Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-24 / 16. szám
A déli hegyek közül Luvina a leglc.ugróbb és legsziklásabb. Szürke kő borítja, ebből készül a mész, ám Luvinában nem készítenek meszet belőle és nem használják fel semmire. Ott terméskőnek nevezik, a lejtőt pedig, amely Luvinához visz fel, Terméskő-dűlőnek. A szél és a nap szüntelen koptatja, így az ottani föld fehér és csillogó, mintha mindig hajnali harmat permetezné, noha erről sző sem lehet, mert Luvinában a nappal éppoly hideg, mint az éjszaka, és a harmat megfagy az égben, mielőtt földet érne. És a hegyek meredekek. Mindenfelől mély szakadékok veszik körül. A luvinaiak azt mondják, hogy azokból a szakadékokból szállnak fel az álmok; ám én csak a szelet láttam onnan felszállni, sípolva tört elő, mintha ott lent nádcsövekből fújtatnák. A szél még a piros ebszőlőt is elsenyveszti; ez a szegény növény, mely a földhöz lapul és valamennyi indájával a meredek hegyoldalba kapaszkodik, csak keveset élhet. Csupán itt, ahol van egy kis árnyék, ott virágzik kövek közé bújva a vörös bóbitájú ördögmák. De az ördögmák hamar elfonnyad. Akkor hallani lehet, hogyan zizeg tüskés ágaival a levegőben, olyan hangot ad, mint amikor a kést köszörülik. — Majd meglátja a szelet, amely Luvina felett süvít. Viharos szél. Azt mondják, azért, mert vulkáni homokot sodor magával: annyi bizonyos, hogy fekete szél. Majd meglátja. Ott tanyázik Luvinában, belecsimpaszkodik mindenbe, mintha föl akarná falni. Gyakran megesik, hogy elviszi a háztetőt, mint egy szalmakalapot, otthagyja üresen, fedetlenül a falakat. Mindig kapar, mintha karma volna: hallani reggel, este, óráról órára, ?zünet nélkül, vakarja a falat, hantokat görget, hegyes pálcájával az ajtó alatt kaparász, sőt, az ember úgy érzi, tulajdon testébe is besurran, és még a csontjait is az mozgatja. Majd meglátja. Az ember, aki eddig beszélt', hallgatót egy darabig, és kitekintett. Kintről behallatszott a folyó zúgása, a víz a camichinok lehajló ágait nyaldosta: suhogott a szél, lengette a mandulafák leveleit; a kis téren, amelyet a bolt fénye bevilágított, kiáltozva játszottak a gyerekek. A termeszek beröpültek, nekiütődtek a petróleumlámpának és perzselt szárnnyal hulltak a padlóra. Odakint mindjobban kigöngyölítette fekete leplét az éjszaka. — Hé, Camilo, még kéí pohár sörtí — szólalt meg újra az ember. Azután így folytatta: — így van ez, uram. Luvinában sose lát majd kéklő eget. Ott az egész látóhatár fakó; mindig köd takarja, s á köd sem oszlik szét soha. Az egész hegyoldal kopár, sehol égy fa, egy bokor, amelyen megpihenhetné a szem; a hamuszürke ködlepel mindent beburkol. Majd meglátja: ezeken a hegyeken a halál szele söpört végig, s a legmagasabb csúcson úgy díszeleg Luvina fehér falvacskája, mint egy halálkorona ... A gyermekek zsivaja megtöltötte á kocsmát. Az ember felállt, az ajtóhoz ment, és kikiáltott: — Eredjetek bdábbT Ne lármázzatok!! Játsszatok, de csendesebben! Visszatért az asztalhoz, leült, és beszélt tovább: — így van, ahogy mondtam magának. Ott keveset esik az eső. Az év közepe táján zivatarok érkeznek, ostorozzák, fölszabdalják a földet, a tepetate-bokor fölött lebegő köves hegyoldalakat. Jó akkor nézni, hogyan közelegnek a súlyos felhők, egyik hegytől a másikig, összeütköznek és elpattannak egymástól, mint felfújt léggömbök, majd mennydörgés közepette szétpukkadnak a szakadék élén. Tíz-tizenkét nap múlva elvonulnak, és csak a következő évben térnek vissza, de előfordul, hogy évekig sem jelentkeznek. — Igen, keveset' esik. Keveset, szinte semmit sem, csak annyit, hogy a föld, amely száraz és redves, mint az öreg bőr, tele lesz- hasadékkal és, ahogy ott nevezik, „vlzkúppal": megkeményedett göröngyök ezek, élesek, akár a hegyes kő, lépten-nyomon föl— sebzik az ember lábát. Mintha még a föld is tüskéket növesztene. így van. Kiitta maradék sörét, majd folytatta: — Bárhogy is nézi, Luvina nagyon szomorú falu. Magát, aki oda készül, figyelmeztetnem kell erre. Mondhatnám, olyan hely, ahol a bú ütött tanyát. Ahol nem ismerik a mosolyt", mintha minden lakosának deszka fedné arcát. Ha akarja, bármelyik órában láthatja ezt a bánatot. Az ott süvöltő szél elhozza, de nem viszi el soha. És még érezheti is, mert mindig ott lebeg az emberek fölött, rájuk telepszik, és mert olyan nyomasztó, mint borogatás a szív élő húsán. — Az ottaniak azt beszélik, hogy amikor telihold van, látni lehet a szél alakját, süvöltve száguld végig Luvina utcáin, és egy nagy fekete kendőt lebegtet maga után; ám én, valahányszor hold volt Luvinában, mindig csak vigasztalanságot láttam ... mindig. — De igya meg a sörét. Látom, még meg sem kóstolta. Igya hát. Vagy talán nem ízlik, mert langyos? Itt bizony csak ilyen van. Tudom, nem valami jő; olyan az íze, mint lóhúgyé. Itt már megszokták. Becsületszavamra, ott még ilyen sincs. Majd ha megérkezik Luvinába, tapasztalni fogja. Ott csak egyetlen italt ihat, a hojasé nevű fűből készítik, és mindjárt az első korty után bukfencet vet tőle, mintha fenéken billentenék. Igya csak meg a sörét. Én mondom magának. Kintről egyre hallatszott a folyó zúgása. A szél susogása. A játszó gyermekek lármája. Ogy rémlett, még kora este van. hallottuk, hogy jár ki-be az \JidnyI- lásokon, szélkezeivel a kálvária keresztjeit csapkodva: a mezquite fából faragott nagy és súlyos keresztek a templom egész hosszában a falon függtek, drótokon, amelyek a szél minden egyes rohamára úgy csikorogtak, mintha valaki a fogát csikorgatná. A gyerekek sírtak félelmükben, nem bírtak elaludni. Feleségem mindhármukat átölelte, karjába zárta. Én pedig ott voltam mellettük, nem tudtam, mit tegyek. Kevéssel virradat előtt a szél lecsillapodott. Aztán ismét föltámadt. De mégis: azon a hajnalon néhány pillanatig minden elcsendesült, mintha az ég a földre ereszkedett volna, minden zajt elnémítva ... A gyerekek már aludtak, csak nyugodt lélegzésük hallatszott. Feleségem megfordult mellettem: „Mi az?“ „Micsoda?“ — kérdeztem. „Ez, ez a zaj.“ ^ ^szabad földműves 1965. április 24. Az ember ismét az ajtóhoz ménl, majd visszatért. — így pusztán emlékezetből — folytatta —, az ember könnyen látja a dolgokat, mert emlékezni valamire egészen más, mint átélni. Hát könynyen beszélhetek magának arról, amit' tudok, Luvinát illetően. Ott éltem. Ott hagytam az életemet... Ezer tervvel, ábránddal mentem oda, mint rokkant aggastyán tértem vissza. És most maga megy oda ... Jól van. Emlékszem az elejére. A maga helyébe képzelem magam, és gondolkodom ... De megengedi, hogy előbb megigyam a sörét? Látom, nem haragszik érte. Nekem ez a sör nagyon jól esik. Felüdít. Ogy érzem, mintha kámforos olajjal öblögetnék a fejemet... No, de ott tartottam, hogy amikor először érkeztem Luvinába, a fuvaros, aki felvitt minket, egy pillanatra sem pihentette állatait. Mihelyt _ lerakott bennünket', megfordult szekérével. „Megyek vissza“ — szólt hozzánk. „Várj egy kicsit'. Szegény párák nagyon kimerültek. Hadd fújják ki magukat.“ „Itt még jobban kimerülnének — felelte. — Én visszamegyek." — És elhajtott, lerobogott a Terméskő-dűlőn, úgy kergette lovait', mintha valami ördögtanyától menekülne. Mi, én, a feleségem és három gyermekünk, ott' maradtunk a tér közepén, karunkon minden cókmökunk. Azon a téren, ahol csak a szél vonítása hallattszott... Kopár tér, egyetlen fűszál se szegül szembe a széllel. Ott maradtunk. Akkor így szóltam feleségemhez: „Hol vagyunk, Agrippina“? — Vállát vonogatta. „Jó — mondtam neki —, ha nem érdekel, keress valami helyet, ahol ehetünk és hálhatunk." Karjára vette legkisebbik fiúnkat, és elment. De nem jött vissza. — Alkonyatkor, amikor már csak a hegyek csúcsát ragyogta be a nap, elindultunk, hogy megekeressük. Végigbolyongtuk Luvina utcáit, és végül rátaláltunk a templomban: ott ült az üres templom közepén, lába közt aludt' a gyerek. „Mit csinálsz itt, Agrippina?“ „Bejöttem imádkozni“ — válaszolta nekünk, és vállat vont/ — Ott" nem volt kihez imádkozni, A templom üres barakk volt, ajtók helyett néhány nyitott rés, a lukacsos tetőn úgy fütyült be a szél, mint a szitán. „Hol van a fogadó?“ „Nincs fogadó.“ „Hát a kocsma?“ „Nincs itt semmilyen kocsma." „Láttál valakit? Él itt valaki?" „Igen, ott szemben ... Néhány aszszony. Most is látom őket. Nézd, ott', annak a kapunak a rácsa mögött villog a szemük, néznek bennünket... Kijöttek ide ... Nézd csak őket. Látom csillogó szemgolyójukat... De nem tudnak megvendégelni bennünket. Lehorgasztott fejjel közölték velem, hogy ebben a faluban nincs ennivaló ... Akkor bejöttem ide imádkozni, kértem Istent, hogy segítsen meg bennünket. „Miért nem jöttél vissza? Vártunk.“ „Bejöttem ide imádkozni. Még nem végeztem." „Milyen hely ez, Agrippina?" — És ő ismét vállat vont. — Azon az éjszakán a templom egyik sarkában, a csupasz oltár mögöt rendezkedtünk be éji szállásra. A szél oda is ellátogatott, ámbár kissé gyengébben. Hallgattuk, hogy süvölt fejünk fölött, elnyújtott vonítással. „Ez a csönd. Aludj. Pihenj, úgyse alhatsz sokat, mindjárt virrad." — De kis idő múlva én is hallottam. Ogy rémlett, denevérek röpködnek a sötétben, közvetlen közelünkben. Óriási szárnyuk a földet súrolta. Felkeltem, és a szárnycsattogás zaja erősödött, mintha denevérraj rémülten röpülne a kijáratok felé. Akkor lábujjhegyen elindultam arra, amerről a szárnysuhogást hallottam. Megálltam az ajtóban, és megláttam őket. Megláttam Luvina minden asszonyát: vállukon korsó volt, arcukat kendő takarta, és fekete alakjuk kirajzolódott az éj fekete hátterében. „Mit akarnak? — kérdeztem főlük. — Mit keresnek itt ilyen hajnali órában?“ — Egyikük így válaszolt: „Vízért megyünk." — Láttam, hogy megállnak velem szemben, néznek, rám. .Azután, mint az árnyak, tovább suhantak lefelé az utcán fekete korsójukkal... Soha, soha nem fogom elfelejteni azt az első éjszakát, amelyet Luvinában töltöttem ... Nem gondolja, hogy erre inni kell egy kortyot? Ha másért nem, csak azért, hogy elvegyem az emlék keserű ízét. így rémlik, maga azf kérdezte ^ tőlem, hány évig voltam Luvinában, nem igaz...? Nos, ezt nem tudom megmondani magának. Attól fogva, hogy odakerültem, nem ismertem az Idő fogalmát; de azf hiszem, egy örökkévalóság volt... Mert ott az idő nagyon hosszú. Senk lsem számítja az órákat', senkisem törődik azzal, hogyan múlnak egymás után az évek. A nappalok kezdődnek és befejeződnek. Azután jön az éj. És ők csak a nappalt és az éjt ismerik, egészen haláluk napjáig, mely számukra megváltás. — Maga bizonyára azf gondolja, hogy helyesnek tartanám, ha maga is elfogadná ezt az életszemléletet. így van, uram... Az ember ül az ajtó küszöbén, nézi a napkeltét és napnyugtát, fölemeli és lehajtja a fejét, mindaddig, még el nem ernyődnek a rugók, és akkor minden nyugodt marad, megáll az idő, mintha mindig örökkévalóságban élnénk. Ezt teszik ott az öregek. — Mert Luvinában csak az öregek élnek, meg azok, akik még nem születtek meg, ahogy ezt mondják ... És vézna asszonyok, olyan soványak, mint a gebék. A gyermekek, akik ott születnek, elmennek ... Alig világít rájuk a hajnal, már kész férfiak. Mint ahogy mondani szokás, anyjuk csecséről a kapához ugranak, és eltűnnek Luvinából. így van ez ott'. — Csak az aggastyánok maradnak a faluban, meg az asszonyok magányosan vagy Isten tudja honnan odavetődött férjjel... Mert a férjek megjönnek időnként", éppúgy, mint a záporesők, amelyekről már beszéltem magának; az egész falu zsivajog, amikor megérkeznek, és siránkozik, amikor távoznak... Otthagyják az élémőzsiás zsákot az öregeknek, új magzatot Ültetnek az asszonyok méhé'bé, aztán senki'Se hall róluk semmit a következő esztendeig vagy soha többé... Ez a szokás. Ott törvénynek’ mondják, de mindegy. A gyermekek a szüléikért dolgoznak, miként azok dolgoztak az övéikért, és ki tudja, hány meg hány nemzedék engedelmeskedett ennek a törvénynek ... — Az öregek várják őket’, és várják haláluk napját, az ajtókban ülve, karjukat csöngetve, és csak a remény, hogy fiaik visszatérnek, tartja bennük a lelkét... Egyedül vannak, magukra hagyva, Luvina sivár magányában. — Egy nap megpróbáltam őket rávenni, hogy menjenek el más helyre, ahol jó a föld. „Menjünk él innen!' — mondtam nekik. — Lesz rá mód, hogy másutt letelepedjünk. A Kormány segíteni fog bennünket." — Pislantás nélkül hallgattak, rám meresztették szemüket, amelyben csak igen mélyen csillant fel kis fény. „Azt mondod, hogy a Kormány segíteni fog bennünket, professzor?! Ismered te a Kormányt?“ — Azt feleltem, hogy igen. „Mi is ismerjük. Lám, ez a véletlen. Csupán a Kormány anyjáról nem tudunk semmit.“ — Azt mondtam nékik, hogy az á Haza. Fejüket Ingatták, mondván, hogy nem. És nevettek. Ez volt az egyetlen eset, hogy nevetni hallottam Luvina népét. Fogaikat villogatva nevettek, és azt mondták, hogy nem, a Kormánynak nincs anyja. (XVI. folytatás.) Kszenylja szemé előtt táncolni kezdett a szoba, füle csengett, szeretett volna felkiáltani, hogy „Nem! Soha!“ - de nem kiáltott, csak panaszosan felnyögött, és erejét vesztve hátrahanyatlott a dívány támlájára. — Tudom, nem szívleled — folytatta Vaszilij Tyimofejevics —, de majd Isten megjutalmaz házastársi hűséggel és szeretettel. Nyújtsd hát kezed habozás nélkül Mihail testvérnek, Kszjusa. Az ő oldalán megleled a boldogságot. A gyülekezetnek is kifizeti az adósságotokat. Hiszen elég sokkal tartoztok... Hát fontolj meg jól mindent, Kszjusa. Isten férjet küld néked, "ez pedig nem büntetés, hanem jutalom. Értsd meg ezt, leányom. Megmondtam az Úrnak, hogy nem szívleled Mihailt. „Mert vak — felelte az Or. — Eljön az óra, amikor meg fogja köszönni jóságomat.“ Hallod, mit mondott? Meg fogod köszönni! Hát ki máshoz mehetnél férjhez, Kszjusa? Pedig férjhez kell menned, ezt’ szigorúan meghagyta az Or, mert amíg magad vagy, még nagyobbat botolhatsz. Hát csak nem jössz énhozzám, vén özvegyemberhez? Vagy Fjodor testvérhez? Aki nőtlen köztünk, mind öreg. Már meg is írtam a levelet, Mihail testvér repül hozzád, hallod? Repül.... — Nem bírom — suttogta Kszényija. — Ej, ne ijesztgess, lányom. — Vaszilij elfordult, és megbántottan hajtotta le fejét. — Csak nem szereted jobban önmagádat, mini az Urat?, Hallgatsz? Szörnyű számomra a hallgatásod, de még milyen szörnyű! Vaszilij Tyimofejevics maga kísérié ki a lányt a kapuig. Búcsúzóul homlokon csókolta: — Amíg Mihail testvér megérkezik, imádkozzál szorgalmasan. Én is veled imádkozom. No, menj, Isten nevében. Sohasem látott még Kszenyija annyi embert a házukban, mint ahány másnap beköszöntött. Mintha az egész gyülekezet kiköltözött volna hozzájuk a városból. Szinte egymásnak adták a kilincset, sírtak, csókolgatták Kszenyiját, fenyegették, vagy a fülébe' duruzsoltak, és imádkoztak, meg zsoltárokat énekeltek. Kszenyija velük együtt énekelte: A földön itt zarándok Vagyok, utam sötét. Csak bánatot találok. Az otthonom az ég. De mindez olyan volt, mint' egy lázas álom: a panaszos ének, a fülledtségtől izzadó arcok, az emberek haragos, torz árnyai a falon, a savanyú verejték^zag ... Csak a minden más érzést, gondolatot, óhajt kiszorító félelem volt valóságos. Kszenyija úgy mozgott, mint aki megvakult. De keveset tett-vett, inkább ült, ölébe ejtett kézzel. Egy pillanatra sem hagyták magára. Néha behallatszott az utcáról egy-egy elzúgó autó vagy motorkerékpár zaja, ilyenkor egy pillanatra kitágult a szeme, mintha eszébe jutna valami. Ugyanígy csak égy pij— És tudja, Igazuk van. Ennek as úrnak csak akkor Jutnak ők az eszébe, amikor valamelyik gyermekük bűntettet' követ el on, as isten háta mögött. Akkor ő Luvinába küld a bűnösért, és megöleti. Aztán egészen megfeledkezik róluk. „Azt akarod mondani, hogy hagyjuk itt Luvinát, mert szerinted eleget éheztünk szükség nélkül? — mondták nekem. — De ha elmegyünk, mi lesz halottainkkal ? Ők itt élnek, és mi nem hagyhatjuk őket magukra.“ — És ott maradtak továbbra Is. Majd meglátja őket, ha megérkezik. Száraz mezquite bagójukat rágcsálják, és a nyálukat nyeldesik, hogy becsapják éhségüket. Látni fogja, úgy járnak, mint az árnyak, a házak falához simulva, szinte a szél viszi őket magával. „Nem hallják ezt a szélet? — fi' gyelmeztettem őket még utoljára. — Ez fog végezni magukkal.“ „Legyen, aminek lennie kell. Ez Isten parancsa — felelték. — Rossz, amikor a szél nem fúj. Akkor a nap nagyon közel jön Luvinához, és kiszívja vérünket meg azt a kevés vizet, ami a testünkben van. A szél nem engedi, hogy a nap közeledjen. így jobb.“ — Már nem mondtam nekik semmit. Eljöttem Luvinából, és sosem jutott eszembe, hogy visszatérjek ... De látja, milyen furcsa a világ. Most, néhány óra múlva maga indul oda. Talán már tizenöt éve is van annak, amikor nekem mondták ugyanezt: „San Juan Luvinába megy." Akkor még erőm teljében voltam. Ábrándokat, terveket szőttem .. . Maga tudja, hogy mindannyiunkat ábrándok serkentenek. Magunkkal visszük őket, hogy aztán valóra váltsuk, akárhol. Luvinába nem lehetett. Megpróbáltam, de álmaim szertefoszlottak ... — San Juan Luvina. Mint égi név, úgy csengett a fülemben. De az a purgatórium. A halál tanyája, ahol még a kutyák is megdöglöttek, és már egyetlenegy sem ugatja a csendet; mert mihelyt az ember megszokja a süvöltő szelet, csupán a hátborzongató csendet hallja, mely ott él minden magányban. És ez végez mindenkivel. Nézzen rám. Velem is elbánt'. Nemsokára maga is tapasztalja, hogy igazat mondtam ... _ — Mit gondol, megkérjük ezt az urat, hogy hozzon nekünk valami kevertet? Ha sört iszik az ember, gyakran kell felkelnie, és ez zavarja a beszélgetést. Hallod, Camilo, hozz nekünk valami kevertet! — így hát, mint mondtam magának ... De nem szólt többet. Mereven az asztalra nézett, ahol a szárnyatlan termeszek úgy mászkáltak körbe, mint csupasz férgek. Kintről egyre hallatszott, hogyan közeledik az éjszaka. A folyó hullámai a camichinok törzsét csapkodták. A gyerekek kiabálása mindjobban távolodott. Az ajtónyílás kék égdarabján kigyúltak a csillagok. Az ember nézte a termeszeket, majd hirtelen az asztalra dűlt és elaludt Várady László fordítása lanatra gyúlí fel tekinteté, amikor Jevgenyija testvér, egy fiatal gépírónő a fülébe súgta: — Az istenért', ne csinálj bolondságot, térj magadhoz, Kszenyka, ne menj hozzá Miskához,... fütyülj az egészre! Meg kell őrülni... Kszenyija az ágya mellett' térdelt és imádkozott, amikor a pitvarban kivágódott az ajtó, s meghallotta Alekszej hangját: — Hol van Kszenyija? — Bement a városba, galambom. A városba — válaszolta valamelyik vénasszony. — Hazudsz, hiszen betég. — Nem szégyelled magad, ilyesmit mondani egy öregasszonynak, galambom? Minek hazudnék? Doktorhoz ment. — Ha mégis hazudsz ... magadra vess, öreganyám! ... Ismét csapódott az ajtó: Alekszej elment. Kszenyija görcsösen megragadt az ágy lábát, odaszorította hozzá tüzelő homlokát. Este, alighogy megjött Praszkovja Grigorjevna, aki ma is Kszenyija helyett dolgozott, beállított Zina. Amint Kszenyija megpillantotta, mintha megpattant volna benne valami, mintha restellnie kellene magát valamiért. Fel akart kelni a székről, de képtelen volt a lábára állni. Zina elképedve tekintett körül. — Mi történik itt nálatok, Kszenyija? — kérdezte. — Látod, vendégek érkeztek — válaszolta sietve Praszkovja Grigorjevna, s Kszenyija hirtelen úpv érezte, mintha ájult álomból ébredne. „Valóban, mi történik itt?“ — töprengett, és maga is meglepetten nézett körül, s mintha most látná először Anfisza nénit, egészen a szemöldökére húzott fekete kendőjében, meg Nyikoláj testvérnek, a garázs bérelszámolójának jeges szemét, a vén Andrejevnát, akiről mindig egy teknősbéka jutott az eszébe, aztán az örökösen rémült, gyerekarcú Vera testvért, aki műszaki rajzoló volt a textilkombinát igazgaíóságán, és Annának, a szomszédos MEGJEGYZÉS: Juan Rulfo mexikt író 1918-ban született. Novelláiban mexikói emberek sorsát és nehéz küz delmeit örökíti meg.
