Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-03-20 / 11. szám

volt; gondoltam, örömöt szerzek veié Tecának.

A konyhában három katona üli

t'eázgatva. Megcsapott a rum szaga, amikor beléptem. A katonák zavartan felugrottak, és zavart volt Teca is. Rendszerint késő este jártam hozzá, nagyon meglepődött, hogy szakítottam szokásommal és ilyen váratlanul toppantam be.

— Maradjatok, fiúk! — szóltam a katonákra. — Csak ezt a kis csomagot akartam átadni, ti meg mulassatok tovább!

Teca remegő kézzel vette át a csomagot, nem bontotta fel, úgy rakta el sietve a konyhakredencre és hogy kiléptem az ajtón, utánam sietett.

— Jöjjön vissza, kérem! Higgye él, ártatlan látogatás.

— Hogyne volna ártatlan, hiszen hárman vannak.

— Az egyik, a Géza, rokonom, unoj katestvérem.

— Felőlem lehet' mind a három rokon. De Így együtt, egy csomóban egy kicsit sok. Vagy mind a hárommal lefekszel?

— Esküszöm, Feri, ezt csúnyán érti. Nincs hozzájuk semmi közöm!

Visszafordultam és a szemébe néztem:

— Akkor minek itatja őket a rumos teájával*- Minek néz maga engem.

Sírva fakadt és védekezett:

— Utoljára történt, esküszöm!'

— Ne esküdjön! Azt teheti, amit akar. De nekem elég volt!

Csaknem térdre rogyott előttem ott az udvaron:

— Ne hagyjon él, Ferii Né lé’gyén hozzám ilyen kegyetlen. Soha többé nem teszem!

Fogadkozotf volna tovább, de az undor úgy fojtogatott', hogy kirántottam karomat a kezéből és elrohantam'. ..

Fazekas nagy léptekkel végigmérte az irodát, nagyokat fújt és izzadt homlokát törülgette:

— Azt az egyet magyarázd meg nekem, miért engedted? Nem gondoltál rá, ha szép szóval nem megy, erőszakkal kel! visszafognod őket?

— Erőszakkal?

— Igen, erőszakkal!' — ütötte Fazekas az asztalt'. — Vannak helyzetek, amikor csak az használ. Gondold meg, ezrek haltak meg ezért.

— Rossz a példád. Ott' nem a közös élet ellenzői haltak meg, hanem a Davidovok. Ne haragudj, engem arra tanítottak, hogy ne alkalmazzak erőszakot, de éljek a meggyőzés fegyvereivel.

Fazekas dühösén rázta a fejéi.

— Mondtam én is, ne vágd a képembe. Vannak mégis esetek, amikor könyörtelenül keménynek kell lennünk ... A hiba megtörtént', most azon törd a fejed, hogyan akarod visszaszerezni őket'. _

— A munkánkkal, csakis a munkánkkal meg az eredményekkel. Választhattok, Fazekas elvtárs. Ha azt hiszed, hogy nem végzem becsületesen a munkámat, váltsatok le vagy küldjétek börtönbe. De ha van egy csepp bizalmad, akkor engedd, hogy bebizonyítsam, kinek van igaza.

— Te csak ne szabj feltételeket nékem — makacskodott Fazekas tovább. — Tévedsz, ha azt gondolod.

ZS. NAGY LAJOS:

%

egyszer

Hajnali négyig négyszer kerülte meg a várost, négyszer nézett le a hídról, négyszer gondolta meg a dolgot.

Jól jönne nekik, elcsámcsognának a híren,

8 meg zabolhatná az iszapot, kortyolhatná csatornák szennyét, s jelpujjadna.

Megnézte jobban az első villamost, az első csipás hajnali asszonyt, az első nagyképü rendőr gumibotját s az utolsó részeg fickót, '

szemtelenül megnézte a hivatalba vágta: /, hírhedt titkárnő fenekét, kancsal főnökének is pimaszul a veséjébe bámult.

S egyre több lett a villamos, fékek hörögtek, a járdákon

bordórafagyott arcú állampolgárok

csikorogtak.

Kutatva meredt minden arcra, zsonglőrként kapdosta a tekintetek labdá „Vajon örülnek-e, hogy élek?"

Véres kutyaszemek vakkantottak rá mérgesen,

arcába jégszilánkok fúródtak.

Hát nem!

Négyszer nézett le a hídról, négyszer gondolta meg a dolgot, ez nem jégkorszak, vegyétek tudomásul, úgy döntött: marad, itt marad közietek, tisztelt cápaszemek, akár tetszik, akár nem ...!

(XI. folytatás.)

A lány tanácstalanul nézett rá, nem mert se igent, se nemet mondani.

— Tehát megyünk? — sürgette Alekszej.

Kszenyija döntött: magára kell vállalnia ezt a bűnt, az Űr meg fogja bocsátani. Legföljebb nem néz oda, behunyja a szemét és imádkozik, de elmegy, el kell mennie, nincs más kivezető út. Ahogy erre gondolt, megnyugodott!

A mozi új volt', bejárata tágas, magas oszlopai mintha még festékszagot árasztottak volna. Lármás, hosszú sor kígyózott a pénztár előtt. Amíg Alekszej a jegyre várt, Kszenyija aggódva ácsorgott a mozi mögötti kis parkban. A park is tiszta és új volt, kerek ágyúsokban virágok tarkálltak a fű az őszt meghazudtolva, élénk zöld színben ragyogott, a homokozóban gyerekek hancúroztak. Kszenyijának tetszett ez a csendes, barátságos kis sarok, melyet ismeretlen jóságos kezek varázsoltak nagy gondosan ide a lármás, zsibongó utca mellé. Messze, a házak mögött látszott a folyó. Csillogó, kék színű motoros úszott' rajta. A túlsó parton tehenek legeltek, meg egy traktor kúszott zajtalanul.

De már jött is Alekszej; az előadás kezdetéig még fél óra volt hátra. Megálltak a bejárat előtt, nekitámaszkodtak az egyik oszlopnak, megettek egyegy rizzsel töltött pirogot. A mozival

s7“rnhen új ház épült. A daru énpen

égy köteg téglát emelt' a magasba, hosszú karja végén apró vörös zászló lengett. Már a harmadik emeletet rakták. Kszenyija ijedten látta, hogy az emberek szabadon sétálnak a födém legszélén, egy fiú még ki is hajolt, valamit lekiáltott és integetett.

Azután már ott ültek a hatalmas nézőtéren. Még el sem oltották a lámpákat, de Kszenyija máris behunyta a szemét, s érezte, hogy a karja libabőrös, mintha fázná. Alekszej oldalba bökte, nevetve mondott neki valamit, de ő csak egyre mélyebbre hajtotta a fejét, nem hallotta sem azt', amit mondott, sem a lármát maga körül. Aztán egy pillanatra csend lett, majd mintha az égből jönne, megszólalt a zene. Kszenyija összerezzent, fölnézett: a sötétben reszkető, füstös fénymezőt pillantott még maga előtt, s erre újra behunyta a szemét. Amikor pedig megszólalt egy hangos, fenyegetőnek tűnő férfihang, ijedt sóhaj szakadt k ibelőle, s felugrott volna, hogy elfusson. De Alekszej megragadta a karját’, olyan keményen, hogy fájt, és visszanyomta az ülésre. Kszenyija nem ellenkezett, de kezét az előtte levő ülés támlájára fektette, és ráhajtotta a fejét. A láthatatlan zenekar pedig tovább játszott, s a hang is tovább beszélt. Végül mégis kinyitotta a szemét, és most már nem ijedt meg, csak csodálkozott: ugyanaz a vonat robogott' előtte, melyet néhány órával ezelőtt láttak Alekszejjel az autóból: tehervagonok, pőrekocsik, tartálykocsik, kattogó kerekeik szelet kavarhogy a hóbortjaidért muszáj vállalnom a felelősséget. Ez országos ügy, egyedül nem dönthetek. Kitüntetésre akartalak felterjeszteni, de most dutyiba dugnálak.

Fazekas még dühöngött és szidott, de ahogy a hóbortomat emlegette, mintha kő esett volna le a szívemről.

— Ügy döntenek majd, ahogy tanácsolod. Vállald nyugodtan a hóbortosságomat — néztem r4 és mosolyogtam.

Rám kiáltott:

— Ne vigyorogj! Engem nem veszel le a lábamról. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy bedülök neked.

Ismét izgatottan járkált', majd megállt és megfogta a kabátom gombját, úgy húzott közelebb.

— Most azt .mondd, mit akarsz csinálni?

— Ügy érted, ha itt maradok a helyemen?

— Úgy értem.

— Kiosztom nekik a földeket. Pontosan amennyit a közösbe hoztak.

— A legsilányabbakat — vágott a szavmba. — Sülevényes, telhetetlen szomjú földeket. Ügy tudom, van olyan nálatok.

— Sajnos, még van.

— Hát abból a legnehezebben szelídíthető földből oszd ki, ami a gaztak. Egy pillanatig úgy vélte, maga is együtt vágtat ezzel a vonattal valahová, és megint lehunyta a szemét, de mér nem érzett félelmet.

Amikor újra felemelte a féjét, fáradt férfiarcot látott maga előtt. Az ember az országúton jött feléjük, égy kisfiú kezét fogva. Ez az arc annyi fájdalmat és olyan törhetetlen akaratot sugárzott, hogy Kszenyijának összeszorult a szíve. Ez az ember valamikor boldogan élt, volt otthona, családja — de jött a háború, és elvett tőle mindent: gyermekeit, feleségét és otthonát. Rettenetes gyötrelmeken ment keresztül, de mindent kibírt, a német fogságot, a fajdalmát, a magányt. S bár válla megroskadt. a lelke nem tört össze. Kszenyija sok mindent nem értett abból, amit látott, de együtt szeretett és együtt szenvedett ezzel az emberrel. Miért kellett ilyen kínokat elszenvednie, hiszen senkinek sem ártott: hát miért tépetik kutyákkal, miért ütik miért űznek csúfot belőle? Nem tudta visszatartani könnyeit, és sírva fakadt, egész teste rázkódott, úgy sajnálta, annyira együttérzett vele.

A film már véget ért, kivilágosodott a terem, de ő még mindig ott ült a helyén, nézte a fehér vetítővásznat, sírt, és nem szégyellte a könnyeit, és senkit sem vett észre maga körül

— Jól van, no — nyugtatta zavartan Alekszej —, gyerünk. Hagyd már abba mindenki téged néz!

Süketen és kábultan botorkált kifelé, egész úton nem szólt egy árva szót sem. Egy egész életet élt át ezen az egy napon. Szeretett volna mielőbb egyedül maradni, hogy megnyugodjék ugyanakkor félt hazamenni és magára maradni gondolataival. Lelki szeme előtt minduntalan feltűnt a tűzbe borult ég, az országúton vonuló csordák, s a házban imádkozó apja. „Minden ember testvér“ — csengett fülébe a hangja, és megint sírva fakadt tanácstalanságában s homályos bűn't'udatáémbereknek jár. És olyan messze lé-* gyen, a legutolsó határban, hogy bele-« gebedjenek...

—” Nem így lesz!

— Nem! — ütötte fel a fejéi és megint dühösen nézett farkasszemet velem. — Ezt meg hogy érted?

— Ügy, hogy rendes földeket kapnak. Semmiben sem rövidítem meg őket, ha engem a posztomon hagy-' tok ... Azt is megmondom, hogy segí-< teni fogom őket, ha segélyre szorul-1 nak. Én így akarom bebizonyítani nekik, hogy mi kommunista emberek vagyunk és a szocializmus nem üres szalmacséplés.

Fazekas nagyot rántott a szemöldö-* kén.

— Te persze meg vagy győződve arról, hogy nagykanállal etted a böl-! csességet, én meg fafejű vagyok.

— Tévedsz! Nagyon jól tudom, hogy nem ejtettek a fejed lágyára és ott a helyed, ahol vagy,

— Hallgass! Hízelgései nem veszel le a lábamról!

Késő estig vitatkoztunk, hadakoztunk. Végül is úgy mentek el, hogy egyelőre nem gátolnak a cselekvési szabadságomban. Amit megfogadtam, azt bizonyítsam be. A megrovást' azért nem kerülöm el.

ban azzal az emberrel szemben, akii a moziban látott.

Ismét meleg napok következtek, a tarló szélén búzavirág kéklett, az utak mentén margaréta és cickafark fehérlett, a veteményeskertben napraforgók aranylottak. A hizlalda melletti legelőn pedig, a pitypang és a hasas pukkancs között egyszer csak meg-1 jelent a török szegfű.

Kszenyija még sohasem érzeti ilyen csendes nyugodt boldogságot, mint' ezekben a napokban. Ogy érezte, a szívében megtelepedett öröm most már soha többé nem hagyja el; bízott benne, hogy Isten megáldja szerelmét, felnyitja Alekszej szemét. Ezért imád-* kozott éjjel-nappal; még munkába menet is meg-megállt az ösvényen, kezét összetéve bizalommal nézett fel a derült, jóságos égre, és ezt hajtogatta: „Tedd meg. Uram, tedd meg!“

Esténként Afanaszij Szergejevics gondosan letörölgette a pitvarban az asztalt, kitette rá a Bibliát, orrára illesztette örökké homályos üvegű pápaszemét, és némi torokköszörülés után lassan, éneklő hangon olvasni kezdett. A szemüveget közben gvakran levette, rálehelt, beletörölte a kabátja ujjába, majd folytatta az olvasást. Praszkovja Grigorjevna egész idő alatt nem vette le szemét a szájáról; arcára riadt, csodálkozó kifejezés ült ki, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki valami rémséges. magával ragadó, de nem egészen érthető mesét hallgat. Kszenyija rendszerint lehunyta a szemét. Sokat nem értett' abból, amit az apja olvasott, de lelkiismeretesen igyekezett behatolni a Szentírás isteni bölcsességébe. Az ablak mögött fütyült a szél, Naplopó keservesen szűkölt az óljában, fejük felett szomorúan pislákolt a légypetytyes lámpa. Kszenyija hallgatta apját, s közben elképzelte, hogy Alekszej ül mellétté, és ő is hallgatja.

Bárhol járj, bármit csinált, mindig

(Részlet az író most megjelenő regényéből)

— Né fenyegess! Soha senkitől nem kívántam, hogy tekintettel legyen a rokkantságomra. Te se tedd! Ha jogod van rá, hogy lecsukass, ott a telefon, hívd a csendőrséget.

— Hívni is fogom! — dühöngött Fazekas tovább. — De mi egyebet várhattunk volna tőled ...

Elharapta hirtelen a szavait, s úgy nézett, mint aki nem tudja, hogyan folytassa.

— Mondd csak ki, ami a nyelveden van — sürgettem. — Ha már olyan

semmirevaló börtöntöltelék vagyok, akkor pakold ki az egész bűnlajstromot.

Fazekas nagyot! rántott' a vállán, láttam rajta, hogy alig tudja türtőztetni magát. Csapkodott az iratokkal, piros volt a képe, de csak hallgatott.

— Beszélj! — sürgettem.

— A magánügyed, de ha kényszerítesz, hát kimondom.

És akkor szemembe vágta, Tecát. Arcomba szökött a vér, szétütni, törni és zúzni szerettem volna. Hát odafenn a járáson ezzel is ráérnek foglalkozni? Nincs jobb dolguk? Annyi a ráérő idejük?

Soká nem adtam választ, csak meredten, égő szemmel néztem Fazekast, s ő ekkor mintha megérezte volna, hogy túlfeszítette a húrt, enyhíteni próbálta a sértést.

— Ez a legszemélyesebb ügyed, de láthatod, hogy a mi életünkben minden összefügg, ez a fertelmes viszonyod is a munkáddal. Mi nem választ-i hatjuk el. Nincs külön magánélet és ; közös ügy.

Végre szóhoz jutottam:

— A munkámról még nem bé'szél- i tünk, pedig arról is kellene. Ha van i hiba benne, felelek érte. De ha az én • női ügyeimet úgy számon tartjátok,

: illene tudnotok azt is, hogy már hús- i vétkor vége lett ennek a barátság, nak. Informátorotok ezt nem jelen■ tette?

Fazekas úgy nézett rám, mintha

■ pofont kapott volna.

1 — Ez igaz, Takács?

, — Nem kenyerem a hazugság. —

■ Karsaira és Lehotaira mutattam. — i Ők bizonyára tudják ... Kívánod írás■ ban?

1 Fazekas újra felcsatfaní:

— Azért nem kell gúnyolódnod ... j Tehát vége?

. — Vége!... Remélem, nem óhajtod,

■ hogy apróra kiteregessem, hogyan [ történt és miért?

i Valóban semmi kedvem nem volt, ‘ hogy elmondjam, hogyan esett.

Húsvét vasárnapján ajándékot vií- 3 tern Tecának. Selyemmel bélelt' csinos . táska volt egy kis tükörrel és fésűvel, apró varrószerszámmal és er_ szénnyel. Nagyon ízléses aszonyholmi

Valahányszor lépergetem magamban az elmúlt éveket, s emlékembe idézem szövetkezeti gazdálkodásunk történetét, mindig keresem, hol tévedtünk, hol követtünk el nagyobb hibát, amelyet több tapasztalattal elkerülhettünk volna. Ilyenkor mindig fennakadok közös életünk legnagyobb válságán, az ötvennégyes esztendőn.

Egy este bekopogott az irodába három atyafi. Varga István, a szószólójuk bjelenti, hogy élni akarnak a törvény adta jogukkal, kilépnek a szövetkezetből, adjuk vissza nekik a földjüket, jogos tulajdonukat. Mert hogy odaát is megengedte a kormány, hogy aki akar, kiléphet a szövetkezetből.

— De, emberek, megbolondultatok! — kiáltottam rájuk.

Kársaival és Lehotaival kezdtem gyúrni őket, hogy álljanak el a tervüktől. Nem kívánom, hogy a számok bűvöletébe essenek, de a mázsák bizonyítják, hogy jó évünk lett, semmi okuk borúsan látni a jövőt. Három sovány esztendő után itt a bőséges, bűn volna, ha most fordítanának hátat a szövetkezetnek.

— Árulók vagytok! — ordította Lehotai, amikor látta, hogy nem hajlanak a szavamra. — Orvul hátba támadtok minket!

Le kellett csillapítanom, rossz tanácsadó a harag, még nagyobb ellenállásra ingerel.

Az egyik atyafit sikerült meggyőznünk, a másik kettő, Varga István és Gyurnik Kálmán makacsul kitartott álláspontja mellett. Ki tudja, hány éjszakán tanácskoztak maguk közt, meghányva az asszonnyal is a kilépés dolgát, míg idejöttek. Akkor este láttam, hogy az évszázadokon át beléivódott anyagiasságot nem lehet megtörni, iszonyú nehéz lemondani a sajátról, néha elég, ha a szomszéd, akivel egy brigádban dolgozik, lankadjon a munkában, máris rávágja: ő nem közösködik azért, hogy a másik a hasát süttesse a nappal, míg ő verejtékezik. Nem volt elég idő rá, hogy összetörődjünk, mint házasságban a sietve összeboronáltak; elég egy külső indíték, egy külső lökés és darabokra hull, amit nehéz fáradsággal építettünk.

Amíg egyet vagy kettőt kellett jc szóval és adatokkal meggyőznünk hogy visszatartsuk a kilépéstől, minden erőmet latba vetettem, de hogy egyre többen jötték és ötven fölé szökött a számuk, elfogott valami keserű düh, belefáradtam és elfásulvs kimondtam:

— Ne fogjuk őket vissza! Ha nincs se hitük, se emberségük, se kitartásuk, kotródjanak!

Végül is jelentenünk kellett a járáson, hogy háromszázhuszonkilenc tagból — ezt a számot életem végéig nem felejtem el — hatvanhétén kiléptek. '

Másnap autón kirobogott Fazekas elvtárs, s hogy látogatásának nagyobt nyomatékot adjon, magával hozts Procházkát is, a járás mezőgazdaság előadóját. Engem a Telepről citáltat az irodába, siessek, ahogy bírom, hivatalos látogatók jöttek.

Ugyanúgy támadtak rám, ahogy ér rohantam meg az első jelentkezőt.

— Hogyan történhetett ez? Hiszer kész anarchia! Mit tettetek ellene? — szegezte Fazekas a mellemnek a kérdést.

— Megtettem mindent', ami erőmbő tellett. Mint elnök és mint a pár tagja is. A munkatársaim ugyanígy

— Semmit sem tettetek! Egyszerűen engedtetek széthullani itt mindent, s még csak nem is jeleztétek hogy baj van! Hányszor mondtam segítünk, ha szükség van rá! De t persze mindenben okosabbak akartol lenni. Most ez a züllés a minden tudás, a nagy okosság vége!

Mondtak még egyebet is, Csúny: szavakat vágtak a fejemhez. Karsai é Lehotai halálsápadtan nézték, hog; zúdul rám a sok vád és szitok. Enne] más vége nem lehet, mint fegyelmi é börtön. De viszik őket is, nincs irga lom.

Fazekas ki is mondta:

— Ezt nem ússzátok még szárazor Fegyelmit kaptok mind. Neked börtöi jár ezért, vedd tudomásul, Takács Nem leszünk tekintettel semmirí még a rokkantságodra sem!

Mintha én valaha a rokkantságom mai takaróztam volna! Oly ingerülte vágta ezt a szemembe, hogy ökölb szorult a kezem. És egyszerre háláló nyugalom szállt meg: keményebb let tem, mint a kő. Ha ennyire kibori magából, és már a rokkantságomé hánytorgatja, akkor én nem védekez hetem másként, csak ezzel a kémén nyugalommal. Ügy összeharaptai fogaimat, hogy a vér kiserkédt a szá mon.