szeke­reink ismét el-elmaradoznak. A had­nagy lót-fut, de a szaki nem tágít mellőlem, észre vette, hogy sok az ismerősöm, szemmel tart. Mintha csak olvasna a gondolataimban, mert bi­zony egyszeriben arra döbbentem, hogy mi lesz, ha a Garamon is átke­lünk? Hogy tudok én mégegyszer onnét visszatérni — hogy tudok a Garamon innét levő falucskámba oson­ni ... Nem foglalkoztam még a gon­dolattal, hogy meglépek alkalomadtán, de ez egyszerre már elhatározásként állt előttem, amikor a lehetőség utol­só percei közeledtek. Miért is megyek ' én, hiszen fegyverem sincs. A szaki... 1 a szaki azonban le nem veszi rólam a szemét, sőt ahogy Lévát elhagytuk, azt kérdezi tőlem, hogy hová való vagyok? Azt füllentem, hogy már elhagytuk, hogy az Ipolymentére, és megneveztem egy olyan községet, ahol már sejtelmem szerint ott az oroszok. Láthatólag megváltozott a szakasz­vezetőm, mintha magában örvendezne: ez már nem szökik meg. Nincs hová. Rágyújtott és a hosszú út alatt elő­szór szívta el cigarettáját a szekér meljett gyalogolva. Az árkászok éppen a Garam hídját aknázták alá, amikor azon keresztül haladtunk. Magyarok és németek dol­goztak a hídnál. lAálnán azon az estén libahúst va­” csoráztunk. A hadnagy megúnta a koldulást, s felnyittatta a GH ládát s hízott libákat vásároltatott a szaki­val, még bort vett a nagyvendéglőben. A szaki velem is koccintott. Búcsú­zunk — gondoltam. Egy nagymarosi fiúval voltam közös szálláson. Az elhagyott zsidóházban egy csendőralakulat már beszállásolta magát, s a lovaikat a szobákban levert karóhoz kötözték be. Az én lovaimnak egy födélnélküli félszerben találtam helyet, egy fateknőbe — amit útköz­ben kerítettem — kiöntöttem a zabot. Szekereink a fészer alatt maradtak a nagyvendéglő előtt, ott őrséget tar­tottunk felváltva. Társam hajnali négykor felkelt, s elment őrségbe. Magam is öltözni kezdtem. Az őrmes­ter jóízűen horkolt. Lovaimnak odaöntöttem a reggeli zabot, megsimogattam és elindultam a szekerek felé, ahol a hátizsákom volt. Burgermeiszter volt a fiú neve, feltámadott hallottéiból, tanítványai, az apostolok megtelének a Szentlélek­kel, kezdének szólni más nyelveken, és hirdeték Isten igéjét. — Ezért is nevezzük ml magunkat pünkösdistáknak — mondta Vászilij Tyimofejevics —, te pedig, kislányom, imádkozz szorgalmasan, ne vétkezz soha, akkor jutalmul terád is leszáll a Szentlélek, mint a szentéletű apos­tolokra. Te magad is beszélhetsz majd velük az angyalok nyelvén és azt kérhetsz tőlük, amit akarsz. És most, sok évvel később, végre részesült a jutalomban és ezentúl mindig vigyáz reá az Isten. Kszenyija lábéval megkavarta a hű­vös vizét, majd felugrott, átszaladt' az ingó pallón és felkapaszkodott a köves útra, melyet nemrég vezettek el a kolhoz sertéshizlaldájáig. A hizlalda előtt, amely egy hosszú téglahodály volt s ajtaja most sarkig tárva, az asszonyok hatalmas teknő­­ben kaparták a korpát. Petrovna, egy sovány öregasszony, akinek csúfolódó kedvét még az elszálló évek sem csil­lapították, fiatalos hangon énekelt va­lami csasztuskát. Maga költötte eze­ket és minden reggel hangversenyt rendezett itt, a teknő mellett. — Asszonyok, úgy látszik, Surka Osztapkina ma megint megbetegedett. Ide hallgassatok, mit költöttem róla! — kiáltotta, és fekete szemét meg­villantva énekelni kezdett: A gondozó, Osztapkina, Látszatra dolgos és derék. Ezermester odahaza, De a kolhozban nyomorék. — Jaj, meghalok, nem bírom to­vább! — visította, pufók kis kezével legyezve magát a pirospozsgás Valka Kadukova, a kolhoz könyvelőjének a lánya. Kszenyija összeráncolta a szemöldö­két és bement mellettük az épületbe. A hosszú, széles folyosó rslal men­tén fáradtan hevertek rekeszeikben az anyakocák. Nem messze tőlük, ráccsal védve, nagy kosarakban egy­máshoz bújva aludtak apró szopós­­malacaik. Odébb meg a másfél hóna­pos kismalacok tolongtak visitozva, ki-kidugva a ketrec lécei közt nedves, rózsaszín orrocskájukat. Kszenyija le­guggolt. — Hiányoztam nektek, kicsikéim? Mindjárt kaptok enni, mindjárt. szeségben sejtelmesen tünedezett a hajnali köd; Kszenyijának úgy rém­lett, szinte hallja, amint óvatos, puha suhogással kúszik a bokrok és a fű között. Az éjszakai eső lehütötté a levegőt, amely olyan párás lett, hogy úgy tet­szett, meríteni lehet belőle tenyérrel és felhörpinteni, mint a friss forrás­vizet. Kszenyija szoknyájának szélét átnedvesítette a fű, minduntalan a lá­bához tapadt. Kicsavarta, majd leült egy kőre a Kamenyka partján, s el­nézte a vízben visszatükröződő fel­hőket. A patak vize hol elsötétült, hol megvilágosodott, majd hirtelen vakí­tón felvillant, amint rávetődött egy­­egy napsugár. Kszenyija lehajolt, megpróbálta elfogni a kövek közt nyüzsgő apró halakat, de sikertele­nül, és csendesen felnevetett. Bár még mindig fájt a karja, s szaggatott a feje, most mégis jól érezte magát. Senki sem érti meg őt. Kuzma bácsi sajnálja, a lányok a hizlaldában elíté­lik, mert nem tudják, hogy nincs jobb érzés, mint közel kerülni Istenhez. Valamikor régen kislány korában még ő sem tudta ezt. Az apja kényszerí­tette, hogy imádkozzék, és ő engedel­mesen csúszkált a térdén, ásítozott, álmosan meresztgette a szemét, amíg apja a Bibliából fölolvasott. A szekta összejövetelein pedig félt, megijesz­tették a kiáltások, az eltorzult arcok, az érthetetlen szavak, még akkor is riadtan húzódott el, ha valaki oda­ment hozzá és megsimogatta. Egyedül Vászilij Tyimofejevicstől nem félt. Vászilij testvér már akkor is barátsá­gos, kedves öreg bácsika volt. Gyak­ran kijött hozzájuk a faluba. Kszenyija fölmászott az ölébe, s félelemmel ve­gyes kíváncsisággal, némán és moz­dulatlanul hallgatta elbeszéléseit a szentekről. Istenről, Krisztus vándor­lásairól és szenvedéseiről. Tőle hal­lotta először, hogy pünkösd napján, ötven nappal azután, hogy Krisztus II. folytatás. Kszenyija hallgatott. — Szörnyen kiáltoztatok, igaz, én nár megszoktam, de most még ne­­cem is félelmetes volt — mondta az üreg, fejét csóválva. Kijött az udvarra Afanaszij Szerge­­levics, Kszenyija apja, tenyeréből el­lenzőt formált és felnézett az égre. .Szép idő lesz“ — mondta csak úgy magának, és jóindulatúan odabólintott Kuzma bácsinak. Afanaszij Szergeje­­vics, aki a többi falusival komor, szó­fukar, félrehúzódó volt, Kuzmával jó­indulatúan bánt, sőt szívesen elüldö­gélt vele néha esténként a ház tövé­ben. Ilyenkor az- Istenről beszélgettek. Tetszett neki, hogy Kuzma bácsi nem vitatkozik vele, nem szégyeníti meg, mint mások, és ha mégis ellentmond, bizonytalanul és szelíden teszi, mintha óvakodnék attól, hogy vigyázatlan szóval megsértse. — Mi az, kedves szomszéd, szóval tartod a lányomat? Itt az ideje, hogy 3 gazdaságba menjen ■— mondta szem­rehányó fejcsóválással Afanaszij Szer­­gejevics. Jó hangulatban volt, szívé­­lyeskedett. — Sápadt ma a lányod — jegyezte meg Kuzma bácsi. — Az csak jó — felelte Afanaszij Szergejevics. — Hanem nekünk is ideje, hogy menjünk, nem, Trofimics? — Mehetünk éppen — bólintott Kuzma bácsi. Mindketten a lovak mel­lett dolgoztak a kolhoz majorjában. Kszenyija nem várta meg őket, be­kiáltott az anyjának, hogy indul, és futásnak eredt az úton. Végig kellett mennie a falun, azután a kolhoz gyümölcsösén, majd átvágni a kozulini erdőn, onnan aztán már csak egy kőhajításnyira volt a hiz­lalda. A kora reggeli csendben itt-ott már hangjukat próbálgatták az éne­kesmadarak, a virágok a napot kö­szöntve kitárták kelyhüket s a mész-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents