Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-08-01 / 62. szám
Mese.? Valóban jobb lenne, ha azokat az eseményeket mesének nevezhetnénk. Csakhogy mesének túl kegyetlen valóság volt az. Halállal, tűzzél, vérrel borított Európa. Az anyák kebléről elszakították gyermekeiket. Én is védtem az enyémet ötelésemmel. Ám mondjátok, mit jelentett az anya ölelése az ellen a pusztulás ellen? Mennyire messze van már mindez s mégis milyen közel. Távolt, ami volt. Közeli, amit még mindig magunkban hordunk. Jól megjegyzett, bevésődött emlékek!.., Ti gyerekek, most utánozni akarjátok mindazt, Hegyek, partizánok. Völgyek, németek, Szabadság, Vörös Hadsereg. Százhangú kiáltások: hurdáá, hurááá. Persze netn volt az olyan egyszerű. — Néni — szól közbe a kis, napsúgár-arcú Ondrík - és mi hol voltunk okkor? — Tit Ti éppen akkor születtetek. Vagy egészen kicsi, ártatlan gyerekek voltatok — mondom, — Hiszen anyukátok már biztosan beszélt nektek erről. Pont a legrosszabbkor születtetek. Éppen akkor zúdult hazánkra a háború, kezdődött a Felkelés. Amikor a mi Branonk született, Pozsonyban éppen légiriadó volt. Gyuszi erre hízelegni kezd, forgatja rám a szemét, — Néni, nénike, én már tudom, hogyan volt Pozsonyban. Engem az nem érdekel. Én azt szeretném tudni, mi volt a hegyekben. A hegyekben nénike! Fogja a kezem és húz, üljünk az asztal mellé, Ogy mint a partizánok a tábortűz köré. Csak Fedor ingadozott egy pillanatig, igazgatta, babrálgatta kezében a gallyacskát, hogy ne kelljen a helyéről elmozdulnia. A mese végeztével partizánosdit akart játszani, — Azt mondd el néni, hogyan volt a gyerekekkel a hegyekben. Azt még nem tudjuk. Ondrík könyörög, kuncsorog s elsőként szalad leülni az asztal mellé. Ahogy fut meg-megrázza fejecskéjét. Göndör fürtjei himbálóznak mint valami aranyozott karikák, * * * Elmondom hát nektek, mint is volt a gyerekekkel a hegyekben, a Felkelés idején. A mi Brartonk fél éves volt akkor.,, Amint megszületett szüléinkhez költöztünk Árvába, mert Pozsonyt már bombázták. Rokonaink csendes házában telepedtünk meg. Szüleimmel megbeszéltük, ha menekülni kellene, majd várok Brankoval a ház előtt összecsomagolva s ök eljönnek értünk kocsival. Egy szép szeptemberi napon megkezdődött. / Zakopané és Ruiomberok felöl német csapatok verekedtek át magukat a felkelő Árva felé Be akartak bennünket keríteni. Zúgtak a repülőgépek, bömböltek az ágyúk, aknák, golyószórók. A falvak népe a hegyekbe menekült. Ki szekéren, ki gyalog; magával cipelve a legszükségesebb ruhát, élelmet. A batyukban csak kevéske cókmök, kinek mennyire tellett az erejéből. A német csapatok hatalmas túlerővel törték át magukat Brestován, Felső-Árván a két Kabin irányába, Az országúton harckocsik, lovak, emberek száguldanak. A németek kihalt, néptelen falvakat találhatnak csak. Senkit sem szabad kézre keríteniük. Az országúton szüntelenül emberek, kocsik, lovak dübörögnek, Elment az utolsó kocsi is, aztán minden elcsendesült. Csak Brestová felöl hallatszott lövöldözés. En még mindig rokonaim elhagyott hátának verandáján átlók. Várom szüleim szekerét. Nem jönnek. Gondolkodóm. Vajon hogyan történhetett ez? Nem jönnek, pedig ez volt az utolsó Szalmaszál. A falu kiürült. Rettenetes csend tespedt köröttem. Hallom felzaklatott szívverésem. Most már tudom — teljesen egyedül maradtam a faluban. Brestová felől közelednek a németek. Mellettem a kocsiban ártatlan kisgyermek. Becsomagolt pelenkák, termoszban tea, egy edénykében tej, keksz s egy darabka kenyér. Amit hirtelen összekapkodtam. S egyszeresük aknák hullanak a falura. Magas ívben, egyik a másik után, az alvégtől a felvégig. Állok a gyerekkel a verandán, a ház ajtaja zárva. Rokonaim a nagy sürgés-forgásban magukkal vitték a kulcsot. Mit lehet itt még tenni?... Magas ív, halált hozó lövedék __ bumm! Pontos időközökben sivít valami nyúlós, hosszú „í" s a becsapódáskor szétrobban ...bumm! Robbanás bumm! Talán ahány ház, annyi akna. Alvégtől a felvégig. Zuhannak egymás után s mindinkább közelebb felém. Még három ház, aztán már csak kettő. Valami ágaskodik bennem. De mit tovább? Mit tovább? Robbanás ... bumm! A babakocsi fölé hajolok és saját testemmel védem kisfiámat. Akarom, hogy ne pusztuljon el. Akarom, hogy éljen. Ügy tűnik, Hogy ebben a pillanatban páncéllá vált a testem, hogy az anyai szeretet páncéllá változott. Robbanás .,. bumm. Már csak egyetlen ház. Most. Várok. Csend. Lehet, hogy az aknák hullanak tovább csak én nem hallok semmit. Bizonyára megsüketültem. Semmi süvitás. Semmi robbanás. Nem hallani semmit se. Az utolsó akna a szomszéd kertjében robbant. Hihetetlen csend, újra hallom a szivemet. Valahol a partos dombokon megszólal egy golyószóró. Támadnak a partizánok. Fellélegzem. Megint a partizánok, a mi katonáink. Hallatszik a golyószöró a bozótból is. Aztán a patak felöl gránát. Felocsúdok, A mieink. Megint a mieink. Élni kell. S éppen csak felocsúdtam, az országúton {elzúgtak a motorok. A búgás erősödik, közeledik, mint az imént az a nyúlós, magas, halált hozó „t". Felemelkedem, majd hirtelen vissza, hajolok. Már itt vannak. Nem messze, a kanyarban katonai motorkerékpárokat veszek észre. Már itt vannak, közelednek napjaink minótauroszai. Azt mondjátok, a mínőtaurosz félig ember, félig bika volt s itt ez korszerűen felszerelt katonaság. Valóban katonaság közeledett s mégis, ne tévedjünk, ök napjaink mihótauroszai. A hitleristák menetoszlopa. A nagy zajra fészkelődül kezd a gyerek a kocsiban. Megmerevedek, de nyomban átvillan rajtam: csak nem elveszteni a lélekjelenlétet, megőrizni a józan észt. Mint egy felnőttnek, jelzek a gyereknek. Ajkamra szorítom az ujjam, szemmel beszélek hozzá. Most egy mukkot se. Csak ez segíthet rajtunk. Csak ez menthet meg bennünket kisfiam. A motorkerékpárok a felvég felé tartanak. Egy részük a faluban marad. Ketten pont a mi házunk előtt állnak meg. Az egyik német távcsövet vesz elő s alaposan szemügyre veszi a környéket, főleg a határi utat, amely mellettünk húzódik. 4 másik készenlétben tartja géppisztolyát. A kocsi fölé hajótok. A veranda deszkái takarnak, a résén keresztül figyelem őket. Az idő rettenetesen lassan halad. Minden másodperc egy év. Valóban, minden másodperc egy évnek tűnik. S ilyenkor rendszerint a legborzasztóbb dolgok ötlenek fel az emberben. Hirtelen arra gondoltam, hogy egy héttel ezelőtt Árvában a németek lelőttek egy kisgyermeket édesanyjával együtt. Amikor a pincébe menekültek, akkor lőtték őket te. A gyermeket a karjai közt tartotta s bizonyára ö is azt hitte, hogy az anyai szeretet páncél, hogy az édesanyák az élet veszélyes perceiben páncéllá változhatnak. Lelőtték a gyermekével együtt. A hír, mint a vlltám repült szét Árvában. Egy hete volt ez, s a véres történet most az eszembe jutott. A deszkák résein keresztül az utat kémlelem. Lehet, hogy éppen ez a katona volt a gyilkos, aki most itt előttünk megállt. Lehet, hogy már tíz és tíz ártatlan anyát és gyermeket ölt meg. Most egy kis mocorgás, elővigyázatlan mozdulat, hangosabb sóhajtás a hatált jelentené. Bírjad ki kisfiam. Neked élned kell. Nem születtél hiába. Saját magunk nem repülünk a pofájukba. A gyermek meg se mozdul. Fekszik, mint akit meghipnotizáltak. Csak a szeme mozdul egy keveset. Ti lehet, hogy netn hiszitek, de így volt. Az a szem bíztatott engem: ne félj anyu, rám számíthatsz, rám támaszkodhatsz. A géppisztotyos katona az út szélén sétálgatott. A másik távcsövével a házunkat nézegette, Az ablakokat, a háztetőt, a padlásablakot, a lépcsőket, ajtót. S a veranda? Összevontam a szemem. Ügy tűnt, hogy ezt a feszültséget nem bírom tovább. Hogy elkezdek kiabálni: nem vagyok állat, hogy itt görnyedjek, csússzak-más szak a földön. Senkii nem bántottam, senkitől semmit einem vettem. De ha már annyira vérszomjasak vagytok, hát itt vagyok! Hisz valakik visszafizetik ezt nektek, latrok! Csak egy pillanatig tartott mindez. A fóían ész, a megfontoltság győzött. Hiszen gyávaság lenné félelemből a halált választani. Egy gránát robbant. Szorosan a kocsi fölé hajoltam. A fülsiketítő zaj lassan elült a házak között. Az utca felett géppuska ugatott, A felvég felöl csattogtak géppisztolyok. A két német a ház mögé ugrott. Láttam, a minótauroszok is félnek, ők is sebezhetők. A lövöldözés után a felvégről viszszatértek a gépkocsik. A házunk előtt átló német katona felugrott egy motorkerékpárra. Indított. A géppisztotyos utána. Nagy dübörgéssel fordultak vissza Horny Rubinon, Jesenován keresztül át a hegyeken és a Likava völgyén Ruiomberok felé. Ogy látszott, ez csak felderítő egység volt. De tudtam, holnap már többen jönnek. Jönnek majd, mint a sáskák. Holnap lehet, hogy felgyújtják a házakat, leöldösik az embereket. Am tudtam már azt is, hogy a minótauroszok szintén félnek s ók is sebezhetők, halandók. S ez fontos felismerés volt. Aztán jöttek újból. A néptelen faluban felállították az ágyúkat. Az emberek a hegyekben, az aktokban, szállásokon éltek. Mi is ott voltunk már akkor. A németek ágyúikat a hegyek felé irányították. Dörrentek az ágyúk. A mi szállásunk körül az egyik löveg mélyen feltúrta a földet. Aztán az utak és tt patakok mentén szétküldtük őrseiket. A partizánokat és a menekülteket keresték. Egyszeresek, nem messze tölünk németeket veszünk észre. Véd ugyan bennünket az erdő, de a gyerek csacsog, meghallhatnak valami hangot. A testvérem párnával takarja be a száját. Visszafojtjuk a lélegzetünket. Sebesült bátyám fogja a puskát s a földhöz lapulva kúszik a bokrok felé. Erőlködve kúszik, hiszen csak pár napja hozták ide súlyosan sebesülve. A Streénó völgyében sebesült meg. Még kínozták a fájdalmak, a magas láz. Ám vannak pillanatok, amikor a katona megfeledkezik a magas lázról, a fájdalmakról. — Nem adjuk magunkat olyan könnyen — mondja a németekre célozva puskájával. — A gyerek ne mocorogjon — szót még hátra. A fiam száján rajta a párna. Eleinte erősen kapálózott, kapkodta a fejét. Tovább aztán nem ellenkezett. Érzi, hogy a közelben a halál tépked. Nem kaszával, német géppisztollyal. Mindannyian tudatosítjuk ezt. Mozdulatlanságba merevedünk, csak bátyó kúszik a bokrok felé nagy-óvatosan. Nem láthatják őt meg, de akit először megtalálnak, kényszerítik majd, S lehet, hogy rá is kényszerítik — árulja el a többieket. Mit tennének az elsővel, mit a többiekkel? Hiszen háború van s a minótauroszok zabolják áldozataikat. Ezútal se találtak ránk. A kínok perceit éltük át, de élve maradtunk. S élni kellett. Sokat kellett tenni a Felkelésért, A hegyekben is, a völgyekben is. Mindenütt nagy hősiességre volt szükség. Azok, akik a hegyekbe menekültek ezt mondogatták: „Bízunk bennetek, tudjuk, hazafiak vagytokAz egyik a másikra volt utalva. Egyik a másik nélkül elpusztult volna. S ekkor nem is volt vitás, kinek vannak nagyobb érdemei. Tudtuk pontosan kik a harcosok, kik a hazafiak, ki az ellenség, kik a közömbösek. Akkor ez nem volt vitás, csak valamilyen okos találta ki a Felkelés után, hogy érdemet csak az szerzett, akinek fegyver volt a kezében, A harcok közepette, a veszélyben ez nem volt vitás. Mindenki tisztában volt azzal, hogy meghalni csak tett után lehet. S hogy csak így tehet hősi halált halni. így volt ez akkor. Az idő Sohasem állt meg, akkor szintén szabályosan haladt, csakhogy telve volt rettegéssel, embertelenséggel. De a rettegés, az embertelenség nem tarthat örökké. Amikor a katyusák megremegtették Zakopané felöl a levegőt, Brano már elmúlt egy éves. Már beszélt és ugrándozott, amikor Árvába megérkeztek a vörös katonák. Csodálkozva nézték mint táncot, vlháncol s nevettek. — Intyeresznij matcsík. A gyerek forgott, ugrándozott, Emelgette lábacskáját. A fején csupa arany karika, kék szeme mint az ég vagy a végtelen tenger. S a boldog kacagás szétömlött arcocskáján. Kezét hol csípőjére tette, hol magasba emelte. Majd széttárta s körözött, futkosott mint valami galambfióka. — Intyeresznij malcsik! - mondta vidáman az egyik vörös katona és kézen fogta. — Téged Branonak hívnak? Harasó! Brano! — Azt mondták nekünk, hogy te vagy a legkisebb partizán. Körbeállták, beszéltek hozzá. — No, bizony, te egy kis hős vágy!... — Nézzétek - vette öt vállára az egyik katona és forgott vele. - Hős. A legkisebb partizán. A másik csiklandozta hóna alatt. — Látod Braűo, most már nincsen semmi hiba. Többé nem kell félned « fasisztáktól. Fiam tartja a katona fejét. Egyik kezével az álla alatt, másikkal szőke, göndör haját. A katona játszik vele, mindketten nevetnek, csintalankodnak. S Brano fenn, a magasban. így látom öt még ma is, holott már iskolába jár, s osztálytársaival partizánosdit játszik. * * * Így volt ez gyerekek, mondom és befejezem a mesélést. így volt és még mindenféleképpen. De a többi, az már felnőtteknek való. Ha nagyok tesztek, majd elmondom nektek, hogy a Felkelésben voltak olyanok is, akik számításból fogtak fegyvert és gyávák voltak. És akadtak árulók is. De olyanok is voltak, akik agyonverték ugyan a sárkányt, felszabadították a népet, de azután ök maguk váltak sárkánnyá s kínozták az embereket. És nem beszélek most nektek a tömegsírokról, a koncentrációs táborokról, a fogolytáborok borzalmairól, az akasztöfákról, a benzinnel teöntött és élv« elégetett emberekről, a nemeckái mészégetőről, Krémnickárót, a felégetett falvakról — Ostry Grófiról, Kinkről •“ A Felkelés többezer halottjáról, a második világháború harmincmillió áldózatárdl. Ez nem ilyen kicsi gyermekeknek való. Láttam mennyire nyomasztóan hatott rájuk az iménti történet. Azért fejeztem be vidámabban. S azért is, hogy jegyezzék meg: vannak a világon olyan dolgok is, amelyek szépek, jók s érdemes értük élni. Az ám, csakhogy a gyerekek mindennek ellenére úgy ülnek az asztalnál, mintha odaszegezték volna őket. — Gyerekek - szólok hozzájuk és mosolygok. A nevetés nem hat. — Néni — szólal meg végül, mintha varázslatból ébredne, Gyuszi, — És magát néni Brankoval együtt lelőtték volna? — így tették rendszerint. —’ Es maguknak nem volt puskájuk? — Nem, nem volt. Félelem gyötri öt, látom rajta, — Es ha Brankot lelőtték volna, akkor most nem járhatna iskolába? Lám, ez gyötri öt. Gyuszi után Ondrík szólal meg. Nem veszi le rólam kék szemét s közben aranytó szőke hajában turkál. — Ilyen haja volt Branonak akkor mint nekem? — Olyan, éppen olyan. Aztán később sötétedni kezdett. És kék szeme is volt, mint most. — Ha lelőtték volna ót, akkor én úgy egy kicsit a néniné is lennéki megkérdezném az anyukámtól. Megstmogattam szőke haját, magamhoz vontam. — Néni — szorongatja a kezem Gyuszi, talán azért, hogy mutassam,' őt is szeretem; vagy talán ő akarta nekem a szeretetét nyilvánítani. (Fordította: P. I.) Ének a tisztaságról Zs. Nagy Lajos verseskötete Evek óta találkozhatunk különféle lapjaink hasábjain Zsélyi Nagy Lajos sok tehetséget eláruló szép költeményeivel. Igazi örömünkre szolgai, hogy végre önálló kötettel is jelentkezik fiatalabb költönemzedékünk egyik learokonszenvesebb egyénisége. Az ENEK A TISZTASÁGRÓL Zs. Nagy Lajos sajátos, egyéni eszközeivel, a túlzásoktól és erőltetetten egyénieskedő hangvételtől mentes egyszerit és természetes képalkotással, remek formaérzékkel, érthető, tiszta, sallangmentes nyelvezettel tesz tanúságot a költészet igaz! szépségeiről, a költő derűs életszemléletéről, művészi Igényességéről és mértéktartó kifejezési készségéről. A kötet négy ciklusban (Csillagok, Tűnő lábad nyomán. Örök szivárvány, Ének a tisztaságról) 57 verset tartalmaz. A Csillagok című ciklus költeményei tehetségesen tükrözik a költő szubjektív benyomásait tájakról, év-M asíroztunk a Dorozsmán-túli síkon, rechts um, links um és gradaus, kehrt euch és kniet. Végtelen magyar róna, rád fejemet hadd hajtom, sötét kedvemre békés fényedet hintsd! M asíroztunk vezénysZök vad zajában, rechts um, link» um és gradaus, nieder — auf. Mint békedal leng szélmalmok vitorlája. „A Gewehr nyolc főrésze: also a Lauf .. .“ „Fejeket fel!“ Nem sikerül, lekökad. A fűvet letiporják súlyos bakancsaink. A szívünket tiporjuk, mint vetést pusztító had. Nincs semmi, mi enyhítse a poklot, ezt a kínt... ST. K. NEUMANN: Masíroztunk M asíroztunk egyre. Az idő állt egyhelyben. Ogy tűnt, mint romlott gyümölcs, az életem olyan. Azután hirtelen éreztem, illat lebben: min járunk, puha szőnyeg, virágzó borbolya. M int szarvas szimatoltam, hogy hol vagyok, felejtve. Arcomra, éreztem, derűs mosoly suhan. Immár hűs erdőn át győztesként meneteltem, lábam hazai rögön lépdelt rugalmasan. Fordította: Fiigedi Elek szakokról, természetről és emberekről. Egyszerűség, fiatalos lendület, egyéni látásmód, tömör és kristálytiszta kifejezésmód jellemzi e ciklus verséit. A Csillagok című ciklus legsikerültebb költeményei a Martonfala. A jókedv* romboló, Esik, Búcsú Esélytől és a Csillagok. A szerelmi líra Intim tónusaival találkozunk a Tűnő lábad nyomán című viselő ciklusban. Ezek a költemények a női szépség varázsa előtt meghajtó, a párját kereső, szerelmes költő valló, másai. Milyen meggyőzően őszinték, emberiek, s éppen ezért szépek például a Tavaszi vallomás következő sorai: Mert jő barátban nincs többé hiány, de kéne már egy kedves kisleány. Az ember, haj, de sokszor tántorog, ha nem óvják öt bársonyos karok. Ha nem vigyázzák őt leányszemek, Nefelejcsszín, csöppnyi tengerek: a vágya, mint a borzas csillagok, csókszomjasan öntengelyén forog.“ Az Örök szivárvány, a kötet harmadik ciklusa a párjára lelt költő elmélyültebb szerelmi lírájának szintézise. A költő érzelmeinek tolmácsolása ebben a ciklusban már kiforrottabb, határozottabb, mint az előzőben, A ciklus egyik kiemelkedően szép költeménye a Téli vallomás, melynek megkapó sorai az örökszép Shakespeare-szonettek hangulatát, művészi erejét idézik. Az Örök szivárvány ciklus költeményei fegyelmezett képalkotásukkal, a szerelem komplexumának sokrétű és mégis nemesen egyszerű tolmácsoláséval vitathatatlanul új színfoltokat képviselnek hazai magyar költészetünk palettáján. Ezt bizonyítják az olyan költemények, mint például a Kegyelmettetek. Térka, Hozzád erek stb. A kötet utolsó ciklusa at Ének a tisztaságról. E ciklus költeményei gondolatgazdsságukkal, a költő szubjektív problémáinak a világ, a társadalom problémaival azonosuló hitvallása által, az útkeresés, probléma-megoldés jellemezte hangvételükkel a legnagyobb mértékben járulnak hozzá Zs. Nagy Lajos költól profiljának megrajzolásához, Emberszeretet, hit az emberekben, az emberi észben és józanságban, a világot érdeklő vagy aggasztó problémák megoldását sürgető akarás és türelmetlenség jellemzik a ciklus költeményeinek mondanivalóját, tgen szépek a költőnek szüleiről és fiatalon elhunyt öccséről irt költeményei (Anyám, Apám, Fájdalom). A ciklus és egyben a kötet záró kői. teménye a Lenne meg szavam. Belőle idézzük: „Most érzem, lenne meg szavam egynéhány megsejtett csodára, a hegyek alatt csobbanó hullámok rejtett ritmusára, néhány virágra, napsugárra, barátaim tekintetére, tavaszra, nyárra, őszre, télre, lenne még szavam az egészre.“ A költemény tanuságtétele Zs. Nagy Lajos alkotókedvének, bíztatás mindannyiunk számára, hogy „lesz még szava“ hozzánk, kibontakozö tehetsége további állomásaiként Újabb kötetekkel gazdagítja majd hazai költészetünket. Sági Tóth Tibor
