Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-11-21 / 94. szám
ff neksző, harmonika úgy h'aJTafszott, m ntha közvetlen közeliemben szólna, de ember nem látszott a ködben. Hétköznap volt, ezért meglepett a reggeli dalolés. ,,Ahá. bizonyosan a regrutákat viszik.“ Eszembe jutott ugyanis, amit a napokban hallottam, hogy a falunkból öt legényt soroztak be; és megindultam a muzsika felé, akaratlanul is vonzott magához a víg nóta. Mikor odaértem a nótázókhoz, a dal meg a harmonika elhallgatott. A nótázók, vagyis a besorozott legények, bementek egy tágas kőházba, az egyik újonc apjához. Az ajtó előtt asszonyok, lányok, gyermekek kis csoportja verődött össze. Mialatt kérdezgettem őket, hogy kiknek a fiai vonultak be s miért mentek be a házba. a legények már kijöttek, anyjuk és húgaik kíséretében, öten voltak; négy nőtlen, egy házas. Falunk nincs meszsze a várostól, az újoncok csaknem valamennyien a városban dolgoztak és városi módra voltak öltözve, szemlátomást ünneplő ruhájukba: városias szabású kabát, új sapka, fényes magasszárú csizma. Legjobban szembe tűnt közülük egy nem magas, de arányos termetű, derűs, kifejező arcú, fényes barna szemű fickó, akinek még alig pelyhedzett szakálla, bajusza. Mihelyt kilépett, előkapta a szíjon vállára akasztott drága, nagy harmonikát, meghajolt felém és ujjal fürgén szaladtak végig a billentyűkön. Vidám táncnőtára zenditett, és a tánc ütemében, merész, fürge léptekkel megindult az utcán. Mellette ugyancsak alacsony, zömök, szőke fiú lépdelt. Vígan nézegetett jobbra-balra és lendületesen szekundélt, mikor az előénekes rázendített az első szólamra. Ez volt a házas az öt újonc közül, ők ketten haladtak legelői. A másik három követte őket; éppoly jól voltak öltözve, semmi különös nem tűnt fel rajtuk, hacsak nem az, hogy egyikük feltűnően magas növésű volt. Csatlakoztam az újoncokat kísérő csoporthoz. A legények csupa víg nótát énekeltek, s mig a menet haladt, bánatnak nyoma sem volt. Dé mikor a következő portához érkeztek, ahol ugyancsak megvendégelték őket, megkezdődött az asszonyok jajveszékelése. Nem igen lehetett érteni, hogy mit őbegatnak. .Csak egyes szavakat hallottam ki belőle: halálnak halálával ... apád-anyád ... szülőfölded ... fis minden strófa után a fő jajveszékelő asszony nagyot lélegzett, s előbb elnyújtott nyögéseket hallatott, majd hisztériás nevetésben tört ki. A bevonuló újoncok anyja, nővérei siratták a legényeket; a nőrokonok jajveszékelésbe, a távolabb állók csitítgatása vegyült. Hallottam, amint az egyik asszony így csitította a jajveszékelőket: „Hagyd már abba, Mat’rjonka, megszakad a szívem.“ A legények bementek a házba, én kinn maradtam s egy ismerős paraszttal beszélgettem, Vaszilij Orehovval, aki valamikor az iskolámba járt. Az 6 fia is az öt közé tartozott, ő volt a házas fiatalember, aki az előénekesnek szekundált. — Sajnálod elengedni?! •— kérdeztem. / •— Mit fegyünk?' Akár sajnálom, akár nem, egykutya; szolgálni muszáj. Előadta családi helyzetét. Három fia volt; az egyik otthon maradt, a második volt az újonc, a harmadik — éppúgy, mint a most bevonuló — a városban szolgált és sok pénzt adott haza. Az, amelyik most vonult be katonának, úgy látszik kevesebbet adott haza a szüleinek. „Városi lányt vett feleségül, nem fűlik a foga a falusi munkához.“ Levehetjük róla a kezünket. Csak legalább magát eltartaná. Sajnálni persze, hogy sajnáljuk. De hát mitévők legyünk.“ Míg beszélgettünk, a legények kijöttek a házból s megint elkezdődött a jajveszékelés, siránkozás, hahota, csillapítás. Vagy öt percig ott álldogálfak az udvarban, azüfán fövább indultak, megint szólt a harmonika meg a nóta. A legény bámulatos energiával, lelkesen játszott hangszerén, nagyszerű ritmusérzékkel húzta, hol toppantva, hol meg-megállva, elhallgatva s újra rázendítve nagy vidáman; közben vígan nézelődött meleg barna szemével. Igazi, rendkívüli zenei tehetsége volt ennek a fiúnak. Ránéztem, s mikor tekintetünk találkozott, zavarba jött — legalábbis nekem úgy tetszett — szemöldökét megrándítva félrefordult s még hangosabban zengte a dalt. Amikor az ötödik, utolsó portához értünk és a fiúk bementek a házba, én is követtem őket. Az öt. LEV TOLSZTOJ gény művészétében nem vettük le róla szemünket. — Érti ám a dolgát, a fene aki megette! — jegyezte meg az egyik néző. — Sírva vígad a bánat. Abban a pillanatban az énekeshez odalépett a feltűnően magas termetű újonc. Füléhez hajolt s valamit mondott neki. „Micsoda dalia — gondoltam. — Ezt bizonyosan valahová a gárdába osztják be.“ Nem tudtam, ki fia, melyik portáról való. — Kinek a fia ez? — kérdeztem a szép szál legényre mutatva, egy kis öregembertől, aki odalépett hozzám. LEONYID MARTINOV: legényt az abrosszal leürített asztalhoz ültették, az asztalon kenyér és bor. A gazda — éppen az a Vaszilij Orehov, akivel beszélgettem s aki a nős fiát búcsúztatta — töltött és kínált. A legények alig ittak, legfeljebb negyed pohárral, azt is csak csürcsölgették és visszatették. A háziasszony szelt a cipóból és kínálta a fiúkat, harapjanak az italhoz. A gazda újra megtöltötte a poharakat s újra kínáltáé Míg én az újoncokat figyeltem, a kemencéről, ahol én is ültem, épp mellettem lemászott egy fiatal asszony. Ruházata meglepően és különösen hatott ebben a környezetben. Világoszöld selyemruha volt rajta, divatos szabású és díszítésű, lábán magassarkú cipellő, szőke haja divatosan felfésülve, fülében nagy aranykarika. Arca nem volt sem vidám, sem bánatos, inkább sértődött, Leereszkedett a földre, rá sem nézett a legényekre, hanem magassarkú új cipőjével kiment a pitvarba. A fiatal nő egész megjelenése: öltözéke, sértődött arckifejezése, különösen pedig fülbevalója — minden olyan idegen volt' egész környezetétől, hogy sehogysem értettem, ki lehet' és hogyan kerül Vaszilij kemencéjének tetejére. Megkérdeztem egy mellettem ülő menyecskétől, hogy kicsoda. — Vaszilij menye. Szobalány volt a városon — hangott a válasz. A gazda harmadszor is töltött' a poharakba, de a legények nem fogadták el, felálltak, imádkoztak, megköszönték a vendéglátást és kimentek az utcára. Ott’ nyomban újra rázendítettek az asszonyok a siratásra. Elsőnek egy vénséges vén, töpörödött anyóka kezdett jajveszékelni, aki a legények után jött ki a házból. Olyan siralmasan jajveszékelt, úgy cifrázta, hogy a fehérnép nem szűnt meg csitítarii, s hóna alatt támogatta a nénit', aki üvöltött, jajongott, s minduntalan előrebukott. — Ki ez?f — kérdeztem. — A nagyanyja. Márminthogy Vaszilij édesanyja. Mikor az öregasszony hisztériásán felkacagott' és a kétoldalt támogató asszonyok karjába hanyatlott, a menet megindult és megint a harmonika meg a vidám ének vette át az uralmat. A falu végén megérkeztek a szekerek, hogy a bevonulókat a járási székhelyre vigyék. Mindenki megállt. Sírásnak, jajveszékelésnek itt már nyoma sem volt, A harmonlkás egyre lendületesebben, egyre vlgabban húzta. Fejét félrehajtotta, testsúlyát egyik lábára helyezte, a másikat kifordította és sarkával kopogta a ritmust, míg keze gyorá, ügyes fiorlturákat vert ki a billentyűkön; ahol kellett, magas, csengő hangján rázendített a nóta dallamára és Vaszilij fia halkan, kellemesen szekundált' neki. S mind. akik ott álltunk, öregek, fiatalok, a csoportot körülvevő gyermekek és jómagam — egytől egyig elgyönyörködtünk a nótázó leSoha még, Soha még, Soha még, Ilyen júliusunk sose volt még, Sem a föld, Sem a víz, sem az ég, ■> Se a kas, se a csűr, se az ól még Ilyen eddigelé sose volt, Sose volt ilyen eddig a nap sem, Sosem égett még lángja a zord Fagyok ősi ölén hevesebben. Soha még így nem fonta magát Á vad sztyeppe a forgatagokba, Soha eddigi éveken át Felhötornyot felhőtoronyra Nem emelt ily pompásan a nyár, Elegyítve a port meg a lángot. Az öreg leveííé sapkáját s meghajolva köszönt, de nem hallotta kérdésemet. — Mi tetszik? Az első pillanatban nem ismertem meg, de mihelyt megszólalt, azonnal ráismertem erre a dolgos, derék parasztemberre, akit — mint ez gyakran megesik — szinte üldözött a balsors, egyik csapás érte a másik után: hol a két lovát kötették el ,hol a háza égett le; hol a felesége halt meg. Az első percben azért nem ismertem rá, mert rég nem láttam s így mint vörös hajú, középtermetű férfira emlékeztem rá, most pedig már nem volt veres, hanem ősz, és közepesből apróvá zsugorodott. — Á, te vagy az, Prokofij — üdvözöltem, — Azt kérdem, ki fia ez a derék legény, aki most Alekszandrral beszél? — Az? — kérdezte Prokofij a feje biccentésével mutatott a legényre. Megcsóválta fejét és valamit motyogott, de nem értettem. — Azt kérdem, kinek a fia? — ismételtem s odahajoltam Prokofijhoz. Prokofij arca megvonaglott, járomcsontja alatt remegtek az izmok. — Az enyém — felelte, elfordult tőlem és arcát kezébe temetve, felzokogott, mint a gyermek. Csak most, Prokofij rövid szavai nyomán — „az enyém" — csak most fogtam fel nemcsak eszemmel, hanem egész valómmal, hogy milyen szörnyűséges dolog ment végbe előttem azon az emlékezetes, ködös reggelen. Mindaz, amit láttam s ami addig öszszefüggéstelennek, értelmetlennek és furcsán ellentmondónak tetszett, egyszerre megtelt világos és szörnyű értelemmé. És marcangolt a szégyenkezés, amiért úgy néztem ezt végig, mint valami érdekes látványt. Megálltam és nyomasztó bűntudattal a lelkemen tértem haza. Rettenetes elgondolni, hogy mindez ezerszámra, tízezerszámra történik az emberekkel Oroszország-szerte, s így volt a múltban és a jövőben is még sokáig így fog történni ezzel a szelíd, bölcs, szent álnokul és kegyetlenül félrevezetett orosz néppel. Jasznaja Poljana, 1909. november 8. Napvilágon a hajdani szántók'. Hétszáz éve rejtette a jég, S ha nem is a nap tüzet, ami éget De a Golf-áram enyhe lehet Visszaadja nekik ma az élet. Ne keresd, Hova lett, A jeget! lm a föld levette bilincsét. Fennen hirdetni hát ne feledd: - Sose volt, Sose volt ilyen itt még! Nem!, ' Hol örök volt a jég, a hegyen Eke szántja föl újra a földet, S ha kihajt, szárba szökken a szem, Űjra forgatnak, aratnak, törnek. S ha száll a nap hüs alkonyata, lm az olvadó hó szaga megcsap. Nincs soha Semmi soha, Valamikor És valaha van csak így van ez. Ámde valami d e Van most is, mindig is létezett még... Tudom: Mihamar meg kell történnie Annak, ami nem volt sohasem még! • Michelangelo Buonaroftl, az olasz reneszánsz mestere halálának 400. évfordulóján a prágai Belvedereben kiállítás nyílt, amelyen bemutatják Michelangelo szobrász- és festőművészeti alkotásainak reprodukcióit, fényképeit és költeményeit. • A prágai Nemzeti Múzeum Nem kell felelnem Bejáró kisdiák koromban oly rossz volt korán kelnem hétfőn, és tanárom szemébe néznem, ha felém fordult, szemmel kérdőn az első órán .. . Pillantásom nem öt, csak a padot kereste, — jó érzésű pedagógus volt, néma válaszom megértette. Bezzeg az élet rideg mester, ünnep-hétköznap csak feleltet, s nem mondhatod, hogy bár •tanultál a leckét — sajnos - elfeledted. Csak legalább titkolni tudnám megújuló viaskodásom, hogy aki szeret, s kit szeretek küzdelmemből keveset lásson; életem párja rajtakap hogy valamit ismét elhallgattam, s nem faggat, — akár jó tanárom hétfőn reggel a régi padban. Zala József könyvtára 65 ország 1388 tudományos intézetével bonyolít le csereakciókat: a szakirodalmat és a különböző kiadványokat illetően. A múzeum már 1823-ban megkezdte ezeket a csereakciókat’. • A Kéramika csehszlovák külkereskedelmi vállalatnak köszönetét fejezte ki Radhakrisnan Indiai elnök a delhi elnöki palota számára szállított porcelánért'. A küldemény egy 175 személyes, 1651 darabból álló étkészlet volt'. • A Scala milánói színház számára a Ligna csehszlovák külkereskedelmi vállalat egy 280 cm hosszú tökéletesített Petrof hangversenyzongorát szállított'. 9 Lüszipposz görög szobrász (i. e. IV. évszázad) a Pihenő Héraklégz című szobrának másolatát találták meg a régészek Dél-Holtandiában. 9 A szovjet Kirov-balett északamerikai turnéja alkalmából az amerikai lapok hosszú cikkekben méltatták az együttes produkcióját és öszszehasonlítják előadásaikat a nemrég New Yorkban vendégszerepeit Bolsojbalett-tal. 9 Dino de Laurentiis, nagyon elégedett új sztárjával. Sorayával, a volt iráni császárnéval. Máris megkötötte a második szerződését új filmjére, partnere David Niven lesz. 9 Ötvenezer éves emberi település nyomaira bukkantak angol régészek Észak-Görögországban. Feltevések szerint ez a legrégibb település, amelyet eddig Európában találtak. 9 Shakespeare III. Richardját a nyugat-német TV a következőképpen hirdette: „Esti kurzus orgyilkosok számára“. • Nagy tévedés, hogy az akadémikusok a legolvasottabb emberek — nyilatkozott e témáról Lord Russel, a világhírű angol filozófus. — A magam részéről eléjük helyezem a fodrászokat, sofőröket, portásokat és az újságárusokat. Csallóközi ősz. Rónay György fordítása 1964. noveber 2lv Minden nap újabb gondot ád fel. Tanulod hajnaltól napestig. Bármit tehetsz, marad másnapra, akár tetszik, akár nem tetszik.
