Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-11-07 / 90. szám
Ablakomon kitekintve felfigyeltem arra a sok személyautóra, amely sorra felkanyarodott a bratislavai Slavífira vezető úton. A kocsik tetején lila és piros művirágból font koszorúk, fenyőgallyal tarkított fehér őszirózsacsokrok. De miért ez a szokatlan virágáradat? Akkor jutott eszembe, hogy a mi naptárunk szerint november 7-én ünnepeljük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját. A párt és a szakszervezetek küldöttei, a vállalatok üzemi tanácsai róják le kegyeletüket dolgozóink nevében a mindnyájunk szebb jövőjéért elesett szovjet hősök iránt. Elindultam tehát én is a jól ismert úton, hogy mécsest gyútjsak a márványfennsík peremén. Mint minden évben, most is tétováztam, a sokszáz közül vajon melyik sírra helyezzem megemlékezésem szerény megnyilvánulását? Végül is egy olyan sírhant mellett döntöttem, amelyen még nem égett gyertya. Elvégre még világos nappal volt, és még egyre özönlött a nép a mauzóleum lépcsőin felfelé. A Slavínról jövet leutaztam a Malomvölgybe, majd az Oszmolov úton végighaladva felkerestem az ún. csalogányvölgyi temetőt, ahol többek között az első világháborúban fogságba esett orosz katonák tetemét helyezték örök nyugalomra. — Ellátogatok az ó sírjukhoz is — gondoltam — hiszen ok sem látták viszont hazájukat, szeretteiket. — Csakhamar ráakadtam a keresett sárcsoportra, amely előtt gyerekfejjel nemegyszer tátott szájjal, elmerengve elcsodálkoztam.. Köd ereszkedett a Csalogány völgyre. Már csak az alkonyat vívott ádáz harcot örök ellenfelével, a fáradt napsugárral. Halálos enyészet párája terjengett a krizantémok tengere fölött, a Halottak napjáról ottmaradt viaszgyertyák édeskés szaga egybeolvadt az avar fanyar illatával. Az egykori orosz hadifoglyok sírját is virág díszítette, csak egyetlen sírhely maradt árván, komoran, elhagyatottan. Emlékeket kergető gondolataim közepette egyszerre csak imbolygó fényt láttam közeledni a sötét háttérből. Mi ez, lidércfény? Nem, mert egy kisfiú botorkált az elhagyatott sír felé égő viaszgyertyával a kezében. Mögötte egy javakorbeli férfi lépkedett. Csak nem gyújtanak világosságot egy reges-régen elporladt orosz katona sírhantján? De bizony úgy történt, akármilyen valószínűtlennek tetszett. Némi tétovázás után odaléptem a jövevényekhez megtudakolni, vajon ismerték-e azt, akinek teteme a földben nyugszik? — Dehogy is ismertem! — mosolygott a tagbaszakadt férfi. - Ez csak afféle kegyeletes szokás. Ezt szemeltem ki jelképes sírnak, mert apám valahol Oroszországban alussza örök almát, Krasznojarszk vidékén. Ott esett el 1920-ban. — Elesett Krasznojarszknál? — csodálkoztam. — Ahogyan mondja! - válaszolta az idegen természetes hangon, csallóközi kiejtéssel. — Igen - csicsergett bele a kis iskolás fiú — nagyapa ott a fehérek ellen harcolt, tetszik tudni? Ott is van eltemetve Oroszországban, a Szovjetunióban, Tavalyelőtt volt nálunk egy bácsi, aki ott járt, az is mondta, hogy ott jó emberek laknak, ok is gyertyát gyújtanak az idegen katonák sírján. ~ Hogyan is hívták nagyapádat, kisfiam? — vágtam türelmetlenül a gyerek szóáradatába, mert eszembe jutott valami. — Nagyapa orosz vöröskatona lett — magyarázgatta a fiú rendületlenül. — Igen, igen, de a neve mi volt? — Rózsár Ernád. — De kicsi a világ! — tűnődtem magamban. * * * Unokabátyám, aki az 1916 júniusában megindított Bruszilov-offenztva harcaiban Rózsárral együtt orosz fogságba esett, hazatérte után sokat mesélt nekem viszontagságairól. Elmondotta, hogyan osztotta meg társaival a hadifoglyok keserű kenyerét a krasznojarszki hadifogolytáborban ... — Rózsár Emöd azelőtt béres volt egy Komárom környéki uradalomban. Rendíthetetlen igazságszeretete miatt már alckor „szód"-nak ismerték az értelmes parasztfiút, a bérlő pedig gúnyosan „Vörös Rózsárnak“ nevezte. Rózsár már harminc éves volt, amikor felesége megszülte első és egyúttal utolsó gyermekét, mert másnap gyermekágyi lázba esett és rövidesen meghalt. A szerencsétlen apát ugyanakkor marhavagonba préselve kivezényelték a keleti arcvonalra. Fájó szívvel búcsúzott neje hűlt tetemétől, akinek temetését meg sem várhatta. Újszülött fiát, mint egyedüli gyermeket Egyedre kereszteltcttck a rokonok. Elképzelhető, milyen lelkiállapotban indult a meggyötört férfi a háborúba! — Egyik nap reggelén — folytatta elbeszélését unokabátyám, — ágyúdörgésre ébredtünk a krasznojarszki fogolytáborban. Srapnelek süvítettek fejünk fölött, akárcsak a fronton. Megindult a nyugati intervenciós szoldateszka által támogatott ellenforradalmi támadás, amelyet Szibériában Kolcsak irányított. Rózsár Ernőd akkor elérkezettnek látta idejét: többedmagával kitört a táborból és kihasználva az általános zűrzavart, átverekedte magát a vörösök állásába. Csak sokkal később tudtam meg, milyen derekasan küzdött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eszméjéért. Ott esett el a szibériai hómezökön, abban a földben alussza örökálmát, amelynek népe elsőnek bontotta ki a szabadság zászlaját. Ezeket mondotta el nekem unokabátyám akkor, amikor — pontosan emlékszem rá - Hitler martalócai 1941, június 22-én megrohanták a Szovjetuniót. Azt is megtudtam tőle, hogy Rózsár Ernődnek Egyed nevű fia kegyelettel ápolta édesapja emlékét, mire jelcseperedett * * * Ott álltunk a cscflogányvölgyi temetőben hármasban, egy számunkra ismeretlen orosz katona sírjánál. Újra eszembe jutott unokabátyám elbeszélése, gondolatban ott jártam a szibériai hómezőkön, ahol egy magyar baka életét áldozta a nagy ügyért. És akinek fiával meg unokájával most összehozott a véletlen .. . Alighanem könny szökött szentembe, mert a kis Rózsár a gyertya imbolygó fényében rám meresztette csodálkozó tekintetét, majd ó törte meg a csöndet: — Ne sírjon, bácsi, hisz én se sírok már! KOZICS EDE Okos és olcsó megoldás. Mindössze 21 000 koronába került. A kétyi szövetkezet vezetősége a gazdasági udvarral szemben egy több helyiségből álló víkend-házban székel. A munka keresi az embert A „Moszgorszpravka“, a moszkvai városi eligazító hivatal központi helyiségében vagyunk. Ha megpróbálnánk összegyűjteni az ide befutó levelek, táviratok és telefonhívások szövegét, bizony vaskos kötet kerülne ki belőlük. Sok fejezete lenne a könyvnek, de a legterjedelmesebb minden bizonnyal az lenne, amelyben munkát ajánlanak. Életünk olyan mozgalmas, minden nap oly sok új keletkezik, hogy gyakran nem elég a munkáskéz. Ezt a problémát nem véletlenül nevezte el egyik nyugati vendégünk „fordított munkanélküliségnek“, amikor nem az ember keresi a munkát, hanem a munka az embert. S bár ez egyáltalán nem olyan súlyos probléma, mégiscsak meg kell oldani. Az újsághirdetések és a gyárak bejáratánál kifüggesztett felhívások elégtelennek bizonyultak a kérdés megoldásához. Ezért a „Moszgorszpravka“ bevezette a munkaerőszervezés egy újabb változatát. ... Ülök az asztal mellett, amely tele van kartotékos dobozokkal. Az ábécé egy-egy betűjéhez legalább 50 kartonlap tartozik: a munkaerőt kereső szerveknek a neve áll rajtuk. A kartonlap feltünteti a címet, telefont és a munkafeltételeket. A kézbesítő újabb igényléseket hoz. A „munkaközvetítő iroda“ adatközlője kartotékok szerint elrendezi őket. A Lihacsov Autógyár például műszaki rajzolókat, másolókat, szakképzett esztergályosokat, gépkezelőket és tanulókat keres. Egy édesipari gyár cukorkakészítö automata gépbeállítókat, kóstolókat és munkásnőket keres a töltött cukorka műhelybe. Egy új könyvtár két állást hirdet: szükségük van munkatársra az olvasóterembe és a kölcsönzőbe. Felvétel... felvétel... felvétel... Napjainkban talán a kereskedelemben a legnagyobb a munkaerőkereslet. Érthető, hiszen 1963-ban mintegy háromszáz új üzletet kapott Moszkva, és az idén is ugyanennyi épül. Óriási méretű a lakásépítkezés, és a rengeteg építkezési vállalat gépkocsivezetőket, szerelőket, hegesztőket, parkettázókat, mázolókat keres. Növekszik az iskoják száma, tanítók kellenek. S melyik év hasonlítható az 1964-eshez a közszükségleti cikkek termelése terén? A cipőgyárak és a konfekcióüzemek mind munkaerőt ® A Budapest táncegyüttes egész estét betöltő műsorral készül a felszabadulás évfordulójára. Az új műsort a tervek szerint az ország minden részében bemutatják. ® A legutóbbi években sokat fejlődött a bolgár gyógyszervegyészet; ma már 108-féle gyógyszert gyártanak a Bolgár Népköztársaságban. ® Moszkva, Leningrad és Kijev után Bakuban, valamint tbilisziben is épül földalatti; mindkét városban megkezdték a metró építését. ® Csődött mondott a telefonhálózat Becs északnyugati részében, a legutóbbi földrengés keresnek: szakmunkásokat, tanulókat, tervezőket. Vannak ilyen hirdetések is: „Dadát keresek“. S mellette: „A 248-as bölcsőde óvónőket és dadákat keres.“ Ez a konkurrencia . .. Ahhoz, hogy valaki elhelyezkedjen nem kell sorbajárnia az üzemeket, intézményeket. Elég, ha fölkeresi a moszkvai városi eligazító hivatal (Moszgorszpravka kétszázharminc fiókjának egyikét, amelyek a nagyobb tereken, utcákban, körutakon, a pályaudvarok és metróállomások környékén mindenütt megtalálhatók. — Könyvtáros vagyok. Hol van szükség könyvtárosra? Az eligazító iroda adatközlője máris felhívja a központ munkaerőosztályát, s pár perc múiva átadja az ügyfélnek a címeket és a munka feltételeit tartalmazó jegyzéket. A munka keresi az embert! K. Barik isi után; nem a földrengés következtében, hanem mert a lakosság pánikszerűen nekiállt telefonálni. Elsősorban a meteorológiai intézetet halmozták el kérdésekkel. # Amerikai szakértők kiszámították, hogy a panamai fötdszoroson építendő új csatorna medrét atomrobbantással 500 millió dolláert „kiáshatják“. A hagyományos robbantószerekkel ez tízszer anynyiba kerülne. Életútja a sírkövén olvasható (RICHARD SORGE HALÁLÁNAK 20. ÉVFORDULÓJÁRA) Viktor Majevszkij, á moszkvai Pravda munkatársa 1964 egy nyárvégi napján megállóit a Tama temető egyik sírköve előtt. Ez a temető közel van Tokió belvárosához. Majevszkij mellett egy Hanako Iszii nevű törékeny japán asszony állt, aki japán szokás szerint vízzel öntözte a szürke gránit-sírkövet, virágot tett elé, majd a gyász jeléül elégetett néhány vékony gyufaszálat. A jelenet leírása 1964. szeptember 4-én megjelent a Pravdában, s ebben a cikkben Majevszkij kiejtett egy nevet, amely most először hangzott el a szovjet sajtóban. A név japán és latin betűkkel vésve állt a szürke gránit-hasábon és így hangzott: „Richard Sorge, 1895—1944“. A sírkő másik oldalára a következő feliratot vésték: „Itt nyugszik egy hős, aki a háború ellen, a viiágbékéért harcolt, s életét is feláldozta ezért.“ Majevszkij így írta le a sírkő előtt töltött első pillanatokat: „Meghajtjuk fejünket Richard Sorge elvtárs, a kommunista, a hírszerző, a hős emlékezete előtt. Iszii asszony leplezetlen meghatottsággal mondja: Mindig tudtam, hogy a szovjet emberek egyszer eljönnek ehhez a sírhoz... Sok minden gátolta, hogy ez jóval előbb történjék meg, s jóval előbb mondjuk el az igazat Richard Sorge hírszerző és elvtársai halhatatlan hőstettéről.“ A család — New Yorkból Ssnghájig A Majevszkij-cikk először emeli fel annak a függönynek a sarkát, amely eddig az igazságot rejtve tartotta. Lehetővé teszi, hogy az általa nyújtót támpontokból kiindulva, elvi alapon, világos politikai értékelés fényében lehessen csoportosítani azoknak a tényeknek a halmazát, amelyek Richard Sorge tevékenységéről már a második világháború befejezése óta ismertek voltak, s amelyek alapján az amerikai kémelhárítás egyik szakértője Sorget azok közé az emberek közé sorolta, akik „megváltoztatták a történelem menetét“. „A történet voltaképpen nagyon régen kezdődik: még Richard Sorge nagyapjánál, Friedrich Albert Sorge (1828—1906) német szocialistánál, aki résztvett az 1849-es báderri felkelésben, majd Amerikába emigrált, s ott később egyik vezetője lett az általános német munkásegyletnek, amely csatlakozott az 1. Internacionáléhoz. Friedrich Albert fia, Sorge apja, viszszaköltözött Németországba, majd az oroszországi Bakuban egy nagy német cég kőolaj-telepein dolgozott. Itt született Richard Sorge 1895-ben. Anyja orosz volt. 1898-ban, amikor Richard Sorgo három éves volt, a család visszaköltözött Berlinbe. A kisfiú a császári Németországban nevelkedett. Megismerkedett nagyapja munkásságával és egyre szenvedélyesebb érdeklődést tanúsított a szocializmus tanai iránt. Az első világháborúban az yperni csata gázfelhőjében és Langemareknál harcolt. Megsebesült és a kórházban találkozott először baloldali szocialistákkal, akik egy kommunista párt létrehozásáért küzdöttek. 1919 decemberében belépett a Német Kommunista Pártba. A politikai tudományok doktora címet szerzi meg a hamburgi egyetemen, 1920 tavaszán részt vesz a német tiszti elit által szervezett Kapp-puccs leverésében, (Ekkor jeleit meg először az Ehrhardt tiszti brigád acélsisakjain Németországban a horogkereszt.) A weimari szociáldemokrácia a Kapp-puccs leverése és a hatalom visszaszerzése után üldözi a következetes forradalmárokat. Sorge bányában dolgozik Aachen közelében, segédmunkás Hollandiában, majd kommunista lapot szerkeszt Solingenben. 1925-ben hazatér szülőföldjére, a Szovjetunióba. Még abban az évben mint szovjet állampolgár belép a Bolsevik Pártba, pártmunkás, majd 1929-től minden szellemi energiáját a hírszerzés tudományának elsajátítására fordítja. Sorge kezdettől fogva nagy érdeklődést tanúsított a távolkeleti problémák iránt; azokban az esztendőkben, amikor Csang-Kaj-sek árulása után a kínai forradalom rendkívül nehéz és bonyolult helyzetbe került, Sanghajban, Kína akkori politikai központjában dolgozott. A tőkés nagyhatalmak kémszolgálatainak megbízottjaitól hemzsegő kikötőváros volt az az iskola, ahol Richard Sorge megtanulta az imperialista hírszerző szolgálatokkal vívott gyakorlati harc módszereit. Hitler uralomra jutása után Sorget németországi életének politikai tapasztalatai predesztinálták arra, hogy Németországban dolgozzék. Egy tudósító Tokióban Richard Sorgo 1935-ban bukkant fel a hitleri hatalomátvétel után Németországban s a náci kém- és hírszerző szolgálatok fokozódó szorítása ellenére is zseniálisan szervezi meg kapcsolatait. „Belép“ a nácipártba, csatlakozik Haushofer professzor emlékezetes „geopolitikai intézetéhez“, amelynek munkatársai a hitleri Lebensraum-elmélet gyakorlati programját dolgozták ki és kapcsolatot létesített az új hírszerző és kémelhárító ügynökségekkel, amelyek gombamódra szaporodtak a hitleri hatalomátvétel talaján.-Schellenberg, a náci kémelhárítószolgálat utolsó főnöke, aki csak 1940- ben pillantott be először a kémelhárítás Sorgeről készített feljegyzéseibe, emlékirataiban maga is kénytelen elismerni, hogy Sorge páratlan merészséggel létesített a veszély árnyékában felső kapcsolatokat. (Schellenberg: valahányszor párt- vagy kémelhárító körökben bírálták vagy támadták, mindig védelmet kapott.) 1953 nyarán Sorge belépett a weimari korszak egyik legtekintélyesebb és a hitleristák által éppen „geichschaltolt“ lapjának, a Frankfurter Zeitungnak a szerkesztőségébe, ahol hallatlan ügyességgel használta fel távol-keleti tapasztalatait és helyzetismeretét. Elérte, hogy még ugyanannak az évnek vége felé Tokióba küldték a lap külön tudósítójaként. Tokióban Sorge, Marx barátjának unokája, a Szovjet Kommunista Párt tagja — az újjá köré csavarta az egész náci kolóniát. A város egyik legelőkelőbb negyedében élt egy villában, tagja volt a Német Klubnak, bizalmasa Hitler nagykövetének és a katonai atassénak. 1935-ig gyakorlati munkája éppen a környezethez való teljes azonosulás volt, Voltaképpen csak 1935-ben lépett tevékeny akcióba, s már az akcióbalépés lebonyolítás is a náci kémelhárítószolgálat vereségét jelentette. Az amerikai kémelhárító szolgálat távol-keleti szakértőjének utólagos kombinációi szerint ez úgy zajlott le, hogy Sorge német útlevéllel és Frankfurti úticéllal elhagyta Japánt. Az Egyesült Államokba útközben, azonban néhány hétig „nyomaveszett". A nácik és a Frankfurter Zeitung szerkesztősége' azt hitte, hogy New Yorkban van. Az Amerikából Frankfurtba érkező levelek és levelező lapok azonban már korábban íródtak és meghatározott időközökben, meghatározott napokon kerültek postára. Ebben az időszakban ugyanis az „eltűnt“ Richard Sorge Moszkvában tartózkodott, hogy átvegye a nácik és a japán militarista klikk ellen folytatandó távol-keleti munkával kapcsolatos utasításokat. A „mozaikokat“ összeállító amerikai szakértők kombinációi szerint Sorge Moszkvából viszszatért New Yorkba — s ormán utazott Frankfurtba eredeti és hivatalos útjának célpontjára. Innen folytatta a hivatalos utat „haza“. Tokióba. Közben kerülő úton egy Max Klausen nevű rádiós is megérkezett Tokióba, akit Sorge még a Sanghájban folytatott hírszerző munkából ismert. Klausen maga építette meg nagytél jesítményű rádió-adó berendezését és tevékenységét egy német exportimport cég fedezete alatt folytatta, amely csakhamar ügyfelei közé számíthatta a japán hadsereg különböző csoportjait, nagy tokiói bankokat és iparvállalatokat. Sorge, mint a Frankfurter Zeitung tudósítója és a nácik bizalmasa különösen Eugen Ott német katonai atasséval mélyítette el kapcsolatait. Csaknem hat esztendőn keresztül működött Tokióban s egy náci statisztikai évkönyv adataiból kombinált rendszer segítségével XU hívójelzéssel áradtak a nácik, valamint a japán militaristák távol-koleti politikai céljaival kapcsolatos, értékes információk a Szovjetunióba. Ezekben az években Sorge kapcsolatot teremtett olyan japán hazafiakkal is, akik ellenezték a militarizmust és az agreszszió politikáját. Ezek között kiemelkedő szerepet játszott Kozumi Ozaki, egy köztiszteletben álló, befolyásos Richard Sorge fiatalkori arcképe 1984. november 7.
