Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-12-31 / 103-104. szám
Bratislava, 1964. december 51. Ära 80 fillér XIV. évfolyam, 103—104. szám. Lapunk olvasóinak, levelezőinek és külső munkatársainak eredményekben gazdag boldog új évet kivánunk! Boldog új esztendőt! Irta: PATHÓ KÁROLY Amikor az óra egymást kergető mutatói a Szilveszter-esti vidám hangulat kellős közepén a tizenkettes szám fölé érnek, ez az örökszép kívánság uralja a báltermek páradús levegőjét és a poharak csengésétől kísérve, mintha világgá akarna szállni, ez szűrődik ki a családi otthonok kivilágított ablakain is. A boldogságkívánás pillanatában mindenki reménykedik, hogy az új esztendő gondmentesebb lesz, mint az elődje volt; hogy a jó akarat, az egymás megértésére és kölcsörfös segítésére irányuló törekvés legyőzi az emberiességünkkel együttjáró káros tulajdonságainkat. Nem igaz, hogy csak a szokás hatalmának engedelmeskedünk, amikor szeretteinknek, barátainknak és ismerőseinknek boldog új évet kívánunk. Több ez az egyszerű szokásnál. Mélyebben gyökerező érzések és érzelmek kapnak itt konkrét formát azáltal, hogy kívánságunk őszinte, irigységmentes. Szép pillanat ez, mert az ember úgy érzi, hogy olyanok embertársai, amilyeneknek látni szeretné, s hogy megváltozott, minden tekintetben nyíltabb szívú ember lett saját maga is. Igen, valahogyan így van ez az új esztendő kapunyitásának pillanatában. S ezért nem véletlen, hogy ilyenkor a múltban előfordult életszomorító jelenségekről szinte teljesen megfeledkezünk. A tánctól és a bortól hevített fiatalok, akik lehet, hogy tegnap még kölcsönös vádaskodással illették egymást, talán azért, mert féltékenységre adtak okot, az újévi boldogságkívánás pillanatában nem hánytorgatják azt, ami elmúlt, hanem az őszinteség-nyilvánítás különböző módszereivel érzékeltetik, hogy hisznek egymásban és hisznek az új esztendő boldogságot formáló erejében. A zsémbes vénülő ember, aki már nem forró csókok kíséretében suttogja életpárja fülébe jó kívánságait, nem hánytorgatja fel az asszonynak, hogy miért sajnálja a dohányra és a sörre valót. És az asszonyka sem azzal kezdi, hogy — már megint a kocsma! — már megint a cigaretta! — hanem bizakodóan a békésebb családi élet reményében kívánnak egymásnak boldog új esztendőt. Ilyenek vagyunk mi, emberek! Persze ez az általánosítás csak a magánéletünk apróbb-csepröbb kilengéseire vonatkozik. A nagyobb, a fájó sebet ejtő jelenségek felett nem hunyunk ilyen könnyen szemet. S amikor társadalmi problémákról van szó illendőnek és szinte kötelezőnek tartjuk, hogv a boldogságkívánás mellett egy kissé szellőztessük a múltbeli hibákat is. Emberi gyengeségünkből fogva természetesen főleg azokat, amelyeket mások vétettek. Hogy miért van ez így? _______ _______________________ Lehet, hogy azért, mert tudatosítjuk, af. egyén boldogsága a társadalom boldogulásától függ és a jó szó mellett a bírálattal is segíteni akarjuk közösségi életünk szépülését. De az is lehet, hogy csak azért, mert könnyebben beszélünk olyan hibákról, amelyek nemcsak az „én“, hanem a „mi", tehát az egész társadalmunk életével és munkásságával vannak összefüggésben. Legyen azonban bármi is az oka, annyit megállapíthatunk, hogy nem árt, sőt mi több: sokszor nagyon is hasznos, ha az eredmények csillogtatása és a boldogságkívánás mellett életünk árnyoldalának nem kívánatos jelenségeit is feltárjuk. Az ember mindenkor bizakodva tekintett és tekint az új esztendő elébe. Egy évvel ezelőtt is abban reménykedtünk, hogy az 1964-es esztendő könnyebb, gondmentesebb és eredménydúsabb lesz, mint az elődje volt. Most azonban, amikor berekesztjük a kaput az elmúlt év után, megállapíthatjuk, hogy egy küzdelmes, megpróbáltatásokkal terhes esztendőt hagytunk magunk mögött. Bizony sok bosszúságot és csalódást okozott főleg a mezőgazda-« sági dolgozóinknak a termén;, perzselő ó esztendő. Próbára tette az embert, próbára tette sok szövetkezetünk tagságát. De a munkakedvét és a jobb, gazdagabb jövendőbe vetett hitét nem törte meg. A szeszélyes időjárással dacolva mezőgazdasági dolgozóink példás eredményeket értek el az állattenyésztési termelés szakaszán. Hősies munkájukat dicsérik a hússal telt kirakatok és az is, hogy tejből és tojásból ma már senki nem érez hiányt. A megpróbáltatásokkal terhes esztendő tehát nem gyengítette, hanem szilárdította szövetkezeti parasztságunk egységét és fokozta a közösség érdekében kifejtett erőfeszítését. Ugyanakkor azonban, mint a szocialista társadalmunk kibontakozásának törvényszerű velejárója, a szárazságsújtotta vidékeknek nyújtott hatékony állami segítség formájában nyert kifejezést az a sokszor hangoztatott igazság is, hogy a mezőgazdaság sorsa felett a dolgozó parasztságunk mellett a munkásosztályunk és az egész társadalmunk Őrködik. Ezért minden okunk megvan arra, hogy az új esztendő elé bizakodva tekintsünk. A sorsunk formálói mi vagyunk, emberek! Az új esztendő is csak akkor osztogathat bőkezűen boldogságot, ha a jó élet minél több előfeltételét létre hozzuk. Ha a termelés szüntelen növelését szolgáló becsületes törekvésünk mellett következetesebben harcolunk a közösségi életünkben előforduló bosszantó jelenségek ellen. Vari még javítani való bőven! Végre rádöbbenhetnének nagyon sokan arra is, hogy ideje lenne a munkához és az embertársaikhoz való viszonyukat lényegesen megjavítani. Egyes vezetők, akik a múltban nem a munkájuk, hanem a sógorság és a komaság alapján értékelték az embereket, illő lenne, ha az új esztendőben igazságosabb mércével mérnének és nem keserítenék mások eletét. Pontot kellene tenni azoknak a rossz, a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen szokásoknak a végére is, amelyek fékezik a társadalmunk különböző rétegeihez tartozó emberek kölcsönös bizalmának elmélyülését. A „kenésekre“, a jogtalan ajándékozásokra gondolok. Ne romboljuk, hanem csiszolgassuk egymás erkölcsét. Szoktassuk le a potyalesőket arról a bűnös gyakorlatról, hogy csak rendkívüli ellenszolgáltatások, ajándékok ellenében hajlandók egy-egy gépalkatrészt kiutalni, vagy a terményünket a tényleges minősége alapján felértékelni. Ne engedjük és ne tápláljuk tovább az olyan becstelen törekvéseket, amelyek végeredményben a szövetkezeti közösségek megkárosítására irányulnak. Éberebben őrködjünk közösségünk vagyona felett! Több éves gazdálkodásuk folyamán szövetkezetein^ már kinőttek a gyermekcipőből. Erre vallanak a mezőgazdasági termelés tervezetében eszközölt módosítások is. Élni kell, de felelősségteljesebben a lehetőségekkel. Arra kell törekedni, hogy a helyi adottságok figyelembevétele és teljes kihasználása mellett hatványozott mértékben gazdagítsuk dolgozó társadalmunkat. Abban a reményben emeljük a gyöngyöző borral telt poharunkat koccintásra, hogy az új esztendő a múltnál mindannyiunk számára még eredménydúsabb, örömtcliesebb és boldogabb lesz! RÁKOS SÁNDOR: A küszöbön hideg szelet köhintve az idő vasalt kapuját belökted s már itt jársz udvarunkban — méltóságos lépéseidtől dübög a fagyott föld. Körülötted tizenkét hónapod, erősek, mint a fiatal bikák, meg-meg rezzennek amint a zimankó hosszúszörü fehér kutyája mordul. Terméskőből és tölgyfagerendéból raktunk házat az ordas szelek ellen s mind begyűjtöttük egy ofszág nyarának terményeit, Kémény munKanK gyümölcsét. Üdvözlünk, új év, nálunk tele kamrát 9 találsz és sok rakott csűrt, asztalunknál £ jó bor mellett kedvedre elmulathatsz. a Telepedj a kályha mellé, hasábfát dobunk a tűzre, odakint csikorgó fagy repeszti a földet, melegedj meg! 9 S ha öledben legelső hónapoddal A körünkben majd hosszasabban időzöl, megtudhatod, a vendégség is édes r* olyan háznál, ahol a nép gazda! 9 Manapság televíziónézés nélkül a szilveszter szinte elképzelhetetlen. Ha valaki még nem szánta rá magát a család rendjét felbontó „jövevény“ vásárlására, akkor igyekszik felújítani a már elfelejtett barátságot valamelyik televíziótulajdonossal, hogy aztán ezer bocsánatkérés közben bekopogtassanak az ismerőshöz, ahol „túláradó“ kedvességgel üdvözlik a „várva-várt vendégeket". A múlt év utolsó napjának ólomesos, zúzmarás estéjén így állított be a Kovács család is Kelemenékhez: — Kedvesem, de irigyellek ezért az első emeletért — köszöntötte hízelegve a terebélyes Kovácsné a háziaszszonyt. Kelemen rögtön szolgálatba állt és átvette a tévé irányítását. A vendégnek be kell mutatni, hogy mind a budapesti, mind a bratislavai adás kitűnő. Ez igaznak is bizonyult, amíg a kedvesen mosolygó „csinosság“ be nem jelentette: „Most pedig a nagyszabású szilveszteri műsor következik, amelyen mindenki kitűnően szórakozhat majd.“ Alighogy eltűnt a férfiszemeket igéző mélykivágású ruha, havazni kezdett a képernyőn. — Semmiség az egész — ugrott fel a házigazda. Tekerés, nyomkodás, de a havazás tovább tartott> Űjabb csengetés zavarta meg munkájában a már izzadó televíziós „sofőrt“. — Bár nem hívtatok, de nálam az már hagyományos, hogy nálatok töltöm az év utolsó, napját — toppant be egy nyakigláb fiatalember. — Csakis a ti tévéteken lehet igazán élvezni a remek műsort... — Persze, persze — tessékelik tovább a váratlan vendeget. — Felmegyek, megnézem mi van az antennával - veszi fel-kabátját Kelemen. — Veled tartok — udvariaskodott Kovács. A tízemeletes blokkot alig fél éve adták át az örömmámorban úszó lakóknak s „természetesen" a lift még nem mijjcödött. így a két önfeláldozó mire a tizedik emeletre ért, már alig szuszogott. Aztán hajrá, fel a létrán. A „szakértő“ Kelemen ide-oda forgatta az antennát, aztán mint a boszorkányokat szokás, megseprűzte az alkotmányt, amelyről sűrűn hullott nyakuk közé a bőséges zúzmara. r Na, öregem, most majd meglátod! — djcsekedett rohanás közben Kelemen. — Remek! - nyitott be diadalmasan. —. Hogyne — hütötte le felesége. — Most már alig látunk valamit. — Rosszul állíthattuk?... — Meg kell szervezni a munkát — ugrott fel készségesen a süteményt majszoló nyakigláb. — Az egyikünk világít. A másik seper és állít, a harmadik összeköttetést tart fenn az asszonyokkal, akik jelzik, milyen a kép. Már hárman szuszogtak felfelé. A csípősen fujdogáló szélben,’ketten elfoglalták a tüzelő-állást. Csak az indítványozó nem merészkedett ki a lapos tető szélére. Végül Kovács vállalta a hős szerepét és hason csúszva kikászálódott és lenézett az istenkísértő mélységbe. Megkezdődött a szallag-rendszer működése. A hangfoszlányok kísértetiesen hangzottak a sárgás, piszkos-szürke éjszakában. — Jobb... rosszabb ... egész jó..', romlik . .. javul - váltották egymást a „morzejelek". Egy jó óra múlva, összefagyva levonultak, hogy kisvártatva meginduljanak a százhatvan lépcsőfok megmászására. Újból meggémberedett kezüket melengették, amikor a hosszú Keszeg elordította magát: - Ökrök, ökrök - verte a fejét az öklével. Kovács és Kelemen összenéztek: — Mi az, megbolondult? — Nincs még telefonom — súgta a házigazda Kovácsnak. - Hogyan hívjam a mentőket ? — Megvan, óriási! — üvöltött tovább Keszeg Béni. — Mi történt, mi van meg? — rohant oda az ablakhoz beosztott háziasszony. — Sót, sok sót... — Minek az isten szerelmére? — Hol van? — türelmetlenkedett diadalittas arapal Béni. Előkerült. Béni máris zúdította a vederbe és még a sótartót is kiürítette, majd langyos vizet öntött rá. A többiek megdermedve várták, rrd lesz, ha megissza? — Mit bámultok, hát nem tudjátok, hogy a sofőr mit csinál amikor fagy az autóüveg? — No lám! - csapta össze kezét a háziasszony. — Hogy ez nekem nem jutott az eszembe? — üt a homlokára Kelemen. — Ne filozofáljunk! Utánam! - rendelkezett az újdonsült hadvezér. Kenték, mázolták az antennát. A lecsepegö sós vízből jutott a kalapokra, ruhara is. De mit számít is az, fö hogy ismét élvezhessék a műsort. Egy ünnepélyes hosszút csengettek. Béni törtetett előre, s mikor meglátta a tejfehér képernyőt, lerogyott a rekamiéra. A többiek is mellé huppantak és bámulták a makacskodó készüléket. Csöngetés zavarta meg a kővémeredt társaságot. — Szervusztok — robbant be nagy csebbel-lobbal á félkeréken álló Jakab. - BUÉK — csókolt össze-vissza mindenkit. — Hol az még? — nyögte keservesen a házigazda. — Hogy,, hogy? ’ — Ez a pontos középeurópai időszámítás — mutatja az óráját. Odapillantottak. A tizenkettesen pontosan takarta a kicsi a nagy mutatót.— Anyjukom, akkor valami harapnivalót! Az asztalra került a sült. Hozzáláttak a lépcsömászás világrekorderei. Az első falatok után összenéztek. — Mintha sótlah lenne — reszkírozta meg Béni. — Én is ammondó vagyok — hangoskodott Jakab. — Asszony, egy kis sót - rendelkezett Kelemen. A háziasszony megszokottan nyúlt a sótartó után. Abban azonban egy szemernyi sem maradt, mert mind ott fehérlett vastagon az antenna rudacskáin, várva a tavaszi napsugarat, mely majd leolvasztja a pléhröl, hogy legalább az ibolyanyíláskor meginduló labdarúgó-mérkőzést élvezhesse a Kelemen család. Tóth Dezső A szocialista mezőgazdaságért!
