Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-03 / 13. szám
Harcsabajszú Vaszil Michal Pavlík két: patak összfolyáaánál, a kacskarlngós völgyi út fölötti magas dombon, fagerendákból összetákolt, fazsindelyes tetejű házikóban lakott. Kis háztáji földecskéjén csupán a burgonya és káposzta termett meg. Akkor még négy gyermeke volt, később született az ötödik. Innen a házból messzire lehetett lelátni a göröngyös útra. Valóságos partizán-őrtoronynak illett be. Michal fia, Stanko tizenkét éves volt, utána következett a 10 éves Kamila és a nyolc éves Betka. Télen az ablakból figyelték az utat, a ha lent játszottak a domboldalon, a legkisebb nesz, vagy szekérzörgés sem kerülte el figyelmüket. Űk már messziről észre vették, hogy barát vagy ellenség közeledik a kis település felé. Olykor Stankónak kölcsönöztem látcsövemet és megtanítottam, hogy kell azt bemérni és megállapítani a távolságokat. Stankó már ismerte a Hlinka-gárdisták, a halálfejet viselő SS-ek, a Wehrmacht, s a vlaszovisták egyenruháit. Ha a tizenkét kilométerre fekvő Papradno községből tért vissza, útközben pontosan megszámolta, hogy hány ellenséggel találkozott, de megmondta azt is, hogy milyenek voltak. Stankó sokat tanult apjától, meg tőlünk, jó felfogású fiúnak és jó diáknak bizonyult. Beszéd közben azonnal rájött, hogy ki a jó barát, vagy az ellenség. Egy nap lihegve rohant fel a szérűből: „Németek jönnek fel a völgyben, erre tartanak!" — jelentette. Már hallottuk Is a génoisztolylövéseket... A völgy másik oldala többszörösen visszhangozta a dörrenéseket. Mitevők legyünk? öten voltunk, három férfi, két nő. Mirháihoz jöttünk, aki partizán-összekötőnk volt, hogy átvegyük az előkészített élelmiszereket, a nők meg szennyes ruhát hoztak kimosni. Tanakodtunk. Ha kilépünk az ajtón, észrevesznek a németek, — ha pedig az ablakon akarnánk kiugrani, lepuffantanak. Michal éppen nem volt otthon. Felesége a másik szobába hívott bennünket, villámgyorsan felszedte a burgonyaverem deszkáit, és oda tuszkolt be ötünket, újból betakarta a deszkákkal, azokra pedig régi zsákokat terített. A verem félig volt burgonyával és gyaluforgáccsal, összekuporodva vártuk a további fejleményeket. Az egyik társam géppisztolyát 'tartotta felfelé, én meg egy tojásgránátot készítettem arra az esetre, ha felfedeznek. Kint a ház előtt a németek vérebei veszettül, csaholtak. Stefka kilenchónapos gyermekével a karján nézett ki az ablakon. Minden pillanat örökkévalóságnak tűnt, nem mertünk köhinteni se, Stefka — amikor a feszültség elérte a tetőfokát — kiment a váratlan látogatók elé. A pöttöm kis Márta félve bújt anyjához. Nyolc állig felfegyverzéít német fasiszta, köztük két tábori csendőr, jellegzetes fémjelvénnyel a nyakukban, már a kapuban állt'. — Wo sind die Partisanen? — ordította a parancsnokuk. Stefka már nyugodtan felelte: „Niksz partizán.“ Neki már mindegy volt, ha megtalálnak bennünket, kiirtják az egész családot és felgyújtják a települést. Csak azon 'törte a fejét, hogyan értesíthetné Michalt, hogy ne jöjjön haza. Stanko mintha megértette volna anyja gondolatát’, mindig egy lépéssel tovább ment az erdő irányában, hogy egy óvatlan pillanatban az erdei ösvényre jusson. Apját akarta az útkereszteződésnél bevárni, hogy veszélyre figyelmeztesse. Az erdőben találkozott parancsnokukkal, Vaszillal, akit mindenről tájékoztatott. Ezalatt három SS-katona berontott a konyhába, a többiek kint várakoztak az udvaron. A farkaskutyákat szerencsére kint tartották pórázon. A három SS vépinment a szobán, felettünk, a betakart vermen keresztül, anélkül, hogy észrevették volna. Csak azt látták, hogy üres a szoba. A konyhából egyenesen felmentek a padlásra, széthányták a szénát s. leakasztottak a szögről egy nagy darab szalonnát. Kint aztán jelentették, hogy mindent rendben találtak, semmi gyanúsat nem észleltek. Az SS-őrs visszatért a völgybe tovább üldözni a partizánokat. Később tudtuk meg, partizán-egységünk politikai biztosát, Jankó Biznárt kergették aki átugrotta a patakot, miközben lábát törte. így hurcolták le a faluba, de az ottani pap megmentette az aovonlövéstől. Súlyos lábtörésével a zil'nai kórházba került. összekötőink kinyomozták hollétét, Jankó levelet is küldött a parancsnokságnak. Egy ápolóval összebeszélve bejutott a halottaskamrába, ahol kivárta az éjszakát. A hullaszállító kocsival csempészték ki a temetőbe, ahonnan civilruhába öltözve, gépkocsin megszöktették. Néhány nap múlva feleségemmel együtt — aki mint partizán ápolónő teljesített szolgálatot — egy félreeső erdei házban tartózkodtunk, nagyon fáradságos felderítő út után, s mit sem sejtve, hónapok óta először aludtunk ágyban. Biztos helyen éreztük magunkat, ahol a madár se jár. Jozo Bénik, a házigazda, az első világháborúban orosz hadifogságban jól megtanult oroszul, felesége, Agnes, a legügyesebb összekötők egyike, merész feladatokat vállalt. Éjjel nagy kutyaugatásra ébredtünk, a konyha ajtaján erősen dörömböltek. Joio nem nyitott rögtön ajtót, de megértette az orosz beszédet. Ismerős vlaszovisták hangját vélte felismerni. Azokét, akik a fűrészre jártak fáért, ahol ő dolgozott. Bejött a szobánkba és suttogva kérdezte; hogy mit tegyen. — Tartsd még vissza őket és takarítsd el a nyomokat — szóltam s gyorsan kinyitottam az ablakot. Ügy ugrottunk ki egy szál ingben, ruhánkat átnyalábolva, az alattunk egy emeletnyi mélységben elterülő puha hóba. A ház ugyanis élőiről földszintes volt, de hátul mély szakadék tátongott. Ágnes gyorsan bevezetett az istállóba, ahol két teljes napig a tehenek és kecskék között vártuk, amíg a vlaszovisták eltávoznak. Partizánokat kerestek. Joío és Ágnes kisüsti szilvapálinkával, kolbásszal és káposztalevessel tartotta őket. A Javorníky hegység alatti erdőrengeteg félreeső, csendes helyén szovjet partizánok kiásták egy „zemljankát", amely mélyen a földbe vájt és fenyőfákkal teletűzdelt, ügyesen álcázott kunyhó volt. Bejárata a patak magas medrének oldalából vezetett. A kis „tábori kórháznak“ akkor állandóan öt lakója volt. A harcsabajuszú Vaszil Pavlovics Butyenko, kaukázusi orosz mechanikus helyi partizánegységünk parancsnoka, egy Polgár nevű, kassai származású, nyakán megsebesült civil, aki útközben a német fasiszták tehergépkocsijáról ugrott le és így sebesítették meg, mikor utána lőttek. Továbbá Szergej Banylkov nevű ukrán partizán, rajtuk kívül a feleségem és egy Irén nevű partizán ápolónő. Harmadmagammal felderítő szolgálatot teljesítettem és gondoskodnunk kellett a sebesültek és a személyzet ellátásának szervezéséről is. Hozzám osztották be Joáo Drblíket, az óriás termetű összekötőt, Ez akár éjjel is elvezetett a Javorníky rengetegén keresztül, gyakran térdig érő hóban. Jozo rendszerint mezítláb járt, hogy kímélje csizmáját. A Javorníky hegység erdeiben a szlovák-morva határvidéken a „Za rodinu“ (A házért) nevű partizánosztagunk .leselkedett az ellenségre. Itt járhatatlan utak, sűrű erdők védtek bennünket. Tankok és autók nem tudták megközelíteni rejtekhelyeinket. Április elején foglyul ejtettük egy magyar távirász zászlóalj maradványait. Előtte négy tagú parlamenter csoportunk felszólította a tisztikart, hogy egy órán belül adják meg magukat, mert ellenkező esetben az összes völgyeket megszállva tartó kb. 4000 partizán könyörtelenül megsemmisíti egységüket. A törzstisztek arra hivatkoztak, hogy esküjük kötelezi őket, a fiatalabb tisztek alig egy félóra múlva bejelentették, hogy készek letenni a fegyvert. Alaposan meglepődtek, amikor észrevették, hogy osztagunknak csupán 70 tagja volt, míg ők csaknem ötször annyian lehettek. A lefegyverzés után rengeteg hadizsákmány került kezünkbe. A legénység fele hozzánk csatlakozott, a többit hazaküldtük, hogy agitáljanak a háború befejezése mellett. A nálunk maradt harcosok, nagyobbrészt munkás- és parasztfiúk, becsületesen harcoltak velünk együtt a fasiszták ellen. Papradnoban (Povazská Bystrica-I járás) és a környékbeli falvakban német szolgálatban levő fasiszta vlaszovista helyőrség állomásozott. Vaszil, aki hadifogságból szökött meg, s cseh hazafiak, szlovák illegális dolgozók segítségével került erre a tájra, Itt harcolt Murzin parancsnoksága alatt. Egységét a túlerő következtében szétverték, ő itt maradt és újból hozzáfogott egy helyi alakulat szervezéséhez. Egyszer Vaszil a vlaszovisták helyettes parancsnokával került összeköttetésbe. Ez szlnleg át akart állni a partizánokhoz, ami azonban kelepcének bizonyult. A találkozásnál Vaszil súlyosan megsebesült a így kerüli az erdei „kis kórházba“. Egy akkor a közelben evakuált orvos műszerek hiányában, csupán egyszerű kis körömollóval szedte ki a sebből a szilánkokat. Vaszil szemrebbenés nélkül állta ezt a fájdalmas műtétet. Most is magam előtt látom Vaszilt lekonyult harcsabajuszával, amikor Puskin vagy Majakovszkij verseit szavalta, vagy ha orosz, ukrán és tatár dalokat énekelt. A Kaukázusból származott és Mineralnyij Vody híres fürdőhelyén élt. Az ápolónők szlovák és magyar dalokra is megtanították őt. 1945. május elsején, amikor a felszabadított Szlovákia legnagyobb részén már megünnepelték a dolgozók szabad ünnepét, partizánosztagunk még harcban állt a visszavonuló fasisztákkal. Az SS alakulatok bosszút forralva a házakba kézigránátokat dobáltak. Az asszonyokat, gyerekeket, öregeket szénapajtába terelték, hogy azt rájuk gyújtsák. A 14-éves Jozko Harajik összekötő jött' lihegve, hogy riadóztassa osztagunkat. Az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni a vérengzést. Ugyanakkor Vaszl! a „zémljankában“ egyszer csak felfigyelt. Tapasztalt öreg katona létére a földre hajolva, távoli morajlást hallott. — Hisz ezek a mi katyúsáink — lelkendezett örömében. Két nap múlva megjött a várva-várt felszabadulás. Végre kijöhettek a föld alól! Rögtönzött hordágyon vittük el Vaszilt a faluba. Az iskolában már berendezkedett a szovjet hadsereg tábori kórháza. Amikor Vaszilt átadtuk, az egészségügyi személyzet fejcsóválva vette le róla a piszkos kötést. Az orvosnő mélyen kotort a sebeiben, de Vaszil fel sem szisszente«. Nagyon melegen búcsúzott tőlünk. Emléksorait egy iskolai füzetbe Irta, amelyet' azóta is kegyelettel őrzünk. Az iskola mellett találkoztunk az I. csehszlovák hadtest ismert tagjaival, régi elvtársakkal. Felkerestük a katonai lap szerkesztőségét és a mozgó tábori nyomdát. Az egységek útrakészen álltak tovább üldözni az ellenséget. Ez volt ugyanis az utolsó terület Szlovákiában, ahol akkor még harcok folytak. * Tíz évig kutattam Vaszil után á Vöröskereszt és moszkvai rádió útján. Egyszer csak a távoli Kirgiziából, Frunzeből jelentkezett. Azóta már nyugdíjba vonult, első felesége meghalt, újból megnősült és gyermekei körében él. Állandó levelezésben állunk egymással. Elküldte azt a fényképet Is, amikor családi körben a mi egészségünkre ürítik poharaikat, Vaszil mintha megfiatalodott volna, jellegzetes harcsabajuszát levágatta. Most pedig várjuk, hogy ígéretéhez híven, az idén ellátogasson hozzánk. Grek Imre Alekszej égy nagy albumot tett eléje, tele fényképpel; sorra nézte őket és csodálkozott: — Ez a pici te voltál? Jaj de édes! Ügye néni? — Amíg kicsik vagytok, mind ilyenek vagytok. Bezzeg amikor megnőttük ... — Akkor milyenek vagyunk? — fogta szaván mosolyogva a fia. — Hát ilyenek. Ilyen önállóak... — Gyengén nézett Kszenyijára, riadalma és óvatos tartózkodása már felengedett. — Mondd csak, anyám — kérdezte hirtelen Alekszej —, van Isten, vagy nincs? — Ki tudja azt, fiam? Senki sem tudja. — Kszenyija tudja, ö azt mondja, van. — Ne, Ljosa... — suttogta ijedten a lány. — Nem kell erről... — kérte még egyszer. — Miért ne kéne? Kell. Te adtad ide nekem a Bibliát, nem? Hát elolvastam. Most pedig szeretnék neked néhány kérdést feltenni. Kszenyijának szívébe hasított a félelem, de nyomban örömteli bizonyosságnak adta át helyét: lehetetlen, hogy a Szentírás ne ingatta volna meg Alekszej makacs hitetlenségét. „Isten segíts" — fohászkodott és reménykedve mondta: — Hát csak kérdezz, Ljosa ... Alekszej leemelte az ablakpárkányról a Bibliát, és lapozni kezdett benne. Kszenyija feszüli figyelemmel r Ctibor Stítnickf): Napforduló Ügy várok rád, mint föld a magra, mint madárra az erdő hiise, hogy húrzengéstöl részegülve csöndjét énekké változtassa. Ügy várok rád, mint rét virága a méhre, mézét készítgetve, várok rád, mint a nyári estre, ha csillagfátyol hull a tájra. Várlak, ahogy a szőlő várja, hogy kéz simuljon vesszejére, mely minden fürtnek hű testvére. Tőled függ napom fordulása. Várlak, mint gally a fagyok kését, mint hó-dunnát az őszi árpa; úgy várlak puszta télben járva, mint koratavasz drága fényét. Fordította: Veres János V A FAYAD JAMIS: várta a kérdéseket: zsibbadt kezét két térde közé szorította: most fog eldőlni a sorsa. Az anyja felállt, Alekszej háta mögé került és megbökte. — Mi az? — kérdezte a fia hirtelen haraggal. — Te ebbe ne ártsd bele magad. Hagyjál magunkra! S az idős asszony, száját megbántottan összeszorítva, kiment a pitvarba. — Valamit nem értek — kezdte Alekszej. — Ide van írva, hogy „ne ölj", aztán ahány oldal, mindegyiken maga az Isten egész népeket irt ki, vagy városokat rombol szét, és egyre azzal fenyegetőzik, hogy „elpusztítják benneteket“. — Ljosa, — mondta Kszenyija sápadtan, szomorúan —, hiszen kértelek, ne a kétséget keresd, hanem a hitet... Ezt most nem te mondtad, hanem az ördög beszélt tebelőled. — Tévedsz, nem az ördög. Ne reszkess, hanem próbálj gondolkozni. Hiszen ez a könyv ezer éves, te meg úgy hiszed minden szavát, mint ezer éve hihette egy ilyen lány. Hát mondd, semmi sem változott a földön ezer év alatt? Az a lény azt képzelte, hogy a föld egy cethal hátán áll, de te tudod, hogy gömbölyű, és forog! Galilei ezért a felfedezéséért börtönben sínylődött, mert hogy Isten ellen lázadt. Miért nem mondják hát most is a prédikátoraitok, hogy a föld égy cethal hátán áll? Miért értenek ma már egyet a hitetlen Galileivel? Kszenyija arca tüzelt, de lesütött szempillái mögül hideg, idegen tekintettel kémlelte Alekszejt. Megértette, ▼ hogy mindaz, amiben ezekben a napokban reménykedett, amit olyan biztosan várt — egyetlen pillanat alatt összeomlott, végérvényesen és megváltoztathatatlanul. Nem, az Isten sohasem áldja meg ezt a szerelmet. — Elég volt — mondta és felállt. — Engedj, hadd menjek... Alekszej szemében kétségbeesés és bosszúság villant, de erőt vett magán, és elcsukló hangon kérdezte: — Hová futsz? Hát ha nincs igazam, magyarázd meg ... Te magad hívtál a gyülekezetre, de hogy menjek el Így? Ha már beszélgetni sem vagy hajlandó velem ... — Ne is gyere el — és Kszenyija lassan ingatta a fejét. — Ott hinni kell, te meg mindenben kételkedsz. — Hát, hogy ne kételkednék? — kiáltott Alekszej. — Mikor tudom, hogy például a földön nem lehet fény nap nélkül. A Bibliában meg az áll, hogy Isten legelőször is azt mondta: „Legyen világosság!" — és ezt elnevezte nappalnak, a napot ellenben csak a negyedik napon teremtette. Hát honnan volt három napon át világosság, és minek kellett a nap, ha már anélkül is világos volt? Sehogy se tudom megérteni... — Higgyél, akárhogy Is van, te csak higgyél! — ismételte makacsul Kszenyija, s a szemébe könnyek gyűltek. — Lehet, hogy valami hasonlat csupán... — De hát nem vagyok én gyerek, hogy mesékben higgyek! Ha pedig hasonlat, hát magyarázd meg, és elhiszem. Magyarázd meg például, miért akarsz mindenáron rábeszélni, hogy mentsem meg a lelkem, mikor Krisztus már régen megváltott minden embert. Vagyis téged is, engem is. Hiszen a Biblia is azt mondja, hogy Isten éppen ezért küldte le á földre, ezért áldozta fel magát! Kszenyija ajka remegett'; eszelőssé tágult szemmel nézett Alekszejre, de az könyörtelenül folytatta: — Látod, te' azt mondod, Isten azt parancsolja, hogy szeressétek egymást'. Egyik helyen valóban az áll, Az a vén aranyszínű sál amely életemet három évig kisérte a nyomorúság a fény glóriája a szerelem szűk utcák magánya mint a koporsóké pillanatok mikor a víz zöld vonalakat rajzol a szobrok homlokára Az a genovai ködben vásárolt vén aranyszínű sál (negyven líra a belépődíj Európába) sál a szabadság zászlója a költészet lobogója a kopott kövezetű világon ahol az ember fájó szívvel építi újjá házait szüntelenül nem az öregségnek nem a halálnak A rue Visconti kutyájának színét viselő sál (mindig havazik és esik ezen az utcán) mikor elvesztettem vele maradt Ifjúságom egy darabja is most a falakat nedvesség lakja és éjszaka nő a felöltők alatt faágak fagyos remegésével Slmor András fordítása ^ „■■■—....... !■■■■■■■„ J (XIII. folytatás) Hadik Gyula: Lovas \ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. április 3.
