Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-02-20 / 7. szám
Alekszejt. Nem lepődött' meg, még meg sem ijedt. — Miért jöttél? — kérdezte. Alekszej levetette köpenyét, lerázta róla a vizet, és felakasztotta az ajtóba vert szögre. — Magad is tudod — felelte, és egy fadarabbal nekiállt, hogy csizmájáról letisztítsa a sarat. Kszenyija ráemelte a tekintetét. Első ízben nézett félelem nélkül a szemébe, és megpillantotta benne a saját boldogságát, a saját bánatát. Hitt neki, és nem akart hinni. — Ne beszéljünk erről — mondta. — Maradj itt egy kicsit, pihenj, aztán eredj utadra... Alekszej nem szólt. Járkálni kezdett a szobában, elolvasta a falon függő plakáton, hogy mi mindent lehet nyerni a lottón, és fölnevetett: — Egy motor egész jól jönne! — aztán bekapcsolta az asztalon álló rádiót. — Jaj, zárd el — kérte ijedten Kszenyija —, nem szeretem! A fiú engedelmesen elzárta. Aztán leült a lány mellé, és azt kérdezte: — Mondd csak, Kszenyija, igaz, hogy még mindig tagja vagy a pünkösdisták szektájának? Kszenyija egész teste hirtelen furcsán előregörnyedt. Bizalmatlanul odébbhúzódott. — Te úgysem hiszed az istent, minek ezt neked tudni? Hogy kinevess? — Nem — mondta a fiú. — Engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos. A lány bólintott: — Persze. A fiú váratlanul felsóhajtott, és Kszenyiját szíven ütötte ez a sóhaj; hátha éppen ő hivatott rá, hogy felfedje Alekszej előtt az igazságot? Arca kipirult, szeme még jobban kitágult, és még fényesebben csillogott; Alekszej akaratlanul elgyönyörködött benne. A lány észrevette pillantását, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. De nyomban ismét bátran felvetette, és kezét a mellére szorítva, az izgalomtól elfúló hangon megszólalt: — Tudod, mekkora boldogság, ha hisz az ember? Ti, akik nem hisztek az Istenben, olyanok vagytok, mint a vak kismacska, sötétben botorkáltok. De az Or kegyes, még a bűneitekkel együtt is magához fogad benneteket. Én tudom, hogy te jó vagy... Jó a szíved... És az Istentől van. A jó mindig Istentől van. Ne utasítsd hát el az Urat, keresd meg az igazságot. Alekszej majdnem rémülten meredt rá. — És hogy lehet megtalálni ezt az igazságot? — kérdezte végül. — Olvasd Isten igéjét, és higgyél, a hit fel fogja nyitni a szemedet. Csak sokat kel! imádkozni, és sokat sírni, hogy közelebb juss Istenhez. — Várj — mondta, Alekszej, könynyedén megérintve a kezét. — Várj, hadd gondolkozzam egy kicsit. Felállt, odament az ablakhoz, homlokát az üveghez szorította. Kszenyija újra hallotta, hogy tombol odakint a szél, meg az eső. — Mondd, te ezt valóban komolyan gondolod? — kérdezte Alekszej keserűen, még mindig háttal állva a lánynak. — Nem tudom elhinni, hogy a mi időnkben ... — Mind egyformák vagytok ti világiak — mondta szomorúan Kszenyija, és arcát kezébe temette. — Ne haragudj — mondta Alekszej, és visszaült melléje. — Csak szeretnélek megérteni. Jól van, tegyük fel, hogy te megtaláltad az igazságot ... De hát ha azt ismered, miért félsz a miénktől? — Miért félnék? Ismerem én a tiéteket is. — De hiszen az emberek azt mondják, a szekta megtiltja nektek, hogy könyvet olvassatok, moziba járjatok, rádiót hallgassatok. Vagy nem mondanak igazat? Kszenyija olyan őszintének, olyan féltőn gyöngédnek érezte a szavait, hogy már nem is haragudott rá. — De igazat mondanak — felelte. — Garaudy könyvre és az én előszavam között olyan megkülönböztetést tesznek, amely a könyvet pokolra hajítja, de nem csukja be egészen a mennyország kapuit az előszó-író előtt, talán azzal a hátsó gondolattal, hogy nem tenne rosszat neki egy rövid pihenő a purgatóriumban. Szerintem ez a gondolat keresztényi könyörületességet árul el, s meggyőződésem tiltja, hogy benne osztozzam. Attól tartok, hogy azt az előszót én a legtisztább lelkiismeret veszedelmes lelkiállapotában írtam. Szerintem a regény a valóság feltárásának és megismerésének eszköze, s bármit gondoljanak is francia vagy más kritikusok, nélkülözhetetlen és mindig is az lesz az emberiség számára. Valahol le is írtam egyszer, hogy amióta feltalálták a regényt, elképzelhetetlen olyan világ, melyből hiányozzék. Sokféleképpen próbáltam már meghatározni, mi a regény, de a meghatározások általában csak ideiglenes érvényűek. Miután a nyelvészeti tudományok doktorává avattak, azt hiszem, elérkezett a megfelelő idő s hely arra, hogy valami kis nyelvészeti felfedezés részesévé tegyem önöket, amit azt hiszem, sikerült ezzel kapcsolatban megtalálnom. Másfél-két évvel ezelőtt címet adtam egy novellámnak: ..Igazat hazudni.“ Ekkor eszembe jutott, hogy ez a látszólag paradox formula tulajdonképpen kitűnő meghatározás lenne arra; mi a regény, vagy legalábbis az a fajta realista regény, amelynek én is egyik szerény harcosa vagyok. Néhány évvel ezelőtt, bizonyára emlékeznek rá, azt hangoztatták, hogy az írónak, s elsősorban a regényírónak a feladata: igazat írni! S ez nem is rossz tanács, különösen, ha gyerekeknek adják. Később több lett egyszerű tanácsnál, jelszóvá vált. Ha visszagondolunk, van ebben valami furcsa: a jelszót olyan ember adta ki, aki életében sokszor bizonyos könynyedséggel kezelte az igazság kérdését, s nem volt teljes összhang cselekedetei és szavai között; ezt megállapítja a történelem és jóváhagyja a nyelvészet is. Láttam ekkor, ez a tanács: „Igazat írni!“ önmagában nagyon értékes, azonban nem elég, hogy kizárólag ezzel kifejezhessük a regényírók gondolatait. Ha azonban a regényírók művészetét úgy határozzuk meg, hogy a lényege: igazat hazudni, az előző formulához viszonyítva, jelentős lépést tettünk előre. S óvatosan bár — az olyan embereknek, mint én és a hozzám hasonlók — megadjuk azt a lehetőséget, hogy művészetünk új formáin kezdjenek töprengeni, támaszkodva a regény nagy hagyományaira, és egyszersmind alkalmazkodva az élet által minduntalan elénk tárt új helyzetekhez. Mert ezekre felelniük kell azoknak, akik olyan merészek, mint magam is, s szocialistának nevezik realista művészetü- i két. Természetesen, szükséges ehhez az is, hogy felszedjük horgonyainkat és ne habozzunk messzire elhajózn a kész formulák biztos partjaitól i egyszóval: az irodalmi dogmatizmus: tói. Minek az nekünk? Értsd még, a Szentírást kell olvasni, nem a hitetlenek könyveit. — Eszerint' te még moziban sem voltál soha? — kiáltott fel ijedten a fiú. — Ném. — Hát ez szomorú!' Én bolond, még csak nevettem, amikor mondták, nem akartam elhinni...— Hangosan mondta, majdnem dühösen, s két orcáján vörös foltokat gyújtott a harag. — Hogy megnyomorították a lelked azok az aljasok! ... Őrült vagy, hallod? Térj észhez! Hol élsz te, melyik században, miféle államban? Kszenyija látta fájdalomtól eltorzuló arcát, és már semmit sem hallott abból, amit mondott. Mindenről megfeledkezett — Istenről, a bűnről, az ördögről mindenről a világon. Csak ezt az arcot látta maga előtt, és tudta: mindjárt elmegy. Elmegy örökre. Alekszej felállt. S a lány ekkor, a szégyentől és a felindultságtól egész testében reszketve, ezt mondta: — Hát akkor menj el, átkozz meg engem ... Fejét hátrahajtva nézett fel rá könnyektől elhomályosult szemével. A fiú fölébe hajolt, és szájon csókolta. Kszenyija fejét Alekszej vállához szorította, és sírni kezdett. A fiú nem vigasztalta, csak némán simogatta a haját. Végül annyit mondott halkan, de eltökélten: — Én téged örökre megszerettelek, Kszenyija. Azért mondom, hogy tudd ... Látod, ilyen az én szakmám, a sofőré, ha egyszer megraktam a kocsit, el kell jutnom a célig... És el is jutok ... — Istenem, mi lesz a mi szerelmünkből? — suttogta a lány. — Nem szabad téged szeretnem, hiszen te hitetlen vagy. Szörnyű bűnt követek el. — Nem baj, a bűntől majd megszabadulunk valahogy útközben ... (Folytatjuk) Téli reggel (foto: —g*—) A béke világmozgalom 'A®L".""5P5llJ5! Kétezer év tudományos és művészeti életének kilenc kiválósága kapott helyet a béke-világmozgalom idei ünnepeltjei sorában. A Béke-világtanács elnökségének kezdeményezésére megemlékeznek maid Horatius, az ókori Róma legkiválóbb lírikusa születéséről. Megünneplik az Isteni színjáték alkotója, az olasz egység következetes harcosa, Dante születésének 700. évfordulóját. Az idei ünnepeltek közé tartozik Húsz János, a cseh nép nagy nemzeti hőse, aki 500 évvel ezelőtt egyházi reformjaiért és haladó politikai tanaiért halt máglyahalált. Megemlékeznek M. V. Lomonoszo v, a nagy orosz polihisztor, a sokoldalú tudós és költő, a moszkvai egyetem alapítója halálának 200. évfordulójáról. Széleskörű eseménysorozat kapcsolódik Jan Sibelius, a nagy finn zeneszerző és William Butler Yeats, az ír irodalmi újjáéledés egyik vezéregyénisége 100. születésnapjához, valamint Carlos J. Finlay, kubai orvos halálának 50. évfordulójához. Az elmúlt évekhez hasonlóan az idén is a legkülönbözőbb társadalmi és tömegszervezetek részvételével köszöntik majd hazánkban a békevilágmozgalom ünnepelt jeit. Cseres Tibor: HIDEG NAPOK A kötetben található kisregények a magyar történelem egy-egy fontosabb mozzanatához kapcsolódnak. A már folyóiratban közölt, címadó kisregény egy börtöncellában játszódik, ahol a Horthy-hadsereg négy katonatisztje gondolatban újra átéli saját szerepét az 1942-es újvidéki vérengzés napjaiban. Az így megelevenedő események víziójából áll öszsze a történelmi kép, amely megrendítő olvasmánnyá avatja a „Hideg napok“-at. Krúdy Gyula: A MADÁRIJESZTŐ SZERETŐJE Az életmű-sorozatban megjelenésre kerülő kötetben számos remekművű darab szerepel. Anekdotizálás keretében az író ellenállhatatlan bájjal előadott pikáns történetei a kiváló ábrázolásmód, a nagyszerű írói tolmácsolás következtében, a szerelmi élet krónikáján túlmutatva ironikus hangvételű hiteles társadalomrajzzá emelkedik. Móra Ferenc: SZEGEDI TULIPÁNOS LÁDA A Móra-életmű sorozat új kötete, az új író kedves városának múltjára, társadalmára, kiemelkedő alakjaira vonatkozó cikkeinek gyűjteménye. Móra egyéniségének fénye, varázsa átvilágítja az egykori eseményeket, gazdag, színes képzelete híd, mely visszavezet a „régi Szeged“ világába. John Hearne: ŐSZ A KARIB-TENGEREN A tehetséges, fiatal nyugat-indiai író már világsikert aratott művét adja most ki kiadónk. A történet egy képzeletbeli szigeten: Cayunan játszódik, a kubai forradalom Idején. A regény hősei fiatalok, akik az eléjük tornyosuló nehézségek ellenére is megtartják emberségüket, szép tiszta szerelmüket, és forradalmárokká érnek. A gazdag cselekményvilág körülményeit mesterien rajzolja meg az író, sok hangulatos részlet beiktatásával. Mark Twain: JEANNE D ARC A haladó szellemű, nagy amerikai író az egyszerű parasztlányból kiemelkedő népi hőssé lett „Orleans-i Szűz“-nek állít emléket regényében. A rendkívüli tehetségű bátor, rokonszenves hősnő életregényével a szabadságeszmény középkori kibontakozását mutatja be Mark Twain az általa főmüvének tartott könyvében. # A londoni Királyi Akadémia termeiben mutatják be a téli szezonban a híres amerikai műgyűjtő, Paul Mellon kollekcióját, illetve azt a részét, amely az angol festészet remekeit tartalmazza 1700-tól 1850-ig. # Bértől Brecht befejezetlenül maradt Der Ingwertopf című színmüvét február 9-én mutatja be a heidelbergi városi színház. A szerzői utasításnak megfelelően a darab valamennyi szereplője gyermek. # Az első afrikai művészeti biennálét 1966-ban rendezik meg Dakarban. Zenei, színházi és filmfesztivált tartanak és képzőművészeti kiállítást nyitnak. A bemutatásra kerülő művek afrikai művészek alkotásai. ütutturábs hírek^ # Három város címmel háromdimenziós film készül a brazil televíziónak, s a film megtekintéséhez különleges szemüveg szükséges — közölte Carlos Vreitas brazil filmrendező. # Churchill egyetlen regénye, a Savrola 1900-ban jelent meg New Yorkban, tíz nappal angliai kiadása előtt. A napokban egy New York-i árverésen a regény első kiadásának egy példánya 325 dollárért kelt el. # öt rendező: Antonioni, Visconti, Jorn Donner, Joseph Losey és Luc Godard rendezi az Egiy külföldi nő Párizsban című új francia epizódfilm fejezeteit. Az öt epizód 1890 és 1990 között játszódik, valamennyi főszereplője Monica Vitti. 9 Nemzetközi szimfónia-versenyt hirdetett Milánó városa. A versenyben azok a zeneszerzők vehetnek részt, akik egy még be nem mutatott 15—45 perces szimfonikus művet nyújtanak be a Scala Színházhoz. Határidő: 1965. szeptember, az első díj 5000 dollár. # Somerset Maugham 91. születésnapjára, amelyet nemrég ünnepeltek, különleges ajándékot kapott régi barátjától, William Holt angol írótól: egy szép angol fiákerlovat. A Riviérán nyilván feltűnést kelt majd a ,,me seautók“ sorában a fiáker. Mert Maugham, aki kedveli a ritkaságokat, nyilván befogatja a paripát egy szép hintóba. # Detektívregény pályázatot nyert egy müncheni kereskedő, Max Ulrich, mégpedig nem kisebb díjat, mint az 1962-ben alapított, s azóta most másodszor kiosztott Edgar Wallace-díjat. Ezzel jutalmazták a legjobb német nyelvű detektívregényt. A zsűri közel 250 pályamű közül méltatott jutalmazásra ötöt és első díjra Max Ulrich regényét. LOUIS ARAGON BESZÉDE A MOSZKVAI EGYETEMEN IMint már a sajtó hírt adott róla, Louis Aragont a moszkvai Lomonoszov Egyetemen a filológiai tudományok díszdoktorává avatták. Az alábbiakban — kivonatosan — közöljük a kiváló francia kommunista írónak a doktorrá avatási ünnepségeken Moszkvában mondott beszédét._______ Grabbe, Hölderlin, Ajtmatov és Puskin műveinek átültetésével próbálkoztam. Sokszor el is rejtőztem ezekkel a munkáimmal. Petrarca-fordításaim például Picasso rajzával, de nevem nélkül jelentek meg. És éveken át éjszaka, leereszkedett redőnyök mögött, sötétben és nagyon halkan mondogattam magamban: fiam, lehet, hogy nem lettél orvos, de ügy teszel, mintha író lennél. Az sem bizonyos, hogy jó kommunista vagy, egy dolog azonban egészen bizonyos: hogy alapiában véve, igazi elhivatottságodnál fogva, lényegében te nyelvész vagy, legalábbis az vagy a saját szemedben. íme most elárultam a titkomat. De értsék meg kérem, mennyire megdöbbentem, mikor ez az olv sokáig magamba rejtett titok napvilágra került a moszkvai egyetemen. S most a filológiai tudományok díszdoktorává avatnak. Honnan tudták meg a titkomat? Nem is sejtem. De itt vagyok az egyetemen, hogy átvegyem az önök kezéből ezt a diplomát, amelyről anyám álmodni sem mert, s amelyet úgy köszönök meg önöknek, mint gyermekkorom és egész életem álmainak megvalósulását, valósággá válását mindannak, amit én csak saját játékomnak hittem. Mi okozhat nagyobb örömet élete alkonyán egy embernek, mintha azt mondják neki: egész életedben azt hitted, hogy játszol. Nos, barátom, te nem játszottál; amit te játéknak véltél, az valóban az életed volt, léted értelme. íme, most az önök jóvoltából elismert nyelvész lettem. Doktor, ennek az egyetemnek, ahogy mondani szokás „honoris causa“ doktora. Hogyan is ne gondolnék éppen most arra, hogy néhány évvel ezelőtt ugyanezen az egyetemen avatták doktorrá egyik barátomat és elvtársamat, aki tehát előttem járt ezen a nagyon megtisztelő úton. Olyan ember számára, aki nagyon fél a vihartól, igen természetes lenne elfogadni ezt a tézist, csodálatos alkalom lenne arra, hogy legalább ő ne ázzék meg. De nálam ez másképp van: sosem szerettem az esernyőt. Mikor anyámtól kaptam egyet, mindent elkövettem, hogy az első napon a villamosán felejtsem. A mennydörgés pedig egyáltalán nem ijeszt meg: szerintem nagyon kellemes, vidám hang, a kirobbanó kacagásra emlékeztet. Nem csodálkozhat tehát senki, hogy megragadom az alkalmat kiváló embereknek ebben az intim társaságában, s miközben a nyelvészeti tudományok doktorává avatnak, szeretném megmondani az igazat, a szó legteljesebb értelmében. Egyesek Kisgyermek voltam, amikor anyám bíztatni kezdett: legyek orvos. Az igazat megvallva, nem éreztem semmi kedvet ehhez a foglalkozáshoz. Semmiképpen nem akartam orvos lenni. Mikor kitört az első világháború, még nem voltam tizenhét éves. Hamar megértettem: ez a háború csak néhány napig tart, mint eleinte hangoztatták, s nekem is be kell maid vonulnom. Hősi halott lesz belőlem, mint családom sok tagjából. Anyám továbbra is erősködött: legyek orvos. Nagyon nehezen éltünk, elhatároztam, hogv a kedvére teszek és beiratkoztam az egyetemre. Fgyre többen — nem a családom tagjai — kezdtek biztatni, hogy nekem más a hivatásom. Gyermekkoromban is voltak környezetemben olyanok, akik mondogatták: „meglátjátok, Louis író lesz!“ Hinni kezdtem nekik lesz igazuk. Ez a meggyőződésem jóval tovább tartott, mindmáig akadnak, akik írónak tartanak. Pontosan harminchét évvel ezelőtt azonban, minden külső biztatás nélkül felfedeztem magamban egy másfajta elhivatottságot is. 1927. január 6-án beléptem egy kis francia politikai pártba, amelyhez leküzdhetetlen vonzódást éreztem: kommunista lettem. írói és politikai meggyőződésem azután, mint tudják, valóban időállónak bizonyult. Közben, eszmélésem első éveitől kezdve, volt egy titkos vágyam is, amelyről azonban mindmáig azt hittem, senki nem tud róla. Egyedül anyámnak beszéltem erről, amikor megkérdezte: mi is akarok lenni tulajdonképpen. Azt feleltem: filológus. Filológus! Szegény anyám nem akart hinni a fülének. Filológus! hiszen ez nem pálya, nem hivatás, nem megélhetést biztosító állás! Nem lehettem tehát nyelvész a szó akadémiai értelmében. Nem végeztem el a szükséges tanulmányokat. De szívem legtitkosabb zugában egész életemben nyelvésznek éreztem magam, talán kevés tudással, de nagyon sok akarással. Megtanultam sok nyelvet, bár a francián kívül egyiket sem beszélem jól. Belemerültem az olasz, a provencal, a portugál, a spanyol, angol, német, orosz, sőt maláji nyelv tanulmányozásába. (Igen, huszonöt éves koromban a Berlitz iskolában tanultam a csodálatos ceremóniák nyelvét, a malájit, s ez talán nem független a negyven évvel később megírt művemtől, az Elza bolondjától ...) Fordítottam szinte valamennyi nyelvből, amellyel foglalkoztam Petrarca, Lewis Caroll, Camoens, Federico Garcia Lorca, E. E. Cummings, Shelley, Christian Friedrich SZABAD FÖLDMŰVES *| 3 1965. február 20.
