Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-10 / 14. szám
Borát vagy ellenség ? Pontosan 1944. decamber 29-én »za-badltotta fel a Vörös Hadsereg Leszenyét. Miskolcról Indultam el egy napfényes szeptemberi reggelen az Iskolába ... Az Iskola igazgatója kijelentette, hogy a tanítást bizonytalan időre megszakítják. Továbbá azt mondta, hogy jelentkezzünk itt és ott, ahol a harmadtk-korcsoportbeli leventéket összegyűjtik és ott majd megkapjuk a további parancsot. A könnyel kicsordultak, elfordult és ezzel ml is búcsút intettünk az iskolának. Tehát Miskolc, aztán menetelés éjjel-nappal, özd, majd Salgótarján. Itt kaptunk pár napos kiképzést és megkérdezték, ki akar jelentkezni a páncélöklösökhöz* Azokat elvitték közülünk. Tőlünk 'elvették a puskát és a felszerelést, csak a bakancsot hagyták meg és beosztottak lövészárkot ásni. A bombázások már mindennaposak voltak, ml pedig nótaszóval, hogy „édes lapát itt vagyunk, érted élünk és halunk .. mentünk a lövészárkokat hosszabbítani. Majd egy esős decemberi éjszaka riadót fújtak és ment a század tovább az éj leple alatt. Elöl a németek, utánuk mi, aztán a magyar katonák és őket szorosan követték a szovjet hadsereg. Még leírni is nehéz ezt' az éjszakát, hol itt, hol ott jajdult fel egy-egy pajtásunk, de segíteni nem lehetett, mert aki elmaradt, lelőtték. A németek meg-megálltak, leadtak egy-egy sorozatot, amelyre a szovjet katonák szaporán feleltek. A halál bőven szedte áldozatait. Szakadt az eső, és a sötétség olyan nagy volt, hogy a szomszédunkat sem láttuk. Talán jobb is volt, hogy nem láttunk semmit. Beértünk Balassagyarmatra. A harc alábbhagyott. Reggelre minden csendes lett és könnyen összeszámolhattak bennünket. Létszámunk a felére apadt. Reggelizés helyett sorakozó volt és indultunk tovább a Kóvár felé vezető úton. Az Ipoly hídját a németek már aláaknázták és akkor egy légitámadást kaptunk. A mai napig sem tudom vajon kik bombáztak? Nem volt kedvünk felnézni a halálra. Éhesek voltunk, a ruhánk csurom víz volt, fáztunk és fáradtak voltunk. Átvánszorogtunk az Ipolyon és a kővári temetőben egy félig kiásott sírban húzódtunk meg egynéhányan. A repülők bombázása és géppuskázása délfelé elhallgatott. Kimerészkedtünk a sírból. Tarlőrépát' kerestünk, azt ettűk. Olyan jóízű tarlórépát sem azelőtt', sem azóta nem ettem, mint akkor Kőváron. A légitámadás Után teljesén fel-1 bomlott a rend és kisebb-nagyobb csoportokba verődve elszéledtünk ki érre, ki arra. Századunk teljesen feloszlott. Kimentünk az útra, egy német katona állt ott, aki az utat mutatta Berlin felé. Mentünk tovább, halottak, sebesültek és lóhullák mellett. Már esteledett, amikor beértünk Leszetudni, ml lesz a mi csereüzletesünk-* kel. Mindenre számítottam, csak arra a jelenetre nem, ami ott történt. A két ellenség ölelte és csókolta egymást. Az istállón kívül a halál szalad-* gált és süvítettek az ólomgolyók, ők pedig egymás nyakába borultak és sírtak. Ám mikor észrevett a szovjet katona, meglepődött és rám fogta a puskát. Megmagyaráztam neki Kari segítségével, hogy mi ismerjük egymást. Leengedte a puskáját és folytatták tovább az ölelkezést. A két harcos úgy sírt, mint két gyerek. Majd a szovjet katona azt indítványozta Karinak, hogy most már siessünk. Ezzel Kari iámét föltette a ke-* zét és kikísérte a szovjet katona a magtárhoz, ahol fölvette a köppenyét és az ott hagyott sapkáját. A puskáját az orosz katona magához vette és így kísérte a kukoricásig. Kari eltűnt a kukoricásban. Ez a jelenet csupán egy-két perc alatt zajlott le. A szovjet katona visszajött az istállóba. Engem keresett. Én közben visszamentem a padlásra. Lehívott, megmagyarázta, hogy mondani szeretne valamit. A szeme még akkor is könynyes volt. Lementem. Barátságosan kezetfogott' velem. Leültetett maga mellé és mesélni kezdett, mert látta rajtam, hogy nem értem az előbbi jelenetet. — Tizennégy hónapja, hogy engem odahaza a Szovjetunióban elfogott ez a német. Mondtam neki, hogy vasutas vagyok és három kis gyermekem van, akik engem hazavárnak, ne lőjjön agyon. Elkísért egy darabig és szabadon engedett. Bennünket akkor senki sem látott. Azért jöttem vissza hozzád, hogy ne beszélj erről senkinek, mert nekem nagy bajom lehet belőle. Mégis csak ellenség. Engem a német' nem ismert meg — mondotta az orosz katona — mert azóta sebet kaptam. Látod, az arcomon ezt a nagy vágást? Elmondtam neki, hogy én vagyok az a katona, akit elengedett. Ekkor ismert fel. Lehet, hogy hiába várja őt négy gyermeke és engem is a három, lehet, hogy soha nem kerülünk haza. Háború van, itt minden lehetséges. A kötelességem teljesítettem vele szemben és én úgy érzem, ha rajtunk kettőkön múlna, soha nem lenne háború. Elmondtam aztán' neki, hogy én sem vagyok idevaló, hanem messze lakom. _ Elvitt’ a parancsnokságra és megiratfa a tiszttel a papírt, hogy hazatérhessünk. Kikísért a faluból és kezetszoríto'íí mind a hatunkkal. így távoztunk Leszényéről, de ez az élmény örökké az emlékezetemben marad. Eddig senkinek nem beszéltem róla, de úgy gondolom, húsz év után mindenki megtudhatja. Ondrejcsák Nándor József Attila:* flDuná trál A rakodópart als6 kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, részel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt i mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt — néztem a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat, s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, Öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásróld, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk — ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem. Anyám kun volt, az apám félig szekély, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt — ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...“ — megszólítanak. Megszólítanak, mert Ok én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az Őssejtig vagyok minden ős -az ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válók boldogan, s apám, anyám maga is ketté oszlik, t én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan, s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werböczi és Dózsa — török, tatár, tót, román kavarog i szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel — mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés, s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. * 1905. április 11-én született a legnagyobb magyar proletárköltő. Hatvanadik születésnapja alkalmából közöljük egyik gyönyörű költeményét. (XIV. folytatás.) it ★ * BÄRTFAY TIBOR: Az ember legyőzi az atomot (Mészáros J., felvétele) 12 SZABAD FÖLDMŰVES 1965. április 10. — Né gyötörj bennünket, testvérem, mondd meg, mit fedett fel előtted az Or? — könyörgött. — Állj fel — rendelkezett Jefroszinya —, most már szabad. Te meg mit állsz itt egy szál ingben? — förmedt Kszenyijára. — Semmi szemérem nem maradt benned? öltözz fel már! S amikor Kszenyija felöltözve viszszajött a pitvarból, panaszos hangon rékezdte: — Én tiszta szándékkal tértem be a házba, azt gondoltam, kipihenem magam Isten kedves bárányai között. És ilyen szégyent kéll itt találnom, pfuj!... Az egész ház bűzlik a bűntől... És én nem éreztem meg a bűzét. Majdnem agyonsújtott az Or e becstelen ház népével együtt... De hát mi ez, hát mér senkiben sem lehet megbízni? Én ostoba, hogy szerettem, hogy gyönyörködtem szelídségében! Milyen angyali lélek, gondoltam, olyan tiszta szeplőtelen, mint a csillagok fénye. Jaj, Szűzanyám, jaj, mi ez? Elmegyek innen, elfutok, mielőtt az Or még jobban megharagszik... — Lázasan mutatott mana körül, mintha keresne valamit. x~ Jaj. hol a kabátom, semmit se látok, csak nem bűntett azzal az Or, hogy elvette szemem világát? Jaj, még a napot se látom. Uram, irgalmazz!... Hol a kabátom, ti pokolravalók? — Hiszen itt van, nil — Praszkovja Grigorjevna lekapta a fogasról a kabátot, de nyomban el is ejtette, mert Jefroszinya teli torokból ráüvöltöíí: *** Teszed le, ne nyúlj hozzá, ne merj hozzányúlni, hisz mindnyájan I bűnösök vagytok! — Magyarázd még, testvérem — szólalt meg tompán Afanaszij Szergejevics — mi a bűnünk? Mivel haragítottuk magunkra az Urat? — Nem tudod? Vagy csak úgy teszel? A lányod megtévedt. Hitetlennel adta össze magát. Odaugrott Kszenyijához, és hadonászni kezdett az orra előtt. — Mindent elmondott nekem az Or, mindent... Azt hiszed, nem látja? Ő mindent lát. Rettenetes haragjában halálra akart sújtani, de én kikönyörögtem, hogy kegyelmezzen. Azt üzeni neked általam, abban a pillanatban lesújt rád, ahogy még egyszer szóba állsz az Alekszejeddel... — Úristen — nyögött fel Kszenyija — hát mindent lát?... — És térdre esett. — Apám, édesanyám, testvérem, bűnös vagyok, de nem tévedtem meg ... Megszerettem, gondoltam, megmutatom neki az utat a hitünkhöz ... Bibliát kért tőlem, hogy elolvassa ... El akar jönni a gyülekezetbe ... — Ezt is tudom — szakította félbe Jefroszinya. — Mindent tudok. Párttag, sohasem találja meg hozzánk az utat, még téged is eltántorít. Megmondja a Szentírás, miféle. Azt parancsolja az Or, olvasd el János apostol második levelét. .. .Hol a szent könyv? —A pitvarban... — Alig tudta kinyögni. — Tudom, csak úgy kérdeztem Hozd be testvérem — fordult Afanaszij Szergejevics felé. Az, amint elment a lánya mellett, olyan tekintetet vatett rá, hogy Kszenyija önkéntelenül meghátrált, de nyomban a földre rogyott, átkarolta apja térdét, é o^aszorította hozzá az arcát. — Apám, édesapám, bocsásson meg!... Apja lehajolt, Erőszakkal lefejtette lábáról a kezét, és kiment a pitvarba. Praszkovja Grigorjevna behunyt szemmel ült a széken, jobbra-balra ingott, mint akit sírás ráz. Kszenyija odaborult volna az ölébe, de Jefroszinya rákiáltott: — Hová mész? Maradj a helyeden! Elvette a Bibliát, felnyitotta és ujjával az egyik lapra bökött: — Innen olvasd! S Kszenyija olvasni kezdte: — „Mert sok hitető jött' e világra, akik nem vallják a Jézust' testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető az Antikrisztus." — Most már értem, miért haragudott' meg ennyire az Or — jelentette ki Jefroszinya. — Magával az Antikrfsztussal, a Sátánnal szűrted össze a levet... Ha még egyszer szóba állsz vele, szörnyű büntetés vár rád. Ezt' üzente az Ür. Azt parancsolta, Imádkozd le a vétkedet, s majd Vaszilij testvér által megüzeni a többit. Nektek pedig amiért nem ügyeltetek a lányotokra, szintén azt parancsolta, hogy imádkozzátok le a vétketeket. Most pedig sírjatok, és kérjétek az Or bocsánatát. .. Kszenyija ezen a napon nem ment" munkába, az anyja ment el helyette; apja rendelkezett így. Kszenyijának most meg kell feledkeznie a munkáról, evésről, mindenről, és éjjel-nappal imádkoznia kell, amíg csak le nem imádkozza a bűnét. De amúgy sem tudott volna dolgozni ezen a napon — a rémülettől mintha megdermedt volna. Afanaszij Szergejevics is elkéredzkedett a munkából, bement' a városba Vaszilij testvérhez. Nem kiabált a lányával, nem szidta, csak félelemmel vegyes megvetéssel nézett rá. Kszeny'ja bereteszelte utánuk az ajtót, lefeküdt a pitvarba a padkára. Szokatlan csend honolt a házban, — olyan nagy csend, hogy szinte zúgott' a feje tőle. Szeme előtt lassan lengett a spárga, melyre' a füstölt sonkát szokták felkötni. Odabenn a szobábro egyhangúan ketyegett az óra. <9 Mégcsikordulf a kiskapu, valaki súlyos léptekkel közeledett az ajtóhoz. Kszenyija felhúzta a lábát, egészen összekuporodott — tudta, hogy Alekf szej jött. Á fiú megrántotta a kilincset, beszélt: — Van itt valaki? Kszenyija nem szólt, meg sem mert moccanni. Hallotta, hogy Alekszej körüljárja a házat, s bekiált a kertbe: „Mi az, kipuszult a ház? Hé, emberek!" — majd megint megrántotta a kilincset, s benézett az ablakon is. A lány látta az üveghez nyomott, szétlapult orrát, kémlelő tekintetét, s erre' még a szemét is lehunyta. A fiú nem vette őt észre, egy darabig ténfergett még az udvaron, aztán elment". Később esni kezdett. Mikor elállt, egy kékes hátú légy kiült a padlóra vetődő fénypászmába melegedni. Aztán odakint szükölni kezdett a kutya, a körmével kaparta az ajtót. A legelőről hazajött a tehén, és sokáig bőgött panaszosan az istállóban. A lány nem bírta hallgatni, felkelt és megfejte. Utána kicsapta a ház mögé a rétre, és megint ledőlt. Alkonyaikor megérkezett a városból Afanaszij Szergejevics. — Vaszilij testvér azt üzeni, holnap menj be hozzá — mondta szigorúan, de már nem volt harag a hangjában. — Hallod? — Hallom — suttogta Kszenyija. Apja ott állt még egy darabig fölébe hajolva, szemlátomást mondani akart még valamit, de mégsem szólt, és elment valahová. Praszkovja Grigorjevnával együtt tért vissza. Sokéig sugdolóztak kint az udvaron, aztán az asszony összehívta a tyúkokat', Afanaszij Szergejevics pedig megkeverte a moslékot a disznónak. — Ma két tojással több van — mondta az asszony örömmel. — A fene tudja, mi ütött beléjük, újabban a fészer mögé tojnak, a fa közé — jegyezte meg az ura. —- Ne mondd! Hadd lássam... — s egy perc múlva örömmel kiáltott fel: —_Tényleg, még kettőt találtam! — Le kell Öltéi szoktatni róla, hoav •»•neezét hr fSfuLHk. nyére. Elhatároztuk, hogy szállást keresünk. Sikerült, s így kerültünk el az uradalmi istállóba, amelyet akkoriban Zalányi József bérelt. Hatan maradtunk együtt. Pompás helyet készítettünk és lepihentünk szépen sorjában. Egy tehén, egy levente. Ez volt a sorrend. Lövöldözésre lettünk figyelmesek. Sajnáltuk otthagyni a helyünket, de mit tehettünk? Kihúzódtunk az uradalomhoz tartozó szalmakazalhoz. Reggelfelé akadtak ránk a kocsisok, akik a vemhes lovakkal voltak kint a völgyben. Ők ráncigáltak fel bennünket a szalmakazalból, mert ránk fagyott a vizes ruha. Reggel aztán bementünk újra az istállóba. A front megállt három hétre és a tábori csendőrök a németekkel állandóan a szökevényeket keresték. Hatan nagyon feltűnőek lettünk volna, és ezért szétváltunk. Kettőt a tanító, kettőt a falu szélén lakó János bácsi rejtett el, és ketten az uradalomban maradtunk. így könnyebb volt vigyázni egymásra és nem volt olyan szembetűnő a németeknek sem. Volt a németek között egy Kari nevű kisegítő a konyhán, ezzel bonyolítottuk le a csere-üzleteket. A lakosság adott szalonét és bort, hogy hozzunk cukrot a németektől. Ezért mind a két részről élelmet kaptunk. Elérkezett a nap, december 29-ike, amikor megindult a támadás. Mindenki bújt ahová tudott. Mi ott maradtunk az istállóban, de csak egy darabig, mert a németek nagyoíi siettek és egyik-másik fenyegetően forgatta a puskáját. Hogy a bőrünket valamelyik ki ne lyukassza. felmentünk a padlásra és onnan figyeltük a fejleményeket'. A repeszdarabok összetörték a tetőt, így egész jó kilátás nyílt a harcoló katonákra. Amint figyelek, a magtár sarkánál megpillantottam Karit, aki éppen egy szovjet katonával találkozott. Egyikük sem lőtt', hanem egy darabig néztek egymásra, majd hirtelen megfordultak és szaladtak ellenkező irányban, közben Kari ledobta a köppenyét és a sapkáját, talán azért, hogy könynyebben szaladhasson, majd a magtár sarkánál ismét találkoztak. Kari megadta magát. Nem érdekelt tovább a harc. Lehúzódtam a padlásról meg-
