Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-03-06 / 9. szám

R^g ásodik sörömet rendeltem ép* “ pen, amikor először láttuk azt a kutyát. Az ajtő nyitva volt, a nagy hőség miatt. A sötét vendéglőből mindent láttunk, ami a főtéren történt.

— Érdekes! Kié az a kutya? — kérdezte raktárnokunk; de mintha nem is érdekelte volna a válasz. Csak azért mondta talán, hogy a sör mellett el ne akadjon a beszélgetés. A pincérnő áthajolt a pult fölött, látni akarta, miről is van sző.

— Nem ismerem

— Miféle fajta lehet? — folytatta lustán a raktárnok. Becsületemre mondom, nem hiszem, hogy szavaival holmi burkolt gondolatát akarta volna kifejezésre juttatni. Ojra kitekintettünk.

— Nincs rajta semmi különös — állapítottam meg — Olyan farkaskutya-féle.

Könyvelőnk feltette a szemüvegét,

az ajtóhoz lépett, majd levette, alaposan megtörülte és újra az orrára

helyezte.

— Nos, mi van? — érdeklődtünk nem túlságos lelkesedéssel.

— Rendőrkutya! — mondta röviden, velősen.

Nagy csend támadt.

— Talán nem is az! — mondta valaki bátortalanul, reménykedve.

— Isznak az urak még egy sört? — kérdezte a pincérnő az üres korsókat összeszedve.

— Dehogy iszunk! — horkant fel a titkárunk. — Csak egy ugrásra szöktem le ide. Engem várnak a felek! Fizetek!

— Nagyon helyes! — helyeselt a jogászunk szigorú hangon. — Az alkohol a tisztességes munka ördöge...

— különösen hivatalos órák alatt. Gyerünk!

Irodánk a tér másik oldalán volt.

— Nem mennénk inkább egyenként? — ajánlotta a raktárnok.

— Nem néz ide — súgta a titkár.

— Tényleg — állapította meg a könyvelő. — Rafinált dög.

Valóban, a kutya ott hevert a kútnál, farával felénk. Viselkedése csak megerősítette gyanúnkat.

Az irodában azonnal komoly munkához láttunk. Rövid időn belül csak az írógépek zakatolása és a bélyegzők csattogása hallatszott. Egy óra felé a főnököm hivatott. Amikor beléptem hozzá, az ablaknál állt.

— Mondja csak — kezdte — úgye maga ... izé, világot járt ember, látott már egyet s mást. Vannak ugye különféle természeti csodák...? Öriás vízesések, mindenféle denevérek ... De minek is kerülgessük a kását; vegyük például a kutyákat. Okosak, ugyebár?

— Persze, nagyon is.

— Na igen. De azért mégis: a kutya mégiscsak kutya. Rohangál, ugrál — az igaz. De hogyan is állunk a műveltségével. Számolni, könyvelni például mégsem tud!? Igazam van? Nyulakat hajkurászni... hm ... tolvajokat nyomozni... na igen, megengedem ... De kimutatást vagy egy mérleget mégsem képes összeállítani? Igazam van?

— Természetesen, azt nem — helyeseltem. — Habár ...

— Habár?

— Emlékszem rá, láttam egyszer valamelyik cirkuszban különféle állatokat. Bejöttek az arénába, mindenféle számokkal teleírt táblákat helyeztek elébük, a bestiák pedig öszszeadtak, szoroztak, osztottak ... hiba nélkül.

— Hm ... Különféle állatok, azt mondja. Persze, miért ne... És mondja csak, volt köztük kutya is?

— Hát arra már biztosan nem emlékszem. Sok minden történt azóta, történelmi események ... Hiszen tudja főnök úr, a háború vérzivatara is átcsapott rajtunk.

— Azért mégiscsak visszaemlékezhetne! — türelmetlenkedett a főnök.

— Tehát volt kutya közöttük vagy

nem? • /

— Talán volt.

— Nna ... Hát akkor köszönöm — és ezzel befejezte ezt a magánjellegű

beszélgetést.

Vacsora előtt a könyvelő nézett fel hozzám. Szó nélkül az ágyam mellé ült. Sápadt volt és szuszogott. Egy szót sem szóltam, vártam, mit hozott.

— Az a vén majom! — köpte ki végre.

— Micsoda?! Még majmokat is küldtek? — csodálkozva emelkedtem

a könyökömre.

— Egy fenét. Őnagyságát, a káderesünket gondolom. Látták, amint az udvaron tormás kolbásszal csalogatta.

Visszaestem a párnámra. Valami eszembe jutott.

— És a kutya! — kérdeztem.

Kollégám merev tekintetét elvonta a falról és elcsodálkozott

— Mi legyen vele?

— Elfogadta? Megzabálta?

— Meg hát!

— Fel kell kelnem — jelentettem ki és felhúztam a nadrágomat.

— Megyek már én is — és felállt.

A hentesüzlet előtt akkora sor várakozott, hogy amire bejutottunk, nemcsak a kolbászfélék, hanem minden más is elfogyott.

— Nincs kérem, igazán sajnálom — mentegetőzött az üzletvezető bizalmas kérésünkre. — Értsék meg kérem — súgta, — a magam részére is félre kellett tennem valamit, nekem is számolni kell az eshetőségekkel.

A kutyát hol itt, hol ott látták — mintha csak gondtalanul lődörgött volna — a főtéren, de a csűrök körül is.

Aztán mintha nyoma veszett volna és jó félórán át sehol sem látták. Elviselhetetlen volt a helyzet.

Már szürkült, amikor az utcáról kocsizörgés hallatszott. Nálam voltak mindnyájan, lámpát nem gyújtottunk. Csendben pöfékeltünk. Kissé félrevontam a függönyt és kinéztem. A ház előtt egy pár 16 állt meg. A kocsi bakjáról a mintegy 6 km-re fekvő „Kalász és gyapjú“ EFSZ helyettes elnöke ugrott le.

— Kevesebb lármával nem tudsz bejönni? — kérdeztem amint belépett.

— Mindnyájunkat bele akarsz keverni a slamasztikába?

Szegény úgy remegett, mint a kocsonya. Ahogy elmondta, éppen a munkaegységeket fizette ki, amikor a kutya enyhén lihegve besomfordált a szövetkezeti irodába és körülszaglászta őt.

— Nem szükséges, hogy bővebben magyarázd nekünk az ügyet.

— De ez még nem minden — erősködött jövevényünk. — Aztán hátatfordított nekem.

— Na és! Nincs abbam semmi — vélte a raktárnok.

— De végigcsurgatott a lábamon.

Mind felugrottunk, síri csend támadt a szobában.

— Gyerünk a parókiára! — ajánlotta a könyvelő.

A pap verandáján fogadott bennünket.

— Nagy kérésünk lenne, tisztelendő úr, — kezdte a könyvelő, kezében a kalapját nyomorgatva. — Tudja-e tisztelendő űr, mi történik itt nálunk? ...

— Bűnhődés a vétkeitekért — szakította félbe szárazon a pap.

— De hiszen az irgalom a keresztényi gondolat alapja ... folytatta a könyvelő — ... és az Ür is megbocsátott Magdolnának, mondván „.. .E- redj és ne vétkezz többé ..

— Miről van szó tulajdonképpen?

— Farkaskutyának látszik az a dög és önnek is farkaskutyája van. Nagyon szép kutya. Ogy gondoltuk, hogy az öné beszélne vele, nézze, tisztelendő úr, egyforma fajtájúak, tehát valamiképpen kollégák, ha talán más nézeten is vannak, mégis könynyebben megértik egymást...

— Kizárt dolog, kérem — tiltakozott a pap — én politikába nem avatkozom.

Nem maradt más hátra, visszatértünk hozzám. Vártunk egy órát, kettőt... Mindenütt csend honolt. A kutyának se híre, se hamva. A felcsigázott idegek lassan lecsillapodtak.

— Talán nem is járt itt hivatalosan? — jegyezte meg halkan, bizonytalanul jogászunk. — Vagy talán csak átutazóban volt nálunk.

— Hová gondolsz! — tiltakozott a raktárnok.

— Ki inna egy sört? Micsoda hap!...

— Lelkesen helyeseltünk. Kis vendéglőnk ismert, meghitt illatú légköre anyai szeretettel ölelt bennünket magához. Tele pofával dőzsöltünk, végé-hossza sem volt a tréfáknak, adomáknak. Ojra otthon éreztük magunkst.

— Egy litert! — kiáltotta a titkár.

Ebben a pillanatban a félig zárt

ajtó teljesen kitárult és óvatos léptekkel a kutya jött be.

— Trala- tri-trará- ... kezdett el jódlizni titkárunk, majd minden átmenet nélkül fütyülésbe csapott át. Aztán csend lett.

— Kérek egy limonádét. De cukor nélkül! — hallottuk a könyvelőt.

Mint adott jelre, hirtelen közönyös beszélgetés indult meg köztünk. A kutyát csak a szemünk sarkából lestük.

— Ott áll a bejárat fölött; „Kutyákna ktilos a bemenet!“ és mégis bejött. Érted ezt? — súgta nekem a raktárnok.

— Szép termésünk lesz az idén — szólt nagy hangon a raktárnok.

— De az árvíz... akadékoskodtam formálisan.

— Miféle árvíz? Nevetséges! Azérí mert itt-ott kissé több a víz, azérf még nincs árvíz!

A kutya lógatta a nyelvét, barátságosan lihegett — mintha röhögött volna rajtunk.

— ... jön a pasas hozzám ... hallom jogászunk mély basszusát a szomszéd asztal felől — és meg akar vesztegetni. Micsoda? Engem akar megkenni? Nesze neked! Lekentem neki egyet, csak úgy csattant.

— Milyen nemes állatok ezek a kutyák — mondta most a könyvelő.

Ebben a pillanatban kint valaki hangosan füttyentett. A kutya megfordult és kirohant. Egész sápadtan álltunk fel és óvatosan kinéztünk az ablakon.

A tér közepén a telihold fényében fekete szemüveges férfi indult el éppen fehér bot^p támaszkodva, lábánál a kutyával.

— Hisz az a mi vakunk kutyája

volt, holnap olyat rúgok belé, hogy felfordul. (ford.: -SM)

(IX. folytatás)

— Igazán, Kszenyija — mondta Zina —, ha nem akarsz az énekkarba, hát a színdarabban is szerepelhetsz.

Kszenyija, kezét még mindig arca előtt tartva, vidáman tekintgetett hol Ivan Filippovicsra, hol Zinára. Különös érzés fogta el: mintha most, ebben a pillanatban valami olyat tudna tenni, amivel egészen elképesztené a másik kettőt, de legfőképpen saját magát: mondjuk, kiugorna az ablakon, vagy rávetné magát Zinára, és elkezdené csiklandozni. És még fel sem fogva, mit akar tenni, csak azt érezte, hogy valami szokatlan, felpattant, és azt mondta:

— Miért ne? Azt hiszik, én nem tudok semmit? Pedig én mindent tudom ám! — És cipője sarkát a padlóhoz koppintva, karját széttárva táncra perdült az asztal körül. A macska az udvarról felugrott az ablakpárkányra, de megijedt és nyomban visszahuppant.

— Tudok én énekelni is — kiáltotta hetykén Kszenyija, és már majdnem belefogott, de hirtelen feljajdult: „Szent Isten, mit csinálok? Hát szabad ezt?“ — és visszaült a díványra, tenyerébe rejtve kipirult arcát.

— Remekül csináltad! — jelentette ki Ivan Filippovics. — Megfelel ? — fordult Zina felé.

— Meg — mondta Zina, de még mindig meglepetten, szinte ijedten, bámult barátnőjére. Kszenyija pedig hirtelen megbánva merészségét, zavarában könnyezve ugrott fel ismét, s az ajtóhoz sietett.

— Megyek. Hiszen csak . .. éppen erre jártam, csak benéztem.

— Jól tetted — mondta Ivan Filippovics, és szintén felállt. — Tehát beírhatunk a kultúrcsoportba?

De Kszenyija, aki most már haragudott magára is, Ivan Filippovicsra is, csak legyintett:

— Nem először beszélgetünk erről, és a válaszomat már rég ismeri. Hiszen jól tudom, mire lyukadnak ki ezek a beszélgetések.

Ivan Filippovics hátát az ajtónak vetette, és elállta az útját.

— Várj csak — mondta. — Miféle beszélgetések?

— Maga is tudja ...

Nem, most egyáltalán nem volt benne a legcsekélyebb félelem sem senkivel szemben, sőt úgy érezte, ma félelem nélkül kezdeményezheti maga is azt a beszélgetést, amelytől mindig rettegett. S fejét hátravetve, kihívóan nézett az elnök szemébe:

— Miért akarnak maguk mind csak az Istenről beszélgetni velem? Nekem nem kell a,maguk agitációja. A szó olyan, akár a víz, lepereg nyomtalanul.

Ivan filippovics zsebéből egy csomag cigarettát vett elő, megfricskázta az alját, a kiugrott cigarettát a foga közé kapta és meggyújtotta.

— A víz az csak víz — mondta lassan, a füsttől pislogva, majd odament az asztalhoz és visszaült a székre, megint csak lovaglóülésben. — De lassú víz partot mos. Arckifejezése magabiztos és határozót volt, hangjában sziklaszilárd meggyőződés, sőt kihívás csengett. Kszenyija egyszeribe megbánta, hogy elkezdte ezt a beszélgetést. Hogy zavarát leplezze, erőltetetten felnevetett:

— Mondanék valamit, de közel a

A nap tüze, látod, a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. Csengve, nevetve kibuggyan a kedve, s egy ős evőét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog Zeng a picinyke szénfejií cinke

víg dithyrambusa: daktüusok.

Selymít a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng, ugye zeng, ugye zeng

a szíved f

farkas... Ivan Filippovics is elnevette magát, s kezével elhessegette szeme elől a füstöt.

— Szóval nemcsak az Istentől félsz?

— Miért félnék tőle? Nem vagyok én bűnös előtte — mondta, de a lelke mélyén elszörnyűlködött; valóban olyan tiszta a lelkismerete Isten előtt?

— Jaj', nincs benned egy csöpp öntudat se, Kszenyka! — jelentette ki leckéztető hangon Zina.

— Na persze, te tíz osztályt végeztél, hát öntudatos vagy. Én meg nem... mert hiszek az Istenben! — kiáltotta dacosan, s közbe arra gondolt: „El kell mennem, mire való mindez?“ — majd hirtelen támadt haraggal folytatta: — Maga talán olyan nagyon öntudatos, Ivan Filippovics? Hiszen dohányzik. Minek dohányzik? Saját magát mérgezi vele, és ni, mekkora füstöt csinált, lélegezni sem lehet. A mi férfiaink pedig, akik hisznek, nem dohányoznak, nem isznak vodkát, nem káromkodnak, mert az Isten így parancsolja.

Ivan Filippovics megforgatta újjal között a cigarettát élvezettel mélyet szívott rajta, úgyhogy majdnem tövig égett, meg is égette a száját, és szomorúan elmosolyodott.

— Igazad van a dohányzás ártalmas dolog. — Eloltotta a cigarettavéget a gyufásdoboz tetején, és kidobta az ablakon. — Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Mától kezdve nem dohányzom.

Elővette zsebéből a cigarettás csomagot, belenézett, összegyűrte, és azt is kidobta

— Úgysem hagyja abba — mondta Kszenyija. — Minek fáradozik?

— Miért ne hagynám? Ha egyszer elhatároztam, abba is hagyom. Az a fő, hogy okom legyen rá, ok pedig máris van. Csakhogy a hitnek ehhez semmi köze, Kszenyija, Az orvosok nem papok, mégis tiltják.

— Nahát, micsoda fura teremtés vagy te — ámult Zina. Feltérdelt a székre, rákönyökölt az asztalra. — Becsületszavamra fura egy teremtés vagy. Hát csak a hívők nem isznak,

nem dohányoznak? Nem harcolunk mf ez ellen Isten nélkül is?

— Üres beszéd — mondta Kszenyija homlokát ráncolva. — Csak azi az egyet nem értem miért okoz gondot maguknak, Ivan Filippovics, hogy én hiszek az Istenben. Mikor senkinek sem ártok vele. Mese a mi hitünk?! Hát ha olyan nagyon biztos benne, higgye azt, hogy mese.

Ivan Filippovics felállt, járkálni kezdett a szobában s keze fejével borostás állát simogatta. Aztán félrerántotta a függönyt, s felült az ablakpárkányra. Egy éjjelilepke a fejére pottyant, s kétségbeesetten vergődött a haja között. Kiszabadította, s kiengedte az udvarra, de a lepke megint beröpült, s most a lámpa körül keringett.

— Látod, te is ilyen vagy — mondta mosolyogva Ivan Filippovics. — Ez most ennek a fénynek a rabja, hiába engedem ki, megint beröpül. Hogy is nevezitek ti magatokat? Isten rabjainak? Látod, innen ered az egész baj... Hiszen ti önként Isten igájába hajtjátolc a fejeteket. Magatokba temetkeztek, a magányt keresitek, elfojtjátok magatokban mindazt, ami szép és jó. Számotokra az élet minden öröme az ördög incselkedése. Ti a bánatban, szenvedésben leltek örömet. Szerintetek még a munka is átok, amivel az Isten az első emberpár vétkéért sújtotta az emberiséget. Hát látod, ez a baj forrása. Élni kell, érted? örülni és másoknak is örömei szerezni, nem pedig a halált várni. — Elhallgatott, majd ridegen folytatta: — És még valamit. Mi nem a levegőben lógunk, mi, vagyis Zina. te meg én ennek az országnak a polgárai vagyunk. Nem panaszkodom rád, igyekvő vagy a munkában, ezt meg is köszönöm neked. De mi nemcsak gabonát vetünk. Hanem harcolunk is az új emberért. Te pedig ... te nem vagy jő honpolgár! Te testestül-lelkestiil a régi világban élsz. Tudom, hogy most ezt még nem érted. De előbbutóbb feltétlenül megjön majd az eszed. És sok mindent szégyellni fogsz.

ápr/l i