Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-12-24 / 102. szám
1 dmom-flánom elmarad Ipolyfödémes. Három járás, a lévai, losonci és a zólyomi határán húzódik meg szerényen az alig hatszáz lelket számláló falucska. A krónika arról tanúskodik, hogy a község csak a török időktől van a jelenlegi helyén. A Magyarországot dúló török hadjárat a néhány kilométerre távolabb levő falut úgy elpusztította, hogy kő kövön nem maradt. Ugyanis Drégely várának elfoglalása után mintegy hatvan főnyi török rekviráió csoportnak ellenállt a falu népe és lemészárolták a követelődzőket. Sajnos, azonban hírmondó maradt belőlük és kegyetlen bosszút állt a török horda. A lerombolt, fölégetett faluból csak három, a Konc, Faraga és Urgin családoknak sikerült eimenekülniök, akik később a Pólya hegy tövénél telepedtek le. * * * Ezerkilencszáznegyvennégy decemberében sokaknak eszébe jutott a falu története. Már-már kezdett tűrhetetlenné válni a németek állandó követelődzése. Különösen a gazdaszszonyok haragudtak a csukazöldszínű ruhásokra, mivel nap-nap után beállítotak és előszedve magyar tudásukat, a tyúkok felé mutatva gonoszul vigyorogva elkezdték: — Kikiríkí.. . December 23-át jelezte a kopott, foszladozó naptár, amikor a „nagy testvérek“ még nagyobb buzgalommal járták a házakat és a tyúkok mellé libát, kacsát és egy nagy halom edényt összeszedtek, hogy egy igazi karácsonyi lakomát üljenek a falu bőrére. Ezen a napon a tudomány bölcsőjének udvara nem önfeledten hőgolyózó gyerekek kacajától volt hangos, hanem a szárnyasok koncertjétől. Hogy semmi sem lett a dínomdánomból, arról már az ipolyfödémesiek beszélnek. KI HOGYAN EMLÉKSZIK? Jusztin János, az egykori katonaszökevény így kezdte: Nagyon megúntam az „angyalbőrt“ és olajra léptem. Elképzelheti milyen szoros napokat éltem át a németektől megszállt faluban. Már több mind három hete dühöngött körülöttünk a háború vérzivatara, a németeknek eszük ágában sem volt odébb állni. Mivel láttuk a nagy lakomára való készülődést, még jobban szívünkbe mart a félelem. Mi lesz ha megint berúgnak és garázdálkodni kezdenek? Huszonnegyedikén reggel közeli puskaropogásra, géppisztoly kereplésére ébredtünk. Alig telt el egy röpke félóra, amikor láttuk, hogy a németek fejvesztetten szaladgálnak, mivel a menekülés útját a nem várt irányból váratlanul érkező szovjet csapatok elvágták. Kisvártatva a falu végén egy bíborpiros lánggal égő zsupfedeles ház már messze hirdette, hogy az oroszok elfoglalták a falut. Én csak másoktól hallottam — mosolyog a fiatal könyvelönö — Aztán? — Hát bizony nem nagyon ünnepeltünk. Karácsony estjén már lövészárkot ástunk a szovjet egységek részére. Talán ami érdekes számomra felejthetetlen, az másnap történt. _ 9 — Egy szovjet őrnagy kíséretével végigjártam a falut, a középületeket. A domboldalon lévő torony tál an templomunkra rámutatva kérdezte: — Ez a raktár? A tolmács kissé félénken mondta ki a templom szót'. — Gyérünk be — szólt a szovjet tiszt. Körülnézett., — Nye charasó, — rázta a fejét. Nem értették, mi nem tetszik. Az őrnagy megmagyarázta. Náluk, a görög-kelet vallás szerint januárban van karácsony s ebből az alkalomból szépen díszített fenyőfák sokasága teszi meghittebbé, ékesebbé a templomot. Hog.y többet ne nézzék raktárnak a födémesi templomot, 1957-ben tornyot emeltek rá. De az őrnagy bírálatát is megszívlelték és azóta karácsonykor zöld fenyőköntöst ölt a templom belseje. Jusztin János mostanában a közös agronómusaként tevékenykedik. Kissé deres már az üstöké, de hogy fiatalos hév fűti, mi sem igazolja jobban, minthogy tavaly érettségizett az Ipolysági Mezőgazdasági Iskolán, NEM KÖNNYŰ A TOLMÁCSNAK A konyhában egy barnaszemü kislány kíváncsi nézése fogadott. — Miért nevet kicsike? — Marika . .. Bodzsár Marika. — Hány éves vagy? — Három múltam szeptember hatodikén — hangzik a talpraesett válasz. — S hol találom a nagyapádat? — Hátul. Fát vág. A ház mögött vígan muzsikál a fűrész. Aki még ily gyorsan húzogatja, meghazudtolja hetvenötödik évét. Pedig sok mindent átélt Sándor bátyánk. Hogy csak egyet említsek. Az első világháború alatt és után több mint hat évig volt fogoly Szibériában, ahol nem volt vendégség az élet. Hogy ma a murmanszki vasútvonalon száguldhatnak a vonatok, az ő verejtékes munkája és a 26 éves koráig fehéren villogó fogsora is benne van. Egy fél évszázada él fog nélkül, de azért nem igen parolázott orvosokkal. — Hogy is volt negyvennégyben, Sándor bátyám? — A legidősebb fiam, aki mint katonaszökevény itthon húzódott meg, karácsony böjtjének hajnalán ezzel ébresztett: — Apám, a lövésekből arra következtek, közéiben vannak az oroszok. Alig telt el egy óra, amikor a halálsápadt szomszéd futott át hozzájuk. — Sógor, itt vannak az oroszok — lihegte. — Jöjjön gyorsan, mert nem értjük a szavukat! — Átmentem, s így lettem tolmács. De ne hogy azt higyje, irigylésre méltó volt a sorsom. Éjjel-nappal talpon kellett lennem. Meg aztán kellemetlen tolmácsolnivalóm is akadt. Most ennyi tehén és birka kéné. Kény tel én voltam megmondani a bírónak, mert enni kellett a sok katonának. Nem mondom, ők sem fukarkodtak. A németek akkortájt várhattak erősítést, mert néhány szekér ruhaneműt, élelmet szállítottak a falunkba. Bízz, ennek jó részét az oroszok karácsonyi ajándékként osztották szét a falu népé között. — Nem levelez az ottiévők valamelyikével? — — Nem. Utoljára 1945 nyarán toppant be hozzánk egy fiatal legény, aki nálunk betegeskedett' néhány napig. Berlinből visszajövett Balassagyarmaton állomásoztak néhány napig. Onnan jött át hozzánk. — Nagyon örültem, hogy erre vezérelt a sorsom — mondogatta és nem győzte köszöngetni feleségemnek, hogy úgy ápolta, mind a saját fiát. Nem csodálkozom, nagyon kedves emberek Bodzsárék. Talán én is nehezen szabadulok el a vendégszerető családi körből, ha be nem toppan Sándor bátyánk nászasszonya. — Gyertek gyorsan, nagyon hörög a disznó, valami baja van. Nem láttam ijedelmet sem az ifjabb, sem az idősebb Bodzsár arcán. — Mi baja lehet? — kérdezem. — Semmi — legyint Sándor bátya. — Fulladozik a zsírjában. Három mázsán felül van. Már éppen ideje ... EGY HADIÖZVEGYNÉL — Elment szegény, sosem láttam viszont többé. Ott maradt a Donkanyarban. — Kezdi szomorúan Stihla Mária. — A két kis árvámmal éltem a nehéz napokban. Csak vége lenne már — sóhajtoztunk. — Vinné már az ördög ezeket a hidegszemű németeket. Huszonharmadikán a késő esti órákban újból bezörgettek hozzánk. — Feketét — parancsolt az oficír. Muszáj volt felkellnem. Kettő közülük, amikor megitta a kávét, bedűlt az ágyamba. A tiszt mogorván ott ült, s virrasztanom kellett reggelig. Reggel egy nálunk szállásoló magyar katona rohant be fejveszetten. — Rámlőttek — hebegte ijedten. — Eltalálták a disznót, — alighanem oroszok... A német ordítva ébreszgette társait, aztán géppisztolyt ragadott. Lövésre már nem maradt ideje, mert betoppantak az oroszok ... Én ijedtemben az ágy alá bújtam és ott reszkedtem. Amikor a német foglyokat elhajtották, egyik orosz átnézte annak aktatáskáját. Egyszer csak kihúzott belőle egy piros szvettert és mosolyogva felém nyújtotta. Ettől megbátorodtam és előbújtam ... Napközben egészen megbarátkoztunk. Már a gyerekek sem féltek a nagysapkás bácsiktól. . . Nyolcán szállásoltak be hozzánk. A karácsony-estét együtt töltöttük. Akkor nem készítettünk sokfogásos vacsorát és az angyalkának nem raktuk félre a törmeléket... De azért mégis valamivel megleptem a vendégeimet. — Csavart mákos-kalácsot sütöttem. — Még most is előttem van, hogy némelyikük milyen mohón harapott a mákoskalácsba. — Charasó, charasó — mondogatták a nekem még akkor értelmetlen szavakat. Később elmerengő arccal nézték vidáman játszadozó kis csemetéim; volt, arryelyiknek könny csillogott a szemében. — Ezt' már mégértettem. — Otthon járhattak gondolatban. —tt— Szovjet mezőgazdasági könyvkiállítés NyitrP Az eldugott kis falu, ahol csak a félszabadulás óta van autóbuszjárat Az izmos emberek szokásához híven hanyatt feküdt a cirkuszkocsi ágyán. Odakint havas eső paskolta a parányi ablakot. Bende Dömötör hatalmas melle úgy zihált, mint a fújtató. Féktelen vágy tombolt benne Anita után. És féktelen gyűlölet fűtötte annak Anto nevű partnere ellen. Behúnyta szemét, de a villanyreklám beszűrődő fénye sütötte szemhéját. A,NTO ÉS ANITA, A REPÜLŐ GYÍKOK olvasta csukott szemén keresztül is. ANTO ÉS ANITA hallatszott be a cirkuszi kikiáltó rekedtes hangja. ANTO ÉS ANITA — ez a két név billentette ki lelki egyensúlyából, borította fel családi életét. Anto és Anita mindenütt és mindenkor, éjjel és nappal. Amióta a világhírű légtornászokat sikerült háromheti vendégszereplésre leszerzödtetni a vándorcirkuszhoz. — Anita'. Ki is ez az Anita? — morfondírozott magában Bende Dömötör a kocsi mennyezetét bámulva. — Amilyen fiatal, olyan sok nyelven beszél. Magyarul is. Az igazgató szerint budai származású és Steckelhuber Anna a polgári neve. De ez nem biztos és nem is lényeges. Lehet, hogy disszidens volt. Az igazgató erre vonatkozólag kitérő választ szokott adni. Örült, hogy aránylag alacsony gázsiért sikerült a „repülő gyíkokat“ lekötnie. Merő véletlen, hogy december 23-ig éppen „lyukasak“ voltak. 25-én már Koppenhágában lépnek fel a Tivoliban. Világattrakció. A magastrapéz veretlen mesterei. Biztonsági háló nélkül dolgoznak. Artista számára is hajmeresztő! ARTISTÁK- Bárki is legyen Anita, Bende Dömötör akár erőszakkal is elszakítja partnerétól, attól a sima modorú himpellértöl. Itt hagy csapot, papot, családot és szerződést, új életet kezd Anitával. Bende Dömötör, a talajtornász, a terpeszakrobata majd megmutatja, milyen számokat gyakorol be a kis gyíkocskával undok társa nélkül is. Ha öregedésinek is indul, a dobbantó deszkának még á a mestere: jeleségét és kisfiát egyszerre lendíti esténként a magasba, akik szaltózva ugranak sziklaszilárdan a vállára. Helyükbe majd a szépséges Anita lép holnaptól kezdve. Anita lesz a fény élte egén ... — Előbb még, Autótól kell megszabadulni — küzködött magával Bende Dömötör. — Az a kifent fampec képes lenne nyomukba szegődni. Antöt el kell tehát „intézni“. Mielőbb. Ma este lép fel utoljára Anitával. Holnap Dániába repülnek... Mi tenne, ha elvágná Anto trapézának tartókötelét? Ostobaság! Mindenki reá gyanakodna, a kötél metszési felülete árulójává válna. És ha valaki átrágná a tartókötelet? Például egy egér, vagy c.gy .. ., vagy ... A zenekar rázendített az elmaradhatatlan cirkuszindulóra, egymás után peregtek a számok simán, zökkenésmentesen. A „3 Bende“ is kitett magáért nyaktörö mutatványával, mint rendesen: a szaltók után Bendéné mindannyiszor milliméternyi pontossággal ugrott mázsányi férje vállára, a késői házasságból származó Bende Lacika pedig gumilabda könnyedségével pattant anyja nyakába. Szünet után újból Lacika lépett a porondra Kokéval, a fiatal csimpánzzal. Egyik kezével a majmot vezette, a másikkal ujjnyi vastagságú kenderzsineget nyújtót át az első sorban ülőknek, hadd győződjenek meg szakítószilárdságáról. Ezután a szó szoros értelmében gúzsba kötötte az állat végtagjait, hogy moccanni sem tudott. Adott jelre a csimpánz működésbe hozta borotvaéles fogait és hihetetlenül rövid idő alatt megszabadult béklyóitól. Mutatványának végeztével szenvnelláthatóan jobban érdekelte a jutalom fejében átnyújtot banán, mint a közönség tapsvihara. A majomszám lezajlása közben a cirkusz személyzete a kupola tetejébe húzta fel a kettős magastrapézt, miután a légtornászok tüzetesen átvizsgálták annak minden egyes porcikáját. Kokót ezalatt Bende Dömötör vette gondozásba a porondról távozó fiától, mint minden este. Anita és Anto macskaügyességgel kúsztak fel a kötélhágcsón. Elhallgatott a zene, megkezdődött a „repülő gyíkok" haláltornája. A közönség lélegzet-visszafojtva, kiszáradt torokkal figyelte a hajszálpontosan kiszámítot ugrások összjátékát a szédületes magasságban Voltak, akik nem bírtak odanézni, kezükbe temették arcukat. Bende Dömötör egy oldalárbóc árnyékában lapult. Ott, ahol kötélcsiga rögzítette Anto trapézának tartókötelét. Karján a majom, kezében banán. Senki sem vett róla tudomást, minden szem a „repülő gyíkók“ irányába meredt. Valamti súgót a csimpánznak, amely felszökkent a kötélzet elágazásáig. Eogát belevájta az egyik feszítökötélbe, de a féltékeny ember már nem látta, melyikbe. Velötrázó sikoltás hasított a jeges csendbe. Miután egyik kötete elszakadt, a trapéz kibillent vízszintes helyzetéből és függőlegesen, szárnyaszegett madár módjára kókadt lefelé. És a csonka kötél csücskébe félkézzel görcsösen kapaszkodva ott csüngött tehetetlen bábként, halotthalványan — Anita. Riadt szemmel méregette az alatta tátongó mélységet, mert egy kézzel képtelen volt magát feltornászni. A nagy darab ember pillanatok alatt a porondon termett. — Ugorj, Anita, ne félj! Ugorj, elkaplak’. — kiáltozta izmos karjait széttárva. Majd amikor a szerencsétlen nő tétovázását látta, vinnyogó esdeklésbe fogott: — Nem én tettem, Kokó volt, a majom! * n — Kokó volt, a majomf Esküszöm, nem én tettem’. — nyerített Bende Dömötör még mindig széttárt karokkal. — Ide essél a karomba! — Essen beléd a... — kezdte mondokáját Bendéné. — Még karácsonykor is ilyen szamárságokon jár az eszed? Mi bajod van különben azzal a szegény állattal, mit akarsz megint rákenni? Bende Dömötör jobbnak vélte hallgatni. A kis Lacika át szellemülten díszítette a karácsonyfát, Kokó meg sunyi pofával leste, mikor pottyan le egy habcsók-sütemény. KOZXCS A csehszlovák—szovjet barátsági hónap keretén belül több ismeretterjesztő előadást és kiállítást renj deztek hazánk különböző helységeiben. Az egyik ilyen kiállításra, a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola diákszállójában került sor. A szovjet mezőgazdasági könyvkiadók 1962—64-es évben kiadott mezőgazdasági szakkönyveit tekinthették meg az érdeklődök. A kiállított 600 szakkönyv felöleli a mezőgazdaság minden ágazatát. A látogató egyaránt talál tudományos munkát, tankönyveket, ismeretterjesztő brozsúrákat és propagandaanyagokat. A kiállított könyvek a moszkvai Kolosz, a kijevi Urozsáj és a minszki Urozsáj könyvkiadók termékei. Tematikailag a kiállítás öt részben foglalja ös$ze a mezőgazdaság egyes ágazatait. Az első a növénytermesztés, a második az állattenyésztés és az állategészségügy, a harmadik a mezőgazdaság gépesítése és villamosítása, a negyedik a mezőgazdasági termelés szervezése és ökonómiája, s végül az ötödik az erdőgazdaság szakirodaimát mutatja be. A kiállítás a többi között arról is tájékoztatja a látogatókat, hogy a szovjet mezőgazdasági könyvkiadás milyen mértékben és fokon segíti a szovjet mezőgazdaságot, mennyiben támogatja a szovhozok és kolhozok tagjait, a tudományos dolgozókat és a gyakorlatban tevékenykedő szakembereket. A kiállított könyveket a szovjet könyvesboltokban lehet megvásárolni, s ha netalán nincs raktáron a keresett könyv, az érdeklődő számára megrendelik. _„ Hátrább az agarakkal!... Örvendetes tény, hogy sajtónk hasábjain nyelvi, stilisztikai problémák vétődnek fel. A megjelenő hosszabb-rövidebb írásokat anyanyelvűnk ápolásának szándéka, tisztaságának féltése jellemzi. Legutóbb, a Hét 46. számában, Farkas Jenő tollából látott napvilágot bíráló jellegű cikk a Csehszlovák Rádió magyar adásával kapcsolatban. A rádió riportereinek tájszólásos kiejtését, durva nyelvi hibáit kifogásolja és pellengérezi joggal a cikk írója. Ennyit elöljáróban, főként azok számára, akik a szóban forgó bírálatot esetleg nem ólvásták. A helyenként ugyancsak csípős, felháborodott hangvételű glossza nem kerülte el az illetékesek figyelmét. A védőbeszédet Kovács Gáspár irta meg a Hét 49. számában. S bár a prókátor szerepét rpagára vállaló Kovács Gáspár „nem szeretne átesni a ló másik oldalára“, mégis félrebillen véle a, nyereg, le is huppan tüzes paripájáról, pont arra a bizonyos „másik oldalra“. Kövessük csak gondolatmenetét: „Egyenes, határozott bírálatot“ követel. „Kimondhatatlanul örül; megszívlel és hasznosít minden jószándékú kritikát.“ Elismeri, hogy a rádió magyar adásaiba is becsúszik néhány nyelvbotlás, nyelvtani hiba, ám hozzáteszi: ez nem jelenti azt, hogy a hibát ejtő egyáltalán nem érti a dolgát. S itt olyasmit cáfol K. G., amit senki sem állít’. Farkas Jenöt „nem ragadja él annyira a kritikusi hév“, legalábbis olyannyira nem, hogy az egész szerkesztőségi munkaközösséget korlátoltnak tartaná. Ő csupán a Hibás magyar beszédet kifogásolja, a helyes köznyelvi kiejtés mellett tör lándzsát. (Különben ez a kérdés nem csupán a rádió magyar szerkesztőségében jelent problémát!!!) _A rádió egyes müsorszámai szerkesztésének technikai problémáihoz nem kívánunk hozzászólni, ez számunkra terra incognita. A „füllel felfogható akusztikai hatások“ 'elméletét' is elfogadjuk. Ám nem érthetünk egyet a következő megállapítással: ........nem vitás, hogy a mindennapi életben, az élő beszédben nyelvi hibákat is ejtünk, nyelvbotlások is léteznek — s ha becsúszik közülük néhány a műsorainkba is, annál hitelesebb, annál meggyőzőbb a mondanivalónk.“ Ez az a pont', ahol Kovács Gáspár földét ér — a ló másik oldalán. A rádióriporter mondanivalója ugyanis a hallgató számára nyelvbotlások, nyelvtani-stilisztikai hibák nélkül is hiteles. Az inkriminált -ba, -be; -ban, -ben helyhatározóragok helyes használata sem vön le a riport realitásából. Sót. Mi éppen azt' tartjuk természetesnek, ha a rádió riporterei helyes magyarsággal, köznyelvi kiejtéssel beszélnek. Ne vegyes rossznéven Kovács Gáspár, de ebben az eset- < ben a „védelem rosszabb a vádnál". ' Polák Imre 1 Nehéz idők voltak — emlékezik Jusztin János 1964. december 24.
