Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-10-17 / 84. szám
A Voszhod nevű Szovjet űrhajó sikeres útját távolról som tekinthetjük csupán az elmúlt napok legkiemelkedőbb eseményének, hiszen a hármas űrrepülés olyan mérföldkő a világűr meghódításának útján, amelyet a történelembe nagy betűkkel írnak be. E mögött az óriási tudományos jelentőségű esemény mögött jóformán minden más híranyag eltörpült, egy időre még az olimpiai események hírei is. A kairói csúcsértékezlet munkája számos kérdésben kihat az egész nemzetközi helyzet és az általános világpolitika fejlődésre is. Csodálat és elismerés Nehéz szavakba foglalni azt a csodálatot és osztatlan elismerést, amely világszerte megnyilvánult a Voszhod nevű szovjet űrhajó sikeres útja alkalmából. Jellemző, hogy a nyugati fővárosokban először óvakodtak a véleménynyilvánítástól s csupán az űrhajó sikeres Földre szállása után voltak kénytelenek elismerő nyilatkozatokat tenni. Az angol és amerikai sajtó választási kampánnyal telített oldalain egyszerre csak három szovjet állampolgár arcképe jelent meg, akik bátor űrrepülésükkel újabb elismerést és csodálatot vívtak ki a szovjet tudománynak Párizsban és Londonban egyaránt nagyra értékelték a hármas szovjet űrrepülés jelentőségét és a két ország tudósai külön kiemelték a szovjet űrkutatás megnövekedett előnyét az amerikai űrkutatással szemben, noha az egyetemes tudomány és a világűrkutatás szempontjából részünkről sohasem hangzott el megkülönböztetés nyugati és keleti űrkutatás között. Ma már világszerte elismerik, hogy a Voszhod űrhajó sikeres útja egy további jelentős állomás, amely az emberiség sikeres előretörését jelenti a csillagok világának meghódítása útján. Komarov, Jegorov és Feoktyisztov nevét ma a világ minden sarkában csodálattal emlegetik, akik Gagarin, Tyitov, Tyereskova és a többi szovjet űrhajós mellett felejthetetlen hőstettükkel igazolták, hogy a párt és a haza hívó szavára készek bármilyen feladatra. Az ő tettük azonban messze túlszárnyalja az egyéni elszántság határát. Sikerük mögött az egész szovjet társadalom, a tudomány és technika neves és névtelen hősei állnak, akik odaadó munkájukkal részesei a sikernek. A Voszhod űrhajó sikeres leszállása után a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága és a szovjet kormápy a világ népeihez intézett felhívásában az általános és teljes leszerelés mielőbbi megoldására, az atomfegyverek betiltására és a vitás nemzetközi kérdések békés úton történő megoldására hívja fel a kormányokat. Ez a felhívás méltó bizonyíték arra. hogy a népek sorsa iránt érzett felelősség mennyire áthatja a szovjet nép és kormányának tevékenységét a tudomány és technika ilyen nagyszerű győzelménél is. A béke és a nemzetközi együttműködés programja Az el nem kötelezett országok többnapos kairói csúcsértekezlete után nagy jelentőségű nyilatkozatot adtak ki. A béke és a nemzetközi együttműködés programja című közös nyilatkozat hangoztatja, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélése az egyetlen lehetséges út a nemzetek szabadságán, egyenlőségén és az igazságon alapuló általános béke megszilárdításához. A nyilatkozat fenntartás nélkül hangoztatja a nemzetközi kapcsolatok azon alapelveit, amelyek értelmében valamennyi ország önállóságát és sérthetetlenségét tiszteletben kell tartani. Továbbá, hogy minden vitás kérdést békés eszközökkel kell rendezni. A nyilatkozat külön foglalkozik a leszereléssel, amelyet korunk egyik alapvető kérdésének tekint. A nyilatkozat aláírói felhívtak minden államot, csatlakozzanak a moszkvai részleges atomcsend-egyezményhez. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy idegen katonai támaszpontok fenntartása vagy új támaszpontok létesítése más független ország területén az illető állam szuverenitásának durva megsértését jelenti. összegezve elmondhatjuk, hogy az el nem kötelezett országok kairói csúcsértekezlete pozitív hozzájárulást jelent a nemzetközi helyzet kedvező fejlődéséhez, amelynek fő irányát a szocialista országok következetes békepolitikája szabja meg. Lengyel—magyar tárgyalások A Kádár János elvtárs vezette magyar párt- és kormányküldöttség lengyelországi látogatása fontos esemény a szocialista országok vezetői közti, az utóbbi időben oly élénk, eszmecsere-sorozatnak. Ezek a megbeszélések gazdaságpolitikai és kulturális kérdések megvitatásán kívül behatóan foglalkoznak a nemzetközi helyzet időszerű kérdéseivel, valamint a kommunista világmozgalom legfontosabb problémáival. Mind Gomuika, mind Kádár elvtárs hangoztatták beszédeikben, hogy a szocialista országok egyre erősödő barátsága és együttműködése súlyos csapás a hidegháborús politika erőire, amelyek a nem-A VOSZHOD űrhajó három utasa, Komarov, Jegorov és Feoktyisztov ismét bámulatba ejtette a világot. Nevüket ma már a Föld legeldugodtabb sarkában is ismerik. Felvételünkön a három szovjet űrhajós látható, akik egy próbarepülés után egy pillanatra helyt adnak a fotósak kérelmének. Foto: TASZSZ zetközi helyzet feszültségét idézik elő. Lengyelország és Magyarország népeit évszázados barátság és sorsközösség kapcsolta össze a múltban is és így van ez most is. A két ország közti baráti együttműködés az élet minden területén példamutató. Gazdasági szempontból például igen jelentős az a tény, hogy Lengyelország és Magyarország közt az utóbbi három év során megkétszereződött az árucsereforgalom. A lengyel Egyesült Munkáspárt és a Magyar Szocialista Munkáspárt teljes nézetazonosságot vall a nemzetközi helyzet és a kommunista világmozgalom legidőszerűbb kérdéseiben egyaránt. Mindkét párt a békés koegzisztencia híve a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését tartja korunk legfontosabb feladatának és a Szovjetunióval együtt törekszik a kommunista világmozgalomban felmerült nézeteltéréséek mielőbbi elhárítására. A két ország kormánya az általános és teljes leszerelés megvalósítására, a második világháború maradványainak felszámolására törekszik. Az ismert Rapacki-terv a lengyel külügyminiszter nevéhez fűződik, aki még 1959- ben közép-európai atommentes övezet létesítését javasolta. Ezt a tervet hazánk is támogatja, hiszen a nyugatnémet militarizmus megfékezése egész Európa, sőt a világ békeszerető emberiségének elsőrendű feladata. Tehát a lengyel—magyar megbeszélések nemcsak a két ország közti politikai, gazdasági és kutlurális kapcsolatok elmélyítését szolgálják, hanem ezen kívül az egész szocialista tábor békeszerető politikájának tesznek nagy szolgálatot. (-tg-) • Ülésezik a KGST végrehajtó bizottsága. Kedden Moszkvában megnyílt a KGST végrehajtó bizottságának 14. ülése, amelyen a gazdasági, a tudományos és a műszaki együttműködés fontos kérdéseit vitatják meg. • Merényletet készítettek elő Johnson ellen. A texasi rendőrség letartóztatta Júlio Schmidtet, aki állítólag részt vett volna a Johnson elnök ellen tervezet merényletben. Schmidt lakásában a rendőrség egész fegyverraktárt talált — gólyószórőt, pisztolyt, kézi gránátokat, több puskát és 20 ezer töltényt. Johnson vasárnap látogat Dallasba. • Dr. Kingnek ítélték oda a Béke Nobel-díjat. Oslóban bejelentették, hogy a norvég parlament Nobel-díjat odaítélő bizottsága az ez évi Béke Nobel-díjat dr. Martin Luther Kingnek, az amerikai négerek egyik vezetőjének ítélte oda. • A SEATO is beavatkozik a délvietnami harcokba? Az agresszív délkelet ázsiai tömb állandó katonai tanácsa ülést tartott, amelyen az USA nyomást gyakorolt a szervezetre, hogy a SEATO országokat nagyobb arányú dél-vietnami „kötelezettségvállalásra“ bírja rá. • Lázongás Csőmbe fehér zsoldosainak táborában. New York-i lapjelentések szerint a zsoldosok egy része elmenekült és kijelentették, hogy nem harcolnak Müller volt náci kapitány parancsnoksága alatt. A katonák panszkodtak a tűrhetetlen ellátásra és a belga vezérkari tiszteket tették felelőssé azért, mert nem kapják meg azt a pénzbeli juttatást, amit a toborozásnál ígértek nekik. • Dorticos kubai elnök Moszkvába érkezett. Osvaldo Dorticos kubai elnök a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnöksége és a szovjet kormány meghívására néhány napos látogatásra Moszkvába érkezett. Dorticos elnök Algériából érkezett a szovjet fővárosba. • Bíborosok titlakozása a pápánál. Miután a Vatikán kúria és a hozzá közelálló főpapok a problémák állandó eltemetésével csaknem teljesen megbénították a vatikáni zsinat munkáját, 11 főpap tiltakozó okmányt juttatott el VI. Pál pápához és arra kérik őt, hogy emeljen szót azoknak az akadályoknak az eltávolításáért, amelyek zsákutcába vitték a zsinatot. • Újabb tömegsírokat találtak Lengyelországban. Krakkó közelében egy erdőben a náci terror áldozatainak újabb tömegsírjait találták meg. A Lengyelországban elkövetett náci bűnök vizsgálatára alakult bizottság adatai szerint 1943 októberének első napjaiban a fasiszták ebbe az erdőbe szólítottak több polgári foglyot Krakkóból. • Párizs „hadat üzen“ a közös atomhaderőnek. Franciaország minden diplomáciai képeségét latba fogja vetni a közös atomhaderő ellen, különösen, ha az kétoldalú nyugat-német—' amerikai üggyé válik, — jelenti a Süddeutsche Zeitung párizsi tudósítója. Párizs most azzal igyekszik nyomást gyakorolni Bonnra, hogy kormánykörökben hangoztatják: a közös atomhaderő megvalósítása kérdésessé tené a francia—nyugat-német szerződést, sőt megsemmisítő erejű megrázkódtatást idézhet elő a NATO-ban. A Johnson-Goldwater párharc IS jelenlegi helyzet és a közvetlen •• jövő megítélése szempontjából az egyik legfontosabb kérdés: menynyire van igazuk azoknak, akik Goldwater fellépésétől az amerikai politika általános jobbratolódását várják? Kétségtelen, hogy Johnsonék első reagálása Goldwater előretörésére és a szélső jobboldali republikánus program meghirdetésére, feltűnő bizonytalankodás volt. De az volt az olyan jelszavak hangoztatása is, amelyekkel jobb felől próbálták kifogni a szelet Goldwater vitorlájából. Azóta a kijózanodás bizonyos jelei tapasztalhatók, a Demokrata Párt politikájában. Sőt, mint Johnson nyilatkozataiban egyre több lenne a pozitív vonás, legalább is ami a béke fenntartásának általános feltételeit illeti. Anélkül, hogy túl becsülnénk annak a kiáltványnak a jelentőségét, amelyben az Egyesült Államok elnöke 1965-öt a „nemzetközi együttműködés évének“ nyilvánítja, azért hasznos következtetéseket lehet levonni belőle, nem ugyan a nemzetközi együttműködés kilátásainak tényleges megnövekedéséről — ámbár ebből a szempontból sem rossz egy ilyen amerikai gesztus —, de inkább a demokrata párt választási orientációjára nézve. S figyelembe véve azt a veszélyt, amivel egy Goldwater típusú politikus megválasztása esetén az emberiségnek szembe kellene néznie, a demokraták egyre határozottabb békemegnyilatkozásai igen jelentősek. JOHNSON politikai egyéniségében sokkal halványabbak az intellektuális vonások, mint Kennedyében voltak, s az Egyesült Államok jelenlegi elnöke jónak látja egyre sűrűbben emlegetni békekoncepcióját — függetlenül attól, hogy valóban van-e ilyen koncepció, vagy csak hivatkoznak rá —, úgy ez inkább taktikai, sem mint intellektuális megfontolás következménye. S azt kell mondanunk: ez a jó. Nem mintha lebecsülnénk a politikai elhatározásokhoz vezető intellektuális utak jelentőségét, de ezúttal olyan államférfi elhatározásairól van szó, akit általában nem tartanak az „elvek emberének"; politikai routinier, akinek jelen pillanatban az a gondja, hogy megnyerje a választási küzdelmet, s hogy úgy mondjuk: ezúttal „saját jogon“ további négy évre benn maradjon a Fehér Házban. Nem arról van szó tehát, hogy Johnson és a demokraták saját békekoncepcíójukat akarják elfogadtatni az amerikai néppel, hanem fordítva: a Demokrata Párt abban a helyzetben van, hogy beállhat annak a sodrásnak az irányába, amely az amerikai közvélemény békevágyából táplálkozik. Ennek a mondatnak az a legfontosab része, amely arról szól, hogy „beállhat a sodrás irányába“. Mert Goldwater nem állhat be, s akár legyen úgynevezett „eszmei“ alapja annak a sok badarságnak, amit az arizonai szenátor eddig összehordott, akár csak hangulati elemekből tevődik össze az egész goldwaterizmus, minden esetre olyan mértékű elkötelezettség van benne a háborús politika irányába, hogy az egész béketematika Johnsonnak úgyszólván az ölébe hullott. A goldwaterizmus abból a szempontból hasznos is lehet, hogy aktivizálja azoknak a kispolgári tömegeknek a békevágyát, amelyek hajlamosak a közönyre, s esetleg egészen odáig közönyösek is maradnak, amíg a bőrük meg nem pörkölődik egy háborús tűzvészben. De mint tudjuk, ilyenkor már késő a feleszmélés a veszélyre. Goldwater eléggé váratlan sikere a republikánus jelöltválasztásokon talán betöltheti az amerikai politikában annak az ébresztőnek a szerepét, amelynek öt perccel a veszély órája előtt kell jelt adnia, hogy kiragadja a tömegeket közönyükből és aktív békepolitikára kényszerítse a vezetőket. Johnson érdeme, hogy úgy látszik meghallotta a jelzést és reagál rá. Sőt, ami talán még ennél is érdekesebb, mintha maga Goldwáter is megpróbálna helyenként visszatáncolni abból a túlzó háborús demagógiából, amivel a jobboldali erők élére tört. Minden esetre legújabb nyilatkozatai már nem olyan élesek, s ahol azok, ott inkább személyi jellegűek. Hogy aztán mindez abból adódik-e, hogy Goldwater egyáltalában nem tudja, mit akar, és megpróbálja a tömegek fantáziáját néhány hatásos rögtönzéssel felcsigázni, erre nem könnyű válaszolni, A Neue Zürcher Zeitung washingtoni tudósítója, aki egyébként a legtájékozottabb hírlapírók közé tartozik az Egyesült Államok fővárosában, elemezve Goldwater választási propagandáját, arra a következtetésre jut, hogy az arizonai szenátor felismerte: túlságosan harcias nyugat-keleti politika meghirdetése nem népszerű az amerikai közvélemény szerint. Ez a magyarázata nyilván annak, hogy Goldwater megpróbálja néhány különösen kritikus ponton korrigálni eddigi álláspontját és főleg azokat a gondolatokat, amelyekkel — most már maga is érzi — erősen túllőtt a célon. GOLDWATER elhelyezkedésén az amerikai köztudatban mindez már nem sokat változtat, annyira összeforrott a háborús és a szélsőjobboldali fenyegetés politikájával, hogy senki sem hallgat rá, amikor megpróbál békésebb húrokat pengetni. S ha már a goldwaterizmus hatásának „pozitív oldalait" keressük, mondjuk meg azt is, hógy a világsajtónak az a része, mely különben eléggé érzéketlenül viselkedik a jobbszéli demagógia iránt, ezúttal felhorkant és alarmírozott. Ha Hitler fellépésének legkritikusabb időszakában, amikor a német nagytőke még ingadozott, hogy megnyissa-e páncélszekrényeit Hitler előtt, ilyen aktív és harsány tiltakozásba ütközött volna, mint most Goldwater, talán sok minden másként történik ... De hát persze, a „mi lett volna ha ...“ — okoskodásoknál nincs haszontalanabb időtöltés. Tény az, hogy Goldwater programján, bármennyi is benne a groteszkség, ma senki sem mosolyog, s nem azt mondják, hogy „ez nálunk lehetetlen“ — mint Sinclair Lewis híres regényében —, hanem nyíltan figyelmeztetnek a benne rejlő veszélyre. A nagyon befolyásos automobilipari szakszervezet elnöke Goldwater jelölése után kijelentette, hogy ez „katasztrófát jelent nemcsak Amerikára, de az egész világra". A Combat azt írta, hogy ha „Goldwater lenne az Egyesült Államok elnöke, ez a megsemmisülés veszélyét hozná magával az egész világra“. Az amerikai lapok közül is sokan felismerték a veszélyt. A New York Times figyelmezteti olvasóit, hogy a jelenlegi választáson nemcsak a Republikánus és a Demokrata Párt, Goldwater és Johnson között kell választani, hanem a béke biztosítása és egy olyan háborús politika között, amely törvényszerűen világkatasztrófa elé viszi az Egyesült Államokat. Tulajdonképpen nem sok múlik magán Goldwateren. A mögötte álló erők és általában annak a helyzetnek a törvényszerűségei határozzák meg politikáját, amelyben fellép. Sok igazság lehet abban is, amit Hans Habe ír „Halál Texasban" című riportkönyvében az Amerikában burjánzó szélső jobboldali jelenségekről és arra a következtetésre jut, hogy a fasizmusnak egy sajátos amerikai válfaja, a bussinessman-fasizmus van kialakulóban, amely abban hasonlít a hitlerizmus.hoz, hogy fő mozgatói a háttérben ugyanazok a nehézipari monopolisták és fegyvergyárosok, akik annak idején Hitlert is támogatták. Nem lehet azonban azt állítani, hogy Goldwater az amerikai fegyvergyárosok politikai vezérképviselője. Kétségtelen, hogy igen jelentős fegyverkezésipari érdekeltségek tömörülnek a Demokrata Pártban is. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Goldwater radikálisabb fegyverkezési politikát hirdet, mind Johnson. A goldwaterizmitf leglényegesebb vonása azonban az, hogy egyfajta nacionalista romantikát próbál terjeszteni olyan közvéleményben, amely egyre jobban fél a jövőtől és egyre többet tekinget hátrafelé. Visszahozni a múltat, konzerválni egy társadalom sajátosságait, amelyek felett eljárt az idő, s amelyek menthetetlenül elpusztulnak vagy legalább is átalakulnak; ez minden esetben jellemző vonása a szélső jobboldalnak, akár fasizmusról legyen szó, akár pedig arról a konzervativizmusról, amelyet Goldwater hirdet. Az aránylag rövid választási előjáték — legalább is az eddigiek folyamán — megmutatta: az amerikai közvélemény elég józanul ítéli meg ennek a szélső jobboldali politikának a veszélyességét és ami még ennél is fontosabb; a teljes irrealitását. Eleinte úgy látszott: Goldwater jobbra szorítja a hivatalos amerikai kormánypolitikát is. Ma már tudjuk, hogy ez nem következett be és maga Goldwater is igyekszik néhány ponton viszszalépni a szélsőjobbról, ahová előre tört és sikerült egy abszurd irányzat meghirdetésével olyan ellenállást kihívnia, amiből talán le lehet vonni bizonyos következtetéseket. Például azt, hogy a béke gondolatában annyi erő van, hogy nemcsak az amerikai elnökválasztást döntheti el, hanem esetleg az Egyesült Államok politikájának jövő irányvonalát is megszabhatja. P. F. I MERRE TART I AMERIKA? | 1964. október 17.
