Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)

1964-12-05 / 98. szám

Amikor az ébresztőóra megszólalt, még nem volt fél hat.

A félig behajtott spaletta mögött fakón derengett, már nem éjszaka, még nem hajnal. Freddy azonnal kiugrott az ágyból és világosságot gyújtott. Teljesen meztelen volt, magas, jól megtermett, izmos férfi. Bőre sötétbarna, világosabb csíkkal a derekán.

Fölrántotta bársony sortját, vaskos gumicsizmát húzott, s így kiöltözve, ing nélkül indult kifelé, munkába. Mielőtt eloltotta a lámpát, azt mondta:

— Egyáltalán nem kell most mindjárt fölkelned. Még pihenhetsz egy kicsit. Majd hívlak.

Válaszul az asszony csak nyöszörgött, bágyadt hangon, panaszosan.

Odakint a köd inkább jó időt ígért. Gombák és szétlottyadt almák édeskés szaga úszott a levegőben. A férfi leakasztotta a szivattyúról a vödröket és belépett az istállóba, ahol egymás mellett kérődzőt az üres jászol előtt a négy tehén. Jöttére három feléje fordította fejét, a negyeT dik, nagy hassal, tovább rágcsált éá valahova maga elé bámult. Lekötötte az elsőnek a farkát, ráveregetett a farára, „Kormos, Kormos", mondta neki, leült az egylábú fejőszékre és megmarkolta az állat tőgyét. Átlósan két sugárban szökkkent ki a tej, csendült az edény fenekén.

A fejést inkább asszonyi munkának tartotta, de ilyen korán reggel mégse terhelhette vele Leát: túl apró volt, túl törékeny, túl kevéssé edzett még a tanyai munkára. Szabályosan húzogatta a tőgyet és közben beosztotta magának a napját, ahogy fejés közben minden áldott regei: behord valamennyi szóját, dohányt tör, szánt egy darabot a méhes mögött, kijavítja a boronát. Hiába tett-vett kora hajnaltól késő estig, sosem végzett azzal, amit kitűzött magának. Akár télen, akár nyáron, mindig túl rövidek voltak a napok. Levertségei, heves fejfájásai nyilván innét származtak: az örökös küszködésből, mellyel mégse jutott dűlőre, bárhogy igyekezett is.

Befejezte a fejést', bement' a konyhába, teletöltöt egy nagy lábast tejjel. Éppen ebben a pillanatban hallotta meg a heves dudálást a völgyből. Fogta a vödröket és leloholt a kavicsos lejtőn.

— Napról-napra korábban jössz — mondta. — Hamarosan már sötét éjjel hoz ide az ördög.

— Így akarják a gazdák — mondta a vöröses legény, aki a kis teherautót vezette —, és különben is, nálad kezdem a sort. Ma talán még előbb indultam. mint rendesen, az idő miatt'. A rádió vihart jelzett.

— Errefelé?

• — Heves viharok — mondták általánosságban.

Freddy az üres vödröket' lóbálva visszament a tanyára, s egy nyaláb takarmányt vetett a teheneknek. A konyhában még fél hetet sem mutatott a falióra. Ha egyedül járt-kelt', a mutatók elképesztően lassan forogtak. Fölment a szobába, kinyitotta a spalettát, és mert mindig csak derengett, meggyújtotta villanyt.

— A rádió vihart jelzett mára — mondta. — Ez elég baj, a dohány miatt. Jóformán mind beértek a levelek. Mind elveri nekem a zápor, aztán kirágják azok a ronda csigák. Oda az egész termés.

— Azt akarod mondani, hogy keljek föl és segítsek törni? — kérdezte Lea.

A férfi nem felelt', csak rostokolf tovább az ágy lábánál.

Lea fölült, kidugta lábát a takaró alól és fölkelt.

Nem hordott éjszakára csak pizsama-kabátot, alig ért a csípejéig. Apró volt, de telt formájú, tejes bőrű: mint egy baba, melynek egy kicsit ellátták a baját. Kontya félig szétbontott, elszabadult fürtök folytak le a fülére. Érzett rajta, hogy nyirkos, langyos és még csupa álom.

Freddy legszívesebben átkapta volna, ledöntötte volna a matracra. De még idejében eszébe jutott a dohány. Az ablakhoz hátrált, míg Lea felvette kék vászon nadrágját és gyapjú blúzát.

— Kész vagyok — mondta az aszszony és mezítláb a lépcső felé indult. — De mielőtt' nekilátunk a dohánynak, mégiscsak meg kell reggelizni.

Azalatt, míg Freddy kinyitotta a tyúkól ajtaját, hogy a baromfi elszéledhessen a réten, Lea fölforralta a lábas tejet, fölrakta az asztalra a bögréket, bemártotta a törülköző csücskét és végigtörülte vele a szemét, piros-pozsgás arcát, szűk, makacs homlokát.

Leültek egymással szemközt és reggelizni kezdtek. A férfi több szelet kenyeret vágott magának, jó vastagon megvajazta és megivott három nagy bögre tejet. Lea nem volt éhes. Jóllakott azzal, ahogy elnézte, mekkora étvággyal eszik a férje. Meg aztán túl korán is volt. Azt hitték róla, hogy ébren van, valójában azonban félig még aludt

— Szombat van — mondta. — Csodálom, hogy apád nem jött föl tegnap este. Már a múlt hétén se láttuk: írni sem írt. Pedig nem szokása, hogy még csak hírt se hallasson magáról.

— Valószínűleg nincs mit mondania, azért nem ír — mondta Freddy. — És nem jön, mert nyilván nincs hozzá kedve.

Még egy karaj kenyeret szelt magának.

— Vártad tegnap este — folytatta Freddy. — Láttalak, ahogy lementéi az úton, mikor az autóbu** jött.

— Ott voltam a méhes közelében: azt gondoltam, ha megjön, segítek vinni a táskáját. Nehezen mászik föl a kaptatón, a rossz lába miatt.

— Megszokhatta, a háború óta húzza — mondta Freddy.

— Egy ideje mintha orrolna ránk. Talán mert újabban egy szót se szólsz róla, hogy rendbehozod neki a sütőházat és oda költözhet.

Régebben sokat beszéltek ezekről az átalakításokról: Freddy terveket

készített, költségvetést kért, vállalkozókkal tárgyalt, aztán hirtelen abbamaradt az egész.

— Meggondoltam a dolgot — mondta Freddy. — Az apám, kijövünk

nyéka már jócskán összezsugorodott.

— Veled megyek — mondta az asszony. — Dolgom van a házban.

Kettesben mentek vissza: elől a férfi tólta a dohánylevelekkel rakott talicskát; az asszony a nyomában ugrált nagy gumi-csizmájában, melyet a víz megfényesített, úgyhogy olyan lett, mint a lakkozott bőr.

— Nézd csak az eget, Freddy. Azt hiszem, álmodott a tejesed.

— Az ilyen viharokkal az ember sose tudja, hányadán áll.

Óvatosan kupacokba rakta a leveleket a konyha fala mentén, míg Lea vajaskenyeret kent magának. Megéhezett a levegőn. Ahogy evett, közben föl-fölpillantott a faliórára, a pohárszékkel szemben, vagy kinézett a deszkakerítéssel elrekesztett udvarra, s azon túl a köves útra, mely az országúihoz vitte le a lejtőn. Egyszerre fölkiáltott.

— Apád! Ott jön apád!

Fölállt, lépett egyet az ajtó felé. Freddy éppen csak a fejét fordította az udvar felé; erre Lea is megtorpant, az asztal előtt állt és beleharapott a vajaskenyerébe. Marcelin benyitott.

félen, hogy vaTamf eredetiségéi kapott benne, valami sajátos zamatot. 1 Elég csinos volt hozzá, hogy pongyo- ' Iában járjon, s elég nőies, hogy nad- ! rágot hordjon. f

— Nem sajnálod a várost?

— Nem, legföljebb reggelenként, • mikor föl kell kelni, pedig még nincs t is világos.

— Attól féltem, nem bírsz meg- t

szokni vidéken. *

— Akkor meg mért únszolt annyira, : hogy menjek hozzá Freddyhez? Tudhatta, hogy itt kell maid élnem, ezen 1 az istenhátamögötti tanyán.

— Váratlan szerencse volt neki, én 1 meg sosem találhattam volna nálad 1 jobb menyet.

Freddy kétszer is visszajött, új ; dohánylevél-szállítmányt hozott a konyhába. Letette a taligát kint az ajtó előtt, nagy nyalábokban hordta be a dohányt és fölrakta a fal mellé. Apjához soha nem szólt. És mikor Marcelin megkérdezte tőle. jó-e a termés-válaszként éppen csak dünynyögött valamit.

Az ebédet is csöndben költötték él. Mindhármuknak jó étvágyuk volt, s ha keveset beszéltek, legalább derekasan ettek.

— Egészen jó szakácsnő lesz belőle — mondta az apa.

— Nem kell olyan fene nagy tudomány hozzá, hogy valaki kisüssön egy szelet sonkát — jegyezte meg Freddy.

Ojra vett a krumpliból és Leához fordult.

— Meg se fésülködtél. Elmehétnél

fodrászhoz.

— Ügy volt, hogy lemegyek, dé vihar ígérkezik és sietni kell a dohány-behordással. A hajam máskor is ráér.

Szemlátomást azon igyekezett, hogy tréfálkozzék és jobb kedvre hangolja a férjét, de minden törekvése kudarcot vallott.

Elsőnek Freddy kelt föl az asztal-' tói. Lea hozzálátott, hogy leszedje, maga elé tette, egy kancsőnak támasztva. Többféle frizurát is próbált, de abbahagyta, leakasztott egy tükröt, de haja túl finom, túl sima volt, és vagy túl hosszú, vagy túl rövid, nem lehetett semmilyen kontyba rakni.

— Maid én — mondta Marcelin.

Botját az egyik székhez támasztotta, s először körben leengedte Lea haját, aztán a haj végét fölfésülte, főkötőfélét formált belőle. Ez a selymes, vörhenyes fényű főkötő kiemelte az arca ívét, megfinomította az álla vonalát, elmélyítette a szemét.

— Ez illik hozzád. Persze köröskörül le kellene vágni.

Hogy Lea jobban láthassa magát, Marcelin mögéje állt és két kézzel, szorosan fogta az asszony haját’.

— Igaz, való igaz, hogy megszépít — mondta Lea. — De Freddy so-' sem tűrné, hogy így fésülködjem. Azt mondaná, így nincs elég komoly képem.

Marcelin hallgatott és még szorosabban két tenyerébe fogta a kis fejet. Lea nem mozdult, mintha megkövült volna: egyre a tükörbe meredt, de már nem magát nézte, hanem valami távolibbat, valami sokkal ködösebbet.

Légyfelhő csapódott be az ablakon és dongani kezdett a mennyezet alatt. A nap elfátylasodott: az imént még világos helyiség egyszerre homályba borult. Ekkor Lea megrázta kicsit a fejét, hogy kiszabadítsa a szorításból, és Marcelin elengedte a visszahulló hajat.

Ebben a pillanatban lépett be

Freddy: nem is hallották a léptei közeledését. Ránézett Leára, leomló fürtjeire, nyakára, arcára, s apjára,

aki mögötte állt.

— Megjósolták, hát meg is jön, a kutya viharuk — mondta az asszony hosszú csönd után, mely alatt mintha' még erősebben hallatszott volna a legyek dongása.

Freddy szó nélkül elhagyta a helyiséget.

— Majd később elmosom az edényt *— mondta Lea. — Most a legsürgősebb a dohány.

összekötötte tarkóján egy darabka szalaggal a . haját és Marcelinnel együtt kiment.

Egy másik földdarab felé mentek, a ház háta mögött, a gyümölcsös mellett. Az apa nehézkesen botorkált a lucernatábla hepehupás földjén. Az árnyékos részeken még vizes volt a fű, átnedvesedett tőle alul a nadrágszára.

— Kölcsön kellett volna adnom Freddy bakancsát — mondta Lea.

Már nem szökdécselt. Arca gondterhelt volt és aggodalmas.

— Miattam ne késlekedjél, lányom — mondta Marcelin. — Eredj csak előre, majd utánad megyek.

Freddy már félig megrakta a talicskát. Ügy parancsolgatott apjának, mint egy gyakorlatlan szolgának.

— Lentről kezdd törni... Hagyj meg négy levelet... Vigyázz, nehogy berepeszd ... Végy le minden sarjúlevelet... Érted?

— Alighanem

Fölöttük még kék volt az ég, de nyugaton már fenyegető szürkére borult. Á nap eltűnt az égaljról föltoluló felhők mögött.

Lea Ss Freddy a sorok közt Hatad, vlarceün meg körbejárta a-parcellát, -ía lépett egyet, botjával kellett segítenie magán. Aztán beszúrta a főidőé, hogy szabad kézzel dolgozhassák. Freddy szemmel tartotta a bokrok közti hézagokon és oda-odamondogatot.t neki:

— Ejnye, mind egy irányba . .. Rajta lagytál egy sarjúlevelet... Lentebb törd, különben a csonkok az első szélre megszaggatják a leveleket.

Az apa sosem hitte volna, hogy a nyers dohánnyal ilyen körülményesen kell bánni. Igyekezett engedelmeskedni, de lomhának, ügyetlennek érezte magát. Mégis mulatságosnak találta volna a munkát, ha nem kell annyit álldogálni és Freddy nem olyan rosszkedvű. Mintha más vidékre került volna ebben a buja növényzetben, s érzését még csak fokozta az alattomos, kábító illat. És Lea is itt volt, ugyanabban a munkában fáradozott, ugyanazokat a mozdulatokat' végezte, mint ő. A tövek magasabbak voltak, semhogy láthatta volna, de néha megérezte jelenlétét a levelek közt.

Alig égy óra múlva görcsöt kapót? a lába.

— Most inkább leülnék egy kicsi?

— mondta. — Fölfűzném a leveleket, ha valaméíyiktek megmutatná, hogyan kell.

Lea veié ment a házba.

Marcelin a konyhaasztalhoz ült, Lea egy zsákot' vetett a fal tövébe, ott helyezkedett el. odább a kőpadlón. A zsinegeket már előre elkészítették. Hosszú, lapos, éles tűvel fölfűzni a leveleket, kettőt-kettőt háttal egymásnak, lapjukkal szembe. Előbb átszűrték a levelet, aztán ráhúzták a zsinegre.

— Egye a fene a legyeket — mondta Lea —, kinyitom az ablakot; ez a szag a fejembe száll.

A levelek, ahogy fogdosták, szúrdálták őket, egyre hevesebb szagot árasztottak, egyszerre édeset is, keserűt' is, mégsürüsödötí tőle a levegő, szinté összeállt, alig lehetett' lélegzet benne'.

Freddy, valahányszor új talicskái hozott, figyelte a munkát és sosem találta a kedvére valónak. Marcelin hol a levél középső, vastag ere mellé szúrta a tűt', hol nem egész párhuzamosan a rostokkal és a levél eltört.

■— Tudja, apa, velem is ilyen követelődző ^ — mondta Lea, amikor Freddy megint elment. — Igaza van. Nem is konyítottam a gazdálkodáshoz; úgy kellett megtanulnom mindent, s attól tartok, nincs valami nagy tehetségem hozzá.

— No, ami a tanulást illeti, ahhoz néki se volt semmi — mondta az apa.

— Emlékezhetne rá és több türelemmel lehetne.

— Vihar előtt senki sem türelmes

— mondta Lea.

Eszébe jutott, hogy még nem adott darát a kispulykáknak, és kiment az udvarra.

— Már megint hova lett? — kérdezte Freddy, mikor visszajött, újabb’ dohánylevél-nyalábokkal. — Reggel óta sosincs a helyén.

A törést’ befejezte. Becsukta az ablakot, nehogy huzat légyen, és kezdte felhordani a padlásra a nehéz, törékeny füzéreket. Egyet-egyet vétett a két vállára. Meztelen, bronzbarna felsőteste kivált a kövér levélek közül, de bársony sortja már nem látszott. Olyan volt, mint egy pompásan öltözött isten, részegítő illatot árasztva maga körül. Ahogy visszajött a padlásról, két levelet dobott apja felé, útközben váltak le. Nem mondta, hogy rosszul fűzte föl, de el lehetett érteni a szemrehányást.

Marcelin tűje megcsúszott egy éren. hegye mélyen befúródott a hüvelykujja tövébe. Körülnyomkodta a sebet és meglepve látta, hogy alig sziváros belőle valami rózsaszínű nedv.

— Megszórtam magam, mégse vérzik.

— Ha mély lenné a seb, vérézne — mondta Freddy.

S mikor a füzéreket mind fölkötötte a padláson, elment megvizsgálni a boronatárcsát.

Marcelin örült neki, hogy Lea nem látta dohánylevél-ruhájában az urát. Képtelen érzés volt: épp elégszer

szemlélhette már Pán istenné változottan, de Marcelin mégis szívesebben vette, hogy az asszony most nem volt itt.

— Belement a tű a hüvelykujjamba

— mondta, mikor Lea visszajött a baromfiaktól. — Érdekes, nem vérzik. Talán a nikotin miatt.

Lea felé nyújtotta a kezét’, az aszszony megfogta, nézegette.

— Emiatt a ragacs miatt nem sokat látni rajta — mondta.

És elengedte a., sebesült kezet. Néhány hete, nyár derekán, amikor egy méh Marcelin inge alá került és vallon szúrta, sokkal gyöngédebben bánt vele. Kihúzta a fullánkot és

Folytatás a 8. oldalon)

CLAIRE SAINTE-SOLINE

egymással. Igen. De ha minden áldott nap látnánk egymást, talán nem jönnénk ki ilyen jól. Aztán tegyük fel, hogy bajba kerülünk, a gazdaságban minden megeshetik, s el kell adni a tanyát. Elvesztette a helyét, otthagyta a városi lakását. Mi lesz vele? Nem, letettem róla.

— A te dolgod. Azt’ csinálsz, amit akarsz — mondta Lea. — Hol kezdjük?

— A fölső táblán.

— Hát akkor gyerünk. Menj, kéresd meg a talicskát, én azalatt adok egy nyaláb füvet a ’nyulaknak.

Lea csizmát húzott, útba ejtette a nyúlketrecet és fürge léptekkel sietett föl a dombon. A levegő végleg fölébresztette: szerette húsét, nedvességét. Egy éve, hogy férjhez ment, és még nem szokta meg eléggé a vidéki életet: meglepte, hogy már ilyen korán kinn van a földeken, szinté hőstettnek találta. Még mindig Csák játszotta a tanyasi asszonyt.

Ugyanakkor ért’ a táblához, mint Freddy, aki egy másik ösvényen jött. A tetőn, majd száz méternyi hosszan, több sor dohány húzódott. A nyár esős volt, a tövek kiterebélyesedtek, nagy, sötétzöld leveleikkel és világosabb hajtásaikkal, melyek nyurgán fölsarjadtak, s egyik-másik már-már virágba fakadt. Mintha az egyenlítőről került volna ide a dombra egy maroknyi növényzet. A nap nehezen kelt a ködben; éppen hogy csak láttak dolgozni. A fű nedves veit, dé magas szárukon a dohányleveleket nem érte az éjszakai harmat, nekifoghattak a törésnek.

— Én vékonyabb vagyok nálad, majd én megyek a sorok közt, kevesebb kárt csinálok — mondta Lea.

Freddy beleegyezett’, de a lelkére kötötte, gondosan törje le a hajtásokat. Rövidesen jönnie kell a fölügyelőnek és ha sarjút talál, nem adja meg a felárat.

Egyvonalban dolgoztak, törögetve a szárakat és zsenge levéltöveket: ragacsos lé buggyant belőlük, megfogta az ujjúkat. Lea tovább fecsegett.

— Mit gondolsz, mennyit adnak a termésért?

— Nem is igen tudom. Százötvenezret remélek; de mindenkire jó év járt. Az árak esni fognak. Könyörtelenek lesznek az osztályozással.

— Százötvenezer, az mégiscsak szép summa.

— Elfelejted, menyi időt vesz el ez a ronda dohány, hogy a trágyáról ne is beszéljek, ami alá kell.

Mintegy magának elsorjázta a munkákat: vetni, duggatni, kapálni, törni, szárítani, szortírozni, bálázni.

— Szeretem a dohányt — mondta Lea. — Vatahogy más, mint a krumpli, meg a cukorrépa. Á dohánytól szebb a birtok, nem gondolod?

Freddy azt felelte, bánja is ő, szép-e, nem-e, ő a pénzért dolgozik. Egész évben szidta ezt a ronda dohányt, aztán azt gondolta, bevesz belőle száz, százötven ezrest, betöm vele egy rést és tavasszal megin.tcsak magot igényelt,

— Milyen színű a virága? — kérdezte Lea. — Még sose láttam.

Freddy nem hallotta meg a kérdést. Több méterrel az asszony elébe vágott, s ezzel lehetetlenné vált a beszélgetés.

Mikor Freddy éppen azon volt, hogy eltolja a harmadik talicska levelet, Lea kilépett a sorból. A nap kibukkant a ködből, s az őszibarackfák ár— Jónapof, gyerekek. Ügyé meglepetés? Hogy vagytok? Amint látom,

jól.

Magas, sovány ember volt, bottal járt. Kicsit mereven tartotta magát, olyasformán, mint a katonaviseltek, vagy mint a beteg, aki nem akarja, hogy sajnálkozzanak rajta. Vonásai nem voltak szabályosak, arca mégis finoman, kifejezően hatott, a szép tekintetével. Apa és fia semmiben sem hasonlítottak egymáshoz; az egyikben volt valami természetes, már-már szinte beteges előkelőség, a másik csupa egészség volt, csupa erő és meglehetősen szögletes.

Marcelin jobbról-balra megcsókolta Leát és Freddyt.

— Ma reggel egyszer csak elfogott a vágy, hogy lássalak benneteket. Azonnal útnak indultam, nem is értesíthettelek.-Nevetett, de vidámságában volt valami erőltetettség.

— Tegnap este félig-meddig vártuk: nem igaz, Freddy?

A férfi úgy tett, mintha nem hallaná. Visszament ki a földre.

— Nagy gondban van — magyarázta Lea —, a tejes vihart jelzett neki. Félti a dohányát.

Marcelin leült a konyhai kosárszékbe és kinyújtotta a rossz lábát’.

— Kifárasztotta a kaptató, apa?

— Nem: ha az út száraz, akkor hagyján: sárban sokkal rosszabb.

Elhallgatott, cigarettára gyújtott, néhány percig szótlanul nézte Leát, ahogy krumplit hámoz. Aztán hirtelen kivágta:

— Mondd, lányom, mi baja velem

Freddynek?

— Sammi. A világon semmi. Mit gondol, mi lehetne?

— Nem tudom. Csak mintha boszszantaná, ha megjövök.

Kis szünetet tartott, aztán folytatta:

— Egy szót' sem szól többé a sütőházról. Régebben másra se gondolt, csak arra: még én fékeztem, még én haboztam, hogy ide költözzem-e. Végül beleegyeztem, és most egyszerre szó sincs róla többé.

— Freddynek nagyon sok a dolga, apa; el sem képzeli, mennyi rengeteg dolga van. Én bizony nem nagy segítség vagyok neki, azt tudom. Ellátni egy ilyen tanyát, szolga nélkül, keserves dolog: szinte belegebed.

— Mondtam, hogy fizetem a munkásokat.

— Szemmel is kellene tartani őket. Üj hercehurca, eggyel több gond a nyakunkon. Úgyis elég van.

Az apa elismerte, hogy ő bizony nem bírna segíteni a fiának, legföljebb a fölszerelés karbantartásában lehetne némileg a hasznára.

— Ezt csak úgy mondom, dé ha meggondolta, ne is beszéljünk róla többet. Tudsz valami munkát adni? Használd föl, ha egyszer itt a mindenes a házban.

A vasaló nem melegedett be; Lea érte ment. Marcelin sokpengés kést vett elő a zsebéből, föltette a szemüvegét és nekiesett az egyik csavarnak.

Munka közben azért egyre szemmel tartotta Leát, ahogy, ide-oda járt a tűzhelynél. Nagyon megváltozott, amióta a tanyán élt. Azplőtt térdben bő szoknyákat hordott, selyem blúzokat, finom cipőt: haját rendben tartóté, soha egyetlen csiga ki nem bomlott a kontyából. Dé azért ebben a fiú-ruhában is jól festett; kétség-1964. december 5.