Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-07-14 / 56. szám
... T Item én voltam, ki hunt bűnre halmozott, * Öt érje, a vád: a Testet, a zsarnokot. (Whitman) David egész nap mozdulatlanul feküdt a priccsen, gondolatai messze szálltak — oda, ahol csupa boldogság, ragyogás minden. Behunyt szemmel újra maga előtt látta a végtelen prérit. Látta a csendes, ódon házat, amelyben született, a házat, ahol anyja dolgozott és imádkozott. Látta az árnyékos verandát és a gondozott, zöld pázsitot. Látta a napsütötte udvart és benne a magasba nyúló orgonabokrokat. Látta a nyájas rétet, ahol a hatalmas tölgyfa állt. Látta a ringó búzatáblát, amint a lehajló éggel összeér, és érezte a fold felett suhanó felhők szélhozta szagát. Emlékezett még, hogy játszott ott, mint kisfiú a tűző nyári napon; mint jajongott a szél téli éjeken; mint szállingóztak a barna őszt hirdető száraz levelek; és tavasszal milyen szőke lett a világ, minden oly zsenge és zöld, olyan ifjú és romlatlan, oly különös és édesborzongató. Kinyitotta a szemét. A cellában a halál komor szürkesége. Ezernyi börtönlákő bűzös párája függ a levegőben, mind lejjebb és lejjebb ereszkedő szürke szemfedél. És David azt gondolta: „Vissza akarok menni.1* David egész éjjel ébren feküdt, szívében emlékek, bünbánat, remény, öt hónap múlva szabad lesz újra, szabadon lélegezhet, élhet megint. Visszatérjen-e a városba? Egyszerre gyűlöletet érzett, gyűlölte a sokarcú várost, a keskeny utcákat, a sötét sikátorokat, a rikoltozást; de legjobban az embereket, akik őt kihasználták. Engesztelhetetlenebből gyűlölte őket, mint valaha — a fivéreit. A fivérei... forduljon-e hozzájuk könyörögve, hadd térhessen haza? Vagy ne kérjen semmit — csak induljon el, vissza a Házhoz, melyet oly jól ismer, és amely egykor tárt kapukkal várt rá? Vajon fogadnák-e ölelő karok? Ki tudja ... Négy erős férfi. És kőszívű mind a négy. David egész télen ott hordozta lelkében a szabadulás képét, és úgy végezte kötelességét. Szomorú volt a hosszú tél, de őt éltette a remény. Honvágya nőttön nőtt. Számlálni kezdte a vánszorgó napok óráit; aztán a lassan telő órák perceit; és végül már a múló másodperceket is számolgatta. Mert érezte David, hogy új élet küszöbén áll — ezek a végső napok, órák és másodpercek már: utolsó mérföldkövei a tisztátalan múltnak. Aztán eljött az április, lejárt a büntetése, és az élete újra kezdődhetett. Egy napos délelőtt a nagy törvényszéki épület összes ablakát kinyitották. Egész télen zárva voltak; de most szélesre tárták valamennyit. És ugyanaznap reggel történt, hogy Dávid visszakapta a szabadságát. Ott állt a bíró elStt, sapkája kezében, a nyitott -ablakon' át beszökő szellő beletúrt hajába, és ő ígéretet tett: ezentúl másképp fog élni, mint annak ■ előtte. Háromszor állt már David itt. Háromszor ígérte mpg a múltban azt, amit most is megígért. Kilépett a napfényes utcára, hunyorgott. Milyen külöhös érzés: a szabad ég alatt járni! Milyen édes maga a lélegz'et is! Nem győzött elég mélyen lélegzeni. Futásnak eredt. Futott, de nem. sokáig, nem bírta tovább, nem hónapig, éltető napsugarak be nem hatolnak, az ott lakók futni talán már nem is tudnak. kinn aludt a mezőn aznap éjjel, mérföldekre minden emberlakta helytől. Hajnal felé egyszer hirtelen felébredt, s a félelem jeges kézként markolt: a szívébe: úgy érezte, ismét a priccsen fekszik, a börtönben, és a ketrecbe zárt rabok nehéz párája lengi körül, mint nyomasztó, szürke felhő. Felpattant fektéből, szívét félelem táncoltatta. Teljes fél perc is beletelt, míg feleszmélt; aztán a távolban egy tanya, vagy pajta derengő fénypontját pillantotta meg, és megnyugodott. De mialatt figyelte, az apró fénypont kihúnyt — és újra-elalvás előtt ismét rátört a félelem; félt, bár nem is tudta mitől. Együtt kelt a nappal, s a halványkéken érkező reggel már úton találta. És aznap.öröm kísérte útján. Olyan csodaszép volt minden körülötte, hogy legszívesebben énekelt volna. David azonban nem ismert dalokat. Életében ritka vendég volt a nevetés. Dalolni szeretett volna, és ugyanakkor sajgó fájdalom járta át meg át. Mintha csak lelke látszólag ujjongva szárnyalna fölfelé, pedig titokban bánat emészti. Tizennyolc napon át vándorolt David, és úgy érezte, most, végre, hazatér. A tizenkilencedik nap délutánján elérkezett a hatalmas tölgyhöz; és mivel ifjúkorában annyiszor megpihent árnyékában, most is leheveredett alája. Az apró, lelapult fűszálak tenyerét csiklandozták és az ujjai között bújtak elő. A fényben hosszú árnyak remegtek. Egyszer, mikor még tizenkét éves volt, David egy teljes napra megszökött hazulról, és fivérei találtak rá alva, épp itt, e fa alatt. Jól emlékezett rá, mint sírt az anyja összeszaggatott ruhái láttán, amikor hazavitték. De az anya immár nincs többé ott. Nem lesz ott ma este. Az emlékek álomba ringatták, és amikor felébredt, már alkonyodott. Pillanatnyi nyugtalanság fogta el: — az ébredés percében gyakorta érzik ezt azok, kiket gúny és megaláztatás oly sűrűn ért. Aztán talpra ugrott, és lerázta azt az érzést, hisz néhány lépés csupán, és célhoz ér. Hanem a belső szorongás valahogy mégis megmaradt. Amint az alkonyi homályban lépkedett, fiatal gyümölcsös mellett haladt el, és cseresznyevirág illata áradt felé. Balra, valahol álomittas galamb hallatta halk, türelmes szavát. A holdsarló felbukkant a préri széle fölött; éjszaka volt. Holdsugár fátylon át ötlött szemébe a ház. Mily békésen várakozik! Sötét csuklyás apáca, ajkán imával térdepel szikrázó csillagok alatt, lehajtott feje körül a holdfény glóriája. Mily békésen várakozik! Az utolsó ott töltött éj emléke most újra kísért. Fivéreitől körülvéve állt az udvarban akkor este, mint riadt, foglyul ejtett vad. Jesse verte meg — köröttük a fivérek sötét farkas-gyűrűje, mohón leső szemek. Milyen szégyenletes is volt az egész! A konyhában most lámpa ég. Férfiak beszélgetnek odabenn. A kerítéshez dőlt, feszülten hallgatózott; hangok érkeztek hozzá, lassan kígyózó mormoiás, végtelen hullám, mely hol elcsitul, hol megtörik, a csend mélypontját sosem éri el, tisztán érthetőségig sosem emelkedik. Szántottak egész nap, meglehet. Szántották a barna földet. Olyan furcsa lett egyszerre valami. Egyszerre megváltozott valami, láthatatlanul. Valami idegenné vált, ellenségessé egyszerre. Ogy érezte, test-lelke beteg. Valaki közeledett. Jesse volt, megismerte a lépéseit; David a kapuba kapaszkodott erőtlenül. Jesse...' mennyi erő, mennyi kedvesség sugárzik róla! Testvéri szeretet fojtogatta, torkát szorongatta a szeretet. Jesse szólt hozzá, s ő ném tudott felelni. — Mit akar itt? — kérdezte Jesse. David csak a fejét tudta felemelni, hogy a másik az arcába lásson. Jesse ráismert. — Nos, mit akarsz hát? — ismételte. CSONTOS VILMOS: OLYAN A TÁJ Micsoda Jény-heve Sziporkázza tele Szívem — e véredényt, S micsoda dal szárnyal, Mintha száz madárral Magam is szállanék. Olyan a táj — szeret, Virágos szőnyeget Terít — merre lépek.,. Olyan a táj — várja, Hogy megkoronázza, Ki hozzá hűséges: Olyan a táj, mintha Zengő kaput nyitna Aranyos szentélybe, S mintha szólít gat na, Hogy lépjek át rajta, S ölelkezzek véle. Olyan, mint szépasszony; Hogy csókot adhasson, Karjait kitárja ... S ölelése — élet. — Van-e, ki tüzének Hevét nem kívánja?! — Ilyen a táj nyáron: Szeretem — kívánom, S karjaiba esve Sziporkázók véle, — Sorsom kévéjébe Kalászait szedve__ capl sandburg. Parasztasszony, reggel Nyisd ki a jószágudvar kapuját, asszonyka, Ideje már megfejni a tehenet, A jóízű alvástól tőgye feszül. Jobboddal félrelököd a reteszt, S a kilincset lenyomod bal kezeddel. Kiszökken a tehénszag a legelőre, S a nyitott ajtón beillan a hajnal. Jámboran bámul az éjszaka künnhagyott tehén, Mint reggel te, úgy mereng ő az udvaron. Nyisd ki az istálló ajtaját, asszonyka, iavr- v á Ahogy eddig is kinyitottad ötszázszor. Még érzed az álom terhét, nehéz, mint a föld, S oly tiszta mint a napmosdatta fejőlábas. És egy tehénke feléd moccantja fejét merengve, jámborul. Fordította: Keszthelyi Zoltán D óbert herceg igen humánus ember volt. Egy nap elhatározta, hogy a kastélya szomszédságában fekvő faluban levesosztó intézetet alapít a szegény iskolásgyerekek javára; nagy költséggel pavilont építtetett. Becsből mozgó tábori konyhát hozatott. Amikor a gulyáságyú megérkezett, a hercegné, térdenállva rimánkodott férjének, mondjon le szándékáról. A herceg azonban hajthatatlan volt: — Nem lehet, hercegné, magam főzök burgonyalevest a csürhének! Manhard gróf, a hercegné bátyja is csatlakozott nővére kéréséhez és igyekezett meggyőzni sógorát, hogy szándéka méltatlan egy herceghez. Róbert herceg azonban határozottan kijelentette, hogy igenis sajátkezűleg főzi meg a burgonyalevest és kardja elé kényszerít mindenkit, aki meg akarja akadályozni szándéka keresztülvitelében. Róbert herceg igen humánus, de egyben heves vérű ember is volt. így történt, hogy egy napon a pavilont és a gulyáságyút fenyőlombkoszorúkkal díszítették, az épület fölé táblát szegeztek ezzel a szöveggel: „Isten fizesse meg“, a fenyőágak közé apróka zászlókat és fekete-sárga szalagokat dugdostak, a tűzhely előtt pedig a főkomornyík foglalt állást és frakkba öltözve, cilinderrel a fején, kesztyűs kézzel rakta tűzre a fahasábokat. Ez utóbbi Róbert herceg egyenes parancsára történt. A herceg maga türelmetlenül várta az ablakban, mikor veszi le a főkomornyik fejéről a kürtőkalapot annak jeléül, hogy már forr a víz és Ut az ideje, hogy őfelsége hámozni kezdje a krumplit. Végül ez a perc is elkövetkezett, az uraság kilépett kastélya kapuján és komoly, méltóságteljes léptekkel haladt a pavilon felé, amely előtt a tábori, konyha állt. A falu bírája éppen azzal foglalatoskodott, hogy öklével simogatta néháuy szegény iskolásgyerek bordáit. akik a fenséges pillanatban is az orrukat piszkálták. A bíró jól tudta, mi az illendőség! Ráparancsolt a huszonhárom iskolásgyerekre, kiáltsanak éljent a herceg őfenségére, még egy futó pillantással megállapította, hogy előzőleg valamennyi köíyket gondosan megcsutakolták, és intett Pazourek községi rendőrnek, aki erre meggyűjtotta az egyik . mozsárágyú kanócát és egy ugrással a másiknál termett. Két, eget ostromló dörrenés, majd a mozsarak fölött terjengő füstből előtűnt őfensége alakja. A gyérekek üvöltöttek, majd belere-! pedt az ember dobhártyája. A herceg barátságosan intett a kezével és helyet foglalt a. tábori konyha előtt. Két lakáj egy burgonyát adott át neki. őfensége- fehérkesztyűsen levakarta róla a héját, majd beledobta a lemeztelenített krumplit a forróvizes üstbe. A gyerekek már üvölteni sem tudtak örö-, műkben, annyira berekedtek, őfensége pedig hozzáfogott a második burgonya hámozásához. Azt is bedobta a katlanba — újabb örömkiáltás hgrsant. Róbert herceg ekkor felállt és e szavakat intézte a megjelentekhez: —. Magúk, gyerekek, örülni, leves enni és örülni, és főzni magukat. Maguk, gyerekek, emlékezni, hogy ’ én lenni a maguk mamája, én magám a herceg ... — Üjabb üdvkiáltás harsant, ékesszóló bizonyságául annak, hogy a gyerekeket fellelkesitette őfensége csodaszép, válogatott kifejezésmódja. — Maguk, gyerekek, én lenni legjobb momentum maguknak, én főzni magukat, — folytatta méltóságteljesen a herceg. — Maguk csinálni hamham a jó levesből, amit én burgonya/ni. Lmádzw engem istennél! odavezette a herceg lovát, őfensége elvágtatott a vadaskertbe, a lakájok és a komornyik peckes léptekkel viszszamentek a kastélyba. A falu bírája zsebre vágta a kesztyűket, végignézett a huszonhárom szegény gyereken, Pazourek községi rendőrön, majd ismét elővette a kesztyűt, belepillantott, nincs-e talán valami mégis benne, majd Verin községi esküdthöz fordult e szavakkal: — Ez hát megvolna, de ki főzi meg a levest ennek a csürhének? — Pazourek meg a gyerekek meghámozzák a krumplit, — jegyezte meg Verin esküdt. — Pazourek, megparancsolom, hogy maga főzze meg a levest, ti meg, lányok, frissen, pucoljátok meg a. krumplit! A bíró is elment, vele az első meg a második esküdt: a rendőr és a gyerekek ottmaradtak. Kutyadöglesztő meleg volt. Pazourek szigorúan forgatta a szemét és szidta a kölyköket: — Majd adnék én nektek ingyen levest! Őfensége meg elkényeztet benneteket, rongyosok! Az asztalra rakott holmiból obsitos katonához illő gonddal kiválasztotta a leveshez-valót, közben egy percre se vette ki szájából a füstölgő pipát. A lányok ezalatt megtisztították a krumplit. Pazourek meg a bogrács körül serénykedett, kezefejével törülve homlokáról a bőven gyöngyöző izzadságot. Hirtelen megállt kezében a főzőkanál, és villámként egy ötlet sugárzott át a fején. A fiúkra nézett, akik ott hemperöztek a pázsiton a pavilon előtt és elordította magát: „Maiina, gyere ide!“ A gyerek mi roszszat sem sejtve odaplántálta magát Pazourek elébe. — Te bitang kölyök! — förmedt rá az öreg, — tegnap láttalak a község rétjén. Azért egy forint bírság jár. Add ide tüstént a koronádat és hívd az öcsédet. Pepik, te tűzre való, azt akarod, hogy a bátyádat bezárják? Tegnap ott volt a községi réten. Egy forint bírság jár érte. ö is kapott egy koronát a hercegtől, te is: tüstént ide azzal a pénzzel, és köszönjétek meg az úristennek, hogy ilyen jó herceget adott nektek, aki még a bírságot" is megfizeti helyettetek! Egy korona Karéitól, egy korona Pepiktől, az éppen egy forint. De ha még egyszer meglátlak benneteket a réten, bezárL lak az ólba a községházán, a nadrág is lekerül rólatok és lesz farsangja a nádpálcának! Nincs nagyobb bűn, gyerekek, mint a tolvajlás, a más vagyonának a megbitangolása. De ez egyszer még megbocsátok. Te, Pepik, elfutsz egy fél meszely pálinkáért, Karel meg azalatt a levest kavarja. Pazourek a jól végzett munka elégültségével heveredett le a fűbe. Pepik meghozta a fél meszelyt, Pazourek jócskán hörpintett belőle, aztán maga köré szólította a gyerekeket és hoszszan beszélt nekik arról, hogy tisztelniük kell a hatóságokat. — Mert hát tudjátok, rongyosok, a hatóságot maga az úristen rendelte! Aztán elszalajtott egy gyereket még egy fél meszely pálinkáért. A nap már magasra hágott az égen. Pazourek levetette a bakancsát. Aztán elnyúlt a fűvön és békésen elszenderedett a bogrács mellett, mialatt a hercegi krumplileves várományosai rablópandúrt játszottak. ■ * ■ Lármájuk azonban nem serkentette fel Pazourekot; különben is a zaj egyre távolodott, mert a rablók a hercegi vadaskert felé szöktek. Dél volt, amikor őfensége sétalovaglásából visszatért a kastélyba. Első pillantása az elhagyott gulyáságyúra és az üres pavilonra esett. A bográcsból fortyogva szállt a gőz, a párafelhőből mélabúsan feketéllett elő Pazourek községi rendőr bakancsa: a lábbeli szendergő tulajdonosát Róbert herceg egy rúgással ébresz-, tette fel, mivel őfensége ugyan igen humánus ember volt, de könnyen fejébe szállt a vére. Az útszéli árokból, a s.ürün burjánzó gaz mögé bújva a két kis Maiina lesett a bográcsban fövő bakancsokra, szívükben békés- boldogság tanyázott és szemükben olyan elégedettség ült, mint a művész tekintetében, ha álkotását aranyéremmel díjazzák. Ez a kép megérfe az elkobzott két koronát. ■ Róbert herceg azonnali hatállyal feloszlatta a lévesosztó intézetet. Sógora,-Mahard gróf. aki különben igen jólelkű uraság volt, az erdőben sétálva egy' Ízben találkozott Pazourek községi rendőrrel és megkérdezte tőle, hogyan is volt az az első és utol- ' só krumpli levesfözés. — Méltósága, — borzadt össze Pazourek, — csak annyit mondhatok, hogy rettenetes. Ha méltóságod lett volna a helyemben, belegebedt volna' Ezután a huszonhárom szegény gyerek mindegyike egy koronát kapott őfenségétől, a herceg odalépett a bíróhoz, lehúzta a kesztyűt, amelyet a falu fejének kezébe nyomott ezekkel a szavakaki: — Emlékezni első ham-ham. Jó leves én burgonyázni! Imádni engem istennél! A testőrvadász már kantárszáron 1964. július 11.
