Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-03-20 / 11. szám
Mács József: Megbillen az ég Az eddig olvasott elbeszéléskötetek közül ez az első, amelyet nem elől kezdtem olvasni, hanem hátul; valahogy ügy, ahogyan a sportrajongók szokták kézbevenni a napilapot. Végigfutottam a tartalomjegyzéken, s a Pataki diákokon akadt meg a szemem. Ezen kezdem, döntöttem gyorsan. Magam is pataki diák voltam, s ha Mács képes kedvemre visszaadni a hajdani sárospataki diákvilág sajátos hangulatát, vagy legalább hűen felidézni belőle valamit, akkor bizonyos, hogy végigolvasom az egész könyvet: a többi elbeszélés realitásában sem kételkedem. Tudom, hogy ez a szempont eléggé szubjektív. Azt sem tagadom, hogy egy életképet felvillantó kis történet hitelessége még nem garancia arra, hogy a többi tizenkét írás iá hasonló; mégis, mint az író volt idősebb iskolatársának, engedtessék meg, hogy feltételezzem: ha ez a közös élményből származó elbeszélés megéri, hogy bizalommal olvassuk, akkor a többi is. Ezért kezdtem hát a vége felől olvasni a kötetet, a Pataki diákoknál. Mondjam azt, hogy tetszett? Egyesek erre azt válaszolhatják; ez nem kritérium. Már pedig az olvasó oldaláról ez a „tetszik — nem tetszik“ nem is a legutolsó szempont ám! Elvégre minden író hő vágya, hogy írásai tessenek az olvasónak. A Pataki diákokban Mácsnak valóban sikerült megmutatnia diáktársai egy olyan vonását, amelyet a diákot elszállásoló házigazda így fogalmaz meg: „ösmerem én magukat a kalendáriumból. Huncut a pataki deák. Mint az ördög. Gazdája őrizze, ha lány van a házban.“ (Helyesen; a háznál!) A nagyszívű embert pedig azért vettem sorra, mert az elmúlt év végén megjelent az Ország Világban. Nyilván megütötte a magyarországi mércét is, azért közölték. Joggal. Engem nem is annyira az fogott meg, amit mond, hanem ahogyan mondja, illetve mondatja el a meggyilkolt lány édesanyjával a nyilasok bestialitását. Aztán A hold rabja című kisregény következett. Ez különben a kötet első s legterjedelmesebb írása. Ha rajtam múlik, ezt adom az egész kötet címéül, annál is inkább, mert néhány évvel ezelőtti folytatásos közlése után A hold rabja cím eléggé átment a köztudatba. Nem volt most' módom utánanézni, vajon a kötetben közölt szöveg változott-e valamit az első variánshoz képest; a kisregény mostani megoldásával azonban nem vagyok kibékülve. Túlságosan „csinált“. Az egész tizennegyedik fejezet teljesen felesleges toldalék. A már kiforrott Irásművészette! rendelkező Mácsnak nem lett volna szabad olyan banális befejezést kanyarítania az egyébként „jól megfogott“ történet végére. Arról van ugyanis szó, hogy a falu egyik tehetős gazdáját, az ötvenéves Szépe Lászlót, akit „sűrű vére“ egy szemrevaló negyvenéves özvegyaszszonyhoz, Lángos Terihez üz s egyre űzi, a községi bíró — a számára is kívánatos szépasszony miatti bosszúból — a halálba kergeti. Eddig rendben is volna a dolog. A baj ott kezdődik, amivel és ahogyan a kisregény végződik, hogy tudniillik: a községi tanács összeül, a bírót felelősségre vonják, „felmentik tisztségétől, ezt közük is mindjárt vele, és előkészületeket tesznek a választók összehívására. Felmentik, kiközösítik a bírót, mert visszaélt hatalmával, a boszszú fegyverével tört Szépe Lászlóra." Mindez fölösleges és terhes utószóként hat, hiszen az előző tizenhárom fejezetben végeredményben mindent elmondott az író. Az „Ítélethirdetésre“ nem volt szükség, ezt elvégzi az olvasó maga is. Művészibb megoldás lett volna, ha az „utóhang" utolsó két szép sorát: „Fekszik a temetőben, sírján piros virágcsokrok és éjszakai vendége, tegnapi cinkostársa: a hold" — a tizenharmadik fejezet végére illeszti a szérző. Ezzel kerekké, befejezetté vált volna az egész írás — epilógus nélkül is. És még valami. Mács Szépé Lászlója — bármennyire igyekszem magamtól ezt a tolakodó összevetési szempontot elhessegetni — Móricz Túri Daniját juttatja eszembe. A társadalmi háttér és a szituáció magától értetődően egészen más, de Szépe „vérbősége“ talán Túri Daniénál is nagyobb. „Vére különíti el egyivású társaitól.“ „Mert a vére sűrű, mint a vackolő éjszaka.“ „Hja, kérem, a maga vére régi vér. Kevés embernek van ilyen jó vére.“ „Ezzel a vérrel játszani nem lehet.“ „Ez a vér megállást parancsol és megadást.“ „A szeme fehérje villog; vére villogtatja.“ „Vére korbácsolja ki az éjszakába.“ „Vérére haragszik.“ „őt a vére hajtotta, a vére feszítette neki a munkának, a vére gyújtotta lángolóra képzeletét, a vére űzte egyre újabb kalandba." „Szépének lüktet a vére, forróságban szenved a teste.“ „Halántékán zajosan, suhogón lüktet az ér: szilaj, vad vére feszíti a bőrét.“ Mintha vérrel öntöznék az arcát.“ S a vég: „A lelet — súlyos agyvérzés.“ Nem túlzott' ez a nagyfokú vérközpontúság? Ez a sorsdöntő vér azonban nem fogy el hősünkkel. A címadó elbeszélés, a Megbillen az ég pásztora, Kajla Pista is ebben szenved „Megkívánta a mostohalányát; nem tehet róla, hogy vér feszül az ereiben, s nem víz.“ Szerencsénkre a Két finánc között Alekszej járí az eszében, gondolatban mindig csak ővele beszélt, és várta, egyre várta az újabb találkozást, ők ketten — más nem is létezett számára ezen a viágon. Találkozniuk azonban egyre nehezebb lett; Alekszej nem volt hajlandó bujkálni, ő pedig nem mert az emberek szeme elé kerülni. Nem szabad, hogy tudomást szerezzenek szerelmükről, mielőtt Alekszej hinni kezd Istenben. Apja morgott, valahányszor későn jött haza, faggatta, hol mászkált. S bár Kszenyija tudta, hogy még csak nem is gyanít semmit, szinte fájt, úgy szégyellt a szemébe nézni, miközben pirulva hazudott neki valamit. — Vigyázz — fenyegette meg ilyenkor Afanaszij Szergejevics —, ne feledkezz meg róla, mire szánt az Or... Kszenyija megfogadta magában legalább addig nem találkozik Alekszejjel, amíg az el nem olvassa a Bibliát. Valamelyik nap titokban elhozta neki a városból. De nem bírta megállni, és megint eljárt vele az erdőbe. Egyszer eltévedtek, valamilyen faluba kerültek, s amikor végigmentek rajta, Kszenyijának hirtelen úgy rémlett, az egyik ház előtt Jefroszinya ismerős alakja bukkan fel az esti félhomályban. Elugrott Alekszej mellől, és a sövénykerítéshez lapult. De nyilván tévedett, a sötétbe boruló utcán senki sem járt, s annak a háznak az udvara is üres volt. Nagy nehezen megnyugodott. Eltelt egy nap, majd a másik, és megfeledkezett a dologról. Egyik reggel azután, a telepre indulóban, megpillantotta Kuzma apót. ÜtJy éht ott. a sövényre könyökölve, mintha régóta éppen őrá várna. — Szép jó reggeltf — köszöntötte. — Elnézlek, Kszjusa, és csak csodálkozom: valahogy más vagy mostanában. Derék dolog! Csak azt nem tudom, mitől? — Ugyan már, Kuzma bácsi, olyan vagyok, amilyen voltam — 'tiltakozott, de belül csak úgy repesett a szíve, lám az öreg megdicsérte, és olyan őszinte elragadtatással nézi az arcát. — Nem, nem olyan... — Az apó magához intette, és hangját titokzatosan lehalkítva megkérdezte: — Hát az este például hol voltál? Kszenyijának nagyot dobbant: a szíve, de azért állta a tekintetét, úgy felelt: — Hol lettem volna? Hát a hizlaldában. — Épp az, hogy nem voltál ott', galambom — csapott le rá diadalmasan Kuzma apó. — Kivittem a főzőüstöt, de tenéked színedet se láttam. Pedig kerestelek. — Akkorra már valószínűleg elmentem. — Hiszen én is azt mondom, hogy elmentél. De hogy hová, azt senki sem tudta. Pedig az elnök megbízott, hogy mondjam meg neked, menj be hozzá, te meg egyszerűen eltűntél. És itthon se voltál. Hát legalább velem ne ravaszkodj, öreg vagyok én már ahhoz, hogy az eszemen túljárj. Ne félj, nem árullak el. Most pedig mars az elnökhöz, én is megyek, nekem is van dolgom az irodán. A lány szótlanul ment mögötte, s közben riadtan gondolt arra, hogy hamarosan mindenki fogja tudni a titkát. Nincs ereje tovább bújkálni, hazudozni. Az iroda előtt már a korai órában is sokan várakoztak. A tornácon két öreg eregette a füstöt magasodorta cigarettájából. Üres teherautó állt az út szélén, kormánya mögött ismeretlen sofőr szunyókált. Egy szekér elé fogott ló hangosan hersegtette a nedves füvet. Az iroda nyitott ablaka alatt Afanaszij Szergejevics topogott, és éppen azt mondta komoran: — Nem lehet, Filippovics. Hiszen ez akkora kerülő ... — Dehogynem lehet, menj csak, ne vesztegesd az időt — hallotta Kszenyija az elnök hangját. Apja morgott című írásig már feloldódik ez a vérdetermináltság, s a mi pataki diákunk — a szerző — határincidense már azzal nyer elintézést, hogy a szlovák finánc is asztalos volt, akárcsak a hajdani „prepás“ diák apja. Engedje meg azonban a szerző, hogy helyreigazítsam édesapja következő szavait: „Nyughatnál fiam. Nem neked találták ki betűt. Annak, aki szereti.“ Mert igen jól emlékszem, hogy a Jóska fiútól aligha szerette jobban más valaki a betűt a pataki tanítóképző földszinti diákszobáiban! tosan valamit. Az író ezt a regénnyé „nevelhetné“. Témájánál fogva igen alkalmas rá. összegezés helyett csupán annyit akarok leszögezni, hogy azok az olvasók, akikhez szól ez a könyv, bizalommal és várakozással veszik kézbe. Nagyon sokan magukra, földijükre vagy falujukra ismernek benne. Már vannak is, akik vitatkoznak róla és várják az írót, ide Bodrogközbe is. És ez jó jel. Ez azt jelenti, hogy a magukénak érzik az írót s könyvét. A szerző maga írta: „A történelmi körülményekből következően hol ide, hol oda taszítottak bennünket, és ez egyfajta magatartást alakított ki a határ mentén élő emberekben. Ezt a magatartást szeretném következő könyvemben nyomon kísérni — még tovább és pontosabban, mint ebben a könyvben sikerült.“ Az író törekvése sikerült ebben a kötetben is. Kíváncsian várjuk bejelentett szándékának mielőbbi valőraváltását. Tolvaj Bertalan A vér újra kísért' az Idősb Fürjes ökreiben. „Jaj, hogy kívánja vére a pálinkát.“ A hetvenötéves János bátyó szövetkezetbe vitt ökrei utáni sóvárgásában s végül megbékélésében azonban már nem a vérnek van döntő szerepe. A többi írás zöme is mind falun szerzett élmény. A tegnapi falut, a kakastollasok korát hozza időközeibe a Sorstársak magát felakasztott Babosa. Az árnyék a mai falu egy árnyképét mutatja be egy szőke tanítónő, egy igazgató és egy fehér sportkocsi szeptemberi erdős-esős epizódján keresztül. Pedagőgustéma. A legszomorúbb férfi: Keserű Dezső, aki szintén a mai falu — minden falu — felismerhető figurája, aki nem a szövetkezetbe vitt harminc hektár földjét sainéUa, hanem a vele járt tekintélyt fájlalja. A változó falu átalakuló gondolkodását, életszemléletét legmegkapóbban A tarisznya Csángó Jánosa, helyesebben János bácsi tarisznyája fejezi ki. Az óesztendő éjjelén fiával és pulijával s elmaradhatatlan pásztorkürtjével óévbúcsúztató körútra induló számadó (pásztor, juhász vagy kondás — ez nehezen deríthető ki a szövegből) először életében negi akasztja le szögről az eddig ilyenkor ugyancsak elmaradhatatlan tarisznyáját, mert már neki is van otthon elég beleraknivalója, „Mit mondana a falu, ha a számadó tarisznyával venne búcsút az óesztendőtől, holott az idén ő kapta a legtöbb terményt.“ Milyen címen-jogon is fogadná el a kürtszóval felköszöntött családoktól a kalácsot. A pálinka, az más ... Kisasszonyok a magasban \ A Tornaijai Mezőgazdasági Középiskola hallgatói a tanulás mellett szorgalmas kulturális életet is élnek. A közelmúltban mutatták be Gyárfás Miklós Kisasszonyok a magasban című vígjátékát. A színmüvet Tóbik tanár elvtárs rendezte. Felvételeinken két jelenetet mutatunk be az említett vígjátékból. Kép és szöveg: Okos József, Tornaija Az irodalmi és művészeti Lenin-díj pályázat második fordulója Két, falun, kívüli témájú elbeszélésről kell még említést tennem: Tavaszi történet és Éva, az ártatlan. Az egyik üdülőben, a másik városban játszódik. Az előbbiben egy harmincéves mankós lány és egy ötvenéves elhagyott férfi hirtelen egymásratalálását és még váratlanabb elszakadását követjük fokozott figyelemmel. A magány kapcsolja őket össze, s a beteljesületlenség választja szét. Az utóbbiban egy kisvárosi funkcionárius család elkényeztetett egyetlenkéje gyors züllésnek indulása döbbent meg. A szülők nem értek rá törődni vele. Falun is egyre inkább terjed az a veszély, a „hagyd, lányom, majd én megcsinálom“ nevelési módszer. Az eredmény: — de inkább tessék elolvasni az „ártatlan" Évát! A Földönfutó egy Csehországba szakadt magyar földmunkás közismert kálváriájából mutat meg vázla-Pausztovszkij, Szimonov, Andronyikov és Zaligin a továbbjutottak között még valamit, s elment! az ablaktól. Odaköszönt Kuzma apónak, s mérgesen förmedt rá Kszenyijára: — Hát te? Mi dolgod itt? — Hivatott az elnök. — Minek? — Honnan tudjam? Hivatott... — Állandóan utasltgat — dörmögte elégedetlenül az apja, és odament a lóhoz, felkapaszkodott a bakra, megrántotta a gyeplőt. — Mozgás, hé, elaludtál? Kszenyija Kuzma apóval együtt belépett az iroda ajtaján. A könyvelő — Valka Kadukova apja — egy széken állt, és vastag, poros dossziét emelt le a szekrény legfelső polcáról. A gépírókisasszony két ujjal pötyögtette az Írógép billentyűit, s közben nevetve nézegetett be a nyitott ajtón át az elnök szobájába. Odabent nagy volt a füst és a zaj; küldöttség jött a szomszéd kolhozból segítséget kérni; elkezdték építeni az iskolát, aztán kiderült, nincs elég fájuk. — Legyen szíved, Ivan Filippovics, három vagonnal várunk, egykettőre megadjuk. — De hát nincs, ha mondom. Nekünk is kell — szólt mérgesen, Ivan Filippovics, és még az asztalra is rácsapott, mintegy hangsúlyozva, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. A küldöttség azonban nem tágított, megértőén mosolyogtak, hadd kéresse magát, és letelepedtek ' az asztal köré, amelynek végén — mint egér a csapdában — ült Ivan Filipoovics. Homlokát ráncolva legyezgette kezével arca elől a füstöt. Kszenyijának eszébe jutott a fogadalma, hogy abbahagyja a dohányzást, és meglepetten gondolta: „Valóban abbahagyta!“ — Kiugróm az ablakon — fenyegetőzött az elnök. — Nincs időm. — Ott is áll két emberünk, nézz csak ki. nem szöksz meg előlünk. Ivan FMídoovícs észrevette Kszenyiját T<"zma a"öt, és intett ne-A szovjet sajtó nemrég publikálta azoknak az irodalmi műveknek és művészeti alkotásoknak a listáját, amelyeket a Lenin-díj Bizottság a folyóiratok és társadalmi szervezetek által javasolt (és a sajtóban annak idején ugyancsak publikált) művek közül további megvitatásra, közvetlen jelölésre érdemesnek tart. Az újságírás és publicisztika területéről egyetlen mű, Szergej Szmirnov „A breszti erőd“ című riportkönyve jutott be a második fordulóba. A szépirodalmi és irodalomtörténeti művek közül a többi között Andronyikov, Lermontov-tanulmányát, Zaligin „Az Irtis partján" című elbeszélését, Kaputikján verseskötetét, Szergej Mihalkov gyermekverseit és elbeszéléseit, Pausztovszkij önéletrajzi regényét, Szvetlov verseskötetét, Szimonov „Katonának nem születnek“ című regényét javasolta további megvitatásra a bizottság. A zeneszerzők és kik: (Folytatjuk) Az EFSZ-ek ellenőrző bizottsága A könyv 14 fejezetből áll. A bevezető fejezetek foglalkoznak az EFSZ ellenőrző bizottságának jelentőségével, megválasztásával és összetételével, valamint az ellenőrző bizottságok kötelességeivel és jogaival. A következő fejezetek tanácsot adnak az ellenőrző bizottság munkatervének kidolgozásához, továbbá a feladatok teljesítésének ellenőrzésében a növénytermesztésben, az állattenyésztésben, a mellék- és segédtermelésben, valamint az EFSZ álló eszközei megőrzése és hasznosítása ellenőrzésében. A továbbiakban ismerteti a megszabott teljesítménynormák, munkadíjak és prémiumok helyességének ellenőrzését, az EFSZ pénztárának és pénztári tevékenységének és a szövetkezeti raktárak ellenőrzését. Az ezt követő fejezetek tárgyalják a nyilvántartás és a szövetkezeti ügykezelés ellenőrzését és a szövetkezeti tagok szociális biztosításával összefüggő feladatok teljesítésének ellenőrzését. A könyv utolsó fejezetei az ellenőrző bizottságok évvégi munkájáról nyújtanak áttekintést és ismertetik a járási szervezetek segítség nyújtását az EFSZ-ek ellenőrző bizottságainak. Ez a gyakorlati kézikönyv nemcsak azt mutatja az ellenőrző bizottságok tagjainak, hogy miképpen szervezzék meg az ellenőrzéseket a szövetkezetekben, hanem azt is, hogyan készüljenek fel az ellenőrzésre, s miképpen gondoskodjanak a hibák kiküszöböléséről. A könyv oldalszáma 147, ára kartonba fűzve 4,50 Kés. előadóművészek közül Kogan, Majborda és Pahmutova nevét találjuk a listán, a képzőművészeti alkotások közül pedig Barcs, Kolcsin és Fajdis moszkvai űrhajós emlékművét, Davidova—Medene litván szobrászművésznő kortárs-portréit és a híres Kukrinikszi-trió (Kuprianov, Krilov és Szokolov) politikai karikatúráit. A filmművészet területéről a Hamlet-film, az Élők és holtak című regényéből készült film és két Leninről szóló tudományos ismeretterjesztő film alkotógárdáját javasolják díjazásra. Négy színházi produkció rendezőjét, díszlettervezőjét, illetve szereplőit ajánlja Lenin-díjra a bizottság. A Lenin-díjra javasolt művek vitája a sajtóban tovább folytatódik, a díjazottak végleges névsorát, mint ismeretes, április 22-én, Lenin születésének évfordulóján hozzák nyilvánosságra. A „Szujszkij“ szovhoz két dolgozójának, a szocialista munka hőseinek Z. I. Zabotyina és D. I. Zabotyin példája, amely népszerű könyvecskéjükben „300 tehenet látunk el“ van leírva, követésre méltó. Bizonyítéka annak, hogy az új, korszerű nagyüzemi munkamódszerek bevezetésében döntő tényezők az emberek, akik nem riadnak vissza a kezdeti nehézségektől és esetleges sikertelenségektől, sem a munkatársak meg nem értésétől, hanem kitartóan, nagy odaadással, lelkiismeretes munkával és megbízható szaktudással felvértezve beb'zonyítják célkitűzésük igazát. A könyvecske elbeszélésszerűen ismerteti az olvasót a „Szuszkij“ szovhoz dolgozóinak kezdeti nehézségeivel, kitartó munkájukkal, az új munkamódszerbe vetett rendíthetetlen bizalmukkal s elért sikereikkel. Sikerük a szomszédos gazdaságokon nemcsak elismerést, hanem érdeklődést váltott ki. S Zabotyinékat a „Szujszkij“ szovhozban nemcsak azért látogatják az érdeklődők, hogy elsajátítsák termelésük növelésének módjait a tehenek szakadtartásos istállózása és a halszálka elrendezésű fejőállások alkalmazásával, hanem azért is, hogy példát vegyenek róluk a helyes munkaviszony és kötelességérzet kifejlesztésében is. Zabotyinék pedig nem titkolődznak munkamódszereikkel, hanem azokat előadásokon, tanfolyamokon és az imént ismertetett könyvecskéjükben adják át azoknak, akik érdeklődnek sikeres tapasztalataik és ismereteik után, amelyek túlnyomórészt a mi viszonyainkban is alkalmazhatók. (Old. 73, ára fűzve 2,50 Kis.) (Li) ^7ABAD FC)f OMÜVES 3 1965. március 20.
