Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-08-23 / 68. szám
MEZEI ANDRAS: Három perc néma tiszteletadás Három perc néma tiszteletadás, az egész osztály vigyázz! — mondta az osztályfönöknö. Szemét elöntötte a könny, tenyerével megsímogatta az első pad mellett álló Both Laci haját, akit ö szervezett be a Szívgárdába. A cingár és kerekfejű Both átszellemült, akár a szamár, ha vakarják. Ki nem moccant volna a vigyázzállásból, szeméből a nemes gyűlölet csillogását sem engedte kialudni. Meszszire nézett és az is lehet, hogy ebben a pillanatban valami isteni fényesség lobbant fel előtte, az éhségtől, mert sohasem hozott tízórait. — Fiúk! — kezdte remegő hangon, halkan, Grabóczyné. Olyan volt az arca, mint egy szenvedő anyáé. — Egy félórája annak, hogy együtt mondtuk az imádságot: „Delet harangoznak szerte Magyarországon. Ez a harangszó a nándorfehérvári hősökre emlékeztet." — Alig telt el egy nap — eresztette lejjebb a hangját — és a történelem legnagyobb csatája zajlott le. Messzire nézett, talán Oroszország felé. ahol csupa hó van, és ahová sohasem elég a kötött fülvédő, meg az érmelegitö. Ha a tanítónéni szomorú, akkor az biztosan valami jó dolog lehet, gondoltam — várva, hogy kimondja: de megszólaltak a szirénák. Both Laci leguggolt ijedtében. A táskák után kaptunk és a tanítónénivel az élen futottunk végig a folyosón. Lökdöstük, taszítottuk egymást a lépcsőn, ahol már teljesen összekeveredtek az osztályok. — Vasajtókat becsukni! — kiabált a rohamsisakos igazgató. A bolthajtás alá álltam, apám mondta, hogy ott erősebb. Számolni kezdtem a robbanásokat ... Oroszországban is így lehet, gondoltam. Ahová a katonákat és a munkaszolgálatosokat viszik. Hányszor is robbant. Huszonöt, huszonhat... Minden számolásnál meghalnák valahol... — Huszonhét! — A közelben lehetett — mondta a fizikatanár, és a villany is kialudt. — Mindenki őrizze meg a nyugalmát — kiabált az igazgató. — Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Az ajtóban karszalagos, idegen férfi emelte föl a viharlámpát: — Segítség kell! — Itt csupa gyerek van — hallatszott a szémtantanárnő hangja. Eszembe jutott minden, ami az osztályban történt. Mit akart mondani?! Milyen ütközetről beszél?! Ica vőlegénye aranyat, meg bundát küldött a frontról. Lehet, hogy elfoglalták Oroszországot?! Csönd volt. — Az egész iskola vigyázá! — hallottuk az osztályfőnöknő .hangját. — Sötétben?! — Mindenki — helyén! — Már itt se lehet nyugton az ember?! — Ki volt az?!... Hármat számolok jelentkezzen! Egy ... ha nem jelentkezik rosszabb..., kettő... Csak csapna be valahová, a közeibe a bomba! Az utcára, ahol nincsenek emberek ... — Szóval nem jelentkezik?! A Hitlerjugend iskolába is becsaphatna, akkor szaladhatna a fiai után. .. — Három!... — csattan fel élesen a hangja. Még mindig sötétben voltunk, csak a tanítónéni arcát világította meg piros fénnyel a viharlámpa. — Biztos egy zsidó volt — állt Grabóczyné mellé Lakos, a tornatanár. — Majd én kinyomozom! — Rosenberg hozzám! A dagadt „Rozi" olyan pofával cammogott ki a lámpa elé, mint aki nem tudja a leckét. Csak történne valami. — Frankfurt! — kiabált újra a kis Lakos és szemDe állította őket. Tudtuk, hogy mi jön. A leventén is ezt csináltatja velünk. Egymást kell pofozni és, aki kicsit üt. az a Lakostól kap egy óriásit. — Majd kivalljátok ti nekem! — Én voltam az!.— állt fel a cingár Both és előrelépett. — Hazudsz! — nézett rá Grabőczyné. — Szívgárdista létedre hazudsz — Följebb emelte a hangját, de a kis Both ugyanúgy a szemébe nézve, mint amikor megsímogatta fejét, átszellemülten ismételte: — Én mondtam, tanárúrnő kérem! Grabóczyné a „légópadra“ roskadt. — Gyere közelebb kisfiam, nézz a szemembe. Azt akarjuk, hogy ember legyen belőled, pedig az apád részeges, anyád még írni sem tud. Karácsonykor a szívgárdisták gyűjtöttek neked: Csomagot kaptál és tankönyveket... Mi csak egyetlenegyet kérünk ... idenézz kisfiam, jól a szemembe — hogy eljöjj a templomba rendesen, istenfélő legyél, tanulj és ne csavarogjál. — Érted ezt kisfiam? Most pedig mondd meg őszintén, hogy nem te voltál az, aki közbekiabált, csak magadra akarod vállalni és akkor nem lesz bántódásod, ügye magadra akartad vállalni Ne hajtsd le a fejedet, idenézz! — Megragadta az állát és megszorította. — Jelentkezem — súgta a Perencsei — akinek szociáldemokrata volt az apja, de Lucsek lefogta. — Megőrültél?! Téged kicsapnának. Nem hittem volna Bothról, hogy ilyen is tud lenni. Pedig most is a Szívgárdistáktól kapott ruhában jár. Ha az apja ezt megtudja véresre veri... — Ügye nem te voltál? — Én voltam, tanárnő kérem. — Hálátlan, neveletlen csibész! — förmedt rá Grabóczyné — Majd én ellátom a baját! — lépett előre a kis Lakos. — Adj neki egy pofont — szólt a Rosenberghez. — Tanár úr kérem én nem .. i — Nem?! — üvöltött föl a tornatanár. Lábujjhegyre emelkedve, hatalmas pofont kent le a .Rozinak". — No, adsz-e már neki?! — kérdezte vésztjóslóan. Megszoktuk az ilyet. A gyáva „Rozi“ lehajtotta fejét: verjen meg engem, de én nem ütök, tanár úr kérem. Ebben a pillanatban újra megszólaltak a szirénák. Egyenletesen jelezték: a légiveszély elmúlt. — Még számolunk! — emelte Rosenbergre Lakos az újját. Ha nagy lennék, nekimennék, csak egy kicsit is több erőm lenne. Kivinném az udvarra tízórai szünetben, amikor az egész iskola ott van és letérdepeltetném. „Kérjen bocsánatot.“ Nem akarsz? — Nesze! Nesze? Rosenberg gyere elő! — kiabálnám — ne félj Rosenberg, soha többet nem üthet meg, adjál neki egy pofont. De ne kicsit, mert tőlem kapsz, Rosenberg! Aztán a Both-hoz mennék bocsánatot kérni, meit hiába vették be a Szivgárdába, nem lett belőle spicli! — Mit bámészkodsz? Siess! — taszított háton az osztályfőnöknő. — Egy-kettő, fel a tanterembe! — Az egész osztály föl! — Gyerekek, — kezdte. — Biztosan volt közöttetek, aki kinyitotta reggel a rádiót. Gyászindulókat hallhattatok. Távol, a jeges Volga partján, ahol az európai kultúrát és kereszténységet védelmezik hős honvédeínk és nagy német szövetségeseink, végétért a világtörténelem legnagyobb csatája. A hatodik német hadsereg hős katonái hónapokig dacoltak az orosz túlerő ellen. Romok között, étien, szomjan, dermesztő hidegben is helyt álltak. Ha rájuk gondoltok, emlékezzetek Nándorfehérvár dicső hőseire. Hunyadi és Kapisztrán katonáira, akik századokkal ezelőtt ugyanúgy életüket áldozták a kereszténység védelmében, mint most a sztálingrádi csatában elesett katonák . .. — Az egész osztály vigyázz! Három pere néma tiszteletadás. Kemény volt az arca. Látszott, hogy mondani akar még valamit. — Háromszázezer német katonát bekerítettek, több mint a fele elesett, sok tízezret pedig fogságba ejtettek. Ján Sverma nemzeti hős és ^ elesett bajtársainak emlékműve az Alacsony-Tátrában. (Molnár János felvétele) Háromszázezer német katonát. Az jó. Én már láttam egyszer egy oroszt a nemzetközi vásáron. Loptam is tőlük egy könyvet, de anyám elégettette. A gyapotról azonban senki sem tud! Ki volt téve egy zsákkal és mindenki, aki bejött az orosz pavilonba, markolt belőle. Itt van a belső zsebemben, az orosz gyapot, amiből mindenki vihetett, — hagyták ... Még csak egy maréknyi van. de rengeteg lesz és belemászik az orrukba, szájukba, fülükbe. Rettenetes lesz a leventeoktatóknak. Millió zsákból fogják önteni majd, magos lesz akár a hó, ki se látszanak a németek. Az égből is zuhogni fog az orosz gyapot! Mert meg fogják verni a németeket, ide is elérnek egyszer, nem nem bántanak, mert előveszem a belsőzsebemből és fölmutatom! Ekkor kilép majd az az ember, aki a, kiállításon is volt. Megnézi és azt mondja: — Igen, ez orosz gyapot! Megriadtam. Miket is gondolok . .. még észreveszik a szememből... Jó lett volna oldalt fordulni és öszszekacsintani Perencseivel, akinek lezárták az apját, mert spenótingeseknek csúfolta a nyilasokat. De nem lehetett. Az osztályfőnöknő szemében könnyek csillogtak. Arcizma se rezdült. Olyan csend volt, hogy a szívdobogásomat is hallottam. — Újra harcol a magyar, az önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta, — hallottam újra a déli imádságot.. . még mindig nem telt el a három perc. Borzalmasan hosszú az idő, ha nem szabad mozogni, meg beszélni... Szomorúnak kell látszani Lakos meg az osztályfőnöknő előtt, de a gyerekek között sem szabad kimutatni, mert nem lehet tudni, hogy ki a spicli — figyelmeztetett anyám, — az utcán sem szabad beszélni róla. Vigyázni kell Mikire, a házmesterfiúra is. A falaknak is füle van, mondta a nagymama, de azért mégis nagyon jó dolog, hogy nem tudhatják, mert nem látszik a szememből, — hogy örülök, mert olyan arcot tudok vágni, amilyet csak kell. Sírjak, tanárúrnő? Könnyezünk mi mindannyian, a Both is, a Perencsei is. Nézze csak meg a Luscsek arcát, a frontra is kimennp menten ... Meddig tart még a vigyázzállás, régen letelhetett a három perc és viszket a fejem, ha megvakarom, azt fogja moifdani, hogy büdös kommunista vagyok. Nagyon viszket... — Pihenj! — mondta megrendültén és lehajtott fővel Grabóczyné, kiment az osztályból. Egymás hegyén-hátán, nagy ordítozással rohantunk le a lépcsőn. Az igazgató kijött a folyosóra, de mi már özönlöttünk az utcára, ahol a magas, vakítóan fehér hóbuckák vártak. A Jósika utcai „Zöldháznál“ kocsis ütötte elesett lovát. Merengés.. Tóth Gyula felvétele Nagy Olivér: Augusztus Még tüzel a nyár, de a mezők szőkeségét elvitték már a tegnapok. Emlék csupán a telt kalász, s a tarló is elkopott: Ekék mártották húsába élük, s a fényre forgó sok barázda, ámulva néz a Nap arcába. Már darázs dong a kertek fáin: Édes nedvre vágyik torka. — Csíkos teste úgy cikázik, oly’ sietve — mintha tudná: Nincs sok idő őszi dérig, és már mérik valahol az idő malmán azt a napot — az utolsót. Még csobog a patak vize, s cseng a kacaj gyöngyharangja amott túl a jegenyésen: Nagy merészen csókot lopták egy szép lánytól, s a szemérem piros pírja hiába bont szirmot arcán, száll a kacaj — árulkodón száll, csilingel ... S a kis patak tükrös hátán gyűrűk futnak, partot érnek — mert levél hullt egy parti fáról, s most ott táncol, pereg, forog könnyű teste a habokban, mint menyecske — hajnalt érő bálok mézén. Még forrók az éjszakák is — s kapualjak suttogását elcseni az esti szellő — s elmerengő szemek nézik — úgy mint én is néztem régen — ott az égen csóvát húzó csillagoknak halk hullását, de a vérem gyors futását elvitték már a tegnapok. Emlék csupán a régi hév, s hajam színe is megkopott. Ekék mártották húsomba élük, s a homlokomra ült sok barázda ámulva néz a Nap arcába. (1964) j, Nehéz eset‘a Balatonon Azon a délutánon Jurek Pista — foglalkozására nézve fodrász — kedvetlenül ödöngött Siófokon. Rossz idő volt, szeles, borús, hideg. Az eső a levegőben lógott. Ő pedig imádta a nyári meleget, a napfényt, S egyszer egy évben van az embernek szabadsága! Sétálgatott a parton, a fasorban, majd bement a Bányászüdülöbe, hogy megkeresse barátait; ketten-hárman mégiscsak könnyebben agyonüthetik az időt, — mármint a rossz időt. Hanem a fiúk otthagyták, elmentek valahová nélküle. Így hát ismét csak a magányos kószálás következett. Közben nézelődött, de alig látott valakit; az emberek behúzódtak, olyan vigasztalanul szürke volt az ég, s lám máris esni kezdett. Pista sétált tovább, makacsul rendületlenül. Kiment a mólóra. Ott is alig lézengett néhány ember. A vitorlások és evezős csónakok úgy mocorogtak a köparton, mintha dideregnének. Pista elindult visszafelé. Egyszerre sikolyt hallott. Megfordult... Valami világoskék színű folt vált el a parttól s egy csobbanás... Igen. Valaki vízbeugrott... Visszaszaladt s látta, hogy egy nő vergődik, kapálódzik a vízben. Egy perc, s máris messzire sodródott. Az emberek a köparton szoronganak, kiabálnak, bíztatják egymást és a fuldoklót De nem akad még köztük senki, aki beugrana. Igaz. nem lenne valami könnyű feladat a mentés... Testes, erős asszony, széles, kerek arca már sápadt és szederjes. Hosszú, barna haját tanárként kuszálják a habók, torkából hangtalan sikoltás .tör elő. Pista mellé evez, kihajol, megmarkolja a fuldokló vállát. Emelné kifelé, de oly súlyos a test, kicsúszik a kezéből. Utánakap, hóna alatt ragadja meg. A csónak megbillen, széle eléri a vizvonalat. Pista liheg, erőlködik ... Az emberek a parton rémüldöznek: „Jaj mindjárt belefúl...“ „Elájult már szegény!“ „Elmerül újra..." „Nem is él már talán ..." Egyre billeg a csónak, már-már felborul. A fiatalember háta meggörbül, foga összecsikordul az erőfeszítéstől. Ki kellene húznia ezt az asszonyt! Megmenteni... Mit szólnának az emberek, ha azt látnák, hogy visszaereszti a vízbe? Hogy pusztulni hagyja. Ki kell emelni, ha megszakad is bele! Csak ne lenne olyan iszonyúan nehéz! Az ördög vigye el, miért is kellett vízbe ugrania? Manapság csak bolond ember akarja eldobni az életét... Ej, muszáj a haját megmarkolni! A halottsápadt arc megvonaglik, a behúnyt szem felnyílik a fájdalomtól. Hiába, így sem megy ... A fiatalember még jobban kihajol. Lába megcsúszik és mellel a csónak szélére esik. Eláll a lélegzete az ütéstől, teste elgyöngül, kezéből kiereszti a hajat, az ernyedt test elmerül. Hoszszú, drága másodpercek telnek el, végre nagynehezen feltápászkodik s kinyúlik újra két karjával. Nem éri el a testet, mely ismét felmerül, de odébb sodródott már ... Evezm kell! Ha a fuldokló mégegyszer lemerül ... Pista tudta, hogy akkor nem bukkan már fel, nem, soha többé. Nagy ívben kihajol, eléri. Sikerül ismét megragadnia a karját. A csórtak egészen megdűl. ömlik bele a víz. Mindegy most már .. Inkább boruljon fel, de ezt a szerencsétlent ... ki kell mentenie! Még egy utolsó erőfeszítés s az asszony élettelen testét sikerül a csónak peremén átvonszolnia. Hangos örömkiáltás, éljenzés .. S a parton fekszik már az asszony Mesterséges légzés . . . Feleszmél. Sóhaj, sírás .. — Az áldóját, miért tette? — vottja kérdőre megmentöje; s nézi közben, — a nő úgy nyolcvanötkilencven kilós lehet. Felül, hajából rázza a vizet, szipog, szepeg, sóhajtozik. — A férjem . .. másnak udvarolt ... És ezért... el kell dobni az életet? Inkább hagyta volna ott. — De mikor szeretem. Ő meg .. csak összebújik egy kis semmi nővel. — És milyen nő az? — Hitvány, vékony ... — Igazán? Hány kilós? — Ügy negyvenöt lehet. A megmentett feláll, saját lábán indul már vissza, míg egész élénken, pergő nyelvvel szidalmazza azt az asszonyt, aki miatt kishíján a halálba ment. Jurek Pista fejcsóválva figyeli; area verejtékes, mégis vidám. És arra gondol, — mennyivel könnyebb lett volna talán a másik asszonyt, azt a negyvenöt kilósat megmenteni ■. ■ Aztán a hajára pillant és egyszerre vqlami szakmai büszkeséget érez: lám, mennyit ázott a Balatonban, mennyit húzgálta, markolászta ö is... És mégsem jött ki belőle a dauer .., B. E.
