Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-02-20 / 7. szám
Vargáné egy napon összekülönbözött Bónis Idával, a tizenkét éves Varga Juci miatt, aki pénzt talált az iskolai illemhelyen. Kerek kétszáz koronát. A kislány egy ideig nem szólt senkinek, még a szeplős, Kiss Mariska előtt is titkolózott, aki pedig jóbanrosszban kitartó társnője volt, de azután mégis furdalta lelkiismeretét a cipőjébe rejtett „nagy vagyon“__ no meg sok gondot is adott a dugdosása..., hol a szekrény alá, hol a kebelébe — és így, amikor lecsendesült a vihar, amit Kocslsné, az iskolai takarítónő — aki a pénzt elvesztette — előidézett... Juci elővette a kincsét. Egy ideig csak nézegette, simogatta, örült neki, később az üzletek előtt sétálgatott eltelve a boldogító tudattal, hogy csupán akarnia kell és a legszebb nejlon sál, a legvékonyabb selyemharisnya az övé lehet. Végül mégiscsak elbúcsúzott, nehéz szívvel búcsúzott „álmai szigetétől“ és befordult a legközelebbi cukrászdába, úgy gondolkodva, hogy gyomrába nem tekinthet be senki. Oda azonban már, Kiss Mariskát is magával vitte, mert nem bírta egyedül elviselni azt a hatalmas boldogságot, hogy olyan nagy vagyon ura. Sok gonosztevőnek okozta már vesztét effajta oktalan hiúság. így derült ki az ő vétke is. Mariska ugyanis nem bírt betelni a sok kínálkozó jóval, Juci is noszogatta ... — Egyél, csak egyél. Van pénzem, ne félj! — Az élvezet fejében csak annyit kellett Mariskának megígérnie, hogy a lakomáról senkinek sem szól. Mariska megígérte és evett, annyit evett..., hogy estére odahaza elindult a veszedelem. Kiverte a hideg, hányí, no meg másfajta illetlen emberi dolgot is elkövetett, s így barátság ide, fogadalom oda, bizony csak kibökte, hogy hat darab csokoládés tortaszeletet fogyasztott el aznap délután uzsonnára. No, hat csokoládétortaszelet már valami. Egyszerű munkásember arra felfigyel. — Hat csokoládétortaszelet! A kutyafáját! ... Honnan vettél rá pénzt? — kérdezte Mariska apja szigorúan, aki jól kereső vízvezetékszerelő volt, de hat darab csokoládétorta szeletet egy ültében még nem engedélyezett magának. Ki is számította rögtön, mibe került a mulatság. A te-1 remtésit! Honnan vett a gyerek annyi pénzt? Az iskolában azután igen felkavarták az esetet. Pongorné igazgatónő különféle mondásokat idézgetett, amikor a tanári kar az ügyet megtárgyalta. — Nem szabad efölött könnyelműen elsiklanunk — mondotta. — Ne feledjük, hogy sok gazember kezdte pályáját apró lopással, hazudozással, és amennyiben mindjárt az elején nem lépünk fel kellő erélylyel, a tettest felbátorítjuk a további bűnözésre. Egész életén keresztül viselheti engedékenységünk következményeit. Bónis Ida, osztályfőnöknő a megbocsátás szép vizén evezett. Azt válaszolta az igazgatónőnek, hogy kis elnézéssel gyakran nagyobb eredményeket lehet elérni, mint nagy megtorló büntetésekkel. Szerinte a nádpálca újabb engedetlenségre ösztökél. Már a tény maga, hogy a tanári szobában megoszlottak a vélemények, felnagyította az egész ügyet. Szó, szót követett, a viharból orkán kerekedett, nem lehetett egykönnyen lecsendesíteni. A kislányt el akarták távolítani az intézetből. Ebbe a kavarodásba csapott be villámként, Vargáné kijelentése, mert a tanácskozásra őt is beidézték, miszerint az egész tanári kar elmarasztalandó a lányka kisiklásáért. — A mai nevelés az oka mindennek, a mai szellem. Mert az ifjúságot nem tanítják istenfélelemre. Hát kitől tartson az a szerencsétlen gyerek, ha nem szabad hinnie, hogy felette egy láthatatlan hatalom mindent hall, mindent lát? A tanári szobában pillanatnyi csend támadt. Nem kívánatos útra terelődött a vita. Senkinek sem volt megbízatása Vargánéval eszmecserébe bocsátkozni. Nem is akartak beleavatkozni gondolkodásába. Magánügye, miben hisz, s miben nem ... Csak a megbocsátást hirdető, Bónis Ida szállott szembe vele. — No ugyan — mondotta — ha valaki sajátmaga élőt nem restelli eltulajdonítani a másét, az aligha riad vissza láthatatlan erőktől. Mindenkinek tudnia kell, hogy a bűnözéssel elsősorban önmagát alacsonyítja le. Elsősorban sajátmagát becsülje az ember . . . A szép szavak aligha jutottak el a Vargáné elméjéig, akit egyébként mindenki templombajáró melléknévvel illetett, mert senki annyit nem koptatta a templom küszöbét, mint ő. Odaszaladt legkisebb bajával, az oltáriszentséggel tanácskozta meg minden örömét, minden gondját. Ez alkalommal mégis inkább a tanároknak sírt keservesen, hogy hát ha kicsapják a lányt, mitévő legyen véle? Férje agyonüti a gyereket, ha megtudja, mit tett. Elérte végül is az ígérettel, mely szerint megtéríti a takarítónő kárát és Juci is javulást fogad. Ezegyszer elengedték a megtorlást. Talán feledésbe is megy az egész eset, ha Bónis Ida nem forgatja, Vargáné szavait szüntelenül az agyában. Azon gondolkodott, hogy miből is ered vajon az ember hite. És mikor is maradozott el tőle az övé? Észrevétlenül hagyta el vajon, mint ahogy észrevétlenül követi az embert az árnyéka is, észrevétlen apad az ereje! Csak egyszer tudomásul kell venni, hogy nincs. Arra még emlékezett, hogy gyerekkorában ő is imádkozott és noha senki sem tiltotta, mégis abbahagyta. Talán akkor, amikor a templomban ájtatoskodó hívők közé, — még a háború idején — becsapott egy bomba. Vagy amikor a gaz, Jónás Gábor megütötte a főnyereményt. Pedig hideg zuhany járt volna néki inkább. Tény azonban, hogy itt is, ott is elmaradt valami__ De azért még gondolataiban sem nyúlt soha a máséhoz. Pedig volt idő, amikor nélkülözött. Nem riasztotta őt mégse a rossztól másféle hatalom, csak amit magában viselt. Súlyos gondolatok voltak ezek, nem lehetett tőlük könynyen szabadulni. Talán azért, meri úgy nevelték, hogy a rosszat, mint vaiami idegen testet, kivesse magából a természete. önkéntelenül felvetődött benne a kérdés — hogyan élnek vajon, Vargáék? Tudakozódni kezdett. Varga Péter gépkocsivezető volt. Ügy hírlett, jól keres. Hozott haza olykor fölösen is. Vargáné félnapokat dolgozott — inkább csak kedvtelésből. Jucinak odahaza mindene volt. Saját kis házukban laktak. A gyerek biciklin járt az iskolába. Ruhái akár egy kirakatbabáé. Nem volt Kocsisné pénzére utalva. Egyetlen gyerek, gondolatát lesték, hiba mégis volt. Talán sohasem jut végére töpréngésének, ha egy napon, éppen húsvéí előtti szombaton — amikor hazatartott az iskolából — szembe nem jő egyik tanítványának az édesanyja. Feldúltan mesélte, hogy Farkas Lidit elütötte az autó. Két gyereke, öreg anyjára maradt. Nem megfelelő dajka az pedig — mesélte a hírmondó. Lidit jól ismerte Ida. Házakhoz járt takarítani, mindenféle alkalmi munkát vállalt; „ütődött“ volt egy kissé. Férfiember sem bírta ki véle tovább', csak éppen amíg a hevülése tartott. Holott szép arcú teremtés volt Lidi, ami azonban csak bajára szolgált, mert két fattyút hozott húsz éves koráig a világra. Ida elment hozzájuk. Ócska, földszintes házban laktak, Lidiék a város végén. Két maszatos poronty lapult megfélemlítve a konyhában, amikor belépett, míg az öregasszony szélesen, összefüggéstelenül beszélt a csapásról, ami érte őket. Ida személődött. A konyha sötét sarkába, szennyes ágyneműben beteg öreg ember nyöszörgőit. Nehezen lehetett korára ráhibázni, mert a szemközti tűzfal elvette a világosságot, de még így is, a félhomályban is nedvesen piroslott az aggastány gyulladt szemefehérje. Nyomorúságos látványt nyújtott. Farkas Lidi házatája. — Nem is tudtam, hogy férje van — szakította félbe, Ida az öregasszony lamentálását. — Nem az én uram — sopánkodott az asszony — a Vargáné apja. A templombajáró Vargánéé. Csak gondozásba adta hozzánk. Kétszáz koronát fizet érte havonta ... Bizony nem tudom, mi lesz véle ezután, mert én nem vállalom magamra ... — Bizony, bizony — szólalt még cérnavékony hangon az öreg is. — Ráírattam a házam. Abban laknak ma is, aztán így bánnak velem. Ide se néznek, sokszor hónapszámra. Postán küldi a pénzt is. Még a gyerekét se ereszti ide ... Ida hirtelen maga előtt látta a duplaablakos, háromszobás, vaskerítéses épületet, amerre naponta elhaladt, de az öregnek egy szót se válaszolt. Miután megígérte, hogy elrendezi a dolgukat, elbúcsúzott. A kicsinyek árvaházba mennek, agghajlékba a nagyanyjuk, Vargáné apja pedig kórházba kerül... Aztán szomorúan ballagott hazafelé. Vargáné éppen akkor fordult ki a szépen kovácsolt vaskapun, vadonatúj selyemruhában, Jucin világoskék nylonruha volt. Árasztották maguk körül a szappanszagot. Imakönyvet is tartottak kezükben mind a ketten, mert könmenetbe indultak, mivel, hogy nagyszombat volt. Kötődve szólott a tanítónőhöz, Varga Petemé: — Nem tart velünk, elvtársnő? Gondolja meg. Nem szégyen az alázat... — Nem szégyen — válaszolta lehangoltam Bónis Ida — csakhogy nincsen rá szükségem. Különben azt hiszem, magánál is inkább mákony az, amit alázatnak nevez... meg is értem. A maga helyében, én sem aludnék nyugodtan... Vargánénak égy pillanatra elakadt a lélegzete, megrökönyödve nézett a tanítónő után. Csak állt és nézett... nézett... amíg Bónis Ida egyenes tartással be nem fordult a kórház felé vezető utcácskába... Bártfay Tibor „Mauthausen áldozatai“ című szoborkompozíciójának modellje BATTA GYÖRGY: A lány Kék ég alatt piros szoknyában Hajlong a lány, kivillan combja. Kapál, kapál és nem is sejti, Lesi egy legény, Egész a bolondja. Nap nap után reggeltől estig Kapál, hajlong, kivillan combja. Nem is sejti, nem is érzi Az a legény már egész bolondja „Holnap este már megsúgom neki hogy szívét bárhogy őrzi a borda Kilopom onnan, mert szeretem én Vagyok álmomban is bolondja“ Megkapálta végig a krumplit. Már nem hajlong, nem villan combja. Hó hullik lassan, és nem is sejti Az a legény egész bolondja. Megöregedtek csendben. A legény ősz már A lánynak is jehérlik kontya. Hányszor hullott a hó márl S még most se sejti, a legény egészen bolondja A koporsó fekete ege fölötte, Földben a lány, többet nem villan combja. Soha nem tudja meg már szegény, Az a legény most is a bolondja. 12 SZABAD FÖLDMŰVES 1965. február 2«. (VII. folytatás) Alekszfej kiugrott a fülkéből és utánaszaladt. — Állj meg, Kszenykaí ... Hallod? Állj meg már! Megállt, belenézett az arcába, mélyet élesen megvilágított az autó fényszórója, és lesütötte a szemét. A fiú megfogta a kezét. Széles, meleg tenyere volt, a lány valamennyi ujja elfért benne, akár egy nagy prémkesztyűben. — Kszeny... — szólalt meg Alekszej. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Kszenyija látta félig nyitott ajkát. El akart húzódni, de nem volt ereje hozzá. — Mit akarsz tőlem? — préselte ki magából fáradtan, és megint megpillantotta a fiú száját. Sarkon fordult, és visszasietett az autóhoz. — De ne bolondozz többé — mondta még, és megint hátra mászott fel, a hordó mellé. Alekszej ezúttal óvatosan vezetett'. Kszenyija hátát az oldaldeszkához támasztotta, és olyan puhán ringatózott, mintha csónakban ülne. A fülkét ágak verdesték, fülében duruzsolt a szél, s az égen vidáman pislogtak a csillagok. Kszenyijáék háza előtt megáHt az autó. — Köszönöm! — kiáltotta a lány, és a kisajtóhoz szaladt. Az udvaron egy fa mögé rejtőzött. Látta, mint Alekszej gyufát sercent, de az nem lobban fel, erre kidobja, másikat vesz elő, s azzal rágyújt. Alekszej nem mozdult, Kszenyija sem, egyre csak a cigaretta parazsát nézte. A fiú végre indított. De Kszenyija továbbra is csak állt, és hallgatta az egyre távolodó motorzúgást. Mintha semmi se történt volna. Minden úgy volt, mint az éjszakai találkozás előtt: reggelente a lány kisietett a hizlaldába, kitisztította a rekeszeket, megetette a malacokat, néha bement a városba szüleivel a szekta összejöveteleire — és mégis minden egészen másképp volt. A levegőben ökörnyál úszkált, meg-megcsillanva a napfényben; s olyan volt, mintha a földtől egészen a magas, hűvös égboltig feszülne, s halkan, ünnepélyesen zsongana. Tiszta csengése egész nap visszahangztt Kszenyija fülében. Aludt, dolgozott, evett, imádkozott, de közben szüntelenül hallotta ezt a csengő-bongó muzsikát, amitől csendes, szomorkás, öröm és ünnepi nyugalom töltötte el. Éjszakánként is felébredt, hirtelen, mintha megrázta volna valaki, ilyenkor hangosan vert a szíve, nyitott szemmel feküdt és mosolygott, maga sem tudta, miért. Ügy érezte, mintha a következő percben valaminek történnie kellene vele. Valami olyasminek, amit soha nem tapasztalt, de ami nagy örömet' szerez. A réten darvak játszadoztak: hol magasra röppentek, hol egészen leereszkedtek a földre, majd az erdő fölött köröztek, aztán útrakészen ékalakban rendeződtek. Hamarosan útrakelnek távoli tájakra, s az öregek még egyszer, utoljára kipróbálják tapasztalatlan, lármás fiókáik erejét. Kszenyija elnézte, hogyan szállnak fel a fiatal darvak, hogyan törnek egyenesen a nap felé, és úgy tetszett, ha egy icipicit ellökné magát a földtől, ő is velük szállhatna, mind magasabbra és magasabbra, gyorsan, szélsebesen — olyan könnyűnek érezte most magát. A házuk előtt, a hizlalda mellett, az utakon sűrű porfelhőben — mintha füstbe burkolóztak volna — éjjelnappal vonultak a gabonával megrakott teherautók. Napsütötte, meleg napok követték egymást, aztán egyszer csak beköszöntött az eső, és úgy tetszet, abba se marad egészen a fagy beálltáig. A fákról lepergett a lomb, az égen alacsonyan úsztak a nedves felhők, a szél tapadós, sárga leveleket kergetett. Az egyik ilyen napon, munkába menet, megint összefutott Alekszejjel, a kolhoz gyümölcsösében. Egy öreg, görbe almafa alatt állt a fiú, sapkáját mélyen a szemébe húzta. Most is szemerkélt az eső, és a víz sapkája ellenzőjéről szájára csöpögött. Amint meglátta Kszenyiját, tenyerével letörölte az arcéi, és elébe ment. — Hát mégis kibőjtöltelek. Szervusz. A lány lehajtott fejjel, szótlanul ment el mellette. — Mi az, már rám se nézel? — kezdte a fiú, aki utolérte. Kszenyija nem állta meg, s elnevette magát: — Miért, mi vagy te, talán csoda, hogy rád kell néznem? — Na hallod! Milyen régen nem találkoztunk, biztosan hiányoztam már neked. — Tessék? — Hiányoztam, mondom. — Ajaj! De még mennyire!’ Alekszej Kszenyija mellett ment, s a lány attól, hogy hallotta a lélegzését, egyszerre örült is, meg félt is. A fiú fényesre tisztított csizmáján, melyet még nem szennyezett be a sár, kerek esőcseppek púposodtak. — Mert te nagyon hiányoztál énnekem — vallotta be Alekszej. — Gabonát hordtam, és már alig vártam, hogy viszontlássalak. Kszenyija elpirult. — Úgyis hazudsz — mondta halkan. — Minek hazudnék?, Ültem a kormány melleti, s közben folyton a szemedet láttam. — És mondd, gyakran szédíted ilyesmivel a lányokat? — Mosolyogni próbált, de nem tudott; mintha megdermedt volna a szája széle. Az ösvényen, a lehullott levelek között egy kő hevert. Alekszej belerúgott; megzörrentek a levelek, s a kő a bokrok közé repült. Csizmája orrára agyagcsomó tapadt. — De buta vagy! — bosszankodott a fiú. — Nem tréfálok. Megállt, és akaratlanul megállt Kszenyija is. Felemelte a fejét, megpillantotta a fiú szemét, és úgy érezte, mintha megperzselte volna ez a szempár. — Ne ... — könyörgött. — Kérlek, hagyj el engem. Kérlek ... Azzal megfordult és elszaladt. Ettől a naptól kezdve a hosszabb utat választotta munkába menet. Alekszej egyszer-kétszer kijött a telepre valami szállítmánnyal, néha üres kocsival is befutott, de Kszenyija nem akart találkozni vele s ilyenkor elbújt valahová. Egyszer éppen éjszakai ügyeletes volt. Petrovnának kellett volna kintmaradnia vele együtt, de ő két nappal ezelőtt bőrig ázott és meghűlt. Kszenyija nem nagyon szívlelte Petrovnát, amiért örökké bolondozott, és csasztuskákat költött, de most, hogy megbetegedett, mintha megváltozott volna a hizlalda élete. Minden úgy ment, mint azelőtt, és mégis másként. A „vörös sarokba“ húzódott, és kinézett az ablakon. Az abiak előtt vadul rázta a szél az udvar egyetlen fáját, egy fiatal, erős tölgyet. Szakadt az eső, dühösen dobolt a tetőn, verte az ablakokat, s mint az ostor sziszegve csapkodta a földet. A tölgyfáról szüntelenül hullottak a megfeketült levelek, és nekivágódtak az ablaktáblának. Már egy óra felé járt. Kszenyija élbóbiskolt a lócán; egyszer csak arra riadt fel, hogy megnyikordult az ajtó. Kinyitotta a szemét és megpillantotta
