Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-05-01 / 17. szám

Csurka Péter: Pihegve éledt a májusi reggel. Piros sávok lebegtek az ég alján. A sarjú­­hold lebukott az ég aljára, halovány fé­nye elmerült a csa­tangoló párák, a nehéz májusi illatok bomló ízeibe. Szép Anna — gyönyörű Szép Anna — az első kakasszóra felébredt. Felült fehér ágyában, nyújtózkodott, s látta, hogy még alig settenkedik a reggel. Patyöißtinge csipkéjét feljebb húzta a mellén, visszahanyátlőtt, félig nyitott szeme sokáig a mestergerendán andal­­gott, aztárt újra mély álomba merült. Egyszercsak felriadt. Ez a reggel májusfákat terem!..- Vajon tesznek-e májusfákat ka­pum fölé a fiúk, vagy az ablakomba? ... Hátha már ott is illatozik a kapu fölött? Istók és Feri?... Mindkettőt egyformán öleltem puha karommal... Hátha, hátha.. . Kiperdült az ágyból, kinézett az ab­lakon az utcára, a kapura, az udvarra, de még sehol sem hajladozott az orgo­navirág, a kapu fölött sem nőtt ki még a szerelemfa. Visszabújt a meleg ágyba. Szeme fátylára vékony ködök ültek, szíve tá­ján enyhe fájás vert fészket. — Nem állok szóba egyikkel sem — lehelte -, ha nem tűznek májusfát a kapu fölé. ¥ Ebben az időtájban az urasági kas­tély magas palánkján, azon a részen, ahol az orgonabokrok ölelgetik egy­mást csókos hajnalokon, egy legény vetette magát keresztül. Nagyot dob­bant, amint földet ért, csizmája alatt recsegtek a száraz gallyak. Kirántotta csizmaszárából hosszúpengéjű kését, éles szeme kitapogatta a legszebb ága­kat, keze rájuk feszült, egymás után hulltak le a lombok. Azután átnyalá­­bolta az orgonaerdót, vállára hajította, és úgy félkézzel, lábaival erősen ka­paszkodott fel vissza a palánkra. Ekkor a parkőr a lábánál fogva visszarán­totta. — Gazember, mindjárt beléd lövök! A legény visszaesett, hanyatt. — Orgonát lopsz a szeretődnek?... Pusztítod a másét? Na, megállj csak, bezárlak, hosszúra megnő a körmöd, mire kiszabadulsz ... Mars előttem, előre! A legény feltápászkodott. Mély vil­lanás sistergett a szemében. Nem moc­cant. Szólt: — Nem is sejtettem, hogy ilyen hű­séges kutya maga, István bátyám... Grófjáért, meg egy kis orgonáért gyil­kolni volna képes. — Ne papolj, hanem előre! Mellét kidüllesztette a legény, várt, szeme villant, s vad mozdulattal ki­rántotta az őr kezéből a puskát, s mellbe vágta a puskaaggyal. Az őr nyöszörögve esett össze. Ment a legény, vállán az orgona­­erdővel az út közepén, a friss hajnal­ban. Fütyörészett. De csak úgy halkan, finoman, bánatosan fütyörészett. Eüty­­tyére szitált a májusreggeli pára, el­osztotta magát a virágágyak között. ¥ — Édesanyám! — szólt a másik. — Én letöröm a legszebb ágat az orgona­fánkról ... Édesanya sírós-fázósan kérdezte az ágyból. — Letöröd?... Mit akarsz vele? — Május elseje van, édesanyám. — Hát aztán? — Hát aztán, hát aztán... Én letö­röm ... — Nem fájna a lelked érte? — Nem, mert szebben virít az vala­kinek a kapujában ... Édesanyám, má­jus elseje van!... A szerelem, meg a munka ünnepe ... — Azt mondják, egy pár csendőr jött az este a faluba ... — Jöhet akár tíz is még... Édes­anyám!. .. Szerelem és munka! Két legszebb szó a világon!... Megér egy orgonaágat! Letöröm!... — Jaj, jaj, pedig milyen gonddal ápolgattam!... Hogy tutujgattam, hogy A Berki utca emlékezik Érsekújvárban a Berki utca éppen olyan, mint a többi. Ám mégis van egy kis különbség. A város most ün­nepli felszabadulását és meg kell em­líteni a húsz év előtti időket. Talán kezdhetnénk azzal, hogy az utcában mindig nagy volt a sár. A természetet szerető emberek mégis legtöbbnyire ezen az utcán keresztül keresték fel kora tavasztól késő őszig a Kiserdőt, amit másnéven Bereknek ismer a város. Ha összehasonlítást akarunk tenni, érdekes megemlíteni azt is, hogy az utca elején és végén is Horváth nevezetű lakosok laktak, azzal az eltéréssel, hogy az utca eler jén lakó Horváth Gyula egy kocsi­­beállős vendéglő tulajdonosa volt, míg az utca másik végén, a töltés tövében, Horváth Lajos lengyári ko­csismunkás lakott. Sokan ismerték Szolcsányi Mihályi, aki tehervagonban lakott nyolcadma­­gával és a család tagjai bizony sok­szor csak koldustarisznyával biztosí­tották mindennapi kenyerüket. Ezer­­kilencszáznegyven nyarán tífuszba esett az egész család. Az apjuk bele­halt a betegségbe és így még rosz­­szabbodott a család sorsa. Nem be­szélve a többi lakóról, akik fészerek­ben laktak. Talán a Berki utca nem sokban különbözött a többi utcától. Ebből az utcából is sokan estek el a fronton. Kinek a férje, kinek a fia, vagy vőlegénye, és ebből az utcából is sokan meghaltak a bombázások idején. 1944-ben már kevés egészsé­ges ember lakott az utcában. Minden második háznál német katonák voltak elszállásolva, akik a nehéz légvédelmi ágyúkat és a többi fegyvert kezelték. Azt mondják, hogy a dél-szlovákiai városok közül Érsekújvár szenvedett a legtöbbet. Minden utcájának kiju­tott a szenvedésből. Akik gazdálkod­tak, azok sem sokat törődtek a gaz­dasággal. A Cikta-gyárba járó mun­kások még csak valahogy megéltek, de a lengyárban csak akkor volt munka, ha szezonja volt a kendernek, meg a lennek. 1944 végén már csak kevesen járhattak az erdőbe a faki­termeléshez. Amikor ezekre az időkre emléke­zünk, nem hagyhatjuk ki Horváthékat, Bogárékat és még másokat, akik el­bújtatták a menekülőket, szívesen látták és befogadták a harcolni nem akaró katonákat. Mondhatnám azt is, hogy Bogár Imre segítsége túllépte a megértés határát, amikor befogadta Salcman Józsefet, akit a házában rej­tett el akkor, amikor amúgyis tizen­hatan ültek az asztalnál a bombázás elöl elmenekült hozzátartókkal együtt. Ráadásul még két német katonának is állandóan szállást kellett adnia. Salcman Józsefnek feleségét és öt gyermekét ölték meg a fasiszták. Sokat lehetne arról a száz házról és lakóiról beszélni, akik húsz évvel ez­előtt a Berki utcán laktak. Azóta sok minden történt. A Berki utcában közel ötven új ház épült, nem beszélve a mindennapi élet dol­gairól. Büszke erre az egész utca, de főként pártunk régi harcosai, akik a legnehezebb időkben is vállalták a harcot a kizsákmányoló rendszer el­len. Az utca fiataljai nyáron a labdát rúgták a töltés mellett a diófák alatt, télen a téli sportokat űzték a befa­gyott tavacskán, de nem maradt el a jó mikulási vagy farsangi bál sem a kis-félsori vendéglőben. Ebből is lát­ható, hogy bár ha szerényen is, de feltalálta magát a fiatalság, aminek örültek a szülők, mert látták, hogy a fiaik, lányaik hogyan válnak em­berré. Hogy a fiatalok mennyire sze­rették utcájukat és környékét, arról tanúskodik az is, hogy sokan házas­ságuk után is itt telepedtek le és szép házakat építenek szorgalmas munkával. Bárcsak az a sok szép postagalamb, amit a Kántor fiúk tenyésztenek az utcában, felszállna és vinné az utca valamennyi lakójának óhaját és kéré­sét, hogy soha többé ne legyen há­ború, bombázás, hogy a város lakói úgy mint eddig az új hídon kereshes­sék fel a Berek szépségeit és min­denki örömmel élvezze munkája gyü­mölcsét ölvecky Ferenc crortószgettem, aztán most te letö­röd... Ne bántsd a fámat, édes nagy­fiam! . Mégiscsak reccsent az ág, hosszú he­lyen utánaszakadt az orgona üde bőre. A fa nem akarta elengedni édes ré­szét, lombját, koronáját, nyöszörgött, sírt utána. Mintha hallotta volna az anya szíve zokogását. A legény kikapta csizmaszárából kését, elnyisszantotta a fájdalomtól könnyező háncsot. Azután nyílt a kapuajtó, s halkan csukódott. A legény átugrotta az út­menti árkot, kilépett az út közepére, s úgy haladt Szép Annáék háza felé. Feje felett ott ringott a csilingelő or­gonaág, a legény nótát dúdolt a sze­relemről. Egyszerre értek oda. Maguk elé eresztették le az orgonabokrókat. So­káig farkasszemeztek.- Hát így? ~ hű. igen!... De te is, amint lá­tom!- Azért terhedre ne essék!- Pedig rég lemondhattál volna már róla i.. Semmit se ád rád.- Reád még annyit sem!- El ne bolondíts már! Hallgattak.- Na, hordd el magadat innen - ripakodott az, amelyik lopta az orgo­nát.- Azt nem éred meg!... Inkább te tűnj el innen, de azonnal, mintha a föld nyelt volna el!... De addig míg el nem önt a méreg, mert akkor bizony felütöm az álladat!- Ember kéne ahhoz!.,. Hallgattak, és öklelték egymást a nézésükkel. Majd az egyik felnyalábolta az orgo­nát, ágaskodott vele, hogy felfűzze Szép Anna kapujára. Amannak fejébe szaladt a vér. Csiz­maszárához kapott, ott lapult hosszú pengéjű kése, kirántotta. Karja len­dült, aztán visszahanyatlott hirtelen. Hát ugyan megérdemelné ez a másik a halált ebben a pillanatban, tündöklő hajnali fényben. Hiszen úgy dobog Andrisnak a szíve is, mint neki, szinte kiveri Szép Anna ablakát. Nagy erővel rántotta vissza kapasz­kodó társát és feldugta az övét is, a fiatal nyisszanó ágat, melyet édesanyja könnye kísért idáig. A másik elesett, felugrott, s nehéz ütésre emelte az öklét', midőn valaki elkapta a csuklóját. Egy szuronyos, leselkedő csendőr volt. ¥ Ment a két legény a csendőrök előtt egymáshoz láncolva az út közepén. Mentek, mintha egymáshoz tartozná­nak. De akkor már ők is úgy érezték, hogy szorosan egymáshoz is tartoznak, túl az áradó orgona illaton, túl a má­jusi nagy szerelmeken. Szép Anna - gyönyörű Szép Anna — midőn meglátta a kapu fölött a fel­fűzött orgonaágakat, kezét duzzadó két mellére tapasztotta, hogy ki ne hasítsa a hirtelen erjedő szerelem. Májusi zászló-fáklyák lángjaként lobogj, dalunk, a kinyílt nap felé! Csattogd el kedvünk lobogó-színét, hitünket: az örök megújulás igazát szerszámtól kemény kezünkből; emelkedj fel a szárnyaló gömbbel (emelkedj fel, meggyötört földgolyó!) a klorofilltől duzzadó mezők zöldje fölé, te, világ zászlaja emberiség reménye, látható, szép színe és jó vászna a jövőnek; hisz idetorkoll annyi messzi út, az emberélet, népek élete sark-telein jeget olvasztva át idefut össze mind a nap elé, tenyérré olvad, roppant ujjai ólomba hajtogatják az uránt, űrhajókat pöckölnek ég felé, — a jelen már tágabb vonzásba ránt! — S lobogj, reményünk, a szép napba föl! mert mozdulnak már elroppantani a visszahajló-ívű szörnyeket, s a tagadást, mely hű dalunkra tör! Jelszavaink: lobogj dal, aki szeret, szeressen, a mindenséggel mérd magad pusztán vagy Budapesten, legszebb jelszavunk az: igen! — ha napba felnyúló virág kér életet, vagy eleven szóban ölt testet a világ, — vers-szarkalábak, dáliák — igen: művészet, gazdaság, mely úgy táplál kívül-beliil, a test és lélek-rend szilárd! s honosán, nem idegenül lépünk az új világba át — mindig tovább! Mindig tovább lobogj dal, hordd szét: az öreg szívek harcát viszik tovább mindig az új májusok! Csanády János: Új májusok (XVII. folytatás.) — Addig meg bezárlak’, jó?' Hátha megint idejönnek azok az őrültek ... — Ahogy akarja — felelte fáradtan Kszenyija, és ebben a pillanatban ész­revette az ablakból Ivan Filipovicsot. Ijedten bújt a függöny mögé. — Apám, itt az elnök ... Ivan Filipovics nagy zajjal töröl­­gette csizmáját az ajtó előtt. — Vendég jött, fogadjátok! — kiál­totta be vígan. Afanaszij Szergejevics összenézett a feleségével, kelletlenül ráncolta a homlokát, és kiment a pitvarba. — Gyere be, Filippovics, úgyis ritka vendég vagy minálunk ... Mi járatban vagy? — Azt mondják, lakodalomra ké­szültök ... Meg hogy a lányotok nem idevalósihoz akar hozzámenni, pedig akad legény itt is elég. Rosszul teszi. A kolhoz érdekeit is szem előtt kell ám tartani! — tréfálkozott, miközben bement a szobába, s körülnézett. — Hát Kszenyija! Hol a menyasszony?! — Szégyelli magát — felelte he­lyette Praszkovja Grigorjevna —, el­bújt. Gyere, mutasd meg magad, kis­lányom ... Kszenyija lesütött: szemmel, pirosán lépett elő a függöny mögül. — Hát itt vagy... — Ivan Filippo­vics összehúzott szemmel vizsgálgatta. — Sovány a menyasszony. Kórházba kéné vinni, nem lakodalomba. — Lefogyott, le bizony — bólöga-' tott bánatosan Praszkovja Grigorjev­na. — Betegeskedik, én járok helyette a hizlaldába is. Ügy legyengült... — Látom, látom. Pedig rosszkor betegeskedsz, Kszenyija. Te is meg­betegedtél, meg a rékördokcáddal is baj van. — A Krizantémmal? Ej, mama, hát miért nem szólt- róla? Praszkovja Grigorjevna összecsapta a kezét. — Hogy mondhatsz ilyet? Hát már semmire sem emlékszel? Kszenyijának most jutott' csak észé­be, hogy valóban mondott valamit az anyja tegnap a Krizantémról. — Jaj, Istenem! Mindjárt... — Maradj csak — állította meg Ivan Filippovics —, majd utánanézek, nekem meg beszélni valóm van ve­led ... Maguk csak menjenek, ideje... — Megyek, megyek... — mondta Praszkovja Grigorjevna, de közben tanácstalanul nézett az urára, nem tudván, mit csináljon, itthagyhatja-e Kszenyiját az elnökkel? Afanaszij Szergejevics legyintett, érre elment. — Filippics, nem maradhatnék én ma itthon? — kérte az apa. — Minek? — Hát... beteg a lány ... — Menj csak. Most itt vagyok én, aztán majd küldök még valakit... Afanaszij Szergejevics elégedetle­nül morgott valamit a bajusza alatt, de azért elment. Hanem nyomban vissáfe is tért megint, kihívta Ksze­nyiját a pitvarba, és szigorúan meg­hagyta neki: — Ki ne menj a házból, hallod, és él né feledd, mit parancsolt Vaszilij Tyimofejevics. Amint elmegy az elnök, zárd magadra az ajtót. És bármit is mond, te csak hallgass, ne válaszolj. Hát akkor ... Isten áldjon. Kszenyija a szobába visszatérve be­lepillantott a tükörbe, és majdnem felkiáltott: arca beesett, szemét sötét karika övezi, haja fénytelenül, kócő* san lóg, mint az aszott fű. Zavartan állt meg Ivan Filippovics előtt, s nem tudta, hová tegye a ke­­zét. — Ide figyelj, Kszenyija — kezdte az elnök, és közelebb húzta, leültette maga mellé —, úgy látom, komolyan beteg vagy, alig lehet rád ismerni, Csak azt nem tudom, mi a bajod... Mondd, mi történt? — Ne, hagyjon — felelte a lány. — Nem akarok beszélni erről. Arcára, mely apja távozása után mintha felélénkült volna, ismét kiült az előbbi panaszos, öregasszonyos ki-» fejezés, szemében kialudt a fény. — Hibás vagyok — mondta tompán — és nemcsak én, mindannyian hibá-' sak vagyunk ... De hát hogy férkőz-« zön közel hozzád az ember, amikor valóságos kőfallal veszitek körül maJ gatokat; itt vagytok és mégsem 'vagy-* tok itt... Az én anyám is hivő volt'. Gyermekkoromtól kezdve csak azt hallottam, hogy az Isten könyörületes. Lám, te is hiszel az Istenben, jót' akarsz az embereknek. Hát akkor miért kell derékba törni a magad éle­tét? Hol itt a könyörület? Sehogy sem értem én ezt... — Ne beszéljen így — kérte pana­szos hangon Kszenyija. — Honnan is tudhatná, miben mutatkozik meg Isten kegyelme? Maga kinevet bennünket, de Isten ezt is tudja, megmondta: „És lesztek gyűlöletesek mindenki előtt az én nevemért.“ — Tévedsz, én nem gyűlöllek. Én nem is nevetlek ki. A beteg embert nem szabad kinevetni, te pedig beteg vagy ... Nem tudom, mi történt, csak sejtem. Te Alekszejt szereted. Ne nézz rám ilyen riadtan, hiszen igaz, nem? Ő már mindent elmondott ne­kem. De a szektád nem engedi, ezért: sürgősen férjhez akarnak adni egy közülük valóhoz. Igaz? Szavai nem oldották fel Kszenyija feszültségét, inkább megkeményítet'-» ték a lelkét. Neki is támadtak már ilyen gondolatai, de elűzte őket, mert ezeket az ördög sugallta. Mit tudhat az isteni kegyelemről az, aki nem is­meri az Istent? Ha büntet is az Ür, abban is a kegyelme nyilvánul meg, ^ ^szabad földműves 1965. május 1.

Next

/
Thumbnails
Contents