Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-11-07 / 90. szám
össze! egyre r5videbb°k a nappalok korán besötétediK a falu. Ilyenkor fent, az erdöborítotca hegytetőn, ahonnan belátni az egész völgyet, Kuzmicsék háza elbújik a csendben. Párolgó mezőkön át megyek esténként Kuzmicsékhez, átugrom a kis patakon, a falun túl az' erdei útra térek. Lassan, andalogva járok, kedvem szerint megmegállok, s elkapdosom a lehajló faágakat. Mire a házikó sárgafényű ablaka alá érek, a szemközti hegytető kopasz fái közt bujkál már a hold. Szeretek Kuzmlesékhoz járni: kint az udvaron Kuzmics néni az eperfához kötött tehenet feji, az ura mellette ül, a föltön, köszönök, s leülök az öreg mellé, vagy hanyatt fekszem a megszáradt füvön, s csillagokra csodálkozom. Aztán fogom a vödröt, s vízért megyek a forráshoz. Fák alatt bújkálok, talpammal tapogatom az ösvényt. Azt hittem, sohasem hagyom el ezt a vidéket, s a város ragyogáséért sohasem cserélem fel az erdő magányos csendjét és Kuzmiqsék völgybe kukucskáló házikóját. „Jó lenne megvenni ezt a házacskát“ — gondolom néha, itt élnék a hegyek között, de egyszer talán innen is elcsalna a tavasz, vagy más tájakra kergetne a mindent látni akaró kíváncsiság. Az utolsó őszt töltöm itt. Esténként bekopogok Kuzmicsékhoz. A néni friss tejjel kínál, az öreget én cigarettával, majd levelet diktálnak a gyerekeik részére, így telik el az este. Régóta Ismerjük egymást. Valójában igen keveset beszélünk, mintha fukarkodnánk a szavakkal. Máskor a kisszékre ülök, s a nénike halk szöszmötölését figyelem. Leszűri az esti fejést, közben erről-arról ejt néhány szót. Többnyire napi dolgaira emlékezik, vagy a gyerekek leveléből idéz egy-egy mondatot. Nevetgél magában, máskor meg elszomorödik. Különleges, brjanszki szólásmondásokkal lep meg, míg az öreg — mahorkáját pöfékelve — az ágyon bóbiskol. — Min gondolkodik, Kuzmics apó? — Semmin, Ivanovics — kapja fel • fejét —, egyáltalán semmin. Kuzmics bácsi hetvennégy múlt a nyáron. Vékonyka, - az arca- csupa csont. Kék szemében évszázados fáradtság. de a gyermekszem csillogásából is maradt még benne valami. Brjanszk környékéről jöttek ide. Egész özvegyen maradt lányát látogatta meg Itt, körülnézett, s utána ide költöztek. Ostorral járja a határt, a kolhoz teheneit őrzi. Szereti az állatokat; reggeltől estig a nyomukban van, bebarangol hegyet-völgyet, hogy jó legelőt találjon. Déioen a folyóhoz hajt itatni, ott várja már az öregaszszony, s míg a barmok mozdulatlanul kérödznek a víz szélén Kuzmics bácsi megebédel a pufajkára terített asztalkendőn. Tojásrántottát eszik uborkával, sült krumplit, s még amit az öregasszony kedveskedve eléje rak. vissza, Paradicsomot, kolbászt kotor elő, begyújt, tiszta inget ad az öregnek, s közben únneplóoe öltözik, új kendőt, szoknyát kap magára. Az öreg is kimegy, s amikor kiöltözködve ismét a szobába lép, akkurátusán az asztalhoz lépked, egy üveg vodkát tesz a közepére, leül, s tölt a vendégeknek. Régebbi hazájukról ritkán beszél, akkor sem valami szívesen. — Hogy éltek arrafelé? — Szűkösen, Ivanovics. Nehezen. Az utóbbi években könnyebb lett. ötven ... hánytól is? Szóval, Sztálin után. — Szereti Kubánt? — Itt? Hogyne. Szeretem bizony, Ivanovics. Két esztendőn át jártam hozzájuk, hozzám szoktak, megszerettek. „A fiunkra hasonlítasz — mondták —, Miskánkra a legkisebbikre. A keze is éppen ilyen, de még a hangja is, éppen Így beszél, ilyen csendesen. Szóval tisztára a mi fiunk." — Itt van, ni csak! Ö az — mutat egy falra akasztott arcképre Kuzmics néni. — Ez meg itt a legidősebb, brigádvezető Jurovóban. Evekig tájunkra se nézett, egyszer jött haza, halottak napjára. Ez meg tanító Szibériában. Ez meg vasutas. Itt meg a másik lányom, aki Brjanszkban maradt, a gyárban. Sokszor elmondom magamban; mintha csak tegnap születtek volna, aztán a szoknyámba kapaszkodtak, s egyszerre apák, anyák lettek. Mondom az emberemnek is, jaj. jaj, hol lehetnek, mi lehet velük olyan nagy messzeségben? Hosszúak délen a té’j éjszakák. A háztetőn az eső kopog, nedves szél csapkodja az erdőt. Az ember aludni sem tud már, álmatlanul forgolódik az ágyban. Az öregnek is szűk lesz a szoba, menne már ki a rétekre, alig bír vele az öregasszony. Néha .látogatok jönnek a faluból. Kuzmics. néni,.lázba jön ilyenkor, sürög-forog a házban, azt sem tudja, hogyan örüljön a vendégeknek. — Rosszkor jöttetek — méltatlankodik —, semmink sincs otthon. A múlt héten sütöttem friss kenyeret, ez meg milyen száraz már ni! Tojás, tejföl, túró — tele volt a ház. Mivel Is kínáljalak benneteket? — Kiszalad a kamrába, fél vödör sós uborkával fut — Na, egészségünkre! Igyunk, a másvilágra úgysem vihetjük magunkkal. A vodka után a vendégek nyelve is megered, az öregek meg egész életüket elsorolják, tudja isten hányadszor. A nagyútig kísérik a vendégeket, ott búcsúzkodnak: — Nézzék el a szegénységünket, kedves vendégeink, jó szívvel adtunk mindent, ami tellett tőlünk. Amolyan szegényesen. Ne haragudjanak. — Dehogy, dehogy Dunya néni. Köszönjük a kedvességét. Jól elbeszélgettünk, ez a fő. Köszönjük . . — Gyertek el máskor is. — Most rajtatok a sor, Kuzmics bátya. — Ha megérjük, elmegyünk — ígéri az öreg. — Miért siettetek annyira? — sajnálkozik az öregasszony. — Jaj, így is megkésünk. — Holdvilággal hazaértek — mutat Kuzmics apó az égre. Magasan fejük fölött világít a hold, fehérrel festi az erdei utat, amelyen a két öreg csendben visszaballag a házikóhoz. Kuzmics apó csak néhány órácskát alszik: háromkor kel minden reggel, éppen csak eJszendereg, s már talpon van ismét. Az udvar még alig szürkül, az öregasszony már kint van, jön-’ megy, mintha lé sem feküdt volna az éjjel. Az öreg — lábát lelógatva — felülaz ágyon, krákog, aztán megkeresi a vízesvödröt, iszik, majd sűrűn, hangosan köhög, mintha az egész életében ’ elszívott mghorka füstjét akarná m’o$t kikghöfln;,' Nagy Jiggyel"bajja! felhúzza, a csizmáját, rágyújt, s kiáll, az ajtóba. ‘ Nehezen ébred a hajnal, kényeskedik még kicsit, várja, hogy utat adjon “neki a sötétség. Sokszor felszaladtam ilyenkor Kuzmicsékhoz a hegytetőre, hogy kileshessem, amikor megszületik az új nap. Harmatosán csillog az út, frisse«n lélegzik az erdő, japán publicista, akit baráti kapcsolatok fűztek a japán miniszterelnöki tisztséget három ízben is betöltő KonOye herceghez. Sorge a Tokióban kiépített kulcspozíciójából óriási szolgálatokat tett az antifasiszta harc ügyének. Első ilyen döntő jelentőségű akciója az ún. „Fali Weiss" volt, (a Lengyelország megtámadását tervező náci akcióprogram fedőneve). Az akcióprogram eredeti okmánya egy titkos hitleri utasítás volt, amelyet Hitler kabinet-irodája 1939. április 3-án küldött el összesen 5 példányban a náci hadsereg vezetőinek. Ez az utasítás valahogy elszivárgóit Japánba Otthoz, s tőle Sorgehoz, aki 1939 tavaszán értesítette Moszkvát, hogy a hitleristák szeptember 1-én megtámadják Lengyelországot. Az események csakhamar megerősítették információját. A Meisinger-epizód Schellenberg emlékirataiban megírja, hogy a (Sicherheitsdienst) valamint a Gestapo ez időben tették eléjq a Siorgeról szóló jelentésüket, amelyek szerint kompetens német tényezők a Frankfurter Zeitung tokiói tudósítóját „a legjobb távol-keleti szakértőnek tartják“. Schellenberg Heydricchel, a náci Németország egyik legförtelmesebb hóhérjával, a Sicherheitsdienst vezetőjével megállapodott abban, hogy Sorget rendkívül szoros megfigyelés alá kell helyezni. Ezzel a feladattal Meismgert bízták meg, aki maga Schellenberg szerint is „a Heydrich zsoldjában álló bérgyilkos banda legsötétebb tagjai közé tartozott" Egyik főszereplője volt pl. azoknak az . akcióknak, amelyekben Hitler a Gestaoo segítségével kiirtotta Röhmöt és a SA többi vezetőit, részt vett a Blomberg és Fritsch tábornokok „hidegre tevését" szolgáló ooerációban is Mesingert tehát Tokióba küld*ék. bogv megfigyelje Sorget, aki természetesen tudta hogy milyen sötét és veszedelmes figurával áll szemben. Ekkor azonban már a tokiói német kolónián belül rendkívül szilárd volt a helyzete. Kiderült, milyen helyesen értékelte a lehetőségeket, amikor kapcsolatokat létesített Ott katonai atasséval: 1938 óta Ott már a náci Németország tokiói nagykövete volt, aki ki is neveztette Sorget nagykövetsége sajtóatasséjának. „Barbarossa“ és a moszkvai csata így vált lehetségessé, hogy Sorge egymás után két ízben szinte világtörténelmi értékű szolgálatokat tegyen hazájának és a fasiszta ellenes küzdelemnek. Majevszkij megállapítja, hogy 1941 áprilisában Sorge információt küldött Moszkvába a szovjetellenes hitlerista támadás előkészületeiről. Az időpontnak itt különleges jelentősége volt. 1940. december 18-án bocsátották ki a vezért főhadiszálláson azt a szigorúan bizalmas megjegyzésű utasítást, amely „a Barbarossa“ hadművelet fedőnevet kapta és előírta, hogy „gyors hadjárattal össze kell zúzni Szovjet-Oroszprszágot... Az előkészületek 1941. május 15-ig befejezendők. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy a támadási szándék ne legyen felismerhető.“ A „más csatornákon“ keresztül érkezet információkat Moszkvában, tekintettel az amerikai—angol politika későbbi akcióira, még némi fenntartással lehetett volna kezelni. Sorge személyében azonban a szovjet hírszerző szolgálat egyik legértékesebb alakja adta meg a támadás pontos időpontját és fő vonalait. (Malevszkij: „drágán fizettük meg a Sztálin-kultusz jellemző vonásait. Sokba került, hogy a s’zemélyi kultusz időszakában nem bíztak az emberekben és lebecsülték őket és elsüllyesztették R. Sorge és mások információit páncélszekrények mélyére“ ) Megindult a hitlerista roham Szovjetunió ellen és a Szovjetunió történelmének talán legsúlyosabb időszakában tette meg a Tokióban dolgozó. R Sorge a harmadik történelmi szolgálatát. Ribbentrop náci külügyminiszter táviratban kérte Ott nagykövetet, tegyen meg mindent, hogy rávegye a japán kormányt a Szovjetunió hátbatámadására. Sorge ezt a táviratot ismerte, pontos értesüléseket szerzett azokról a tárgyalásokról, amelyeket a Konoye kormány egyfelől hitlerékkel, másfelől az amerikaiakkal folytatott. Megtudta, hogy a japán katonai klikk a Csendes-óceáni háború megkezdésére összpontosítja erejét. 1941 október közepén Sorge közölte Moszkvával, hogy Japán 1941 decemberében meg fogja támadni az USA-t. Ez lehetővé tette, hogy Nyugaton a nácik ellen vessék be a távol-keleti hadosztályok egy részét. Információja annyiban is helyes volt, hogy a Japánok december 7-én megtámadták Pearl Harbour hawai amerikai támaszpontot. A pihent szovjet hadosztályok akkor már Moszkva alatt harcoltak és visszaverték Hitler csapatait. Alig hogy Richard Sorge ezt az utolsó nagy szolgálatot megtette hazájának — letartóztatták. Majevszkij ezzel kapcsolatban annyit jegyez meg: „Nem tudták volna leleplezni Sorget, ha nem akadt volna egy magát kommunistának nevező áruló“. Itt minden bizonnyal egy Ito Ritsu nevű renegátról van sző. akinek vallomásán keresztül a japán kémelhárltók eljutottak Hozuml Ozakiig, Sorge egyik legfontosabb kapcsolatáig. A japán titkos szolgálat letartóztatta Ozakit és borzalmasan megkínozta. Innen természetesen már csak egy lépés vezetett az áruló által szolgáltatott nyomokon Sorge villájáig. Richard Sorget 1943-ban Ozakival együtt halálra Ítélték és 1944. november 7-én hajnalban a tokiói Szugamo börtön udvarán kivégezték. Mielőtt a hóhér véozett volna vele, még ezt kiáltotta: „Éljen a kommunista Párt. éljen á Szovjetunió .éljen a Vörös Hadsereg!" A náci titkos szolgá’at helyrehozhatatlan vereséget szenvedett Richard Soráétól. Moszkvában nemréq bemutattak °ov filmet A címe .Kicsoda ön, dr. So’-ge?“ A válasz rá van vésve egy szürke pránitsírköre a tokiói Tama temetőben. G. E. s új élet dübörgését rejti a mozdulatlan csend. A völgyből szekérzörgés hallatszik, lassan elhalkul, s ismét egyedül leszek a tájban, szemben a ködbeburkolt, tompa színű hegyekkel. A bokrok zöldjén át látni már a házikó fehér falát, aztán megjelenik Kuzmics apó, s megyünk a tisztásra kaszálni. Kaszálunk kaszálunk, suhognak a kaszák, serceg a fű. Megszomjazom — letérdelek, és falevél ízű forrásvizet iszom. Amint világosodik az ég, hangokkal telik meg a völgy. A bolttól Is felhallatszik a kiabálás: a vasárnapi vásárra, a faluba készül portékáival az árus. — Ivanovics lemaradsz! — kiált rám az öreg. Majdnem kiérünk már a sor végére, amikor Gavrila, a csősz, végigbiceg a gyalogúton. Puskáját a vállán lógatja, ragyás arcán messziről látszik a lustaság. — Kaszálunk, kaszálunk? — kérdezi álmos hangon. — Na hiszen, jókor őrködsz te is —• mordul rá Kuzmics apó, — Körbejártam már a telepet — mentegetödzik Gavrila. s tovább baktat. — Látod, hazudnak az emberek, megszokták — mérgelődik a vacsoránál Kuzmics apó —, itt ez a sánta is. Egész éjjel dunyha alatt fújta a kását. És még ez volt a vezető! A kolhozban. Egyszer aztán azt mondtuk: elég, Gavrila, elég a lustaságból, nem kellesz te ide vezetőnek. Lusta vagy te erre, Gavrila! Én meg, látod-e, amióta az eszemet tudom, mindig dologban 'vagyok. Hajnalban' kelek, aztán teszem a dolgomat ácsorgás nélkül. — Nyugdíj járna már magának Kuzmics apó, pihenhetne. — Majd pihenek is. Majd decemberben, ha már nem lehet kihajtani. Tavaszig heverek, aztán ki a legelőre. Idén szép őszünk van, Ivanovics. Ilyen napos novemberre a kubánialt nem emlékeznek. El sem hinné az ember, hogy a brjanszki mezőkön már szánkók siklanak. fát hordanak az erdőből s reggelenként sűrű pára gomolyog a nyitott istállóajtók előtt. Micsoda messze vannak azok a mezők, az a ház, az udvarral, a kűttal. Néha úgy érzi Kuzmics apó, mintha egész élete ottmaradt volna azokon a mezőkön, s itt egy másik Kuzmics élne, s az a régi vesződött ott a földdel, asszonnyal, gyerekkel, tehenekkel, sok-sok tehénnel. — Ivanovics — kiált fel ilyenkor —, fiatal vagy még! Mi már megettük a kenyerünk javát. — Tudod mit, Ivanovics — mondta az utolsó előtti estén—. igyunk egyet. Mióta barátkozunk, illene már koccintanunk is. — Igaz, igazad van öreg. Valahogy mindig megfeledkeztünk az ivásról. Igyunk hát egyet, igazi orosz módra. Búcsúzni jöttem Kuzmicsékhoz. Táskámból kiteszem az üveget. — Azt hittük, már elutazott — fogad az öregasszony, s megy, hogy megfejje a tehenet. Utánamegyünk. — Zorja, állj, állj szépen, Zorja, Zorjuska — nyugtatja Kuzmics néni a tehenet. — Öregapó, hajtsd róla a szúnyogokat! — Szúnyogokat? Nincsenek most' szúnyogok! Aztán asztalhoz ülünk. — Eszedbe jutunk majd? — kérdi az öreg az első pohár után. — Mi az anyjukkal sokszor megemlegetünk. — Levelet is írhatnál — teszi hozzá az öregasszony, s elénk tolja a harapnivalőt. A második pohár után az asztalra csap az öreg. — Ivanovics! Gyere el hozzánk! Szilveszterre, vagy amikor akarsz. És ha errefelé jársz, okvetlen nézz, be hozzánk. C.j évre disznót ölünk, akkorra gyere. — Tessék, vegyen még — kínál Kuzmics néni. — öregasszony — így a bácsi « harmadik pohár után —. nótázzunk egyet! Az öregasszony levetette már a fejkendöjét, koszorúba font haját is megbontotta, kiplrosodva, kissé bánatosan ül köztünk, ahogy mulatás közben a falusi asszonyokhoz illik. „Alkonyodik, közel az est“, — Várj! — szól közbe az ember. — Hát kezdd, öreg, te! Kuzmics apó az asztalra könyököl, s rekedtes hangján énekelni kezd. A dal nyomán látom azt a széles mezőt, három út kanyarog rajta. A legény a mezőkön keresztül megv a leányhoz, de hát miért, miért Ilyen későn. — Istenem, de régi nóta is ez — sóhajt az öregasszony. — Miskánknak is ezt énekeltük, amikor bevonult. „Rossz nyelvektől sem fél a lány. nem bánja, ha meg is szólják, kapuban vár a legényre. Hadd háljak itt, kedves, nálad, csak ma éjjel, hadd háljak. Itt édes rózsám, együtt véled. Korán kelünk mi, leányok, hajnalig se aludhatnál...“ — Ivanovics! Ne haragudj ránk. Ne haragudj ránk, Ivanovics. — Ugyan, Kuzmics apó! — Ne haragudj ránk, Ivanovics. Iszunk, nőtázgatunk, s a két öreg beszél, beszél. Az utolsó estém itt, a susogó erdő közé bújt kis házikóban. Holnap elutazom. A városban élek újra, fontos dolgokról elmélkedem, de néha. váratlanul eszembe jutnak majd az itteni képek: a félve lopakodó hajnalok, a lányok, amint esténként a pufa.ikaszagú falusi moziban a vásznon látott csókokon vihognak, a csendes erdei házikó, a két öregember, akik a mezőkön kanyargó utakról, a legényről, meg a leányról nőtáznak egyszer — tudom, elszomorodok olyankor és visszajönnék ide, a hegytetőre, ahonnan messzire vezető utakat s széles völgyeket lát be az ember. — Ivanovics — búcsúzik .főiem a* öreg a nagyútnál —. ne vess meg bennünket, ha erre jársz, ci.vere be hozzánk. Oj évre disznót ölünk, akkorra gyere, Ivanovics. Megígérem, eljövök. De hát meszszire megyek, hosszú útra, aligha hoz össze bennünket még egyszer az élet. Most érzem, mennyire szeretném, s milyen lehetetlen, hogy újra találkozzak mindenkivel akit az évek során a szívembe fogadtam valahol. Gerencsér Zsigmond fordítása Tóth Elemér verse Elmentek a katonák Elmentek a katonák fekete bakancsban fekete ruhában tűzpiros arccal fehér zsebkendőkkel Az utca kövén hagyták lépteik szigorú dobogása> valami sóhajokat kevés könnyet s néhány egészen friss emléket Elmentek a katonák a kutyák is sokáig vonítottak Elmentek a katonák és belefeküdtek a mocskokba húszévesen sokáig jártak elkeskenyedett mosolyokkal húszévesen sokáig bíztak megkeményedett szívvel húszévesen sokáig hittek a búcsúztatók lobogásának húszévesen Aztán egyszer csak visszajöttek fekete volt a bakancsuk fekete volt a ruhájuk ' \ fehér volt az arcuk piros a zsebkendőjük Es nem hozták vissza az utcának a dobogóst nem hoztak vissza mosolyokat nem hoztak vissza semmit Azóta az anyák sűrűn járnak a temetőbe azóta be sok virág nyílik a temetőben És az anyákat nem kérdi soha senki VIKTOR LIHONOSZOV:
