Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-07-25 / 60. szám
Ezen a karácsony előtti éjszakán valami rendkívüli elöérzete volt Obozová Annának. Az idő már éjfélre járt. de álom még mindig nem jött a szemére. — Lehet, hogy a fenyvesek zord morajlása, vagy az ablakot ostromlő hóvihar az oka — gondolta Anna. De legyen akármi! Az biztos, hogy egyenlőre alvás nem lesz. Felvette a szék karján unatkozó kopottas ruháját, s minha halaszthatatlan dolga akadt volna, határozott léptekkel elindult a konyha felé. Körüljáratta tekintetét a szegényes konyhában, mint a parancsnok mikor szemlét tart a legénység felett, majd egy mélyről jövő sóhaj kíséretében lerogyott az asztal melletti székre. Másnapra vendégeket várt. A közeli városban élő rokonai jelezték érkeT zésüket. Most azon töprengett, hogy szegényes viszonyai között hogyan tudja betölteni vendéglátó szerepét.- Készítenék én minden jót, ha lenne miből — nyugtatta lelkiismeretét. De hiába, üres a kamra, csak két zsák krumpli fagyoskodik benne. A pénz is vékonyan van, jó lesz ha a leg fontosabbakra futja. Hej, ez a háború — de sok rosszat hozott! — fakadt ki elkeseredve. Anna sorsa régen sem volt rózsás. Élete nagyobbik felét cselédsorban élte le. Zselízen szolgált, a parkkal övezett kastélyban. A cári Oroszországban pedig egy arisztokrata család konyháján mosogatott hat éven keresztül. Ahogy ült a rozzant asztal mellett, az emlékek sokasága úgy pergett lelki szemei előtt, mintha filmről vetítették volna. A rossz emlékeket elhessegette magától, de a kedveseknél szívesen elidőzött. A feledés homályából elő kívánkozott sok szép emlék. A Szmolníj palotában — Lenin beszédét hallgatva eltöltött pár óra, mint legmaradandóbb emlékeinek egyike, sokáig foglalkoztatta. Majd zselízi emlékeit, a forró vérű Miskával — az uraság parádés kocsisával, egyetlen ifjúkori szerelmével eltöltött éjbenyúló estéket idézte. — Vajon, hogyan alakult volna sorsom — elmélkedett Anna — ha ezerkilencszáztizennyolc őszén legyőzöm a kínzó honvágyat és Moszkvába maradok? Vagy ha szívemre hallgatok és Zselízen a rokonszenves magyarok között rakom meg a családi fészket? A választ adó képzelet-képek kialakítása azonban sehogy sem akart sikerülni. Mert a jelentől, a sivár valóságtól még gondolatban sem tudott szabadulni. A falióra nagy zajjal ütötte el a tizenkettőt. — Vége az ábrándozásnak — gondolta Anna. S mint aki kábultságábó! magához tért, riadtan körül nézett, ösztönös mozdulattal szorosabbra kötötte meglazult fejkendőjét és gondolkodás nélkül hozzá fogott a kezeügyébe eső edények tisztogatásához. A vihar kedvére kitombolta magát. És szinte egyik pillanatról a másikra elcsendesedett. Anna is mintha megnyugodott volna és már az ágyba kívánkozott. Fél kettő előtt öt perccel — amikor éppen letette a törülgető rongydarabot, szokatlan esemény történt. Ügy tűnt, mintha valaki óvatosan kopogott volna. — Lehet, hogy csak a képzelet játszik velem — gondolta Anna. Vagy a házőrző unatkozik odakünn és kéredzkedik a gazdasszonya társaságába. Már éppen lépett az ajtó felé, hogy a valóságról meggyőződjön, amikor a kopogás jóval erőteljesebben és szinte sürgetően megismétlődött. Anna nem volt félös természetű, de most bizony úgy érezte, hogy inába szállt a bátorság. Ügy állt ai ajtó mellett, mint egy élettelen szobor. De ez a bénult állapot csak egy pillanatig tartott. A másik pillanatban megragadta a falhoz támasztott nyírfaseprűt, félre tolta az ajtóra szerelt fenyőfareteszt, s mintha tennivalója akadt volna odakünn, átlépte a szélesre tárt ajtó küszöbét. — Ki az?!... Mit akar?! förmedt rá a falhoz lapuló idegenre. — Pszt... legyen csendben — suttogta a jövevény. - Maga az oroszul tudó asszony — kérdezte kissé hangosabban. A kérdésre oroszul adott válasz már sokkal melegebben bizalmasabban hangzott. A harciasnak mutatkozó asszony anyáskodó kedvességgel támogatta az. éhségtől legyengült és agyon fagyott embert a tűzhely melletti heverő felé. Akkor még nem gondolt arra, milyen nagy felelősséget vállal magára. De arra sem gondolt, hogy az emberiességről tanúskodó tettével a partizán-háború egyik fontos személyiségévé válik. Csak egy legyengült, agyonfagyott embert látott, aki oroszul beszélt, s akin segíteni felebaráti kötelesség. Olyan gyorsan és határozottan intézkedett, mint egy hivatásos ápolónő. A láda fenekéről előkerült a távol lévő férj gondosan őrzött fehérneműje, az erős naftalin szagot árasztó egyetlen ünneplő ruha és hozzá fogott a faháncsból font heverőn ernyedten fekvő ember átöltöztetéséhez. Majd erős-teát készített és óvatosan csöpögtette az üdítő italt a félig nyitott szájba. A gondos ápolás kedvező hatással járt. A lesoványodott, viasz színű arc élénkebb lett és szinte megfiatalodott. A fekvő ember szemének sugara belecsimpaszkodott Anna aggódó tekintetébe. — Mama, mamácska — .suttogta fáradtan. Az üldözött emberen jó! eső nyugalom lett úrrá és mély álomba merült. Az éjszaka hátralévő részét Anna álmatlanul töltötte. Alig várta, hogy a hajnal első sugarai betolakodjanak a szűkre szabott ablakon. — Jó lesz mielőbb felkelni — gondolta — nehogy valaki meglepjen. Mert még bajba ránthatnak nemcsak engem, hanem a konyhában fekvő idegent is. De szerencsére nem kellett tartani a látogatóktól, mert a szédületes hóvihar, mintha csak azért1 tartott volna pár órás pihenőt, hogy reggel majd megsokszorozott erővel dühönghessen — olyan ítéletidőt teremtett, hogy nem az embert, de a kutyát is kár lett volna kiverni. Amikor Anna a konyhába ment, hogy elkészítse a reggelit, vendége még mélyen aludt. Már felforrt a tea és megsült a krumpli is, úgy szegé'nyes módra héjában. — s még mindig nem mutatkoztak az ébredés jelei. ▼an. S mtnt aki Jfll végezte dolgfft, lassan elindult az ösvényen hazafelé. * • * Ezerkilencszáznegyvennégy május utolsó napjaiban szokatlan zajra figyelt fel a falu. A Kántorvölgy felől szórványos puska- és géppisztoly lövések törték meg a fenyvesek csöndjét. Megkezdődtek a találgatások. Egyesek úgy vélekedtek, hogy a németek irtják a megritkult vadállományt. Mások pedig azt bizonygatták, hogy a völgyben partizánok ütöttek tanyát és támadják a fenyvesek között ellenőrző szolgálatot teljesítő német járőröket. Az igazság azonban hamarabb kiderült, mint ahogy gondolták. Kulich Jozef és Öurik Ondrej egyik nap az erdőt rótta. Valami dolguk akadt, ők hozták a hirt, hogy a Kántorvölgybe szovjet partizán tisztek népes csoportja érkezett. — Azt üzeni Peter Alexejevics Velicsko az első partizánbrigád parancsnoka, hogy a fasiszták elleni harcban számít a sklabinaiak segítségére — jelentette Öurik, a forradalmi nemzeti bizottság elnökének. Majd elmondta, hogy meg kell szervezni a partizánok élelmezését és a szlovák katonaszökevényeket, a német hadifogságból megszökött szovjet és más nemzetiségű katonákat mielőbb a Kántorvölgybe kell irányítani. — Vége a titkolózásnak — mondta Majercik, a forradalmi nemzeti bizottság esti ülésén. Mert ilyen nagy feladatot csak a lakosság segítségével tudunk megoldani. Az elnök véleménye általános egyetértéssel találkozott. A katonaszökevények és a koncentrációs táborokból szökött katonák gyülekező helyéül Obozová Anna házát jelölték ki. — Rendes, megbízható asszony. Szervezni is tud. Biztosan megoldja az átmepeti elszállásolással és étkezte, téssel járó problémákat — vélekedett az elnök. Anna, aki Majercik kívánságára jelen volt az ülésen, lesütött szemmel, s persze jóleső érzéssel hallgatta a dicsérő megjegyzéseket. Határtalanul boldoggá tette az előlegezett bizalom. Persze, érzelmeit elhallgatta. — Most nincs helye az érzelgősségnek és a sok beszédnek — gondolta, hanem mielőbb cselekedni kell. S csak ennyit mondott: — Ha az elvtársak jónak látják, hát vállalom. — Ezek szerint az első napirendi ponttal végeztünk — vette át a szót Majeréik. Most pedig oldjuk meg az élelmezés kérdését. — Felkeltsem, ne keltsem? — latolgatta Anna. De mégis csak sajnálta felkelteni. Ügy döntött, hogy először rendbe rakja az ágyat, kisöpri a szobát, s majd azután ha tetszik, ha nem felrázza az „örökalvót“. De ilyen beavatkozásra nem került sor. Mert amikor dolga- végeztével vissza tért, a váratlanul érkezett vendég már talpon volt és a falon függő tükör előtt tartott szemlét serdülő szakálla felett. A tulajdonképpeni ismerkedés reggelizés közben folyt le. Vologya — mert így hívták az éjszakai vándort — kérdezés nélkül elmondta, hogy ö vörös katona, aki a németek egyik meglepetésszerű támadásakor fogságba esett. Azt sem hallgatta el, hogy úgy szökött meg a koncentrációs táborból. Annát néni lepte meg a vallomás. Mert amikor álmatlanul forgolódva, az orosz megjelenésére elfogadható magyarázatot keresett, hasonló következtetésre jutott. Vologya azt is elmondta, hogy nem a véletlen sodorta Anna házába, hanem az ellenállási mozgalom martini vezetői irányították oda. — De csak pár napig maradok, míg egy kicsit össze szedem magam. Aztán megyek a partizánok közé a hegyekbe. Sok borsot török még a fasiszták orra alá, az anyjuk keserves mindenit — heveskedett Vologya. És közben olyan görcsösen szorította az ösztönösen megmarkolt sótartót, mintha újjai egy SS-Mann nyakára fonódtak volna. A napok különösebb esemény nélkül követték egymást. Néhanapján német járőrök robogtak végig a községen, de a partizánok jelenlétét még semmilyen esemény nem igazolta Anna és Vologya már úgy megszokták egymást, mintha örökké együvé tartoztak volna. Ha az asszony arra gondolt, hogy Vologya egyszer elhagyja, összeszorult a szíve. De a józan ész, amely a hazafias kötelességre figyelmeztette, legyőzte az ösztönösen előtolakodó érzelmeit. S Vologya kívánságára mind gyakrabban jelent meg a szomszédoknál, s közeli és távolabbi ismerősöknél, hogy híreket szerezzen a partizánharcok kibontakozásáról. Gyakori vendége lett a kocsmának! s, pedig azelőtt nem látták ott soha. — Lehet, hogy ott hamarabb megtudok valamit — vélekedett Anna. így tél időben sok ember üti el kocsmában a napot és talán olyan dolgokról is beszélnek, amelyekről a családban, a gyerekek előtt nem esik szó. Gyakori kocsmalátogató lett Anna, ne nem ivott soha, csak a legolcsóbb pipadohányt vásárolta szorgalmasan. Persze Vologyának. Egy alkalommal a huncutkodó férfiak gúnyt is űztek belőle. — Mi az Anna, tán unatkozol egyedül, azért szoktál rá a pipára? — viccelődött a legszájasabbak egyike. Látva Anna zavarát még megtoldotta. — Ha akarod, én megvigasztallak. A házad meg úgy tele füstölöm, hogy egy hétig érzed a pipafüstös férfi szagot. — Gyere, csak gyere, de a fogadtatást nem köszönöd meg — vágott vissza Anna. De zavarát nem tudta leküzdeni és égő arccal elindult az ajtó felé. Másnap a községi kútnál, ahova vízért járt, Majercik Jurajja! találkozott. — Valamit szeretnék tőled kérdezni Anna — mondja Majercik. De előbb fogadd meg, hogy őszinte leszel. Tu-_ dód, hogy tőlem nem kell félni. Én nem vagyok besúgó — bíztatgatta az asszonyt. Anna nem szólt egy szót sem, csak állt és várt. Majercik még bizalmasabb hangon folytatta, — Játszunk nyílt kártyával — fogta suttogóra hangját. Tudd meg Anna, hogy a napokban megalakítotfuk a forradalmi nemzeti bizottságot, amely szervezi és irányítja falunk ellenállási mozgalmát és ennek a bizottságnak én vagyok az elnöke. Most pedig elmondom azt is, milyen hír járja a faluban. Azt beszélik — szegezte Annára fürkésző tekintetét, hogy te valami idegen férfit, talán orosz hadifogoly — szökevényt rejtegetsz és annak vásárolod a sok pipadohányt. Mond, Anna igaz ez? — hangzott a határozott kérdés. Anna valami hasonló kérdésre számított. De, hogy az emberek fantáziája így rátapint a valóságra, arra nem gondolt. — Nincs értelme a további titkolódzásnak — gondolta. De kihez is lennék őszinte, ha ehhez a régi harcoshoz nem. S elmondta, hogy már karácsony óta nála rejtőzik Vologya, aki azért jött Sklabinára, mert a partizánokhoz akar csatlakozni. — Az orosz ma este átköltözik hozzám — mondta megfellebbezhetetlen határozottsággal Majercik. De látta az asszony meghökkenését, oktató hangnemben folytatta. — Nem bízhatunk meg mindenkiben. Igaz, úgy néz ki, hogy nálunk mindenki gyűlöli a németeket. De hidd el, hogy az óvatosság nem árt, mert egy besúgó itt is akadhat. S hogy az árulás milyen következményekkel jár — azt talán nem kell magyaráznom — mondta az elnök. A községi kút alig ötven méterre van Anna házától. Máskor szinte percek alatt haza ért a vödör vízzel. De most rogyadozó térdekkel vánszorgott és olyan fáradtan nyitott a konyhába, hogy Vologya megérezte, valami nagy baj történt. Eljött az este. A fehérre meszelt házak lehúnyták izzó szemüket. A falu nyugovóra tért. Csak három ember, Anna, Vologya és Majercik volt ébren. Éjfél felé járt az idő, amikor Anna és Vologya kiléptek az ajtón, hogy a kertek végén húzódó ösvényen megközelítsék Majercik Juraj alig kétszáz méterre lévő házát Majercik egy bokor mellé húzódva már vagy félórája várakozott. Mintha kő esett volna le szívéről, amikor megszorította Vologya feléje nyújtott kezét. Majd a két férfi megindult a kigyúrt kerti úton Vologya új rejtekhelye felé. — Újra egyedül maradtam — suttogta maga elé Anna. De fontos, hogy ő jó helyen, elvtársak között Ment minden a maga rendjén. Megállapodtak, hogy egyenlőre csak a bizottság tagjait, azok rokonait és megbízható ismerőseit vonják be a partizánok élelmezésének megoldásával járó munkába Az összegyűjtött élelmet pedig Anna házától viszik majd a bizottság tagjai felváltva a partizánok táborába — De ez csak ideiglenes megoldás lehet, mert számítanunk kell rá, hogy a kántorvölgyi partizánok száma rövidesen több százra emelkedik. Akkor aztán az élelmiszergyűjtésnek ki kell terjedni nemcsak a mi falunkra, hanem a környező községekre is. A szállításhoz pedig fogatokra lesz szükség — magyarázott a többiek egyetértő bőlogatása közben Majeréik. Az éjbenyúlő megbeszélés és tervezgeti végeztével mindenki tudta teendőjét és a vállalt felelősségtől áthatva hozzá láttak a kibontakozó partizánháború ember és élelmiszer utánpótlásának megszervezéséhez. Annának első dolga volt segítőtársakat keresni, hogy az érkező katonák ellátása zavartalanul menjen. Majd az ismerősöktől kölcsön kérte a nélkülözhető edényeket és a biztonság okáért egy öblös üstöt is készenlétbe helyezett. A partizánokhoz igyekvő emberek nem várakoztattak sokáig magukra. A gyűlést követő ötödik napon, a koraesti órákban megérkezett a szlovák katonaszökevények tíztagú csoportja. Másnap koncentrációs táborból megszökött oroszok jöttek, majd azokat ismét szlovákok követték. Nagy meglepetés okozott az ötvenkét személyből álló francia csoport és a jugoszlávok érkezése. S ez így ment naprólnapra. Anna házában a különböző nemzetiségű katonák szinte váltották egymást. Anna egy ideig számon tartotta hányán fordultak meg nála, de mikor számuk a százat is meghaladta, már nem számolt tovább. Ideje sem volt rá, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzék. Annyi munkája akadt, hogy maga is csodálkozott, hogyan bírja. Ő kezelte az élelmiszerekkel tele hordott raktárt. De a főszakács szerepét is betöltötte. Ha kellett tolmácsolt és fáradhatatlanul magyarázta, s mint egy térképész úgy lerajzolta a Kántorvölgyhöz vezető útat. Igazi, mindennel törődő mamácska volt Anna, a partizánok mamácskája. Augusztus huszonegyedikén a hajnali szürkületben talpon volt az egész falu. Házról-házra járt a hír, hogy a partizánok megkezdték felszabadító hadmozdulatokat, s még a reggeli órákban megszállják a falut. Az örömteli hír, amelynek eredetét senki sem kutatta - igaznak bizonyult. A Nap első sugarai még megtörtek a falut kelet felől elrejtő fenyveseken, amikor puskás emberek, az első partizánbrigád harcosai körbe fogták a falut és harcra készen nyomultak minden irányból a főutca központja felé. Vologya is köztük volt. Magasra emelt géppisztolyát diadalittasan lengetve, futólépésben közeledett Anna háza felé. Sklabina felszabadult! A partizánparancsnokság épületén megjelent a csehek és a szlovákok együvétartozását hirdető csehszlovák állami zászló. Ünnepelt a falu és ismerkedett a partizán harcosokkal. A hangyabolyként nyüzsgő tömeg Anna körül volt a legnépesebb. Alighogy Vologya kíséretében megjelent a zászlós ház előtt, úgy körül fogták partizán ismerősei, hogy mozdulni sem tudott.- Hagyjatok már! ne olyan erősen. mert megfojtotok — szabadkozott a szűnni nem akaró ölelések közben. De mindez hiábavalónak bizonyult. Mert a szlovákok és az oroszok után a partizánokhoz segített franciák és jugoszlávok is „megostromolták“ szeretett mamácskájukat. A hálálkodó ölelések végnélküli sorozatának csak Velicsko brigádparancsnok megjelenése vetett véget. Viszocky, Jegorov, Kuznyecov és Pavlov szovjet partizán tisztek kíséretében utat tört magának az embergyűrűn, hogy a partizánok mamácskáját. akit csak hírből ismert, de akiről nagyon sok jót hallott, személyesen üdvözölje. A dicsérő és bíztató szavakra Anna valami köszönet félét rebegett. Boldogságát azonban nem tudta szavakkal kifejezni. Hívatlanul előtolakodó könnyeivel küzködve, ráborult az előtte álló partizánparancsnok széles mellére. 1964. július 25.
