Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-10-31 / 88. szám
André Frénaud A falu mögött A kék ég a gyümölcsfák között a halovány szél Az indák közt elfúló kakas-rikoltás A szépen elgereblyézett ágyások között zizegő Babindák elnémultak. Az eső nem mosta le A kerlröl a nap aranyát. A magas fal tövében Egy no hajlik a ribizkék föle A szekér a félszerben s a barázdák Hol egy magányos varjú billeg. krajnaiak, olaszok ... talán ott rekedt meg anyád is. — Megyek Belistyére! — De te lány, te alighanem éhes vagy! — mondta a szakácsnő — és adott neki enni ... Elment Julis a kisvasúttal, mely tömérdek fát hordott a távoli hegyi erdőkből és csak éppen egy-két kis kocsi volt hozzáakasztva embernek. Űriás helyen feküdi a gyár Belistyén. Zúgtak a gépek, muzsikáltak a fűrészek, sípoltak a fújtogató gőzök, zsongott, zúgott, lármázott a sok ember. Félni való volt. Talált Julis ott egy ház előtt "egy asszonyt, aki feltúrt karokkal, fehér köténnyel, kövéren, pirosán paprikást főzött roppant nagy üstben. Mondta neki az asszony: lull's amolyan otthagyott leány j volt. Előbb az apja hagyta ott a barlangot s az elsüllyedt világot és elment valamerre. Mindig is jarásból-kelésból szeretett egy pár fillért megkeresni. Mondták róla, hogy a Dunára ment, hogy valami hajón szolgál, mert a hajók egyre járnak Regensburgtól a Fekete-tengerig és mindig kell rajtuk szolgáló ember. Azután az anyja ment el. Csak felöltözött vasárnapiasan és azt mondta, a szomszéd barlangban lakó komaasszonyának: — Tartsd ezt a lányt, amíg viszszajövök este, bemegyek Síkodra valami munkát keresni, — Miért mennél Síkodra ? Kapsz itt is munkát a nagygazdáknál. — Nem bírom a szégyent. Azzal elment és nem jött többé vissza. De Julis azért felnőtt, mert amint mondják: „A gyerek a pad alatt is felnő!" Felnő, igen, de csak ő tudja felnövése, árát. Már négy éves korában libát egeltetett, tízéves korában vizet hordott az aratóknak, tizennégy éves korától kezdve a nagykocsmában szolgált. Búbánatos, szófogadó lány volt, valami olthatatlan fájdalom húzódott be szemének barna tavába. Tudta ő nagyon jól a maga helyét a világban, már abból is, ahogyan az emberek szólították. Mert más lánynak azt mondják: „Nézd csak Juliska", vagy „gyere ide, Juliska!" De neki csak azt mondták: „Hallod-e te Julis!" Mire tizenkilenc éves lett, mégis jegyben járt a csordással. Ennek a csordásnak kis szalmás háza volt a hegy aljában, az egyetlen még szalmás ház a faluban, de ígérte Julisnak, hogy idővel megrakatja a tetőt cseréppel. Azonkívül ez a csodás nem tülökkel, hanem réztrombitával szólította reggelenként a teheneket a legelőre. A teheneket hívogató trombitaszólamot ö maga csinálta. Ezért is, másért is nagyon rátarti ember volt ez a csordás és nagyon sokat adott arra, hogy mi illik, mi nem illik. Májusi vasárnap délutánján Julis megint künn ült vőlegényével a ház előtti kispadon. Mondta neki megint a csordás: — Valamit mégis csak kellene csinálni az anyáddal. — Kellene ám! — mondta Julis, aki a szolgálatban megszokta, hogy a parancsot mindig helybenhagyja. — Anyád nélkül hogy mehetünk az anyakönyvi hivatalba esküdni, mert ami illik, az illik. — Hogyha úgy gondolod ... — írni nem lehet neki, mert nem tudni a címét. — Ha még csak a címét nem tudná az ember, de azt sem tudom, él-e még, vagy meghalt? Más vasárnap megint ott ülnek a ház előtt, megint mondja a csordás: — Valamit mégis csak kellene már anyáddal csinálni! Vagy úgy akarnánk az esküvőre menni, hogy téged senki se kísérjen? — Ahogy te gondolod? Más vasárnap megint mondja a ésordás: — Milyen esküvő az, amelyiken a menyasszony csak úgy mén egymagába, mint a leszakadt falevél, melyiknek se ága, se fája? Most kellene anyáddal valamit csinálni, amíg nyár van. Más vasárnap megint mondja a csordás: — Aratás is itt lesz, még mindig nincs anyáddal semmi. Nélküle pedig hogy tudunk az anyakönyvi hivatalba menni! Mert az ember nem lehet olyan, mint az állat! Ami illik, illik. Most Julis kimondta a nagy mondatot: — Mondják: anyám is bizonyosan Szlavóniába ment be. Ha úgy akarod, bemehetek anyám után Szlavóniába, hogy talán meglelem valahol. Aratás után Julis lement a messzi Drávához, átkelt a komppal és ment, hogy megkeresse az anyját. Idegen országban idegen az égnek kékje is. idegen a felhő színe és járása, idegen az erdők zúgása, madárnak a röpte, idegen a népnek formája, beszéde. Miholjácnál ment át Julis a Dráván. Bement a kis városba, hallotta ott, hogy egy úri háznál egy szakácsnő tudott valamikor valamit egy Koczándi Jánosné nevezetű aszszonyról. Mondta neki a szakácsnő: — Hót te a Koczándi Örzse lánya vagy?... Hogy az édesanyád?... Igen, itt szolgált valamikor, de elment innen, van annak már talán tizenöt éve is. — Most mit tegyek? — Legjobb, ha elmégy a kisvasúttal Belistyére. Ott már négyféle gyár is van egybe: deszkagyár, hordógyár, csersavgyár. Van ott mindig párezer ember, mindenféle népből, magyarok, németek, rácok, sokácok, járói. Már fogatlan öregasszony volt, csak pihegve beszélt. — A Koczándi Örzse! ... Az Örzse! Itt dolgozott velem! Mert én már több mint negyven éve mosom itt a kádakat,fényösítem a rézcsapokat. Anyád is a kádakat mosta, a rézcsapokat fényesítette. De elment innen, már nagyon régen, mert mindig mondta, akkora a nyugtalanság benne, hogy nem hfr vele. Jól emlékszem ma is, amikor elbúcsúzott tőlem, azt mondta: „Meg nem állok most már az Adriatengerig!" Keresni akarod tán, az Adria-tcngernél ? Az ég magasan állt, őszies fényben csilámlott a Dráva vize. A túlsó partokon ott zöldeltek a hatalmas szálfaerdök. Julis ott állt a Miholjáci révnél, ahonnan a kompok átmennek Búcsú Barta Lajostól A farkasréti temetőben szemerkélő esőben állunk Barta Lajos ravatala előtt. A természet is szomorkodik és az ének is, amely a gyorsan tűnő földi élet felett kesereg. S bár a koszorúkkal körülvett koporsóban pihenő halott 86 évet élt, az élet rövidségére figyelmeztető akkordok ezúttal is meggyőzően csengenek. A szónokok az életműre emlékeztetnek. Ilubay Miklós az emigráció utáni visszatérés éveit emlegeti, a királyt idézi, aki rangrejtve rótta papírra irodalmi hagyatékát, s aki az Ady által neki kijelölt helyre Kaffka Margit és Móricz Zsigmond örökébe nem furakodott, élt magányban, élt gyakran elhagyatottan is, de mégis töretlen életkedvvel s a saját visszaemlékezéseinek megírására biztatókat még közvetlen a halála előtt is azzal intette le, hozzá kezdek majd ha megöregszem. Ilyen volt, ezért érezzük, hogy 86 éves korban is meg lehet halni fiatalon. Nem kétséges, hogy akinél ily tartós volt a fiatalság, ily hosszú volt a tavasz, ott sok teremtő kedv, nagy alkotó buzgalom érlelődött és érlelt. Alkotásai jelzik is ezt a sok évtizedes belső ragyogást. Hosszú lenne valamennyi müvét felsorolni. Csak néhányat említsünk! Első elbeszélés kötete már a század első évében jelent meg, aztán megírja a Parasztok című drámáját, a Tavaszi mámort, a Szerelmet, a Zsuzsit, később a Sötét házat és a Forradalmat. A magyar Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerül, Berlinbe, Bécsbe távozik, majd 1934-től Bratislavába költözik. Itt írja a Sötét ujj című regényét, a Gyászt, itt alapítja meg az Oj Szó című folyóiratot. A német Fasizmus ellen újból menekülni kényszerül, Londonban él, majd a felszabadulás után visszatér Magyarországra, ahol több kitüntetésben, többek között a Kossuth-díjban részesül. A szónokok kifogynak a szóból, újból felhangzik az ének, megmozdítják a koporsót, indulunk a krematórium épülete felé. A Magyar írók Szövetsége nevében ott lépdel a gyászolók sorában Darvas József, a szövetség elnöke és Dobozy Imre titkár is. A koszorúk között pedig ott leng a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületc és a Csehszlovák írók Szövetsége magyar tagozatának megemlékező szalagja is. Rajta a felirat: „Velünk voltál és velünk maradsz.“ Monoszlóy M. Dezső — Hallod-e lány, olyan vagy, mintha eltévedtél volna! — Alighanem. — Mit keresel itt? — Anyámat keresem. — Ki az anyád ? — A Koczándi örzse. — Az Örzse? — mondta az aszszony. — Itt szolgált valamikor velem ebben a kisfözőben. De már régen elment, van annak már tíz-tizenkét éve. Hogyha jól emlékszem, azt mondta, hogy elmegy Valpóra a báró Prandau uradalmába, mert ott mindig szolgálnak különféle népek, magyarok is. Mondta Julis: — Elmegyek Valpóra. Mondta a pirosarcú asszony: — Arról a Prandauról, jobban mondva az inasáról, van egy híres nóta! Kezdte is dalolni: A Spangát megfogták, Dutyiba bezárták. Háromszor apellált. Mégis fölakasztották. — Tudni illik, folytatta az aszszony — a Spanga, mint komornyik megölte az urát, a Prandaut. Most a fiáé a birtok. — Mindegy az! — De te lány, te alighanem éhes vagy! — És adott neki a nagy üstből egy tányérra valót enni. A Prandau udvarán egy öreg livrés kocsis éppen hintó elé fogta a lovakat. Elmondta, mi járatban van. — No nézd! — mondta az öreg kocsis. — Hát a Koczándi Örzse lánya vagy? — Tud valamit anyámról? — Hogy ne tudnék, itt szolgált nálunk vagy három évig. Mondtam is neki: „Álljunk össze Örzse, mivel éppen özvegy vagyok!" De azt mondta: nem teheti, mert igen nagy a nyugtalanság benne, neki mindig menni, menni kell... Ha jól emléksze, azt mondta, Darúvárra megy, mert azon vannak gazdag dámák, mindenféle nációból valók, ott talán lehet még valami pénzt is szerezni. — Megyek Daruvárra. — Gyere be előbb p konyhába! — És adott neki enni. Elment Juli Daruvárra. Talált ott egy asszonyt, aki tudott valamit anya túlsó magyar partra. Mikor indult el hazulról? Mintha esztendőket járt volna meg, mintha lábát elkoptatta, szívét szétszaggatta volna. — Öt krajcárt kell fizetni! — mondtak a fiatal, nagykedvü, erős révészlegények. — Jézus! Már vagy egy hónapja, hogy krajcárom sincsen. Megkérem magukat, vigyenek át ingyen. — Ingyen csak a halál van! .— nevettek a vidám, nagykedvű révészlegények' és bár magukban készen voltak azzal, hogy átviszik ingyen, mégis megzörgették a láncot, mintha azonnal indulnának. — Jaj, anyám! — és Julis csak belevetette magát a sebes, hideg folyóba. — Ni, a bolond! Most mit csinál! Ketten a legények közül utána ugrottak és nagy nehezen kihúzták a vízből. Aztán Julis átkelt a komppal és bőréig lucskosan a napon száradozva, a széltől kifújva, másnap reggel meg is érkezett haza. Sokáig feküdt Julis az ágyban, betegen. Jöttek hozzá mindenféle jő asszonyok, nézték, él-e még, vagy meghalt már? Májusban, mikor a fák már mind világba voltak borulva, és a nap nemcsak melegen, de szinte édesen is sütött, megint künn ült Julis a ház előtt a csordással. Mert a ház a hegy aljában feküdt, nagyon messzire lehetett onnan látni a nagy síkság fölött, be egészen Szlavóniába is, legalább is némely templomtornyát, ahogy csúcsa úgy fénylik a napban, mintha surján égne. — Mikor oda bementem — mondta Julis — még egészen fiatal, erős, egészséges voltam. Most már én örökre ketté vagyok törve. — Ne arra gondolj most — szólt határozottan a csordás — hanem inkább arra, hogy melyik vasárnapra tegyük az esküvőnket! — Most már jó leszek neked anyátlan is? — Téged akarlak én elvenni, nem anyádat! Julis nem szólt semmit, csak nagy, gyógyíthatatlan bánattal hallgatott, mert irgalmon nőtt gyerek volt, aki már kiskorában megszokta, hogy hallgasson és erről akárhányszor akarta is, nem tudott leszokni. Vajon mit mesélhet a kismama a cseperedő Erikának? Talán éppen arról suttog kedves szavakat, hogy néhány évvel ezelőtt e korszerű blokkház helyén mezei virágot szedett. Foto: tt 19 Budapestre utazott a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház 260 tagú operacgyüttese. Az együttes a Vígszínházban három operát ad elő, közöttük Eugen Suchon Svátoplukját, amelynek bemutatóján a szerző is részt vesz. © Hetvenöt éves korában elhúnyt F. E. Sillanppää, finn író, aki irodalmi Nobel-díjat kapott (1939-ben). © Óriási példányszámban adják ki Szovjetunióban Nyikoláj Osztrovszkij müveit az író születésének 60. évfordulója tiszteletére. Az Oktyábr című folyóirat Az acélt megedzik című regény eddig ismeretlen fejezetét közölte egyik legutóbbi számában. Osztrovszkij műveit eddig 57 nyelven 15 millió példányban adták ki. © Petőfi versei után most József Attila verseit fordítják mongol nyelvre. Készül az Ember tragédiájának fordítása is. © Az irodalmi Nobel-díjat az idén J. P. Sartre francia írónak adták oda, de visszautasította. © Emil Zola eredeti fényképfelvételeit, amelyek az 1897—1902-es években készültek, most egy film forgatásánál használják fel. © Turkesztán homokpusztáin folynak a Fáraó című Boleslaw Prusz híres regénye nyomán készülő lengyel film külső felvételei. A tömegjelenetekben erre az alkalomra korszerű egyenruhákban szovjet katonák működnek közre. Éjjel felébredek, a szobában ég a villany — 3 óra. Meglepődve látom, hogy feleségem pizsamában ül az ágya szélén, olyan arckifejezéssel, mintha a foga fájna. — Beteg vagy? Mi történt? — Semmi — sóhajtotta és tekintetét leereszti a lábafejére. Rajta a ma vásárolt piros cipó — Felpróbáltam, nézd milyen rosszul áll! Libaformájúvá teszi a lábamat. Nekem pedig igazán nincs lúdtalpam. Mégis a fekete lakkot kellett volna megvennem. Mondtam neked, de te...! — Egy könnycsepp jelent meg a szempilláján. — Mit én? Szóltam egy szót is! — Éppen ez az! Te ilyenkor egy szót sem szólsz, pedig látnod kellett volna, hogy ez a cipő nem illik az én lábamhoz. — Na, jó. Reggel vidd vissza és cseréld ki a fekete lakkra. — Igazán, visszaülhetem?! — Arca felderült. — Magam is erre gondoltam, de az a fekete lakkcipő egy százassal többe kerül .. — Rendben van! A százast a külön pénzemből odaadom, de most csavard le a villanyt, hatkor kell felkelnem, aludni szeretnék. Ezzel benyúltam a tárcámba és kivettem egy százast. Az asszony másnap vett egy hófehér cipót, arany mütyürkével. Délben boldogan mutatta: „Ugye csodálatos!" — Valóban remekmű. Örülök, hogy végre örülsz a cipődnek. Teltek a hetek, a hónapok. Végül is feltűnt, hogy egyszer sem láttam feleségem lábán a csodálatos fehér cipót az arany mütyürkével. — Miért nem hordod a csodálatos arany mütyürkés cipőt? — Szorít. Nem tudom felvenni. Ennek is te vagy az oka. Minek adtad akkor éjjel azt a százast. (1) 1964, október 31.
