Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-04-24 / 16. szám

Az utódellenőrző állo­más egyike annak a 31 állomásnak, amit a dán szarvasmarha-tenyésztő egyesületek tartanak fenn, és a bikák értékét utódainak tejelékenysége alapján állapítják meg. Minden bikának 20 leánya kerül itt 304 napos lakíációs idő folyamán el­lenőrzésre. Átlag 4—5 utódcsoportot ellenőriznek, minden bika után. Egy­részt nagyon alapos adatokat szerez­nek a bikáról, másrészt ezek az ada­tok s ennek folytán a bika értéke már akkor ismertté válik, amikor az még alig múlt 6 éves. 160 tehén van az állomáson, 8 csoportba osztva apáik szerint. Az ellés előtt pontosan két hónappal kerülnek ide, a borjú pedig nyolcnapos korban visszakerül a gaz­­dójához. Valamennyit azonos gondo­zási és takarmányozási viszonyok közt tartják. Hét ember gondozza és feji őket, akik pontos nyilvántartást ve­zetnek. A dolgozók naponta 8 órát töltenek az istállóban. Bérük heti 350 korona, lakás és egy liter tej. Naponta kétszer fejnek 4 és 15 órakor. Az is­tálló rendjére jellemző, hogy azzal a feltétellel engedték meg látogatásun­kat, hogy teljesen némán és a leg­kisebb zaj nélkül szemléljük az álla­tokat. Kérdéseket csak utána, az ud­varon tehettünk fel, hogy a tehenek „termelő-nyugalmát“ ne zavarjuk. Az Istálló napi fejési átlaga 17 liter. A Jersey tehenek csoportjában az álla­tok súlya 286—397 kg, napi 11,4—16,4 literes fejési átlaggal 5,75—6,60 °/o-os zsírtartalommal. A dán vörös cso­portban 452—533 kg testsúlynál 15,7— 22,2 liter a fejési átlag 4,05—5 #/o-os tejzsírral. A legtestesebb tehenek a Keletfríz csoportban voltak 480—500 kg testsúlyai, Fejési átlaguk 10,4—23,4 liter között mozog 3,75—4,55 °/o tej­zsírral. Az istálló a legsikerültebb dán tehénistálló, mellyel találkoztunk. Kétsoros rövidállással, betonozott trágyázóárokkal, közepén takarmány­folyosóval magasállású önitatókkal. A szellőztetés kitűnő: 200X130 cm-es méretű kettős üvegezésű ablakok, fel­ső részük nyitható. Minden ablak mel­lett szellőztető berendezés. A padlás­tér emelt, itt tárolják az összes szál-' mát és szénát. Az Istálló óriási takar­mányraktárban folytatódik, ahol főleg a marharépát tárolják. Az épület két sarka egy-egy betonsiló-toronyban végződik, alaprajzának fele még az épületbe esik. A takarmányraktár ter­mészetesen padlás nélküli, így a to­ronysilók belső oldalán, mely az épü­­lettérbe esik, különböző magasságok­ban nyílások vannak, melyen keresz­tül az aláállított takarmányozó kocsi könnyűszerrel megrakható. A siló­anyagot a toronyba szállítószalag vi­szi fel, s önsúlyától tömődik meg. Feltűnő a répa tisztasága. Vajon miért? A répa a kocsiról egy beto­nozott aknába kerül, ahonnan egy szállítószalag a kb. 2,5 m-es magasan elhelyezett és vízszintesen forgó rácsdobba továbbítja. Amíg ezen vé­gigpereg, az utolsó szem föld is le­hull, s így a dob végén lévő második szállítószalag már tiszta répát továb­bít a raktárba. A takarmányadag jelentős része itt is a répa. Nagyjából azonos a Farhol­mi Kutatóintézetben ismert adaggal. Egész utunk során itt találkoztunk a leggondosabb trágyakezeléssel. Az is­tálló mögött hatalmas betonozott trá­gyatelep van, teljesen gépesítve. Dél felé jár az idő, amikor újra fel­tűnik előttünk a tenger. Erős szél dü­höng, a tengeren toronymagasságúak a hullámok. Ismét Grenaa-ban vagyunk és a kikötőben már vár az ismert komphajó ásító torka. Már a hajó gyomrában szemetszúrt, miért láncol­ják, ékelik be akkora gonddal a mat­rózok a rengeteg autót és autóbuszt, mely a hajón készül a túlsó part felé. A kikötő aránylag nyugodt és még sejtelmünk sem volt, milyen gyötrel­­mes négyórás hajóút előtt állunk. A hajó éttermében az elővigyázatosab­bak már megválogatták a falatokat, mások viszont kevésbé tudtak ellen­állni az ízletes ételnek, s nem tűnt fel nekik, hogy számos vízhatlan zacskó hever a padokon, asztalokon. Alig fejeződött be az ebéd, a hajó felszedte horgonyát és feldübörögtek a hajómotorok. Az ég ólmosan szürke, orkánszerűen üvöltő szél cibálja a zászlót és a huzalokat. A fedélzeten nem lehet maradni, mert nemcsak a kalaptól, de talán a nyaksáltól is örök­re elbúcsúzhatnánk. Még csak köhají­­tásnyira van a part, de máris meg­vadult hullámok taraján fut a hajó. Minél jobban távolodunk, annál kel­lemetlenebb érzések kerítik hatalmá­ba az embert. A hajónak egyre na­gyobb az ingadozása 6—7 m a fel- és lemenő kilengés. Jobbra-balra dülön­gél az óriás. Az arcok halványodnak, szédül a fej, mindenki torkában érzi a gyomrát, hideg veríték ül a homlo­kon. Egyik-másik a mellékhelyiség felé indul, azaz csak indulna, mert fogódzkodás nélkül kettőt sem lehet lépni. A többség a hajó közepe felé támolyog, tán ott kisebb a kilengés. A legfontosabb, hogy az ember ne ad­ja át magát a bizonytalanság érzésé­nek. Az emberek arca, olyan, mint a meszelt fal. Mindenki részvéttel né­zegeti a másikat, annak sápadtságát, mert a sors kegyes és az ember fel sem tételezi, hogy tán épp ő a leg­fehérebb e Lázár-seregben. A szél még erősebben dühöng, a hullámok mintha egymást akarnák túllicitálni. Már a dán utasok többsége is a pa­dokon fekszik vagy az asztalokra bo­rulva nyel nagyokat, s csupán néhány vén tengeri medve bírja egykedvűen, újsággal a kezében, pipával a szájá­ban. Minduntalan az órát lessük, va­jon mennyi van még hátra. Mintha megkergült volna és sztrájkolna a mu­tató: örökkévalóságnak tűnő időkö­zökben, alig mutat egy-két percnyi haladást. A hátsó fedélzet nyitott szögletébe húzódunk, itt bár éktele­nül dühöng a szél, a mellvéd árnyéká­ban egy-egy oszlopot átölelve talán mégis elviselhetőbb, az éles tengeri levegő kissé nyugtatólag hat a gyo­morra és a szédülés sem olyan nagy­arányú. Egy lengyel teherhajó keresztezi utunk. Hazafelé tart, s mint az üres gyufásdoboz táncol a csattogó hullá­mokon. Néha annyira oldalra dől, hogy árbocaiból alig látni valamit. Csak most értjük meg igazán, miért is érezzük oly komiszul magunkat, hisz a mi hajónk is hasonló táncot jár. Titkon már mindenki megfogadta, hogy ha még egyszer szilárd partot érhet, többé még a fürdőkádba se ül. Szerencsére, ahogy közeledünk Sje­­land felé, valamit alábbhagy az orkán ereje. Mintha belefáradt volna a há­romórás dühöngésbe. (Folytatjuk.) Haltenyószlós — vagy öntözéses gazdálkodás ? Mezőgazdasági üzemeink egész sora elhatározta, idén víztárolókat létesít meliorációs célokra. Ebből az elhatá­rozásból azután viták keletkeztek, vajon a halastavak vizének öntözésre felhasználásával nem károsodik-e hal­gazdálkodásunk? A kérdés felvetése már csak azért sem indokolatlan, mert hiszen az 1962-ben kibocsátott 1178. számú kormányhatározat ki­mondja, hogy a haltenyésztés érdeké­ben minden lehetőséget ki kell hasz­nálnunk. Az öntözés célját szolgáló víztárolók rendszeres kimerítésével azonban annyira csökken a halastavak vízmennyisége, hogy a haltenyésztés sikere kétessé válik. Egyes mezőgaz­dasági üzemek már azzal a gondolat­tal is foglalkoznak, hogy a víztároló­kat trágyalékeverő gödröknek hasz­nálják, ami pedig halálos tőrdöfést jelentene a halállomány számára. A tisztán ökonómiai mérlegelés amellett szól, hogy a víztárolók túl­nyomó többségénél lényegesén gaz­daságosabb a víznek mezőgazdasági célokra történő felhasználása. Ugyan­akkor azonban nem szabadna elvet­nünk a haltenyésztés lehetőségét'. Vagyis: ahol elegendő vizünk lesz, bőven tenyésszenek halak is. Csupán arról van szó, hogy olyan vizekben folytassunk halgazdálkodást, amelyek vízállása lehetővé teszi a haltelepítést és a .sporthalászatot. A rendes öntözéses gazdálkodás megköveteli, hogy gazdaságosan bán­junk a felhasznált vízzel, ne mos­sunk ki a talajból értékes szerves anyagokat és trágyaféléket. Helyen­ként ugyanis olyan vízmennyiség fel­használását tervezték, hogy a tároló néhány hét alatt kiürülné. Ennél is élítélendöbbek azok az esetek, ami­kor aránylag nagy költségráfordítás­sal létesítettek öntözőberendezést és olyan tárolót, amelyet nem táplál ele­gendő vfzförrás. Gondos mérlegelés tárgyává kell tennünk továbbá, hol szélesítsük a tárolót, ha csekély a vízutánpótlás. Ez a szélesbítés néha a talaj elárasztását jelentheti, amikor a megnagyobbodott vízfelület magá­val hozza a nagyobb páraképződést. A 610. számú kormányhatározat szerint minden ilyen víztároló üze­meltetése számára különleges előírá­sok léptek életbe. A víztároló létesí­tésében részt vesznek a mezőgazda­­sági termelési igazgatóság, a JNB víz­gazdasági főosztálya, a halastó tulaj­donosa, vagy bérlője, valamint az ér­dekelt mezőgazdasági üzem. Arról a kérdésről, vajon a halastóban vagy víztárolóban haltenyésztést folytat­­nak-e majd, a halastó tulajdonosa hivatott dönteni. Gazdaságossági szempontból ter­mészetesen előnyben részesítik a víz­forrás vízszolgáltatás! rendeltetését öntözés céljára. Másrészt viszont a lehető legnagyobb mértékben ki kel­lene használni a víztárolót haltenyész­tésre. Ugyanakkor azonban tudatosí­tanunk kell, hogy az esetleges halte­nyésztő nem léphet majd fel kártérí­tési igényekkel azon a címen, hogy a víztároló üzemeltetési rendjéhez képest megvonják halállományának vizét, mert ebben az esetben a halte­nyésztést másodrendű érdeknek kell tekinteni. A víztárolók építési költségeit az érdekelt szervezetek viselik. A költ­ségek megoszlása olyan mértékben hárul az egyes szervezetekre, amilyen pénzbeli hasznot hajt a víztároló lé­tesítése minden egyes érdekelt közeg­nek. Dr. S. Malecek A komáromi horgászok számvetése Hogy milyen „kapások" voltak az elmúlt évben, arról kapásból, „hal­morzsákban“ számolunk be az olvasóknak, éspedig Knezovic Gyula titkár és V í g h Mihály halászgazda tájékoztatása segítségével. A Cseh­szlovák Horgász-szövetség komáromi szervezete mindenkor jó hírnév­nek örvendett — lássuk csak, milyen érdekességek kerültek a merítő­zsákunkba: # Bevezetőül eláruljuk, hogy 2158 hektár vízterülettel rendelkeznek, ebből 111 hektár elsőrendű, a többi többé-kevésbé szennyezett. Járá­sukban bőven van víz: Duna, Holt-Duna, Vág, Holt-Vág, Nyitra, Zsitva és a kanálisok egész sora. 4) A járásban 751 horgász + 561 pionír-horgász van. Csupán Komá­romban 400-on felüli horgászt tartanak nyilván (persze ezen kívül még vannak nyilván nem tartható orvhalászok). • Tavaly 23 569 kg halat fogtak összesen. Vígh Miska bácsi négytagú halászcsoportja 5129 kg halat fogott kerítőhálóval. Q Ha átlagosan számítjuk, tavaly egy-egy horgász 31,38 kg halat fo­gott. A legnagyobb hal 45 kilós harcsa volt. Egy tengeri tokot is sikerült fogniuk (ez aztán ritka!), mégpedig 11 kilósat. Angolnát 19 darabot fogtak 25 kg összsúlyban. Nagybajuszt! harcsák már szép számban akad­tak horogra, összsúlyuk: 1165 kg. 9 1957-ben a komáromi horgászoknak több mint 55 ezer korona ká­ruk volt a halállományban, a kémiai mérgezések következtében, melyet többek között a cellulózé-, len- és cukorgyárak más egyéb mérgező anyagokat vízbeeresztő üzemekkel együtt okoztak. Erre az adatra min­den jóérzésű horgász elszomorodik. 0 1964-ben 200 ezer csuka- és 300 ezer pontyivadékot, 1000 kg egy­éves és 1000 kg kétéves pontyot hoztak az éreskújvári halkeltetőből és engedtek vizeikbe. Stupaváróí, a halgazdaságból decemberben 1974 kg kétéves (70—80 dekás) ponyt került a komáromi járás vizeibe. Legfőbb kívánságuk: — a hivatalok adjanak több támogatást a halvé­delem terén, s erélyesebben büntessék a vízszennyezőket. Szénássy János (Komárom) A bőséges takarmanyatEp megteremtése csakis saját vetőmagalap útján lehetséges A kelet- és a közép-szlovákiai kerület mezőgazdasági dolgozói közül J kevesen tudják, hogy tavaly a nyugat-szlovákiai kerület egyes járásait, f s köztük a komáromit is, érzékenyen sújtotta a szárazság. Ennek követ- i keztében abraktakarmányokból a szükségletnek 44, szilázsból 73 és széna­­félékből csupán 84 %-át tartalékolhatták. Egyedül kapástakarmányokbólJ termeltek 100 százalékon felül. i A martosi szövetkezetben például az abrakszükségletnek csupán 19, f a dunamocsiban pedig csak 24,6 %-át látták el saját termésből. Szilázsból £ a perbetei, a kolozsnémai és a dunaradványi szövetkezetek 50, szénajélék- J bői a csicsói, cserháti és más EFSZ-ek pedig 50 %-on felül fedezték aé szükségletet. t Mit kellene tenni a hiány megszün­tetésére? Ekörül folyt a vita a napok­ban megtartott járási értekezleten is, ahol a szövetkezetek agronómusain és a járási szervek szakemberein kívül ott voltak a kísérleti és más mező­­gazdasági intézmények küldöttei is. Többen tapasztalatszerzés, mások pe­dig segíteniakarás céljából jöttek erre az értekezletre, ahol főleg a lucerna és a cirok magra való termesztésének hogyanjával és különböző módszereivel foglalkoztak. A lucernamag termesztésének fő tényezői Pavlik elvtárs, a takarmánytermesz­­tési és hasznosítási kutatóintézet’ küldötte a lucerna magra történő ter­mesztésének három fő tényezőjét je­lölte meg, mégpedig az éghajlati, az agrotechnikai és a szervezési ténye­zőkre hívta fel a jelenlévők figyelmét. Tény, hogy ezek közül az ember csak az utóbbi kettőre lehet hatással teljes mértékben, az éghajlati tényezőkre azonban csupán a jól átgondolt szer­vezés és a szakszerűen megválasztott agrotechnika alkalmazásával gyako­rolhat kényszerítő befolyást. Ilyenek például az időben elvégzett tarlóhán­tás, az öntözés stb. Már régen bebizonyosodott, hogy a komáromi járás éghajlati viszonyai nagyon kedvezőek a lucernatermesz­tésre. Ez főleg a talajra, a napos órák számára, vagyis a hőviszonyokra és a csapadékra vonatkozik. Ismeretes, hogy a mértéken felüli légköri csapa­dék s hasonlóan a sekélyen elhelyez­kedő talajvíz nagyon ártalmas a lu­cernának. Ilyen esetben gyökerek el­­sat’nyulnak, s a növény hamarosan tönkremegy. Ezzel szemben a lucer­nának mésszel jól ellátott, mélyréte­gű, átmelegedő, lúgos vegyhatásű, vá­­lyogos-homokos-márgás talajok felel­nek még a legjobban, amelyek tartós és tápláló humusszal, valamint a szük­séges tápanyagokkal — foszforsavval és káliummal — jól ellátottak. A mag­­termesztésnél figyelemmel kell len­nünk arra is, hogy a növény későb­ben,^ a mélyre hatolt’ gyökerein ke­resztül az altalajból vészi fel a szá­mára szükséges tápanyagok jelentős részét, ezért fontosak számára a fenti tényezők. Ezen kívül figyelembe kell vennünk azt is, hogy az elővetemény kapott-e szerves anyagot, Ha nem kapott', úgy hektáronként' 60—80 kg foszforsavat’, s 80—120 kálit' adunk a talajba. Ha pedig kapott, akkor az első kaszálás után már csak 15—20 kg foszfort és 20—40 kg kálit adunk pót­trágyaként a magtermésztő terület minden hektárjára. Necsak találomra Nálunk Szlovákiában a magtérmesz­­tésre szánt lucernákat is takarónö­vénybe vetjük. El kell ismernünk, hogy bizony a legtöbb hibát itt kö­vetjük el. Ezzel azt akarom mondani, hogy sok esetben figyelmen kívül hagyjuk a főnövény, ez esetben a lu­cerna fényigényét, s a takarónövényt — csak azért, hogy összekössük ezt a folyamatot takarmánygabona ter­mesztéssel is — a megengedettnél sűrűbben vetjük, s ezzel megakadá­lyozzuk a lucerna zavartalan fejlődé­sét, veszélyeztetjük tápanyag és fény­igényét. így aztán nem várhatunk jó maghozamot'. Minden egyes agronómusnak tudnia kell, hogy a lucerna magra történő termesztésének megvannak a sajátos agrotechnikai szabályai, amelyeket egységesen kell értelmeznünk és be is kell tartanunk. Az előbbiekben megjelölt agrotechnikai tényezőkön kívül csupán kevés helyen tulajdoní­tanak különösebb jelentőséget a talaj, azaz a magtermesztő parcella fekvé­sének. Ez esetben nagyon fontos lenné a déli, naposlejtésű terület. Továbbá arra is ügyelnünk kellene, hogy a magtermesztő parcella közelében ne termeljünk hüvelyeseket, — s ez már szervezési kérdés — és közülük főleg lóbabot ne, amely éppen a második kaszálású lucernával úgyszólván egy­­időben virágzik (legtöbb helyen a má­sodik kaszálást hagyják magra), s ha a közelben lóbabot vagy más hüve­lyest vetettünk, úgy a lucerna meg­­porzásához szükséges hasznos rova­rokat elvonjuk. Ugyanis ezek a lucer­nát nem szívesen látogatják, mert vi­rágai nehezen nyílnak meg. Mint ismeretes, a lucerna virágai fürtszerűen helyezkednek el a növé­nyen, s egy-egy fürtön 8—25 virágot is találhatunk. Amikor a méh rászáll a virágra, rendszerint a kétoldalt el­helyezkedő evezőkön kapaszkodik meg, amelyek súlya alatt lenyomódnak, s ezáltal a csónak kinyílik, mire a por­tokok fölpattannak, és a pollen kihull s egy része a méh testére tapad, a következő virágra szállva (egy méh percenként 6—17 virágot látogat) megtermékenyíti azt. Ezáltal a hasz­nos rovarok a virágoknak 61—92 szá­zalékát megtermékenyíthetik. Kezeljük technikai növényként Sokhelyütt rádöbbennék arra, hogy á lucernamag termesztése körül bi­zonyos rendellenességek uralkodnak, s a régi módszerek akadályozzák a magtermesztés kibontakozását. A komáromi járás több szövetke­zetében kísérleteznek a tiszta kultú­rába vetett ikersoros széles vetési távolságú (kapáslucerna) módszer meghonosításával. Akadnak olyanok is, akik azt állítják, hogy a 30 cm-en felüli sortávolságnál nem kielégítő a termés. Persze, ezt nem vehetjük dogmának. Hiszen Franciaországban 60 cm-es vetési távolságon 7 q/ha-i nyertek lucernamagból egyes gazda­ságokban, s az USA-ban 1 méteres sortávolságra vetve termelik a lu­cernamagot nem kis eredménnyel. Ezenkívül Magyarországon is jó ered­ményt érnek el a széles sortávolságra vetett magtermesztő parcellákon. A komáromi járás szövetkezeteiben többen az első kaszálást hagyják mag­ra. Ez azonban csak akkor válik be, ha a virágzás és a termés fejlődése idején tartós meleg idő várható, de ha az időjárás esősre fordul, úgy a növényt virágzásban le kell kaszál­nunk takarmányozásra s csak a má­sodik kaszálást hagyhatjuk magra. Tény, hogy a lucernamag-termelés terén komoly tartalékokkal, lehetősé­gekkel rendelkezünk, s a jelenlegi 2—3 mázsás hektárátlagot tudatosabb, szakszerűbb termesztéssel legalább kétszeresére, de sok esetben három­szorosára növelhetnénk. Mit kell tennünk a jobb eredmények elérése érdekében? ___ Mindenekelőtt annyit, hogy a mag­­termesztő parcellákat úgy kellene gondoznunk, mint a legigényesebb technikai növényeinket. A tálajelőké­­szítéstől kezdődően — 28 cm-es mélyszántás talajlazítóval, a tenyész­­idő alatt történő gyomtalanítás, a kár­tevők, mint pl. a lucernabimbó gu­­bacslégy megjelenése előtti időszak­ban történő vegyi védekezés, a meg­­porző rovarok tudatos irányítása az egyes kaszálások utáni sürgős foga­solás, mert végre vegyük már azt is figyelembe, hogy a borona elsősorban növényápoló, s csak másodsorban ta­lajművelő eszköz, stb. — egészen a betakarításig gondoskodni kell a mag­termesztő parcelláról. Minden esetre alapos megfontolás tárgyát kell, hogy képezze a lucerna első kaszálásának magra történő meg­hagyása, mert a jelenlegi körülmé­nyek mellett kevés a szénaféle, s aki pedig az első kaszálást hagyja magra, annak le kell mondania a szénater­més 70 %-áről. Jelenleg a komáromi járásban ezt nem engedhetik meg maguknak. Minden esetre tartsuk szem előtt, hogy a bőséges takar­mányalap megteremtése csakis saját vetőmagalap útján lehetséges, nem­csak a komáromi, de a többi járások mezőgazdasági üzemeiben is. Hoksza István 0 SZABAD FÖLDMŰVES 1965. április 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents