Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-08-01 / 62. szám
ÉN VAGYOK A FÜ. A MUNKAI BÍZZÁTOK RÁM. (Sandburg) LJ úsz év már történelem. Az emberek ennyi év után lassan elfeledik azt, amit korábban lényegesnek tartottak, elfeledik azt. ami húsz év előtti életüket kitöltötte, ami célt és értelmet adott tetteiknek. A húsz év előtti világ a borzalmak világa volt; a háború utolsó előtti éve, a második világégés véres fináléja. Vajon mennyi maradt meg belőle az emberek tudatában, vajon mennyire emlékeznek ?! Valahol azt olvastam, hogy a „Felkelésről ma már tudjuk pontosan mi nem igaz. de még nem ismerjük a teljes igazságot“ A történelem a történészek dolga Én csak azt adhatom tovább, amit a húsz év előtti harcok résztvevői elmondtak: csak arról tudok beszélni, ami végigborzongott rajtam az emlékművek és tömegsírok színhelyén, ahol a fű. Sandburg füve — már elvégezte a rábízott munkát. * * * Visz az autó. Az utak mellett érő gabonatáblák haragoszöld kukoricások, folyók, távoli gyárkémények és meszsze az ég kupoláját tartó örökzöld fenyvesek. Napfény, munka, láz. A strandokon barnára égett fiatalok, a folyók mellett tarka camping-táborok, autók, motorkerékpárok, mindennapi életünk ismert valóságai. Visz az autó. Elmaradnak mellettünk a városok, falvak, s már Közép- Szlovákia hegyei között száguldunk. Felkelés, partizánok, háború. Itt valóság volt. Könyörtelen harc, embertelenség. Nekem könyvek, filmek, novellák, versek élménye. Valamiféle romantika, rózsasándoros, szegénylegénykedés, virtuskodás, játék, amelybe bele lehet halni, de ahol a halál ténye lényegtelen. Magamban sehogy sem tudtam feltérképezni ezt a valóságot eddig, s meg sem próbáltam. A háború más emlékeket hagyott bennem. S most itt állok Besztercebánya főterén, szemben a múzeum, a tér alsó felén az emlékmű, a házak falához tatarozóállványok támaszkodnak; a felkelőit városa készül a huszadik évfor-Rimaszombat, Fülek és Rozsnyó környékéről. A Felkelésben részt vevő magyar partizánok tevékenysége felől érdeklődöm. Nógrádi nevét említi leghamarabb, majd Keletiét, aki a Thälmanh egység hírszolgálatának a parancsnoka volt. Kint elborul az ég és hirtelen megered a nyári zápor. Villám villámot ér, mintha a húsz év előtti háború felidézett emlékei válnának valósággá. Dühöng a vihar ... Dokumentumok kerülnek elő egy barna dossziéból. — Maga az első újságíró, aki ezeket látja — mondja Bolka Pál. Három magyar nyelvű röpirat fekszik előttem. — Volt még kettő — mondja, — de valaki „kölcsönvette“ s még most is várom, hogy visszahozza. — Hol készültek ezek a röpiratok? — Itt Zólyomban az egyik nyomdában — válaszol. — Nagyobbik részüket átvittük a határon Magyarországra, hogy a magyar vasutasok, munkások és parasztok között felszítsuk az ellenállás tüzét. Olvasom a röpiratokat... „Tegyétek le a kalapácsot és a kapát, fogjatok fegyvert! Vegyetek példát a többi szomszéd népektől! Tekintsetek a maroknyi szlovák népre, milyen hősiesen harcol a német hiénák ellen, s milyen elszántsággal tisztítja hazáját a német, s az azokat szolgáló fasisztáktól!“ S az aláírás; „A magyar partizánparancsnokság.“ Hogy maradt meg abban a zűrzavarban ez a néhány papir? Hol? Néha a dolgoknak csodálatos történetük van. Mikor házak, hidak, egész városok váltak szinte órák alatt romhalmazzá, mikor az ember az életét egy pár bakanccsal megválthatta, vagy ugyanazért elveszíthette, volt aki már arra gondolt, hogy néhány röpirat egyszer érték lehet, hiteles adat, amely igazol és bizonyít. — Becsavartam egy képes újságba néhányat, s a nyomda udvarán lévő fáskamra gerendája alá tettem. Hogy miért ? Már nem is emlékszem. Negyvenhatban újra ott jártam, akkor Bolka Pál. dhiióra. Pezseg az élet. Autó, autó után száguld, magyarországi kirándulók serege érdeklődik a nevezetességek után. Az én jegyzetfüzetembe pedig már címek, nevek, helységek sorjáznak; Bolka Pál, Zólyom, Kaliste, Ba~ láze, Rozsnyó, Sklabina — * * * Zólyom. Csendes utca, vihar előtti forróság. A bokrok szinte mozdulatlanok. A második emeleten csengetek, háromszor egymás után. Nyílik az ajtó. A házigazda, Bolka Pál, a kölcsönös bemutatkozás után a szobába tessékel. A meleg ide is elkísér. Teljesen közömbös dolgokról beszélünk. Mintha valamelyik hazai öreg ismerősömmel találkoztam volna. Bolka Pál előbb a II. Csehszlovák Partizánbrigád parancsnokságában tevékenykedett, majd a Thälmann partizánzászlóalj hírszerző- és propagációs részlegén. A Thälmann zászlóalj több mint 360 emberből állt, köztük sok magyar nemzetiségű, eszembe jutottak. Hazahoztam, s most itt vannak. Még egy ideig ... — S később ? — Az emlékeimet írom a Párttörténeti Intézet számára. Az íráshoz csatolom a röpiratokat is. De engem a harcok is érdekelnek. Hol harcoltak a magyar partizáncsapat tagjai? Bolka elvtárs helységneveket sorol. Annyi van, hogy alig győzöm lejegyezni. Az egész Rozsnyó környéke, Rimaszombat, Losonc; az akkori szlovák —magyar határ fele hossza, hisz Nógrádi csoportja például egészen Ipolyságig verekedett a fasisztákkal, ott lépte át a határt, hogy azután a salgótarjáni szénmedencében folytassa a harcot a hitleristák és az akkor már hatalmon lévő Szálasi-bérencek ellen. — Hallottam — mondja, — hogy Nógrádi elvtárs már megírta emlékeit Sajnos, még nem sikerült hozzájutnom. Pedig nagyon szeretném elolvasni. Bizonyára kitér a Zólyomban töltött napokra és harcokra is ... Mert ;tt is történt egy és más. — Ha valamit elmondana abból az ;gy és másból. Legalább egyet. — Egyet? Nem olyan egyszerű az. Az a baj, hogy nem emlékszem a nevekre már. Nevek nélkül meg nem sokat ér az egész. De mindegy. A csoportunkat Tomasovcébe helyezték át, közvetlenül a magyar határra. Ez abban az időben volt, mikor Horthy békét kért Moszkvától. Mi hoztuk át a magyar főtiszteket... Nógrádi Sándor Emlékeimből című könyvében így emlékszik erre az akcióra: „...valamivel kilenc óra előtt kötöttünk ki a „Három tölgynél“ (a Tri Duby-i repülőtérről van szó). Onnan Zólyomba vittek bennünket a Voljanszky századós parancsnoksága alatt álló partizándandár törzséhez. Ez volt az a dandárparancsnokság, amelynek a segítségével néhány , nappal eiőbb Horthy megbízottjai: Dálnoky Miklós Béla, Vörös János, Faragó, Teleki Géza és a hozzájuk csatlakozó Balogh István átlépték a határt, amely tovább szállította őket, Moszkvába. A küldöttség békét kért a szovjet kormánytól“. Két tanú emlékei találkoztak húsz év után. De engem a partizánháború apró mozzanatai, részletei is érdekelnek. Úgy, ahogy történt, a maga teljességében szeretném hallani, s lehántani róla a romantika burkát. Nem megy! Hiába! — Inkább ne beszéljünk arról. Minek újra felidézni a borzalmakat. Tanúságul? Kell? Okvetlenül kell? Jó, Rusznyák András akkor mondok néhányat. Krasznahorka környékén voltunk. Nagyon kevesen és nagyon rongyosan. Átkozottul hideg idő volt és méter magas' hó. Harcoltunk, ültünk, mert különben minket öltek volna. A harc volt az egyetlen lehetőség az életre. Egy gránát hajnalban a fasiszták fedezékébe, egy sorozat a géppisztolyból, egy késszúrás ... így volt, ez volt, erre kíváncsi?! Krasznahorka ... Ott engem is eltalált egy szilánk... De ez már nem érdekes. Hallgatok. Nincs több kérdezni valóm. Nem tudok semmit mondani... Sandburg jut eszembe ... „Én vagyok a fű .. Húsz éve ... Milyen hamar elfeledjük mi a borzalmakat. — Ha volna ideje, szívesen megmutatnám azokat a helyeket, amelyekről beszéltem. Pontosan, hogy ki hol állt, ki honnan tüzelt, ki hol halt meg ... így elmondani nagyon kevés, szinte semmi. Kint a vihar már elült, csak az eső szitál apró cseppekben. Zólyom fölé magasodva Balassi vára őrködik az évek múlása felett. Megyünk az utcán, ketten egy esernyő alatt, a város belseje felé. Azt gondolom: huszonhét éves vagyok, ez az ember itt mellettem hatvankettő. Hatvankét éves koromban vajon nekem milyen emlékeim lesznek ? * * * Ez itt a Tri Duby-i repülőtér. Karcsú, lökhajtásos vadászgépek csillognak ezüstösen a nap perzselő sugaraiban. Annak idején itt szálltak le a szovjet repülőgépek fegyvert és gyógyszert hozva a felkelésben harcoló katonák számára. Száguld az autó fel a hegyekbe a történelem nyomán, majd egy hatalmas kanyart rajzolva az országutak pókháló-szövevényében Rozsnyóba érünk. A múzeumban dokumentumok tornyosulnak, itt is készülnek a Szlovák Nemzeti Felkelés huszadik évfordulójára. Az egész város tele fiatalos kedvvel: az érettségizett egészségügyi iskolások éppen a bankettjüket tartják, virágok, zene, emlékezetes délután. Kit érdekel ilyenkor a háború, a húsz év előtti kegyetlenségek? Kinek számít most az az egész história? Más is volt már, s a világ sora tovább dübörög a maga közönyösségével az emberiség felett. De vannak akik az emlékektől soha nem tudnak megszabadulni, vannak, akiknek az emlékezés az életet jelenti. Bányász utca 11. Idős ember ül a ház árnyékában. Az udvaron vörösen izzó rózsabokor, a kút szélén unatkozó félig-telt vizeskanna. — Én már hetvenegy éves vagyok,— mondja Rusznyák András — sokat megértem, nagyon sokat... Abból maga regényt írhatna. Ilyen vastagot — mutatja két tenyere közé véve a semmit. Azt hiszem a fájdalmakat felidézni kegyetlenség. Még húsz év után is. De mit tehet a riporter? Rusznyák András egész családja benne volt a felkelésben az első perctől kezdve a tragédiákon keresztül az utolsóig. Felesége és három lánya élelmiszert, kötszert, orvosságot vásárolt a partizánok számára, amit a kisebbik Rusznyák fiú hordott a hegyekbe. Az idősebb fia, Dezső, akkor huszonegy éves volt, s az elsők között állt be partizánnak. Az akciókat Rusznyák András szervezte. Hozzá jártak éjszakánként a partizánok, tanácsokat adott nekik, híreket a németekről, a frontról és a családjukról. Leveleket és élelmiszert küldött a felkelőknek. Míg egyszer... Igen, míg egyszer az egyik partizán felesége, ki tudja miért beárulta őket, s a németek az egész családot elvitték. Az idősebbik fiát Csetneknél fogták el nyolc társával együtt, de azt már csak a háború után tudta meg, azt is, hogy mind a nyolcukat felakasztották Miskolcon. A Rusznyák családot Balassagyarmatra hurcolták, majd a komáromi Csillag-börtönbe. A további út Németországba vezetett. Ott halt meg Rusznyák András felesége, s a kisebbik fia, Gyula. Az ember így, ilyen szárazon képes megfogalmazni húsz év után a borzalmakat, egy család tragédiáját. De mindjárt kikívánkozik a nyugtalanító kérdés is; Vajon hány család sorsát foglalta össze ? Ki tudná felkutatni? így, ilyen beszélgetések után válik semmivé az én partizánromantikám, így kezdődik az a borzongás, az az életre szóló élmény-tudatosítás, amelyet már soha sem hagyhatok el. Rusznyák András beszél, lassan peregnek szavai. Közben pipára gyújt és csendes nyugalommal eregeti a füstöt. Az út hazafelé Németországból, betegség, amit magában hurcolt, s ami teljesen tönkre tette, hogy mire hazaért, mint a járni tanuló csecsemő négykézláb kapaszkodott fel a lépcsőkön az ajtóig. Később a hír, hogy a feleségét és két fiát megölték a fasiszták. Hetekig járta a hegyeket, mint egy megszállott. De elmúlt az is. A halottak csak az emlékeiben élnek tovább. Az emlékeket pedig nem szabad háborgatni. Rozsnyó és a várost körülölelő hegyek nyugodtak és nyugtatok. A szem elkalandozik, és a távoli erdők kék derengésében próbálja feleleveníteni a »úsz év előtti háborút. Szinte hihetetRusznyák Dezső, akit Miskolcon végeztek ki a fasiszták len, hogy a természet e gyönyörű alkotásai, emberek tragédiáit takarják. Valószínűtlen és megmagyaráznatatlan. * * * Azt hiszem Szlovákia legszebb útja az, amely Rozsnyóról Poprádra vezet. Mögöttem maradtak a partizánok, a visszaemlékezések, a tragédiák. De csak rövid időre. Egy fél napra, hogy újra találkozzam velük Sklabinán, abban a faluban, ahol először tűzték ki a csehszlovák és szovjet zászlót, ahol először alakult meg a forradalmi nemzeti bizottság, ahonnan elindult a Szlovák Nemzeti Felkelés. Apró patak csordogál végig a falun. A fő téren szárnyas emlékmű áll, arc-Rusznyák Andrásné képekkel. A művelődési otthon egyik kis termében fényképek, dokumentumok, azok nevei, akiket a németek kivégeztek, azok képei, akiknek saját kezükkel kellett megásni sírjukat. Húsz év múlt el azóta. A tömegsírokat benőtte a fű. Elvégezte a rábízott munkát. De mi, emberek, elmondhatjuk-e ezt ?! Gál Sándor Értekezleteket vagy a kultúrházban, vagy az „Agrólszakadtakhoz" címzett kocsmában szoktunk tartani. A kult úrház kedélyes, meleg és olyan tiszta, akár a pohár. Ezzel szemben az „Agrólszakadtakhoz" címzet kocsmában a falak nedvesek, a padlót köpések éktelenítik, az abroszok szennyesek, a mennyezetről lógnak a pókhálók. A kultúrházban jóleső nyugalom várja a vendéget, a világon senki sem zavar bennünket. Az „Ágrólszakadtak“ című kocsmában ezzel szemben a söntésból olyan lárma tódul felénk, hogy az ember a saját szavát sem érti. A legcsúnyább botrányoknak az öreg Hamejza az okozója, aki az ötödik pohár sör után egyszerre csak visszaemlékezik első szerelmére, és a vendégek elölt megesküszik, hogy megskalpolja és letépi a nő fejét. Azután már megelégszik annyival, hogy jól elagyabugyálja az öreg Zabenecet — ebben nincs semmi különös, hiszen ö mindenkivel verekszik. A kultúrházig alig pár lépést kell gyalogolni, ezzel szemben az „Ágról - szakadtakhoz“ címzett kocsma a pokol fenekén van, túl a falun. Olyan rossz az út odáig, hogy nincs nap, amikor valaki ki ne ficamítaná a bokáját, vagy az árokba ne fordulna. Rossz emberei is vannak, egyik-másik eltüzeli a patak padlóját, ilyenkor szegény vendegek kénytelenek a patakba gázolni. Aztán még ezen a környéken veszettkutya garázdálkodik és félelmetes ugatást csap. A kultúrházban ingyen értekezhetünk. Ezzel szemben az „Ágrólszakadtakhoz“ címzett kocsmában hatvan koronát kell fizetni, takarítással együtt. A gondnok gorombaságait is le kell nyelnünk, akinek az a véleménye, hogy többet keresne, ha a szobában kártyázok ülnének. Röviden és tömören összefoglalva a tényállást: A kultúrházban kellemes a légkör, ezt a helyiséget az isten is arra teremtette, hogy ott komoly problémákról tárgyaljanak. Tiszta öröm ilyen környezetben beszélgetni és dolgozni. Az „Agrólszakadtakhoz“ címzett kocsmában pont az ellenkezője tapasztalható. Kultúrát ott se nem látni, se nem hallani, hogy a higiéniáról ne is beszéljünk. A környezet a szürke, szomorú múltra emlékeztet. Egyszerűen undorító! És a gondnok — Közép- Európa leggorombább embere. Minden amellett beszél, hogy értekezleteinket a kultúrházban tartsuk meg. Ennek ellenére mi szabályos időközökben az „Agrólszakadtakhoz““ címzett kocsmában ülünk össze, ahol értekezleteinket hihetetlenül nehéz körülmények között tartjuk meg. De mi hősiesen ellenállunk, kibírunk minden viszontagságot. Más út számunkra nincsen. Mert a kultúrházban nincsen sör. (Bálinczi Endre fordítása) IS64. augusztus 1.
