Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-03-27 / 12. szám
Nagymama IÍÍ»Í5«'«ÍS«5«!5«ÍÍ5»~. -^SS^S«ÍSÍ5SSS£S«íí5SSá«SÍS«SS*K»3SSSS5SSí5S5SÍSÍí! I. Esteledett. Sötétség ereszkedett a dombok közé zárt kis falura. Riaszté csend uralkodott, kutya sem ugatott, kocsi sem zörgött. Kiáltani szerettem volna teli torokból, hogy e nyomasztó csendet eloszlassam. Kiszaladtam a kapuba, jobbra, balra néztem, de egy embert sem láttam sehol. Az úton senki se járt. — Kihalt a falu — röppent át agyamon a gondolat. Végig futottam az udvaron s a konyhából kilépő nagymamától kérdeztem: — Hol az emberek? — Az emberek fiam ... — s ekkor egy szörnyű villanás vakított el, és mennydörgő robbanás rázta meg lábam alatt a földet; az ablak üvegei sorra kipotyogtak ... — Felrobbantották a hidat — nyugtatott nagyanyám. Kis idő múlva újra megszólalt nagyanyám: — Azt kérdezted, hol az emberek? Az emberek a rejtekhelyen vannak. Mi is induljunk, fiam! Kis batyuba kötötte a legszükségesebb dolgokat s viharlámpával a kezében a szőlődomb felé vezetett. II. A szőlőhegy lábánál diófák között magányos pince állt. Vasalt ajtaján nem kellett kopogni. Nyitva volt. A sarokban egy polcon gyertya égett. Halvány fényénél ismergettem új lakótársainkat. A gyertya alatt édesanyja ölében ült Laci. Mellettük édesen aludt kis testvére Teréz. A bejáratnál édesanyja kezét fogva riadtan ült Juli, a szomszéd kislány. Ott volt még Pali bácsi, a pince tulajdonosa, Licsko Julis néni, Moravek Ilonka néni és még sokan mások. — JÓ lesz itt nekünk, nagymama — mondtam. Hamar elaludtam. Hangos beszédre riadtam fel. Mindenki talpon volt már s tehetetlenül nézték a beözönlő német katonákat. — Nincs hely — kezdte magyarázni Pali bácsi. Nem értették mit mond, de nem is törődtek vele. Nincs hely. majd csinálunk, gondolták, s az ajtó felé mutattak: — Mars! — szólt a kíméletlen parancs s a túlnyomórészt asszonyokból és gyermekekből álló kis csoportunk elindult a sötét éjszakába. — Most merre? Hová? A falu felé? Vagy a közeli erdőben keressünk menedéket? Mentünk, mentünk céltalanul, vakon bolyongtunk a fák között. Mire a keleti égen a homály nyomasztó fátylát áttörte a reményt fakasztó fény, a falu végén lakó nagynéném pincéjébe értünk. Csodálkozással és bíztató szeretettel vettek körül. Gyorsan helyet szorítottak a kis pince zugában s meleg teával kínáltak. Ittam a teát, s hamarosan újra elaludtam. III. Mikor felébredtem, világos reggel volt. Nagy csodálkozásomra üres volt a pince. Gyorsan felugrottam S kifutottam. Nagynéném és befogadott társai, nagymamámmal együtt a pince előtt álltak s a szemközti gyümölcsös felé néztek. — Mit néztek nagymama? — futottam hozzájuk. — Nézz oda! — s a gyümölcsös felé mutatott. Egy férfit láttam ott. A fák között közeledett felénk. — Mit keres az a bácsi? — Fiam, az egy orosz katona, ide jön — válaszolt Sándor bácsi nagymama helyett. — Miért szalad egyik fától a másikhoz? — Mert katona ... — De hiszen a németek már elmentek ... — ö ezt nem tudhatja, fiam — fejezte be Sándor bácsi. Egy almafa mögül felénk kiáltott:. Kérdezett valamit. Kérdésére nagymamám válaszolt, mire a katona fegyverét vállára tette és hozzánk jött. Szétnézett a pince körül s mikor meggyőződött biztonságáról, nagymamám felé fordult, és kedvesen megveregette vállát. — Harasó mama! A bejáratnál leült egy fatörzsre. Nagynéném tejjel kínálta. Jóízűen nyelte az üdítő Italt s közben nagymamámmal beszélgetett. Egyszerre minden félelem eloszlott. A katona fejemre tette csillagos sapkáját s jóízűen nevetett. Nagymamámra néztem s talán most voltam először büszke rá. Miért? Ezzel a mosolygós jószívű katonával egyedül csak ő tudott beszélni. Gyerekes kedvvel egyik fától a másikhoz futva a katona megérkezését játszottam, ő felkelt s búcsút intett. Végül hozzám jött. Felemelt s magához szorított. Hirtelen édesapámra gondoltam, vajon hol lehet? Él-e még? Két éve nem tudunk róla... Budai Ernő Emlékezés a szabadság első napjaira — Kevesen gSndolíak akkor pbharazgatásra... Az utolsó szilveszter, de ezekkel itt!... — biccentettek az emberek a zöldes-szürke egyenruhák felé, melyekből akkoriban napról-napra több mutatkozott az utcán. Közeledett a front. A németek mintha bizonytalanabbá váltak volna. S a nyilasok? Utolsó förtelmes tetteik brutalitása nem ismert határt. — Negyvenöt első napjait egykönynyen nem felejtem el! — emlékezik vissza Csömör József, aki akkoriban csak tizenhét esztendős volt. — Az ágyból húzták ki az embereket... vitték őket Komáromba. — ögyalla mögött — emlékszem — megállt egy autó. „Rohadt csürhe, tűnjetek el! Majd még el is szállítunk benneteket! Menjetek haza ...“ Hát ez mi? Emberségre ébredtek volna végre? Az emberek kikászálódtak a kocsiból ... bizonytalanul, szinte vonakodva. Haza? Ki nem ment volna örömmel? De csak néhány lépést tehettek. A mit sem sejtő, előzőleg megkínzott polgárokat lelőtték. Ahogy ők szokták. Hátulról. Náci és nyilas recept szerint. A borzalmaknak se vége, se hossza. Az egyre közeledő front, a szovjet ágyúk dörgése azonban gátat vetett a további elhurcolásoknak. Nem tarthat már sokáig — mondogatták egymásközt ögyalla lakói —, csak kitartás. Gyurkovics István, a postás nem hordta ki már a leveleket. Mégis járt házról-házra és az utolsó legfrissebb híreket mesélte — mi minden történik a város határában. A búvóhelyeken meghúzódók várták felszabadítóikat. Hideg volt, kemény fagy, hófúvás. De ki törődött az időjárással? Csak itt lennének már, bár már látnánk őket. Végre január 10-én meg is érkeztek. Ezt az örömteljes napot azonban sokan már nem élték meg közülük. Cson.or János is akkor vesztette el édesanyját. Mielőtt elvonultak volna, szinte őrjöngtek a németek. Német akna — három gyerek maradt ott. Psenák János és még jónéhányan már nem élték meg a felszabadulást. A fasiszták kiürítették Ögyallát, de alig néhány kilométerre a várostól bíásták magukat. Tűz alá vették a várost. Milyen emberségesen járt el ezzel szemben a polgárokkal a szovjet parancsnokság! ...És az emberek bíztak is felszabadítóikban, hittek a szovjet hadseregben, hiszen közvetlen megmentőik voltak ők. Sohasem felejtik el az ógyallaiak a szabadság első óráit, azt a szeretetteljes segítséget, amelyben akkor a szovjet hadsereg közvetlenül részesítette őket. Meggyőződhettek a szovjet parancsnokság humanitásáról is, miután megakadályozták a vérontást és a város pusztulását, inkább új állásba vonultak a város mögötti, strBtégiallag hátrányosabb dombos terepen. — Az emberek meg voltak győződve, hogy csak néhány napról lehet szó. S így is volt. Ezért is okozott visszatértük minden ógyallalnak olyan őszinte örömet. Örök időre hálával tartoznak felszabadítóiknak, a szovjet katonáknak és tisztjeiknek. Zajac Imre, a HNB első elnöke Is élénken idézi a húsz esztendő előtti első szabad napokat. Bár ma már nyugdíját élvezi, még mindig örömmel veszi ki részét az építő munkából. — Hát munka volt épp elég felszabadulásunk után. Városunk feldúlva, ... de ma már mindez a múlttá. A háborúnak nyomait sem látjuk. De a fasizmus őrjöngése nyomón támadt sebek még sajognak. Különösen ezekben a napokban. A harc azonban nem volt hiábavaló. Ögyalla mintha újjászületett volna, Büszkéségei közé tartozik az új, hatmilliós költséggel épült középiskolája, a modern posta, mely négy millióba került, az új poliklinika és a szülészet... a sok új, korszerűen épült családi ház és sok más épület. — De ez még nem minden — folytatja Halász József, a HNB jelenlegi elnöke. — A város napról-napra szépül. Hozzáfogtunk a sör- és malátagyár építéséhez, melynek befejezését 1968-ra tervezzük. A költségek? — Mintegy 180 millió koronába kerül majd. Kiadós kis építkezés, ugye? — s arcán, éppúgy mint polgártársai arcán, mosoly, megelégedés sugárzik, húsz szabad esztendő áldásos építő munkája nyomán. Jozef Krátky Ford.; «m GUILLAUME APOLLINAIRE: DÉLÉN Zenit Zengő panasz Sugár remeg a kerten Ahol a nagy varangy azúr hangon mereng A szenvedélyes csönd ünöje fut ijedten S egy sebzett szivű kis csalogány füttye leng Csókommal illetett tested szép rózsabokrán A gránátalmafán hintáznak szíveink S hogy nézzük épp kihajt egy ág szirom pereg le rám S a gyönge szélben már az út felé kering Fordította: Radnóti Miklós JUHASZ GYULA: ROBERT BURNS: Zöldül a sásf ó! KAR: Zöldlll a sás, ó! Zöldül a sás, ó! Életem csak lányok között, csak köztük volt csodás, ó Gond van és bú mindenfele, minden óra csapás, 6! Mit ér a férfi élete, ha nem dévajkodás, 6! Szerencsét űz a földi szív s fut tőle a szerencse, 6! S mire vagyont szerez a gond, már nincs öröm benne, ó! De ha kedvesem ölelem s csöndes az alkonyóra, ól A föld fia s száz bánata mehet mind a pokolba, ó! Húzgáld finnyás orrodat, te, morcos vén szamár, ó! Bölcs Salamon jól tudta, hogy létünk dísze a lány, ó! Ádámot inas gyúrta, de Évát mester-tudás, 6! A természet művén a nó a diadalmi zászló! KAR: Zöldül a sás, Ö! Zöldül a sás, ó! Életem csak lányok között, csak köztük volt csodás, ó! Fordította: Szabó Lőrinc Vigasztalásul Vigasztalásul könyvet olvasok. Mit mondasz nékem, gőgös Zaratusztra? — „A nő felszínes, színes és himes, Ha nőhöz indulsz, na feledd az ostort!“ De a haja szőke, de a bőre bársony, De egy hajszála mindörökre átfon, De tegnap este láttam a bokáját. Mit mondasz nékem Evangyéltom? — „Az asszony átok és az asszony áspis, Az asszony a pokol és kéj edénye." De te mondád Jézus: szeressetek S talán — te is szeretted Magdalénát. Elolvastam a bús frankfurti bölcset, Elolvastam a bécsi nagy bolondot, Olvastam Slls Maria remetéjét És elolvastam könyvedet is Élef. — És megcsókoltam Anna szép kezét S szeretném megcsókolni Anna száját. FRANCIS JAMMES: Imádság egyszerű feleségért Add, Uram, hogy aki asszonyom lesz, legyen szelíd, alázatos, s majd gyöngéden szeressen: álomba így ringassuk egymást: kéz a kézben, is ezüst láncon a nyakában függjön érem, kissé a keble két halma közt bújva meg: húsa simább legyen, aranylóbb, langyosabb, mint hamvas szilvafa, ha őszbe fordul a nap; szíve legyen tele oly szűzi érzelemmel, hogy hallgat s mosolyog, ha öleli az ember; legyen nagyon erős, lelkem virrasztva védje, akárcsak egy virág szelíd álmát a méhe; is ha majd egy napon meghalok, ujja zárja le a szememet, és ne legyen más imája, mint hogy letérdel és keze ágyam felé nyúl, áradó fájdalommal, amit a szív nem él túl, Fordította: Rónay György XII. folytatás. — Gyeríek csak bei A küldöttek azonban élállták az utat: — Ne siessetek, van idő. Kuzma apót elöntötte a méreg. — Hát ez miféle új divat? Mindjárt szétütök közietek! — Csak próbáld meg! Ivan Filippovicsból kitört a nevetés. — No hát, miféle népség! Itt fogtok ülni egész nap? — De itt ám! — Hát csak üljetek. Várj egy kicsit, Kszenyija. Te is várj, Trofimics. Ezzel belemerült valamiféle irat tanulmányozásába, és sokáig ült így, míg végül felnézett, s komoran megszólalt: — Csak az időt sajnálom. Jól van, vigyetek el ötven köbméterrel. A küldöttség egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mintha ott se lett volna: behallatszott, amint odakint sietve ugrálnak fel a teherautóra. Egyikük, egy ritkás szakállú, fürge kis öreg, még bedugta fejét a nyitott ablakon és magas kappanhangon kiáltotta: — No, ki bírta tovább? Ivan Flllippovlcs nevetve fenyegette meg az öklével. — Kár volt engedned — jegyezte meg Kuzma apó. — Mit ki nem fundálnak... Ivan Filippovics még mindig nevetve, közelebb intette Kszenyiját, aki még most sem merészkedett beljebb a küszöbnél. — Gyere be, ülj le. A lány leült, eligazította a térdén a ruháját, lesütött szempillája mögül az elnökre nézett, és akárcsak a múltban, most is elvesztette a bátorságát, amint pillantása egyenes, nyílt tekintetével találkozott. — Minek hívatott? Dolgoznom kell! —• Majd-kiviszi ek. Csak egy pillanat az egész. Akarsz Moszkvába utazni? Kszenyija szeme felcsillant. De aztán csak megvonta a vállát. — Még nem gondoltam rá. — Hát akkor gondold meg. Hárman mehetnek a kolhozból. Ingyen. Én meg azt akarom, hogy te menj. Alig hatszáz kilométerre laksz a fővárostól, aztán még nem láttad. No, elmész? Vidám hangon mondta ezt, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy örömet szerez Kszenyijának az ajánlatával, s maga is előre örült az utazásának. — Látod, micsoda szerencse ért — szólt közbe Kuzma apó —, egyezz bele gyorsan, Kszjusa, nehogy meggondolja. Kszenyija nem állta meg, hogy fel ne kiáltson örömében: — Azt mondják, ott még harmincemeletes házak Is vannak! Ivan Filippovics elnevette magét: — Van olyan is, majd meglátod. — Mit harminc? Még több is! — jelentette ki magabiztosan Kuzma apó. — Nem győzöd számolni. Én egyszer majd hogy hátra nem buktam, annyira néztem felfelé. Még a sapkám is elvesztettem. Pedig jó sapka volt'. Bélelt. — Szóval megegyeztünk? — kér® dezte Ivan Filippovics. — Három nap múlva indultok, minek halogassuk, nem igaz? Felállt, leakasztotta viharkabát j ál, karjára vetette, és már indulóban oda’1 szólt az öregnek: — Bemész a városba, beviszed i könyvelőt a bankba. — Ha a bankba, hát a bankba, ne* kém nyolc — felelte Kuzma. — Mi meg gyerünk, kiviszlek a íé* lepre — fordult az elnök Kszenyija felé, és meglepetve látta, hogy a lány még mindig ott ül a helyén, a nem mozdul. Szemében kialudt a fény, ültében egészen összeroskadt. — Küldjön valaki mást Moszkvába, Ivan Filippovics. Az elnöknek fájdalmasan összeránt dúlt az arca, a kabátot az asztalra dobta. — Én nem megyek — mondta ma® kacsul, pillantásának tüzében még jobban összehúzva magát a lány. — Nem akarok. Tudta, hogy sem az apja, sem Va® szilij testvér nem engedné el, meg maga is tisztában volt vele, hogy aki ilyen kirándulásra megy, az a szórakozást keresi, Nem, ő nem megy, nem mehet. — Félsz az Istentől? — kérdezté halkan Ivan Filippovics. — Hát mi® csoda élet ez a tiéd?... Nem! — jelentette ki határozottan. — El fogsz menni. A menetlevelet már kiállítottuk. Nem lehet lemondani. Apáddal meg majd mag-m beszélek, ha te nem mersz. Vágy akár Kuzma Trifimovics, mint szomszéd a szomszéddal. Majd ő rábeszéli. — Én? Kuzma bácsi ijedten réz® zent össze a neve hallatára, s rémüli tekintetet vetett az elnökre, — Ezf intézd csak el, Filippovics, nélkülem valahogy. Engem ne keverj bele ebbe az ügybe. Nekik maguknak !s meg kell éríeniük... — ElhallgaioS, na
