Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-03-27 / 12. szám
A lehetőség lehetősége Valljuk be őszintén, néha ugyancsak elvetjük a sulykot, amikor falusi fiataljaink lehetőségeiről vitázunk. Sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel jómagam is, nem mondom, egy-egy érv alaposan gondolkodóba ejtett, a vádaskodó, mindent-tagadó kifakadások fejjjekólintottak. Sajtóban, televfzióbah, rádióban, különböző értekezleteken immár évek óta folyik a vita, ezt feszegeti a nemzeti bizottság titkára, a szövetkezet elnöke, a tanító, a mezőgazdasági szakiskola hallgatója és általában mindenki, aki valamilyen úton-módon érdekelt a kérdés megoldásában. Lehetőség. Előbb vizsgáljuk talán meg, milyen lehetőségről van szó. Általában szórakozási, művelődési lehetőségről, illetve ennek hiányáról szoktunk beszélni, persze párhuzamosan ezzel baj van állítólag az érvényesülési, kereseti, továbbképzési és még jónéhány lehetőséggel. Ml a továbbiakban a művelődési lehetőség kérdését szeretnék boncolgatni, hiszen falusi fiataljaink számára ez jelenti rendszerint az utolsó szalmaszálat, amikor a végtelen lehetőség-vita érvelnek és ellenérveinek hullámai már-már összecsapnak fejük felett. Hát igen. Ilyenkor aztán rendszerint szorul a kocsma, amely minden esetben büdös, koszos, vágni lehet benne a füstöt és csak egy lehetőséget nyújt — Inni. Esetleg kártyázni, mert még egy vacak biliárd sincs. Más lenne minden természetesen, ha felépülne e művelődési otthon, könyvtár, stb. Ott, ahol már van művelődési otthon: Télen hideg van. Ezt mindenki 'elismerheti, Tavasszal, nyáron — kinek van ideje falun Ilyenkor művelődni. Csúcsmunkák. Szántás, vetés, aratás, betakarítás — szóval nem lehet. És, hogy oda ne rohanjunk! — az az egy-két nyamvadt irodalmi est, színdarab, esztrád ... nem, ezzel ne akarják a szemüket kiszúrni a televízió korában. Hagyjuk inkább... Torkig vagyunk már!... Ki a hibás? A falu vezetői: Csak a fiatalokon múlik. Ha nekünk lett volna ilyen lehetőségünk! Fiatalok: Állandóan csak azt halljuk, hogy nekik nem volt lehetőségük. Mintha mi tehetnénk róla. És különben Is,., A tanító (ha fiatal, ha idős): Mindig csak mi! Tisztelet a kivételnek, nem mindenütt hasonló a helyzet, mégis, legalább részben általánosítható mindaz, amit az imént néhány sorban felvázoltunk. S engedtessék meg, hogy perbeszálljunk mindazokkal, akik tagadják a művelődés lehetőségét falvainkon. S mint hogy ilyen nyíltan vetettük el a kérdést, hát ne köntörfalazzunk, elő az aduval. Kérem! Érvelésünket egyetlen tételre alapozzuk, mely szerint a művelődéshez vezető út, és egyedüli lehetséges út mindig az írott betű, a könyv, az olvasás volt s belátható időn belül az is marad. Ez a lehetőség pedig, vitathatatlanul nyitva áll falvaink fiatalsága előtt is. A könyv szerény portéka, mindenütt jól elfér s olvasmányunkkal nem feltétlenül szükséges a művelődési otthonba vonulni. Hasonló helyzet áll fenn a sajtóval kapcsolatban is. Vajon ki akadályozza a falusi fiataljainkat, hogy bel- és külföldi társadalmi, politikai, kulturális, irodalmi és szakfolyóiratokat járassanak? Nevetségesen hangzik a kérdés. Az adott helyzet azonban elgondolkoztató. Ugyanis kevés fiatal rendelkezik megfelelő könyvtárral. Bár a korszerűen berendezett lakószobákba már végérvényesen bevonult a könyvespolc, sok helyütt csecsebecsék és nem éppen jó ízlésre valló porcelán-figurák dlszlenek rajta. Pedig a könyvespolcról sok minden leolvasható. Többek között gazdája műveltségi foka, érdeklődési köre, ízlése. Máskor a mértani pontossággal egymás mellé sorakoztatott dlszkiadások éppen sznobizmusról tanúskodnak. Elárulják, hogy bár gazdájuk tudja mi „illik“ a polcra, mégsem művelt ember, keveset olvas s a díszes könyvkiállítás inkább a szemnek, méginkább a vendég szemének szól: figyelem, itt müveit, olvasó, irodalommal foglalkozó emberek élnek!!! Ne bonyolítsuk tovább!... Inkább vizsgáljuk meg, ki a felelős azért, hogy falusi ifjúságunk elszalasztja a művelődés lehetőségét. Mert így van, elszalasztja. S ha jobban megvizsgáljuk egy nemzedék már-már el is szalasztotta. Ne haragudjanak rám a tanítók. Az ég összes kis-, nagy- és aprószentje a tanúm rá, hogy nem „fúrási" szándékkal említem elsősorban őket. Ám kit vonjunk felelősségre ha fiataljaink az iskolából kikerülve nem nagyon vesznek többet könyvet a kezükbe. Ha húsz megkérdezett fiatal közül kettő olvasta az Egri csillagokat (konkrét eset)! Ki feladata ifjúságunkkal egy életre megszerettetni az irodalmat? S a fiatalok? Panaszkodnak, kifogásokat emelnek ám közben nem veszik észre, hogy érveik mennyire sántítanak, s a művelődési lehetőségek tagadása mögött sokszor inkább néhány kétes felfogású városi fiatal életmódja, a kávéház, a mulató s nem egyszer a paraszti munka lenézése húzódik meg, Mindezt pedig nem azért említjük meg, mert március már hagyományosan a könyv hónapja s mert ilyenkor programszerűen foglalkozunk a könyvvel, hanem csupán a „lehetőségek lehetőségét" szeretnénk felvillantani néhány falusi fiatal előtt. Polák Imre AZ UTCÁN végiglobognak a fények. A kirakatok üvege csillog és az emberek hirtelen úgy érzik, nehéz lett a télikabát, le kéne vetni, de a gyanakvás és a bizonytalanság még nemet parancsol. Várni kell, mert ki tudja mit hoz a holnap. Ki tudja, itt marad-e a tavasz végleg, vagy még kitér a késői fagy kristályos leheleté elöl? Egymásután jönnek a gondolatok, szinte önmaguktól, mintha láncuk sohasem akarna megszakad-Március ni. Egymásba kapcsolódnak mint az utak, mint az utcák s ugyanúgy szerte ágaznak, fellazítva a téli szigorúságot. Mert elég egy lélegzetvételnyi idő, hogy megváltozzon bennünk minden, hogy elhagyjuk a tegnapi didergést, télikabátos komolyságainkat, s megteljünk márciussal, fénnyel, örömmel, élettel. Március, könyvek, irodalom. Hogy összefut minden. Az ember tétován áll a könyvesbolt kirakata előtt s fontolgatja: bemenjen, ne menjen? ö, a kötelesség ... A magas polcok előtt úgy áll, mint a kisgyerek, zavartan, valami ismeretlen félelemmel s a szó, még ha kedves is, riasztja. Valami köszönésfélét mormol, s bámulja a csinos elárusítónöt. Hirtelen kiválaszt egy könyvet, míg becsomagolják, s míg fizet, kérdezni próbál. De csak közhelyek jutnak eszébe. Rendeznek-e kiállítást a könyvhónap alkalmából? Milyen a forgalom? Milyen könyvek fogynak. Az elárusítók kedvesen felelgetnek, talán kissé csodálkozva. Nyolcvan kiállítást rendeznek iskolákban, üzemekben. A járás községeiben nem, mert karanténa van, nagyon sajnálják, dehát ki tehet róla? A forgalom olyan mint máskor. Nagyon jó volna, ha kapnának a könyvhónap alkalmából díszes kiad-100 éve hall meg Jósika Miklós Fiatal korában, mint huszártiszt, az olaszországi Mincio melletti csatában kitüntette magát. Napoleon seregével állott harcban, csatatéren léptették elő hadnagyból főhadnaggyá. „Nagy dologra van hivatva, főhadnagy!" mondotta Jósikának a tábornok. Az osztrák generális aligha gondolt arra, hogy Napóleonnál is veszélyesebb ellenfelet kell legyőznie a hetyke bajszú, piros orcájú ifjú tisztnek: az olvasói közönyt. Neki kell összetoboroznia az ország olvasóit s odaültetnie óraszámra saját műveihez, Jósika kivette a magyar olvasók kezéből a német regényeket s magyart rakott oda. „Nem úriembernek való dolog" — figyelmeztette az irodalom felé forduló fiatal bárót egy nyegle arisztokrata. De Jósika nem hallgatott a grófra. Látta, hogy Kisfaludy Sándor dunántúli várregéi milyen kapósak, s mily lelkesedéssel olvassák a költeményeit. fr néhány röpiratot Széchenyi szellemében a népnevelésről, népegészségről, az erkölcsi nevelésről. Minden idegszála azért feszül, hogy tegyen valamit a hazáért, „Merjünk cselekedni!" — írja egyik röplrata. Egyszerre csak ott áll előtte a magaszabta feladat: megeleveníteni a magyar múltat, regényben és elbeszélésben. Hosszú, vékony, szenvedélyes vovartan íopogoíí a helyén, majd szí mondta: — Rosszul teszed, Kszjusa, hogy nem akarod elfogadni. — Akkor se megyek! — Kszényija felugrott, és kiszaladt az utcára. Míg a hizlalda felé futott, ajkát harapdálta, és arcán végigfolytak a könnyei. A kozulinl erdőnél megtorpant, kitört felőle a sírás, lerogyott a földre. Kezét feje köré kulcsolva, arcét a harmattól nedves avarba fúrta, és sokáig feküdt Így. „Nem szabad, nem szabad, nem szabad" — csak ezt • két szót ismerte kislánykora óta. Nem szabad nevetni, nem szabad énekelni. semmit sem szabad: bárcsak mielőbb meghalna, akkor majd mindent szabad. Vajon valóban úgy lesz? ,.. Kszényija felnyögött e bűnös gondolattól, ijedten felült, és öklével szétmázolta arcán a könnyeket, A nap épp a szemébe tűzött. Kezén hangya mászott. Valahol a fák mögött egy traktor dohogott, a tehenészetből ide hallatszott a drótkötélen szaladó takarmánycsille csikorgása. A távolban elzúgott egy teherautó — talán éppen Alekszejé volt. Amint a fiú eszébe jutott, elmosolyodott a könynyein keresztül, Hátát egy tölgyfa törzsének vetette, és hallgatta, hogyan potyognak a makk-kupakok. Arcára pókháló tapadt. Kszényija lerázta szoknyájáról a rátapadt kis pókokat, és érezte, hogy ismét csendes boldogság tölti el. Este, amikor hazafelé tartott a hizlaldából, a patak partján találkozott Aleksze.jjel. Vadonatúj motorbiclkllre támaszkodott, felkattintotta a lámpáját, és azt mondta: — Ülj fel! — Jaj, honnan van? — álmélkodott Kszényija. — Azt hiszed, a lottón nyertem? Vettem. Kizárólag azért, hogy téged fuvarozzalak vele. Mint egy királynőt Ülj fel. És már robogtak is valamerre a rázós úton, Kszényija fel-felkiáltotf ijedtében meg elragadtatásában. — Tényleg olyan, mintha királynő volnék! — Várj csak, megkocsikáztatlak én téged még a saját Pobedámon is. — És honnan van annyi pénzed, Aljosenyka? — álmélkodott Kszényija miközben odasimult széles, meleg hátához, majd ismét felkiáltott: — Jaj, hát hová viszel? A fiú megállította a motort, hátrafordult, karjába vette, és hosszan megcsókolta. — Milyen édes vagy — mondta rekedten. — Te még édesebb — súgta a lány. — A legédesebb a világon. — Igazán? Nem is tudtam. Akár teába lehetne tenni cukor helyett? — Kakaóba. — No, nézd csak, mindjárt kakaóba! Fogadok, nem is Ittál még életedoen. — Hát aztán? De azt mondják, finom dolog. Jaj, várj — Kszényija kicsit eltolta magától, és belekémlelt a sötétbe. — Hová viszel tulajdonképpen? — Haza, Kszjusa, bemutatlak az anyámnak. — Jaj, ne, Aljosenyka. Nem szabad, meglátnak ... — Hadd lássanak. Abban a faluban, ahol Alekszej lakott, Kszényija csak egyszer járt, még kislány koréban. Többre nem is emlékezett, mint hogy Szoszenyki az erdő szélén fekszik, s van ott egy tó, körös-körül sással benőve, s annak a tónak a vize olyan tiszta és hideg, mint a forrásvíz. Apjával letelepedtek akkor a parsára, és az apja azt mesélte, ilyen tó, mint ez, nem sok van a földön, mert az igazak könnyeiből keletkezett. — Az én könnyeim is ide folynak majd, apám?, — kérdezte Kszényija. — A íe könnyeid is — felelte az apja. Azután még sokáig hitte Kszényija, hogy valahányszor sír, a könnyei ide gyűlnek a tóba, csak azt az egyet nem értette, hogy akkor miért ilyen hideg a vize. hiszen a könnyek langyosak. Alekszejék háza a falu szélén állt, ennek a tónak a partján. Sápadt csillagok visszfénye remegett a víz tükrében. Alekszej anyja, keskeny vállú, törékeny kis öregasszony, aki valahogy Petrovnára emlékeztette, kint állt az ajtóban, és mosolyogva nézett rájuk, de a szeme riadt bizalmatlanságról árulkodott. — Hát Itt van, anyám — mondta Alekszej hangosan, majdnem kiáltva, — ez Kszényija, a menyasszonyom! Kszényija ijedten felkiáltott, és tenyerébe rejtette az arcát. — Jaj, néni, mit szól hozzá, hogy nem szégyellj magát! — Miért szégyellném? — nevetett Alekszej, — Olyan lakodalmat csapunk, hogy még! — Ugyan, menj már! — a lány azt sem tudta, hová bújjon zavaréban. — Mit bántod ezt a lányt, te szégyentelen — szólt rá az anyja is —, nézd, hogy elpirult szegényke. Ne hallgass rá, kislányom. Aztán teát ittak. Kszényija zavara hamar elszállt, egyszerűen, természetesen viselkedett. Minden tetszett neki Alekszej otthonában: hogy olyan ragyogó tiszta és tágas a szoba, hogy a poh.írszékben megcsendül az edény, valahányszor Alekszej kiereszti a hangját, meg hogy a fekete foltos szürke macska minduntalan odadörgöli puha szőrét a lábához. Tetszett a falvédő holdfényes tavon úszó fehér hattyúja, tetszett a rózsaszínű lámpaernyő, amitől minden rózsaszínűvé vált a szobában: a függöny az obiakon, a kályha, a tapéta ... v "oly tatjuk.) nalú betűivel megírja első történeti regényét. Mondják, hogy lfjúcska koréban otthon, a csöpp tordai kastélyban a cselédség közé vegyült s hallgatta a meseszót és dalokat, ahogy a nők és az öreg férfiak ajkén munka közben előbuggyant. Most olvassa a régi erdélyi emlékirat-írókat, fellapozza a magyar történeti kútfőket, krónikák ódon szövegét bújja. Egyegy szép mondás, egy-egy szállóige úgy rakódott rá, mint gyümölcsre a harmat. S egy regényes főúri és katonaélet után, és mivel házassága nem sikerült, keresi a magányt s elvonul, egy erdélyi zugba, tollat ragad, írni kezd. Idehaza nincsenek mintaképei, a határon túlra néz, mit mívelnek a németek s az angolok. Mosolyognia kell, mikor arra gondol, mekkora kincs egy magyar regényírónak múltunk bármelyik korszaka. Fejedelemnek érzi magát a kincs láttán. S Kisfaludyt és Vörösmartyt idézve egy-egy fejezete élén: megírja a magyar múltat, Zrínyit és a Rákóczlak korát, Báthory Gábor és Bethlen Gábor Erdélyét, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás Magyarországát, Izabella és János Zslgmond idejét, a tatárjárást. A Szegedi boszorkányokban a XVIII. századot Is. Nem múló sikerre pályázott. Tudja, mit jelent az, ha az „élet eleven, igéző színekkel festetik". Hitelesen rajzolja környezetét, pompás leírásai reálisak. Például hosszan öltözteti hőseit és hősnőit, hogy alkalmunk legyen el© Tanácskoznak az NDK-ban a jelenkori drámákról. Az új berlini Kongresshalléban 250 színpadi szerző, színigazgató, színházi rendező, dramaturg és színész jelenlétében megnyílt a szocialista dráma IV. fóruma. © A Német Írószövetség elnöksége javaslatot tett arra, hogy májusban Weimarban rendezzenek Irótalálkozót. 0 Koloman Sokol kiváló grafikus életművéről J. Zachar rendező filmet készíted®. ványokat... Ez a helyzet Újvárban. Komárom? Harminckilenc szövetkezetben és hetvennégy iskolában rendeznek könyvkiállítást a járás minden részében ... Es tovább? Mi van még? Felbukkanó és a semmibefoszló képek. Az utca egy pillanatra megváltozik, mikor valaki nagy csomagot cipel rajta végig. Egy csodálkozó szempár, amely valamire emlékezteti: versfoszlányra vagy egy másik szempárra, vagy csak egyszerűen arra, hogy újra március van. Kép és szöveg: Gál Sándor A' két világhírű cseh utazó ripörfkönyvei és filmjei ma mér világszerte' ismertek és a magyar közönség épp oly izgalommal várja minden új élménybeszámolójukat, mint' a cseh, szlovák, német vagy francia olvasó. Ez alkalommal — ha ugyan az érdekességben fokozatokat lehetne fel-' állítani — talán egyik legérdekesebb kalandjukat mondják el a szokott hitelességgel és stílusuk közvatlenségével. Olyan emberek közé jutottak, akikről a legtöbben csak hírből hallottunk. Olyan nép életét, erkölcseit, társadalmi szervezetét vázolják ebben az útirajzban, amely nem ismeri a civilizáció legegyszerűbb eszközeit' sem, a villanyégőt, az öngyújtót és a fényképezőgépet. Az Ecuador őserdeiben élő indiánok életét ősi, kegyetlen erkölcsök szabályozzák. Ellenségeiket megölik, fejüket misztikus szertartások közepette megszárftják és összezsugorítják abban a hitben, hogy ezzel a halott lelkét szolgájukká teszik. A varázslók, a misztikum világa ez és nem kevés veszélyt rejt a kíváncsi utazók számára. A kultúra és a civilizáció bátor Író-harcosait azonban nem riasztja el semmilyen veszedelem, mert emberbaráti érzés és segíteni akarás vezeti tollúkat. Riportereink a szocialista világ küldöttei, s ezt megérzi bennük még az őskori állapotban élő primitív suara indián is, és az együttérzésért őszinte bizalommal fizet. Ez nagyszerű riportjaiknak műhelytitka. A könyv érdekességét, lenyűgöző hatását még fokozza a több mint kétszáz eredeti fénykép és a sok rajzolt' illusztráció. Nemrég elhúnyt kitűnő műfordítónk, Tóth Tibor igényes, színvonalas munkát végzett a kötet magyar nyelvű tolmácsolásával. P. A nemzetközi Chopin-verseny eredményei Varsóban véget ért a VII. nemzetközi Chopin-verseny, amelyet ötévenként rendeznek a világ fiatal zongoraművészeinek résztvételével 18-tól 30 éves korig. Az idei versenyen 31 állam 76 zongoraművésze lépett dobogóra. Teljesítményüket 21-tagú kiváló művészekből álló nemzetközi bíráló bizottság értékelte. A verseny négy részre tagolódott és három hétig tartott. Az első dijat Marta Argeri, (Argentína) nyerte. A fő díjakat Artur Moreira, Lima (Brazília), Marta Szosinyszka (Lengyelország), Hiroko Nakamura (Japán), Edward Auer (USA) és Alibeta Globowna (Lengyelország) nyerték. További hat résztvevő (Szovjetunió 2, Kanada 1, USA 1, Kolumbia 1, Venezuela 1) elismerő oklevelet kapott. A fejvadászok földjén HANZFLKA ÉS ZIKMUND RIPORTKÖNYVE gyönyörködni a ruhákban. Az eleven és hitelesen vázolt háttérben történeti és költött figurákat elegyít, de mind a valóságban túlcsorduló természettel mozognak. A romantikus szenvedélyek izzása elragadta az olvasót. Közismert megállapítás, hogy Jósika az angol Walter Scott módszerét követte, magyar Scott lett belőle, történeti regényírásunk atyja. S ez nem kis érdem- Walter Scottnak lenni Magyarországon párhuzamos eröfeszí, tés volt az európai prózával. Jósika nem másolt, hanem alkotott. Könyvei a hazai kiadás után már hónapokon belül külföldön Is megjelentek. A németek tizenhét regényét fordították i le. Soottnak jelentős érdemei vannak, . romantikája átível a realizmusba, Bal, zac nagy írónak tartotta, tőle tanulta a leírást. Az írói energiák sem vesz. nek el, akár a fizikaiak. Ezért érezzük jelentősnek Jósika Miklós kezdeményezését, most, száz évvel halála után is. A versolvasó ma. gyárhoz elővarázsolta a regényolvasó . magyart. A levett kalap, mellyel egy, kor Abafi-ját köszöntötte a kritikus, , ma is esedékes. Sz. R. SZABAD FÖLDMŰVES 13 1965. március 27.
