Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-12-24 / 102. szám
A fizenkétéves iskola esti tagozatának hallgatói korukat meghazudtolva vidám nevetéssel tódultak ki az osztályból. Még egy óra, aztán a karácsonyi szünet idejére búcsút mondanak az ódon iskola-falaknak. Már kialakult a szokott kör. amikor égy fiatal lány köszön a heccelődőkre: — Lukács Jánost keresem — rebepte szlovákul. A társaság végigmustrálta a váratlan jövevényt. Szemrevaló, takaros teremtés, — állapíthatták meg a férfiszemek. — Én nem felelnék meg? — állott elő egy jóvágású férfi, Jakab Pista. — Ha még ennek is házasságot ígérsz, biztos a tömlöcbe kerülsz, — tolta félre a kínálkozót egy erőteljes ősz halántékú férfi. — Én lennék a szerencsés... — Szeretnék négyszemközt... — Menjünk. — Hogy ennek a Jánosnak milyen szerencséje van? — A vén derese... — Az öreg kecske is megnyalja néha a sót... s különböző megjegyzések hangzottak a hátuk mögött. — Nem is tudom, honnan kezdjem — állt meg a lány az L-alakú folyosó végén. — Az elejéről... S ha lehet, magyarul, mert úgy jobban értem. — Sajnos, nem tudok, pedig ... — Pedig ... — Az apám és az anyám is magyar — homályosulnak el az imént még csillogó barna szemek. — És ez baj? Ezért csak nem sir? — s letörült egy csordogáló könnyet a lány arcáról. A lány hirtelen megragadta a férfi kezét és megcsókolta. — Apám — sírta el magát. Lukács értelmetlenül nézett a zokogő arcába. Ezt a szemet mintha látta volna már valamikor. Ezek a gombszemek ismerősek. A szája, az akaratos kis álla .. mind, mind ismerős. De neki nincs lánya, nem is volt soha. — Csillapodjon — nyugtatta. — Valakivel összetéveszt. A könnyesszemű felindult lány reszkető kézzel keresni kezdett a táskájában és egy kopott fényképet kotort elő és a férfi felé tartotta. — Ismeri? A jóképű huszárban saját magát vélte felismerni Lukács. — Ezt honnan veszi? — lepődött meg. — Kinek adta, mielőtt a frontra ment? — Kinek? Kinek adhattam... — kutat a múltjában. — Erzsinek — csúszott ki a száján akaratlanul. — Az anyámnak . .. — Hagyjatok későbbre is az enyelgésből — kiabál a sarokról Pista. — Becsengettek... _ Az utolsó óránk. Várjon meg az iskola előtt — nyögte az izzadt homlokú férfi. A dereshajú, fiatalos arcú tanar Madách életét, munkásságát s nagy müvét boncolgatta lelkesen. János, akinek legkedvesebb tantárgya az irodalom, most egy szót sem értett az egészből. Kuszáit gondolatai a múltba röppentek, a szolgasorsba. Amikor az apja lefordult a bakról s ő vette kezébe a gyeplőt. Tizenkilenc éves fejjel parádéskocsis lett. Nem panaszkodhatott. Másoknak még keserűbb kenyerük volt. A köszvényes „méltóságos“ ritkán fogatott be. Sokszor napokat ott settenkedhetett a konyha-, az asszonynép körül. Az egyik csinos szolgáló, az egyre jobban viruló Erzsi Így egyre több helyet kapott János szívében. A kis cseléd, aki Jósfafő környékéről került a méltóságosékhoz, szintén árva volt, mint János. Lehet, ezért is érezték oly mélyen az egymáshoztartozást. Jancsit 1942-ben sorozták be katonának. Októberben bevonult. Ekkor érezte csak igazán, mennyire hiányzik néki a kedvesszemű teremtés. Húsvétkor láthatta csak viszont Erzsikét, alig tudót betelni szépségével, kedvességével. Szeptemberben, mint kitűnő lovas, jutalomszabadságot kapott. A nyárutó milliócsillagú estéit együtt töltötte a két szerelmes. Forró csókok, vallomások között egyre több szó esett a teljes erővel dühöngő háborúról, amely fronttal fenyegette Jancsit is. A búcsúestén aztán megtörtént, ami ellen a leány annyit küzködött. Felforrott a vére és nem tudott ellenállni a mohó férfivágynak ... Karácsonyra már csak búcsúzni jött haza a fiú. Az ő korosztályát sem kímélte a vérontás. A karácsonyfa fényénél tudta meg, hogy Erzsi „úgy van“. Hirtelenében azt sem tudta, mit mondjon sirdogáló szerelmének. — Mi lesz velünk.. mi lesz velünk? — sikoltozta búcsúzáskor a kisírt szemű, megtört arcú lány. Ezt zakatolta a vonat, amikor a végtelennek tűnő lengyel földön száguldtak. A Don kanyarban nem volt sok ideje gondolkozni. A mindent elsöprő szoviet támadás után fogságba került. Nem volt leám'álom az élete a sötét tárnák mélyén. Az ott töltött évek sok mindenre megadták a választ, amellyek ellen ösztönösen tiltakozott: az úri világban. Később súlyosan megbetegedett. A kórházban eltöltött hónapok után az egyik haza induló szerelvénnyel útnak indították. Alig ötven kilós, megtört férfi jelentkezett a város komiszárjánál. — Hová az ördögbe tegyük magát — fogadta barátságtalanul a város feje. A nagyságosék a front alatt elmenekültek A birtokot felosztották. Mégis az egyik rozzant cselédlakásban jutott neki hely. Érdeklődött a volt cselédektől, kereste, kutatta, mi lett Erzsivel. Csak annyit mondtak, hogy amikor a méltóságos asszony megtudta, mi van a lánnyal, azonnal elküldte. — Ne' mondjon rosszai róla Nem tehetett másképp. — Honnan tudod? — Elmondta. — Hol találkoztatok? — Egy barátnőmet látogattam meg Jósián. Anyám meg az ottani ismerősöknél kutatott utánam. — És addig nem érdekelte a sorsod? — Mindjárt megérti. Amikor az uraság elzavarta szegényt, az öreg mamához menekült, én ott születtem — süti le a szemét. — Egy ideig ott szűkösködött. Kellett a kenyér, cselédnek szegődött Rozsnyóra. Ott ismerkedett meg a magyarországi katonával. Eleinte nem akart hozzáKésöbb mini fölöslegest Csehországba deportálták. Ott ismerkedett meg egy fiatal hadiözveggyel, akit hétéves kisfiával cipeltek ki és ott egy cseh nagygazdánál cselédeskedett. Később összemelegedtek. János egyre kevesebbet gondolt Erzsire, s végül összeházasodott Reginával. Teltek, múltak a hónapok, de a hazavágyás gondolata egyre mardosta belsőjüket. Két év után visszajöttek hát a fiú szülővárosába és a volt ko-, csisból üzemi munkás lett. Jánost szorgalmáért, fogékonyságáért megszerették az üzem vezetői és többször elküldték különböző iskolázásokra. A józan életet élő férfi és a koronát a fogához verő felesége néhány év alatt összekuporgattak egy házra valót. A fiukat, aki jól tanult, tovább iskoláztatták, elvégezte a pedagógiai főiskolát s most tölti a tényleges katonai szolgálatot. Ezekre és sok más mindenre gondolt, amikor újból a lány jutott az eszébe. Mi lesz most? — nehezedett rá a gondolat. Feleségének soha nem emlegette nagy szerelmét. És most itt ez az ártatlan gyermek. S ahogy újból s újból maga elé képzelte az arcát, már nem kételkedett... — Lukács — reccsent rá a tanár hangja. — Összefoglalná röviden a XII. kép tartalmát? A felszólított mint egy részeg tápászkodott fel s ott állt szótlanul, szemlesütve. Jó lemaradva a többiektől utolsónak lépett ki az iskola kapuján. A lány a túlsó sarkon dideregve-tipegve várta. — Akkor mehetünk . . — Erzsinek, Kovács Erzsébetnek hívnak. A kávéházban csak néhány vendég tartózkodott. Az új jövevények mégis nehezen találtak helyet. — Üljünk hát le, Erzsiké — szólt erőltetett kedvességgel János. Erzsi elpirult a megszólítástól. — Anyád... — E nyáron találkoztam vele először. Magyarországon él. — S azelőtt.. — Nem ismertem. A dédmamámnál éltem 12-éves koromig. Akkor halt meg szegény ... A gyermekotthonból a rózsahegyi szövőgyárba kerültem. Ott végeztem el a technikumot is. — És miért hagyott ott az a ... menni. Várta magát. Mivel soká semmi hír nem érkezett, átszökött a határon, ahol várta a jegyese. — Biztos letagadta, hogy gyermeke van — szólt keserűen János. — Eleinte nem akarta megmondani, aztán meg nem merte. Későb három gyereke szült... Oda lett kötve. — Az elsőre persze nem volt kíváncsi! — Egyszer kétéves koromban viszszaszökött, hogy láthasson. Akkor nagyon megverte a férje. — Miért nem Irt — sóhajtott a férfi. — Magáról semmit nem tudott a múlt nyárig. Egy Csehszlovákiáról írt riportsorozatban látta meg a fényképét. Onnan tudta meg. hogy él és hogy hol van. János a beszélgetés kezdetén sokszor lesegette a cipője hegyét. De aztán a szeme egyre gyakrabban megpihent a lány arcán. Az ő lányáén, akit húsz éves korában látott először. — És most? — buggyant ki a száján? — Nem tudom — rebegte a lány ijedten. — Ne haragudjon rám ... Nem akartam a terhére lenni. De mióta tudom, hogy él, éjszakáról éjszakára magáról álmodtam ... Menni, menni, megkeresni — zakatolt az agyambán a gondolat szüntelenül. Most a lányszállóból mindenki hazamegy az ünnepekre. Szörnyű volt rágondolni, az egyedüllétre — peregtek újból a könnyei. A férfi elérzékenyülve simogatta a könnyáztatta arcot — Én sosem tudom, mi az: szülői szeretet. Mindig irigyeltem másokat, amikor kislányomnak, bogaramnak szólították. Nem volt kinek őszintén. elmondani örömöm, bánatom, — csuklóit el a hangja. — No, ne... Mások is vannak — csillapítani akarta a zokogót, holott az ő torkát is valamiféle gombóc folytogatta. — Az az átkozott háború az oka mindennek — tört ki belőle a keserűség. — De ne félj, Erzsikém! — emelte fel a leány állát — nem leszel tovább árva .... Egyelőre elszállásollak a hotelban, én meg beszélek a feleségemmel. A leány könnyein keresztül mosolygott apjára. * * * • lánös azt hitte, ismeri feleségéi. J Tévedett. Az asszonyt nem hatották meg a történtek, hisztérikus zokogásba kezdett. Odáig el sem juthatott, hogy a lány már itt is van a városban. Kerek-perec kijelentette, hogy amíg él, nem teszi be a lábát ebbe a házba az a jött-ment. Semmi érv, meggyőzés nem puhította meg a feldúlt lelkű Lukácsnét. összevissza kiabált. — Jó volna, a kis ringyónak beülni a házba, kitúrni a fiamat — kiabálta sírva. János akkor ütötte meg életében először a feleségét. Bevágta az ajtót és a sarki kocsmában keresett vigaszt, féldecikbe öntve bánatát. — Ezt érdemli ő, aki jobban becézte, szerette mostohafiát, mind más a sajátját? — keseredett el. Soha nem emelt rá kezet, nehogy az fájjon a másiknak . Ha beteg volt, ő virrasztóit az ágyánál. Ez érte a köszönet... Nem tehetett róla, életében. először könny gurult végig férfias arcán. * * * erekes István szabadságot kapott karácsonyra. Magával hozta bajtársát, barátját. A fiatal szőke jószál mérnök azért is szívesen vette a meghívást, mivel az otthon szót nem igen ismerte. Hároméves tipegő legényke volt, amikor a barbár fasizmus kiontotta szülei életét. Azóta az állam gyermeke, Cerny Vendel. Néhány hónapja vonult be katonának, de azóta nagyon összeszokott Pistával, a jókedélyü magyar tanítóval. Lukácsné, aki bár nem nagyon tudott beszélni a cseh fiúval, örült fia levelében sokat emlegetett barátjának. Talán azért is jól jött az idegen fiú a házhoz, mert így legaláb nem folytatódhat a tegnapi kínos ügy. Pista sokáig várta apja jövetelét, hogy találkozzék vele, aztán szórakozni menjenek a barátjával. Nem értette a fiú, mi történhetett vele. Azelőtt sosem szokott elmaradozni. Lehet, hogy valami barátjával betért a kávéházba. — Ott sem találták. Leültek a kihalt kávéházban. A zenészek ritkán tették keresztbe a vonót, három-négy emberért nem érdemes. — Ma aligha táncolunk — jegyezte meg Vendel — Talán később még jönnek. Kisvártatva egy karcsú, barna lány ült le a közeli asztalhoz és vacsorát rendelt. — Ismered? — kérdezte Vendel. — Sose láttam. Csinos. — Isteni. JSgy ideig szemlélgették a lányt, végül Vendel nekidurálta magát és táncra kérte. — Kosarat kapott. Sértetten ült vissza barátjához. — Ezt nem hagyjuk annyiban! — Bosszankodott Pista. Néhány sort firkantott magyarul és szlovákul egy papírszeletkére, amelyben azt bizonygatta, hogy náluk nem szokás a „kosáradás" és neki nagyon kellemetlen a barátja visszautasítása, aki először van ebben a városban. Vagy talán a katonaruha nem tetszik? — tett három kérdőjelet a levélke végére. A pincér átadta a sorokat. A leány elolvasta és meleg barna szemét csodálkozva emelte a fiúkra ... Aztán a levél másik oldalára írta e sorokat: „Én is idegen vagyok. Eszem ágában sem volt megsérteni barátját. Csak nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy táncoljak.“ A lány már fizetni készült, amikor az örökké mosolygós képű Pista odatelepedett az asztalához. — Ezer bocsánat. Kerekes István vagyok. — Mutatkozott be. — Kovács Erzsébet — Szegény barátom egész oda van — kezdte. — Ugyan már ... — Tudja, az árvák mindig érzékenyebbek. — Árva? — Kisgyermek korától. Később a sértődött Vendel is átkerült Erzsi asztalához. József Attila: Betlehem A gyolcs ködökben puha varjak ülnek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére dűlnek két botos pásztor és három király. Az asszony leszáll a kamrai létrán, — Mennyből az angyal! - zeng öt atyafi Az öreg kapás az ólban ganét hány kántálnak sírva lompos tyúkjai. Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt borostás állal komorul a zsupp s fodor leveske szaga áraszt vigaszt, mely a danával mennyezetre fut. Jézus, kinek szállása sárga irka, heverő papírbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül. De ez nem igaz. Zsellér-szalmát hajszol az úri szél és gözlik a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkái nyakai. Jól szórakoztak. Erzsi már a tánc ellen sem tiltakozott Mindkét fiú, de különösen a szótlan, mosolygós Vendel táncolt kitűnően... * * * jjános munka után újból a sarki ■ kocsmában kötött ki. A törzsvendégek megbámulták a pultnál ácsorgó, immár második nan féldeciző „idegent“. Újból csak a záróra szorította ki az utcára az italtól még jobban elszomorodott férfit. A szálló felé vette lépteit. A szesz is erősítette elhatározásában: — Tetszik — nem tetszik, hazaviszi a lányát. A szobakulcsot a portás fülkéjében találta. Elment... Elüldöztük ... — gondolta kétségbeesetten. Az italtól és belsőjét marcangoló érzéstől kábultan nyitott a kávéházba. Körülnézett... A szíve hevesebben dobogott a látottaktól. Az egyik asztalnál fiával és egy másik katonával tereferélt vidáman a lánya. Először oda akart rohanni. De az ész uralkodott az érzés felett. — Holnap beszélek a fiammal — határozta el és kifordult az éjszakéba — Bejöhetnél, fiam, a gyárba, fontos beszélnivalóm lenne veled, — szólt reggel Pistához. Pista kissé csodálkozott, hogy miért éppen a gyárba ... De azért délfelé benézett Apja, a szövőmester, gondolataiba mélyedve ült egy durván ácsolt asztalnál ... Nehezen indult a beszélgetés. Aztán töviről-hegyire mindent elmondott mostohafiának. Beszéd közben a fiú arcát figyelte. Eleinte nagyon borongós lett a mosolygós arc. Aztán lassanként eltűntek a felhők, s mire befejezte, már megszokottan mosolygott. — Kár, hogy nem vagyok író — kezdte. — Egy egész regényre való élményt elmondott, apám ... Anyám nehéz dió lesz... De ha összefogunk ... — Nem ítélsz el? — Magát? Miért? — nézett csodálkozva apjára. — A háború okozta sebek soká hegednek.. Különben olyan csinos, okos húgom van, hogy az a jégcsap Vendel úgy áradozott róla, mint valami csodalényről — nevetett pajkosan. — Köszönöm, fiam — homályosult el János szeme. — Nagyon köszönöm! — Ugyan már, apám! — Olyan nehéz kő esett le a szívemről. — Valamit majd kitalálunk, annyi biztos, hogy Erzsi velünk tölti a karácsony estét. Útja a szállodába vezetett. A lány éppen könnyezve csomagolt. Pista minden pedagógiai tudományát előszedte, míg végre a lány elfogadta a meghívást, hogy a szeretet estjén az ö házuk vendége lesz. Vendel majd kibújt öröméből, amikor megtudta, hogy Erzsi eljön. Aztán az anyja nyakába csimpaszkodott Pista. Körülcirógatta, aztán kezdte, hogy valami menyasszonyféléje van Vendelnek átutazóban a városukban és barátja nagyon boldog lenne, ha együtt lehetnének estére. Lukácsné kissé csodálkozott, hogy átutazóban — karácsonykor... De azért beleegyezett. * * * A kihalt utcán három fiatal sza" porázta lépteit a friss hóval borítót járdán. A hópelyhek sokasága még mindig kergetőzött a sárgásszürke villanyfényben, meg-megsímogatva a sietők kipirult arcát. — Mit szólnak, így idegenül beállítani — hajtogatta a lányka. — Ugyan már, mi is ott leszünk. — Illetlenség ... — Erzsiké, nem is hiszi, milyen boldog vagyok hogy velünk lesz — vallotta Vendel. Erzsi ugyanezt csak magának rgerte bevallani. Megérkeztek. — Jöjjenek. Ielkecskéim, már várjuk magukat — fogadta őket az előszobában kedvesen a háziasszony, s aztán elsietett a konyhába. Erzsi első csodálkozó pillantása a gazdag karácsonyfára esett. Aztán az asztal felé siklott tekintete és halálosan elsápadt. Reszkető lábai mármár felmondták a szolgálatot, ha Pistába nem kapaszkodik. Az asztalfőn ott ült fekete ünneplőben az apja. Egy ideig szótlanul nézték egymást, János lassanként feltápászkodott s aztán gyermekéhez lépett, egyik karjával a lányát, másikkal fiát ölelte magához. Most csókolta meg először a lányát és ki tudja hány ezredszer derék mostohafiát. A háziasszony egy csomó tányérral az ölén az ajtóból figyelte a számára érthetetlent... Aztán szívébe sújtott a bajsejtelem és halk sikoly hagyta el az ajkát. A tányérok csörömpölve hulltak ki a kezéből és zajtalanul gurultak a perzsaszőnyegen. Karácsony éjszakája Hangzott fel az ablak alatt — a gyerekek hamisan énekelt karácsonyi köszöntője. 1964. december 24.
